Könyvismertetések

Eggyel közelebb

2011-12-08T21:34:00.002+01:00

Megint eggyel közelebb:

Ursula K. Le Guin – A Rege (The Telling)

Updates

2011-11-27T16:34:00.003+01:00

Elfelejtettem, hogy az SFportálon három további ismertető/kritika is megjelent:

Könyvkritika: Damien Broderick – Lenni vagy nem lenni

Könyvkritika: Ursula K. Le Guin – A kisemmizettek

Szergej Lukjanyenko – Világok őre (Csernovik – Piszkozat)

Létezik szép kiállású Funtineli boszorkány:

Wass Albert – A funtineli boszorkány

2011-11-27T00:49:00.002+01:00

Hosszú, rettenetes káromkodással kellene kezdeni, szitkokból és átkokból szőni az első bekezdést, hogy szégyellje el magát a világ. De méltatlan lenne ahhoz, amit olvastam, ahogy olvastam.
Mert úgy olvastam, ahogy már régen, végigvágtatva sorokon, mint a kopó a róka nyomán, csak addig félretéve a köteteket, amíg ez az ordas élet rákényszerített, hogy darab-darab időkre félretegyem, mert háromszor nyolc, az még mindig huszonnégy, mert azért élni – kell. Ha nem is mindig lehet.
Élni kell olvasás közben is. Utána is.
Jó is volt így talán, hogy három napig tartott a három kötet. Talán sok lett volna egyszerre. Aki a Funtinel boszorkányával hál, meghal az.

Itt van ez az író, ez a Wass Albert. Nagy tehetség, nagy író. Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Fekete István, Lengyel József sorában. Akkor is, ha legutóbbit talán maga utasítaná vissza. De akkor is: a meggyőződés: meggyőződés, az irodalom pedig: irodalom.
Tehát létezik egy sor. Lehetne hosszabb. Talán még nincs vége. Nem kéne.
Irodalmunk jegenyesora.
A jegenye a magyar rakétaciprus. Magas. Egyenes. Mutatja az utat. Az utat, amit többnyire nem is járunk már.
Ha a Közép-Dunántúlon, a hatos útról nyugatra térsz, Kaposvár felé, és megállsz a falatozónál, lenézel dél felé, tudod, mire gondolok. Miért jöttek, s maradtak a rómaiak Pannóniában. Tudták, hogy miért.

Pózok nélküli emberséggel írni. Ennyit kell tudni. Ezt ők tudták abban a sorban.
Wass is tudta. Ezt a boszorkányhistóriát legalábbis így mesélte el.
Mást egyelőre nemigen ismerek. Mesék, novellák – kevés. Bár, ami a boszorkányhoz hozott, mégiscsak egy novella volt: A költő és a macska. Gyengéd, szimbolikus, bölcs, fájdalmas kis írás. Olyan embertől, aki sokat tud a költőkről és a macskákról. És mindent a romlásról, rombolásról. Az újrakezdésről is. Ezekről én is sokat tudok, főleg a macskákról és az újrakezdésről. És ugyanúgy tudom. Kíváncsivá lettem hát.

Szerencse nélküli ember volt ez a Wass. A balsors kivetette a hegyei közül. A politika meg behálózta, mint valami rossz szövőpók, belemart, mérget fecskendezett bele, és elevenen felemésztette.
Bűnös ember volt, a bűne pedig rettenetes, a legnagyobb, amit a huszadik század második felétől kezdve ember elkövethetett: szerette a hazáját, azt a darab földet, ahol született – ráadásul fennszóval hirdette is ezt.
Rengeteg rosszat terjesztenek róla. Azt mondják, előítéletes, nacionalista, vallási fanatikus, gőgös arisztokrata. Vas dupla vével és két essel… Anakronizmus… Talán.
Előítéletes lenne, aki férfi létére az ötvenes évek végén női főszereplővel eposzt ír a nőket a férfiak részéről történelmi idők óta érő igazságtalanságok ellenében? Nacionalista lenne az, aki szinte kizárólag szeretetreméltó, bölcs román hősökkel népesíti be regényét? Aki ilyen mély fájdalommal és megértéssel ír az elmagyarosodásról? Bigott az, aki az egyházak ellenében a természetisten-emberisten dualizmusát önkéntelenül követő boszorkány mellett foglal állást? Gőgös arisztokrata lenne, aki annyi empátiával, megbocsátással és megélt bölcsességgel szemléli a szegény, egyszerű embert, a havasok nincstelenjeit, és nem ritkán mély megvetéssel az úri csőcseléket? Aki évekkel a zöld gondolat manifesztációja előtt felemelte szavát az esztelen, pazarló, iparszerű természetpusztítás ellen, és a racionális, emberközpontú természetszeretetet ábrázolt a technokrata tombolás csúcsidejében bigott, anakronisztikus figura lenne?
Nem akarok róla ítélni, még nem…
Ítélet nélkül elégtételt kell adni, ki hogyan tud, bármilyen szerény eszközzel.

Lám itt vagyok a lap közepén, régen a regényről kellene írni, de az a visszafojtott káromkodás, szitok, átok, csak nem nyugszik, horgad egyre fölfelé… Erőlködni kell, hogy elnyomjam. Nem akarnék tudatlanul igazságtalan lenni.

Egyet tudok már, hogy egy, a legnagyobb rossz, ami a legjobban fájhatott neki – neki, az írónak –, amit azok terjesztettek életében és terjesztenek halálában is a legcsahosabb szóval, akik szemében a bűne a legnagyobb bűn, akik háborús bűnösnek szeretnék látni és láttatni, szóval, az, hogy rossz író lett volna, hát az, urak, ha minden egyéb igaz is, az az egy nem igaz.
Az szemenszedett hazugság.
Nem valószínű persze, hogy bárki a leszólói közül csak negyedannyira jó könyvet lenne képes írni, mint A funtineli boszorkány, csak tizedannyi hétköznapi szépséget és költészetet, jóságot és igazságot lenne képes szavakból formálni. Ha valaki csak egyetlen ilyen szöveget kivérez magából életében, már a legnagyobbak között a helye.

Mindig a magyar mágikus realizmus után ríttam – hát itt volt az orrom előtt. Majd tíz évvel a Száz év magány előtt ez a menekülő, magányos, meghurcolt, kisemmizett, keserű ember megteremtette azt az írásmódot, amely a fantasztikum témái közül szinte egyedüliként kapott kritikai elismerést. Persze Wass nem kapott ilyesmit, és nem kap ma sem, a kritika még mindig másról szól, nem szépségről, jóságról, igazságról, mágiáról, hanem csúfságról, gonoszról, igazságtalanságról és arról, amit reálisnak mondanak (hazudnak). A Nobel díj azért jár.
De lehet, nem is teremtett semmiféle írásmódot, csak egyszerűen továbbvitte Mikszáth vonalát, beleszőve szülőföldje és élete anekdotáit, mesevilágát és a havasok népének természetközeli bölcsességét – a mágiát. A végeredmény szempontjából – nem mindegy?

Végigvágtattam a szövegen, vagy a szöveg vágtatott végig rajtam? Megtiport, aztán itt hagyott, valami űrrel, valami hiányérzettel és vad keserűséggel.
Mindegy.
A vége ugyanaz. Ami bennem marad, ugyanaz, ha levadászom, ha letipor. Ahogy a székely mondás tartja: „A medve nem játék”.

Ha mágikus realizmusról beszélhetünk, ez a szülő szöveg koporsó is egyben, mert a havasi varázslat halálát meséli el, egy, a természettel együtt lélegző emberi világ eltűnését a kapzsiság, irigység, tudatlanság, elvakultság, az ún. haladás gőzereje alatt. Az emberi szövedék erőszakos szertefoszlatását, normák gyorsan hullámzó változását, az ürességet, ami azután marad, hogy az emberi világban egyetlen norma vált uralkodóvá – a pénz. A könyv végére nem marad varázslat. A funtineli boszorkány az utolsó abból az emberfajtából, aki képes kiolvasni az emberekből a múltjukat és jövendőjüket. Nem tudom, írt-e még Wass hasonlóan varázslatos szöveget, képes volt-e még feltámasztani a mágiát – kevés esélyét látom, Meséket írt, tudom…

A regény főhősével, Nucával kislánykorától éljük végig a regény három könyvét (Az urszubeli leány, Kunyhó a Komárnyikon, A funtineli boszorkány). A hőst pedig értsük szó szerint: Nuca kiállása önmaga és mások életéért, igazáért, nőiségéért egy durva, aljas, férfi-uralta korban, szinte hőskölteménnyé emelik a szöveget. Természetesen Nuca tragikus hős, nem is lehet más, hiszen más, fájóan különbözik minden más szereplőtől. Talán nem is ember Nuca, talán a havasok megtestesülése, a természet békekövete, eleven segélykiáltás a haladás irányának megváltoztatására.
Hatalommal és bölcsességgel bír, és, bár foglya ő is sorsának, körülményeinek, az önbeteljesítő jóslatnak, mindemellett cselekvő, ellenálló hős, nem csupán az események, a történelem sodrába került verődő gally. Amikor pedig a jóslat beteljesedése felszabadítja, igencsak tevékeny hőssé válik – a bosszú istennőjévé.
Jaj nekünk, férfiaknak!

Önbeteljesítő jóslat? Bosszú? Tragikus hősként Nuca nem jár egyedül a könyvben. Mintha a thébai mondakör sors-szövevényei tekergőznének tovább a havasi emberek között, mintha az ógörög sorstragédiák gördülnének tova a völgyek oldalában. A kórus hangját az író egyetlen szólama adja ugyan, de nincs hiányérzetem.
Más olvasatban Shakespeare-i királydrámákat lelünk a szövegben, a havasok királyainak drámáit, Éltető úrét (micsoda beszélő név, emberek!), a nagyúrét, akit a haladás sodor el, hiába fekszik szinte szó szerint az útjába, és a hegyi rablók vezérének drámáját, akit végül az előítéletek és a törvény furcsa szövetsége, tulajdonképpen újra csak a haladás, pusztít el.
Funtinel boszorkányának életéhez sodródó emberi sorsok kiegészítik azt az egyébként sem szegényes panorámaképet, amelyet Wass a havasi világról fest. Az egész textúrájából a mesterien beszőtt anekdoták, a Nuca sors csomópontjaiban felbukkanó személyes mesék váratlanul hoznak fókuszba egy-egy sorsot, és megvilágítanak egy maguknál nagyobb teret a történetből. Semmi sem marad ki, csak a falvak népét hagyja kissé homályban, ugyanúgy, ahogy Nuca számára is homályosak, értehetetlenek a havasok alján, az erdőkön kívül, kerítések mögött élő emberek – még akkor is, ha máskülönben úgy olvas bennük, mint nyitott könyvben.
Sorsolvasó boszorkány-képességei észrevétlen és hiteles társ-elbeszélővé emelik Nucát: Wass mesterien használja ki, hogy a lány revelációival megtörje a klasszikus E3 múlt idejű elbeszélésmódot, még elevenebbé téve a szöveget. Nuca, az emberi társadalom archetípikus kívülállója, arra is kiválóan alkalmas, hogy az író a szájába adja morális, elemző üzeneteit – fenntartva a történet izgalmát és nyelvi hitelességét. Nem Márai módra, kopogó, papírszagú monológokban. Csak, hogy felidézzek egy valóban velejéig bigott, gőgös, bár nem arisztokrata figurát.
Azt hinné az ember, a szövegben végig a spontaneitás az úr, pedig a gondos szerkezet, egységes koncepció, fűrészfogszerű, de folyamatosan emelkedő cselekményív végig felfedezhető a szövegben. Mindhárom könyv látszólag idegen emberek anekdotáival indul, majd a fókusz hirtelen Nucára vált, és rajta is marad, és a látszólag rendszertelenanekdoták bele szervesülnek a történetbe.
A nyelvhasználat kissé archaikus (Nem archaizáló!), tökéletesen a regényidőhöz illő, a legszebb klasszikus magyar író nyelvi hagyomány folytatása, erdélyi ízzel. Időnként, ahol lehet és kell, lenyűgözően költői, szinte mintha prózaverset olvasnánk, és csaknem teljes egészében hiteles. Helyenként bicsaklik csupán, amikor a sors-monológokban a bőbeszédűvé váló emberek, ha nem is irodalmi közhelyekben, de kvázi irodalmi formába öntve tárják fel életüket. Akkor nem ők beszélnek, előrelép az író. De talán nem is lehetne másképpen, hiszen ezek az egyszerű emberek talán éppen azért váltak sorsuk rabjaivá, mert képtelenek voltak megfogalmazni, leírni életük ellentmondásait.
Gondolj csak Red Schuhart panaszára a Piknik az árokparton végén!

Nem mondok többet, mert nem szeretnék Wass szövege helyett beszélni, esetleg nagy buzgalmamban még el is árulnék valamit a történetből, amit nem is akartam.
Olvassa el minden magyar és nem magyar! Az előbbi azért, hogy még magyarabb legyen, az utóbbi azért, hogy egy kicsit megértsen bennünket. Bölcsességet, szeretetet tanulhatsz belőle, ablakot nyit egy olyan világra, mely szinte elveszett már, talán el is veszett, de talán újrateremthető.
Talán lehetséges, hogy a havasokon kívül se’ ládából ládába átmenetek jelentsék az emberi életet.
Talán megtanulható, hogy félig semmit sem lehet megcsinálni, hogy félig itt-félig ott nem lehet létezni.
Talán megfontolható, hogy a haladás iránya jó-e?
Hogy haladás-e egyáltalán, ahogy a világ mozdul, vagy éppen hátramenet, a pokolba?

Ha elolvasod a könyvet, majd kérdezel magad is.

Kráter Kiadó, Wass Albert életműsorozat, 2003, puhafedelű, I-III kötet, 230-341-211 oldal.

PS: Nem szívesen rontottam volna el az ismertetés hangulatát, de könyvészetileg mindhárom kötet alulról veri a „Határ Xar” kategória limitjét és farba kúr minden könyvszakmai konvenciót – nem eredetiségével, hanem csak úgy egyszerűen. Ez méltatlan.

Bejelentés és kijelentések

2011-08-16T22:56:00.004+02:00

Egy kissé átgondoltam ezt a dolgot: bár recenziót írni jó, de egyszer talán majd kritikát is tudok és bírok írni, nem lenne jó ide keverni, ezek közé a kedélyes semmiségek közé. Mint ahogy a fantasztikus tárgyú recenziókat sem keverem többé ide - nagyobb szükség van rájuk az SFportálon.

Így a legutóbbi három recenzió már ott jelent meg. Időrendben:

Robert J. Sawyer - Lélekhullám

Diana Wynne Jones - A trónörökös

William Gibson - Trendvadász

A következő is ott jön majd. Meglepi. És olyasmi, amit halkan kritikának merek majd nevezni.

Cory Doctorow – Kis Testvér

2010-10-21T20:21:00.002+02:00

Vártam erre a könyvre, alapvetően, mert mindig kész vagyok a tanulásra, jobbtól tanulni meg nem szégyen, és ugyebár C. Doctorownak igazán kiváló írónak kell lenni, ha már egyesek ennyire dicsérik (vö. félisten) és persze a kiadási siker is ezt bizonyítja.
Hogy a siker mennyire esetleges, manipulált és mérgező, arról már értekeztem, de ez nem zárja ki, hogy magam is ne szomjúhozzam rá. :-) Szóval tanulni akartam, megfejteni C. Doctorow sikerének a titkát – abban a reményben, hogy ez a titok pusztán az írói tehetség. Mellesleg a Doctorow-Stross jelenség és maga C. Doctorow is, már puszta említésükkel felbosszantanak, így ez az ismertetés – noha az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani, de – minden lesz, csak elfogulatlan nem. Azt is előrebocsátom, hogy a cselekményre egy szóval sem fogok utalni, mert ez a szöveg hajlamossá tesz, hogy az általam annyira ostorozott és elvetett tematikai elemzés irányába csússzak. Az Anti Doctorow, hogy Engelsre utaljak a Levelezőlapokon olvasható.

Kissé meglepett, hogy nem lettem okosabb, illetve igen, az lettem, csak másképpen, de ezt a nehezen szerzett tudást nem tudom (nem akarom, nem vagyok képes rá, etc.) a magam írói épülésére fordítani. De erről inkább olvass amott, most lássuk a nagy művet!

Sajnos azt kell, hogy mondjam, bármennyire is annak álcázták, ez nem irodalom. Legalábbis inkább a politikai pamflet és az esszéregény határán egyensúlyoz, a hangsúlyt erősen az első irányba tolva. Azt már most meg kell, hogy mondjam, csupán az összevetés végett, hogy Engelstől és Lenintől olvastam sokkal élvezetesebb pamfletet, és ettől még Márai esszéregényei is jobban izgattak… De ezek szubjektív dolgok.

Ami a valóság, hogy a cselekmény és a szereplők szigorúan a szerző ideológiájának, az általa hitt mítoszoknak és személyes rögeszméinek alárendeltek, ettől kezdve tehát szinte törvényszerű, hogy a történet konstruált, klisés és lapos, a szereplők élet- és hiteltelenek legyenek.

A főszereplő – hősnek inkább nem nevezem, bármennyire is szeretné az író hősként beállítani (Csitulj, dúlt elme, ez már megint a tematika irányába visz!) –, személyében C. Doctorow sikeresen ábrázolta azt a kamaszt, akit a felnőtt társadalom és többnyire kortársai egységfrontban utálnak. Nem is lehet másképpen: Marcusnak egyetlen szeretetreméltó vonása sincs. Tehetős szülei hátországával nagyképű, pimasz, modoros, pozőr, önző, lusta, gyáva, puhány, hazug, csaló és totálisan intoleráns mindennel szemben, ami saját kis körein kívül áll – egyszóval hozza a mai kamaszról alkotott kissé sztereotip képet. Állítólag okos, de ezt nem kell okvetlenül elhinni, mert okossága leginkább ravaszság és többnyire kimerül IT evidenciák (évtizedes algoritmusok és programozói fogások) kinyilatkoztatásaiban és az állítólagos kódírásban. Hogy ez a kódírás, amely a programozás csúfneve lehet, valójában mi, az nem derül ki, ami talán szerencsés is, mert esetleg arra jutna az olvasó, hogy az IT próféta író sem igazán tudja, hogy mi az. (Én még írtam gépi kódot és assembly-t is – azt nevezhetjük kódírásnak, és programoztam szinte valamennyi C előtti elterjedt jelentősebb nyelvben {ADÁban nem, kis hamis!}, szóval van némi fogalmam. De csitt! Megint a tematika mocsara felé tántorgunk…). Mindenesetre Marcus nálam halmozottan kimeríti annak a fogalmát, melyet házunk falán egyetlen szóban, gyufakorommal foglalt össze valószínűleg Marcus életkor-sortársa: KÖCSÖK. Ami önmagában nem baj, egy hitelesen ábrázolt köcsök akár érdekes, vagy legalább mulatságos lehet, azonban amikor ugyanarról a köcsökről azt akarja valaki bemesélni, hogy explicit szabadsághős, sőt, szabadságharcos, az már maga a merő hiteltelenség. Ez a „hős” ugyanis ostobaságból rendszeresen halálos veszedelembe sodor jó sok embert, köztük szerelmét és barátait is, hogy azután gyávaságból és puhányságból ott is hagyja őket, miközben önmagát biztonságba helyezi. Más időben, más földrajzi környezetben, felnőttként Marcus lelki és testi alkata a tipikus bolsevik komisszárt jeleníti meg. Ezen nem csodálkozom: Marcus minden valószínűség szerint az író tüköre, a Doctorow-féle emberfajta pedig dogmatikus, diktatórikus, toleranciát hirdet, miközben velejéig intoleráns minden más nézettel szemben, mindent jobban tud és saját meggyőződését/hitét/ideológiáját az egész világra rá akarja kényszeríteni. (Na tessék, megint elgaloppíroztam magam…)

Stiláris eszközökről nincs mit mondani, mert nem léteznek, erre egyes szám első személyben egyébként is kevés a lehetőség a narráció jellegénél fogva, de C. Doctorow (vagy érdemes fordítója, nem tudom, nem ismerem az eredeti szöveget*, de erről később bővebben) még azt a keveset sem használja ki: kamasz szereplői nem kamaszul beszélnek, ahogy szinte egyetlen szereplő sem saját magának megfelelően beszél. Többnyire mindenki az író hangján szólal meg, az író álláspontját képviseli, vagy untermannként aládolgozik, hogy cáfolhassa az ellenvéleményt. Nem javít a helyzeten, hogy Marcus időről-időre hosszadalmas és avétas IT kinyilatkoztatásokat tesz, végképp tönkresilányítva a szöveget. Tulajdonképpen az irodalmi egyszerűségen két okból sem kell csodálkozni: a politikai-ideológiai kinyilatkoztatások nyelvi eszköztára a közérthetőség végett egyszerű kell, hogy legyen. Különösen, ha a célzott embercsoport még az átlagosnál is sivárabb. Emlékezz csak a példára: „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás.”! A könyv üzenete ennek megfelelően ennyi: „Szabadság egyenlő kamaszhatalom plusz korlátlan szélessávú internet.”.
Az sem válik a szöveg előnyére, hogy idősről-időre e-mail imitációs tipó jelenik meg benne, ezt a fogást Crichton már a hetvenes években agyonkoptatta: csak a CP hajnalán volt igazán (Irónia. Vö. Crichton jóval a CP előtt megtette.) forradalmi komputerkódnak látszó szarságokkal spékelni irodalmi szöveget. Manapság olcsó modorosság. Szinte közhely. Nme is szinte.

Ha már közhely: a fordítás elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, melyet a magyar nyelv ellen fordítás elkövethet: a kortárs zsurnalisztáktól kölcsönvett irodalmi közhelyekkel tömte tele a szöveget – ráadásul többször még azokat is rosszul alkalmazta. Ezt nem szabad! Angolban, franciában ezek jól használva a választékos stílust jelentik, a magyarban azonban nem! Egyetlen bekezdést (265. o.) idézve:

„Ezek a cserkésztáborok évente csak három-négy alkalommal KERÜLTEK MEGRENDEZÉSRE (kiemelés tőlem), amitől Darryl és én – és még sok más Live-os is – VISZONYLAG HEVES LIVE ELVONÁSI TÜNETEKKEL RENDELKEZTÜNK (kiemelés tőlem).”

Mint mondtam, nem ismerem az eredetit, így nem tudom, a fordítás egyébként mennyire hiteles. Azt minden más újsütetű fordítónak is figyelmébe ajánlanám, hogy ne csak a cél és forrásnyelvvel legyen tökéletesen tisztában, hanem mindkettő kulturális viszonyaival is. Az Army Surplust például magyarra nem szó szerint illene lefordítani (katonai felesleg, 312. o.), hanem, ahogy Magyarországon mindenki ismeri, Military Shopnak, Military Butiknak, Katonai Bótnak vagy effélének..

A szövegben egyébként is hemzsegnek a buta elütések, sőt, helyesírási hibák – pedig az utóbbi években a Galaktika erre már sokkal jobban ügyelt. Ezek egyikére külön kitérek, mert súlyos stiláris hibával nőtt egybe. Szóval: valószínűtlen, hogy egy mai kamasz a „hadd” szót használná (különösen nem a Marcus féle köcsökök), azt mondják: „hagy”. A „hadd” így szimplán stílushiba lenne, de egy dével írva értelemzavaró és nevetséges helyesírási csőd.

Világosan látszik, hogy az író sikeresen túl van creative writing tanfolyamokon: a cselekmény ritmusa az ilyen kurzusokon megkívántakhoz igazodik (amikor már nagyon kell, a szereplők tessék-lássék keffentenek is egyet,mert a szüzesség elvesztése még mai kamasznak is csoda nagy misztérium – legalábbis Doctorow szerint), és nyilvánvalóan célközönség – a legrosszabb fajta liberalizmussal (vö. szabadosság, {érték}relativizmus és az igazság fogalmának egészen szabad megközelítése) megfertőzött geek kamaszok – számára íródott. Ennyit a creative writing kurzusok eredményességéről.

Nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen korosztálynak sem. A felnőtteknek azért, mert hamis, ijesztő képet kapnak az ifjúságról és önmagukról, a célközönségének azért, mert hamis tudatok és mítoszok halmazával zavarja meg a fejükben éppen gőzerővel zajló neuronális újraszerveződési folyamatokat. Még esetleg örökre az agyukba drótozódik az a számos köz- és önveszélyes baromság, amelyeket a könyvben találnak. Az könyv üzenete ugyanis, melyet a „25 év felett ne bízz senkiben!” szlogen fogalmaz meg, össztársadalmi szinten káros és veszélyes. Megfordult a fejemben, hogy paródia az egész szöveg, akkor viszont az a probléma, hogy a több mint háromszáz oldalon keresztül egyetlen mosolyt sem csalt az arcomra.

Na, sikerült többnyire tartalmi utalások nélkül megúszni**. Még egyszer: ha azokra is kíváncsi vagy, nézd meg a Tábori Levelezőlapokon!

Jegyzetek:

* Tudom, hogy C. Doctorow minden cucca ingyér letölthető a netről, de megbocsáss, elég volt egyszer.
** Még valami. Magam mániákus utó- és előszó gyártó vagyok, de azért túlzás, hogy egy regénynek három is legyen…

Kis Testvér, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2010., puhafedelű. 337 oldal.

The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection

2010-10-19T22:39:00.002+02:00

Temérdek kellemetlenségtől szabadítja meg magát az ember, ha ezeket a válogatásokat [1] olvassa, legfőképpen attól, hogy minden megjelenő szirszart elolvasson. A másik, hogy eredeti nyelven olvasva a fordítás gyengeségei vagy ritkább esetben brillírozásai nem torzítják az írói minőség valóságát.

A válogató-szerkesztő [2] ízlésével lehet vitatkozni, mivel azonban személyük (Amerikában) évek tucatjain keresztül állandó, és mivel kénytelenek hozott anyagból dolgozni (a megjelent jó írások száma véges) az éves megjelenések összehasonlításai meglehetősen tiszta képet adnak az angolszász sci-fi novellairodalomról.

Ehhez a képhez tartozik, hogy a kétezres évek második felének válogatásait olvasva hajlamos voltam a zsánert úgy, ahogy van megérdemelt sírjába helyezni. A mélypont a 2008-as válogatás volt a 2007-es novellákkal: én, aki minden kézbe vett könyvet végigolvasok, még a felénél sem járok a jeles kötetnek… Pedig, ellentétben a kétezerötös Hartwell-Cramer válogatással, embernőstényeket baszó, értelmes poszthumán kutya poszt-poszt-poszt novella (by Michael Swanwick) nincs is benne…

Ezek után kissé félve kezdtem bele a tavalyi-tavalyelőtti válogatásba. És igen kellemes meglepetést ért, csupán a buszon és a budin olvasva, más egyéb írásokat notóriusan elébe helyezve, három hét alatt elolvastam ezt a terjedelmes könyvet: no more poszt CP, no more szingularitás, no more Ted Chiang – a sci-fi, mint a főnix feltámadott haló poraiból, és újra szárnyal (Ott az ékezet, te!). Nem kell persze azt hinni, hogy kényelmetlen magasságokban, az átlag olvasó számára érthetetlen és értelmezhetetlen magasirodalmi minőségekbe emelkedett: annyira nem újultunk meg. Visszatérés ez inkább a klasszikusokhoz és az új hullámhoz, a huszonegyedik század frissebb nyelvével, és tematikájával. Visszatérés az emberhez technológia fétisek és meglovagolt divattémák helyett. Majd három tucat novella mutatja ezt, és még Ian MacDonald elsőbben beszerkesztett novellája (An Eligible boy – tán megjelent vagy megjelenik magyarul), mely egyenesen bosszantott az írói módszere [3] miatt, sem tér el ettől a tendenciától. Kiszámítható vége ellenére a maga tematikájában egészen kiváló másik McDonald nagynovellában (The Tear) is az ember áll a központban.
A tematika sokkal szélesebb, mint az előző éviek – annak ellenére, hogy a korábbi évek divattémái szinte teljesen hiányoznak (no Ted Chiang). A közeljövőbe helyezett biológiai-társadalmi sci-fitól (Ted Kosmatka N-words) a távoli jövő nagyszabású űrsagájáig (The Tear) szinte mindenki megtalálja a kedvére való, színvonalas írást. Annak ellenére, hogy a már említett első McDonald írást leszámítva, a szándékos (olvasócsapda) tematikus modernség (vö. a szó eredeti jelentése, ami éppen divatos) nehezen érhető tetten.

Persze volt, ami bosszantott, mint Swanwick From Babels’s Fall’n Glory We Fled már-már chiangian modoros értelme(zhete)tlensége. Greg Egan pedig a szerintem egyik legokosabb sci-fi ötletet írta agyon a Crystal Nights-ban – bár az legalább izzig-vérig emberi történet maradt.

Szóval, ha az idei-tavalyi és a jövőre-idei válogatás is ezt hozza majd, egészen optimistán kezdem nézni a zsáner jövőjét. Már csak az kellene, hogy irodalmilag valami izgalmas, eredeti bukkanjon föl végre a sci-fiben.

Jegyzetek:

[1] Boldogabb időkben volt, hogy három ilyen válogatás is megjelent adott évről – és akkor még nem egyetlen ember, hanem általában páros szerkesztésben. A gond azokkal a kötetetekkel, hogy a beléjük válogatott írások, hm, kicsit gyengécskék.
[2] Jelen esetben Gardner Dozois, akinek CP-poszt CP elfogultságai és személyes szimpátiái sokszor bántóan nyilvánvalóak, de hosszú távon ez kiegyenlítődik.
[3] Annak idején Szélesi baszott föl azzal, hogy a szövegből nyilvánvalóan kilógott a lóláb: az egzotikumra éhes olvasót tömjük meg távoli népekre, kultúrákra vonatkozó, könyvtárból kibányászott ismeretekkel – nől tőle a karakterszám, és az olvasó mintegy lenyűgözve bámulja műveltségünket, széles látókörünket és közben észre sem veszi, hogy a történetben megrövidítjük. Szélesi – hál’ Istennek! – már évekkel ezelőtt fölhagyott ezzel. McDonald nem. India, Brazilia, etc. ezekkel ámít bennünket.

Szentmihályi Szabó Péter – 66 új mini sci-fi

2010-10-17T21:23:00.003+02:00

A könyv bemutatóján elhangzott, hogy ezek az írások nem humorosak, mert a gúny nem humor. Azt gondolom, hogy az. Nem a legkifinomultabb fajta, de az írások zöme szépen belesimul még az esztétikai definícióba is. Ezt a kötetet egy kicsit más szemmel kell nézni: azt hiszem egy ilyen indulatos szövegnél a leghelyesebb a Chicagói Iskola elvei szerint eljárni, az egészet szemügyre venni, beleérve az író vélhető szándékait is, mivel ha a könyvet részleteiben nézzük, igen könnyen sommás ítéletet hozhatunk, és kivágjuk a francba az egészet. Egy írórtárs a bemutató est folyamán kilencszer kérte el tőlem a könyvet, belelapozott, beleolvasott aztán undorral visszaadta. Bizonyára nem tetszett a jó embernek, hogy Gy.F. elkövető neve szinte minden lapon szerepel – és sehol sem pozitív értelemben.

Pedig Gy.F. szimbólum csupán, az elmúlt nyolc esztendő szimbóluma, amely egy olyan konzervatív, nemzeti – valljuk be! – soviniszta ember számára, mint SzSzP színtiszta rémálom lehetett.

És ez a könyvecske ennek a majd’ évtizedes rémálom sorozatnak az esszenciája. Vádirat, helyzetjelentés, jóslat és segélykiáltás. Nem több, de nem is kevesebb. Ez így, ebben a formában egészében talán nem az, amit irodalomnak neveznek – biztosan nem az, amit az ún. magyar irodalmi kánon annak nevez. Az írások többnyire nyersek, rájuk fért volna a nyelvi és tartalmi csiszolás, bár egy-kettő, különösen a Galaktikában már megjelent utolsó írás és a Széchenyi időgépe kerek, jól sikerült sci-fi darabok.

Egy könyvecske ilyen hirtelen, ilyen spontán, mert nem egyéb, mint immunreakció, mellyel az író ártalmatlan burokba csomagolja és kilöki a szervezetéből a mérget. A toxin azonban toxin marad, és az ártalmatlan burkot a gúny keserű mérgévé alakítja. Nincs mit tenni, le kell nyelni, egészben, egy ültő helyben. Vagy el sem kezdeni. Természetesen lesznek, akik éppen a becsomagolt méregre immúnisak, azok, akik jól érezték magukat az író rémálom-évei alatt, netán (haszon)élvezői voltak. Nekik nem való ez a könyv.

Ha nem csak helyezetjelentést adna, hanem valamiféle program/megoldás csírát is, tekinthetnénk politikai pamfletnek is, mely a – sajnos akár lehetséges – jövőkbe löki ki a jelen fájó tendenciáit, hogy kiteljesedésükben tűzze őket a gúny céltáblájára. Talán azért nem tartják egyesek sci-finek a novellák nagy részét, mert olyan fájdalmasan gyökereznek a mában, a realitásban, és a fantasztikus elemnek kevés köze van a tudományhoz bennük. Ez így nagyjából igaz. Annyira tudományos-fantasztikus irodalom ez, mint Bradbury 451-e. De az én meghatározásom szerint egy jövőbeli világ, még ha a jelen tudományának ellent is mond, vagy akár meg sem szólítja a tudományt, de levezethető a jelenből – sci-fi. Szerencsére. Mert nem a valóság, csak egy többé-kevésbé, szerencsére egyre kevésbé valószínű lehetőség. Ha valóság lenne, mindenkinek azt tanácsolnám, azonnal hagyja el a bolygót. Az egyetlen lehetséges módon…

SzSzP ugyanis vérpesszimista jövőképeket vázol elénk. Visszatérő motívumokkal, változatos környezeti katasztrófákkal, bürokratikus, korrupt és idióta világkormányokkal, globális média agyhalállal. És mindezen világvégék közepén a magyarság megrendítő végeivel és szánalmas diadalaival. Örkény utolsó magyarjain még lehetett mosolyogni, SzSzP utolsó magyarjai a tragikumot és a komédiát egyaránt nélkülöző, szimplán szánalmas figurák. Úgy tetszik, megérdemeljük kihalásunkat. Mindehhez még szánalmasabb ellenpontul szolgál a jövőben makacsul felbukkanó írói mumus, Gy. F. diadalmas gazdagodása és optimista helyzetértékelése – saját szempontjából bizonyára igaza van. Az író, mint a régi szómágiák, a rémség kimondásával és/vagy fokozásával próbálja csökkentetni a rettenetet, azzal, hogy a rémet nevesíti, talán azt hiszi, le is győzte azt.

Jogállamban talán így is lenne…

Így azonban a szöveg talán ellentétes hatást kelt. Az egész elfogult lett, gyűlölködő, egyoldalú, paranoiás, helyenként nem is burkoltan soviniszta, mondjuk ki, joggal kapja meg a ma olyan könnyen osztogatott antiszemita jelzőt is. Már csak azért az egyszerű, de ad absurdum vitt gondolatmenetért a nyitó novellában, mely azon a talán városi legendán, talán féligazságon alapul hogy izraeliek vásárolnak titokban földet Magyarországon. Nos, SzSzP-nél az izraeli vállalkozás szó szerint megveszi a földet: a termőföldréteget, hogy a zsidó állam, hm, kissé száraz, terméketlen talaját följavítsa.

Azt mondom: kár.

Kár, hogy elmúlt húsz esztendő, azon belül is nyolc olyan év, mely a Sebezhetetlen írójából ezt a szöveget hozta ki.

China Miéville – The City & The City

2010-09-20T20:49:00.002+02:00

Sógornőmék hoztak pár könyvet a Nagy Sátán Országából, köztük ezt, megosztom a benyomásom róla, de nem tudom, hogy magyarul mikor lesz olvasható. Ha viszont lesz, ne hagyd ki!

Hogy ez micsoda ötlet ezzel a két várossal! Mennyi lehetőség! Mennyi Kihasznált és kihasználatlan lehetőség. Írónak, gondolkodónak…
Fantáziája van Miévillenek, csodálatra méltó, gazdag és kellően kitekeredett fantáziája, és mindig bíztam benne, hogy dacára a korai sikernek, egyszer rendesen írni is megtanul; a Vastanácsban nagyon biztató jelek is szóltak erről, és ez a regény is, mint egy az átlagnál jobb krimi, már a kiváló író erényeit csillogtatja. Például már van benne főhős, és ezt a főhőst akár kedvelni is lehet, drukkolni érte. Szóval létezik írói fejlődés.

A történet azonban nem él azokkal az óriási lehetőségekkel, amelyeket az alapHELYZET tálcán kínál. Slampos, hétköznapi krimiplot lesz belőle, döbbenetesen kiszámítható befejezéssel. Ne hidd el, amit a fülszöveg ígér – Franz Kafka szelleme nincs jelen ebben a szövegben! Pedig jócskán beleférne. De nincs benne Chandler sem. Nem noire az atmoszféra, csak lepukkant, mintha a nyócker egy PC változatában indulna a nyomozás. Mintha Miéville túl sok Jo Nesbót olvasott volna… Pedig nem tesz az jót egy rendes írónak sem.

A HELYZETből fakadó atmoszférák ábrázolása azonban kitűnő, még ha a hangulat nem is annyira közép-európai, mint aminek szánták… [1]

Hogy mi a HELYZET?

Azt sajnos nem árulhatom el. A történet annyira szimpla krimi, hogy lehetetlen spoilerezni, azonban a HELYZET, amíg föl nem ismered, kellőképpen megbonyolítja a történetet, megnehezíti a főhős dolgát és életét. Az író meglehetősen sokáig jól takargatja, nagyon óvatosan csepegteti a felismeréshez szükséges információt, noha persze a HELYZET elég hamar felismerhető, ha eltöpreng az ember.

A HELYZETet Miéville meglehetősen jól érzékelteti a nyelvezetben is, alkotott egy-két pszeudo közép-európai nyelvet, és persze az angolt bitang jól használja [2] a HELYZETből fakadó jelenségek, cselekedetek, történések, helyzetek leírására. Az írói teljesítmény ezen a téren nagyon magasra értékelhető.

Amit nagyon hiányolok, hogy a szöveg nagyon hamar belefárad a HELYZETbe, nem hozza ki belőle mindazt a filozófiai, politológia, szociológiai, történelmi, pszichológiai, geográfiai gondolatiságot, amit Kafka biztosan kihozott volna. Maradt a csodaországba helyezett közepes krimi.

Nem tudok többet írni erről a regényről, mert minden újabb szó a HELYZET felfedéshez visz közel, és ha az idő előtt felfejtődik, akkor oda a varázsa ennek a könyvnek.

Pedig van neki, kár lenne érte, szóval bocs, de nem többet. Olvasd el!

Ja, a város és a város legjobban Budapestről közelíthető meg. Itt vannak a szomszédban.

China Miéville, 2009.

Jegyzetek:

[1] Sajnos a nyugati embernek semmiféle tudása nincs Kelet Európáról. Ha van, akkor hamis: vagy túl kedvező, vagy túl kedvezőtlen.
[2] Nem irigylem a fordítót. Olyan egyszerű leírni angolul „unsee”, hogy aztán azt is jelentse: szándékosan nem látni (vagyis nem tudomást nem venni róla, hanem nem látni, nem engedni a képet az agy látóközpontjáig eljutni, vagy ott blokkolni), ami ott van. Erre nekünk nincs szavunk.

Kondor Vilmos – Budapesti kém

2010-09-16T00:25:00.002+02:00

Valamikor tavaly ősszel az egyik írószövetségi találkozón sokként ért a pletyka, hogy Kondor Vilmos egy hoax, a könyveket az Agave egyik szerkesztője írja. Nem tudom, hogy ennek mi értelme lenne a kiadó részéről, és, hogy igaz-e – de nem is igazán érdekelne, ha dolog még mindig működne. Azonban nem így van, és a Budapest ciklus harmadik kötetében akadnak gyanús részletek is.

Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…

A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.

Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.

Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.

Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.

A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.

Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.

A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…

Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.

Neil Gaiman – A temető könyve

2010-09-04T00:45:00.000+02:00

A könyveknek megvan a sorsuk – az enyém pár perccel azután elveszett, hogy megvettem, de ez az idő elég volt arra, hogy belelapozzak, beleolvassak, és felhúzzam magam: az Agave nyomdai trükkökkel megint felfújt egy kisregényt regényméretre, megint át akarnak baszni. Így aztán, hogy elveszett a könyv, nemigen sajnáltam. De Bori másnap, meghazudtolva mindent, amit addig tudtam róla, elment és – csodák csodája – visszakapta az elveszett holmit.

Ha már, akkor…

És megint megtörtént a csoda, az utóbbi ötven év egyik legnagyobb irodalmi varázslója győzött: hozzáragasztott ehhez a nem annyira ragaszkodó könyvhöz és nem engedett el, amíg végig nem olvastam. Ami persze elég gyorsan ment, lévén a könyv valóban regénnyé pumpált kisregény.

De az első fejezet után már nem érdekelt a formátumbűvészkedés, a szövegről el-, le- és félrecsúszó (egyébként kiváló) illusztrációk (Dave McKean), csak a mese érdekelt. Ez egy meseregény, nehezen, vagy inkább túlságosan is könnyen behatárolható korosztálynak. Szerencsére Gaiman rögeszmésen hisz abban, hogy léteznek (még) olyan kiskamaszok, akiket az írott szó varázsával szőtt mesék, ilyesféle temetői történetek érdeklenek, lekötnek, így elmeséli ezeket a történeteket, olyan igényességgel, ahogy nagyon kis gyerekeknek vagy okos felnőtteknek kell mesélni. Egyértelmű, egyszerű, szép mondatokkal, nyelvi bűvészkedések és művészi pózok nélkül, ugyanakkor nehezen utánozható nyelvi gazdagsággal, játékossággal és fantáziával, helyenként a költészet szféráiba emelkedő képekkel. Pék Zoltán fordítása az első oldalak zörgése után hozzásimult a szöveghez, és megszólalt Gaiman hangja: valahogy így kellene fordítani másnak is, helyet hagyva az írónak.

A történet nem túlságosan bonyolult: szülei meggyilkolása után egy fiú a temetőben nő fel, évezredes szellemek és még vénebb, halálos cselszövések között. Ennyi a mese, de ha az ember más szemmel nézi, a mese mögött kibontakozik a fejlődésregény, a felnőtté válás, a világba kilépés metaforikus tere. Mi vagyunk Senki Owens, a temető árvája, saját életünk temetőjébe zárva, odakint halálos fenyegetéssel, idebenn barátságos holtakkal – félelmeinkkel – és kifelé igyekvő vágyainkkal. Idebent otthon vagyunk, még ha ez az otthon néha kísérteties is, az odakinttel meg kell ismerkednünk, bele kell nőnünk, meg kell szelídítenünk.

Van, akinek terápia lehet ez a szöveg, van akinek egyszerű, szép mese. Olvasd el, akárhány éves is vagy, ha felnőttél már, ha nem, ha fel akarsz nőni, ha nem.

Agave Kiadó, 2010, 277 oldal, puhafedelű, Fordította Pék Zoltán

Szolgálati közlemény

2010-01-14T21:48:00.001+01:00

Kedves Dwalin (vagy ki?)!

Ha már tetten értelek :-) a blogon, nem lehetne valami hozzáférést kapnom ahhoz a távoli projecthez? Csak kíváncsi vagyok...

Bocs a tolakodásáért:

Tony

Árnyékban

2010-01-02T13:26:00.005+01:00

Az amerikai sci-fi irodalom adu ásza, Orson Scott Card egyáltalán nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Nevéhez fűződne talán a legnagyobb hazai SF könyvsiker, ha a Végjáték (Ender's game) nem piaciatlan körülmények között lát napvilágot, és csaknem biztosan ő viszi a zsáner addigi legnagyobb kiadói bukását Magyarországon az immár piaci körülmények között megjelent Fajirtással (Xenocide).

A bukás okainak elemzése mindenképpen megér egy bekezdést, annál is inkább, mert ezen esszé témája éppen az Ender univerzum egy másik vonulatának ismertetése, mely vonulat szintén tartalmaz hasonló buktatókat – és a hírek szerint a Galaktika éppen erre készül.

Tehát, a fajirtás bukásának véleményem szerint elsősorban nem piaci okai vannak: a könyv sokunk számára egyszerűen élvezhetetlennek bizonyult, föként a Végjáték, és a Holtak Szószólója (Speaker for the dead) kötetek után. A hírek már akkor is közel fénysebességgel terjedtek, a moderált rajongók tehát nem szánták pénzüket egy rossznak ítélt könyvre az akkor igencsak meredek áron. De valóban olyan katasztrofálisan rossz-e a Fajirtás? Igen is, meg nem is. Igen, ha az előzmények fényében tekintjük, és igen, ha önmagában, a folytatás nélkül olvassuk. És nem, mert van folytatás, sőt, a kötetből kimaradt szerzői utószó és a "folytatás" ismeretében nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nem is a folytatás, hanem valójában a könyv második fele hiányzott/hiányzik! Ha az ember mindkettőt elolvassa, a Fajirtás-Children of the mind (Az elme gyermekei) az átlagosnál sokkal jobb könyv, méltó lezárása az Ender ciklusnak. A szerző tulajdonképpen briliáns megoldást ad Ender-Szószóló és az emberiség sorsát látszólag zsákutcába vivő történetre. Nem marad elvarratlan szál és még a mániákus magyarázat-igénylők is megkapják a magyarázataikat a borotvaélen táncoló történetben. És mindenképpen megérné, hogy egy avatott fordító és egy elszánt kiadó törlessze végre ezt a régi adósságot.

Ugyan hiábavaló a volna világában barangolni, de az ember eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Fajirtás végén ott van az a bizonyos utószó? Ha az olvasó akkor tisztába jön azzal, hogy fél könyvet kapott, és miként a Holtak Szószólójával tettük, kivárjuk a folytatást? Akkor talán nincs bukás, talán már rég megjelentek volna az Ender univerzum másik vonalának kötetei, az Árnyék regények. Talán…

Az Árnyék regényekben (Ender's Shadow (Ender árnyéka), Shadow of the Hegemon (A Hegemón árnyéka), Shadow Puppets (Árnyfigurák), Shadow of the Giant (Az óriás árnyéka)) az író azt meséli el, amivel az Ender univerzum eredeti szálának lezárása után is adós maradt, és amit a Holtak Szószólójában az Ender által írt a Királynő és a Hegemón mű kapcsán sejtetni engedett: hogyan vált Ender bátyja, Peter Wiggin, Hegemónná, és miként sikerült békében egyesítenie a föld nemzeteit.

A történet azonban nem ilyen egyszerű.

A sorozat elsö kötetével, az Ender árnyékával, Card elérte azt, ami tudtommal nagyon keveseknek (talán senkinek sem?) sikerült: elmondani ugyanazt a történetet egy másik szereplő szemszögéböl – ugyanabban a minőségben. A regény hőse Bean, a legkisebb, legfiatalabb tagja Ender csapatának. Bean, akinek valódi kilétével még Ender sincs tisztában, az egyetlen, aki képes lehet megismételni Ender katonai teljesítményét. Anak ellenére, hogy Enderrel ellentétben ő viszont nagyon is tisztában van vele, a képernyőkön nem játék, hanem valódi élethalálharc folyik.

Természetesen Bean-nek is megvannak a maga korlátai, a maga ellenségei.

A következő három kötet azokat a küzdelmeket meséli el, amelyeket a csillagok közé vonult Ender nélkül magára hagyott egykori "árnyék" önmagával és ellenségeivel folytat. Hogy a végső győzelem egyértelműen győzelem-e, annak eldöntése az olvasóra marad. Mellesleg valóban elolvashatjuk, hogyan sikerült Peter Wigginnek egyesíteni a Föld nemzeteit. A Hegemón árnyéka az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka történetei ugyanis már nem egyértelműen Bean-éi.

Az Ellenség legyőzése, a külső fenyegetés megszűnte után a kényszer szülte egység alól kitörő nemzetállamok szinte azonnal megkísérlik valóra váltani birodalmi álmaikat, és erre kézenfekvöen az Ender csapatában kinevelt katonai lángelméket próbálják felhasználni. Úgy tűnik, egyedül Peter Wiggin akar és képes szembeszállni a nemzeti öntudatok őrületével. Viharos gyorsasággal megszerzi a Hegemón tisztét, azonban az adott geopolitikai helyezetben ez nem több puszta címnél, és a fiú még Bean segítségével sem képes elejét venni a rettenetes háború kitörésének, mely az Ázsia feletti uralom megszerzéséért robban ki az egysített muszlim világ, Kína és India között. A két – a katonai és a politikai – géniusz méltó ellenféllel kerül szembe, aki zseniális őrületében képes lehet megszerezni az egész világ feletti uralmat.

A befejezö kötet, Az óriás árnyéka, az Elme gyermekeihez hasonlóan teszi fel a koronát erre a regényciklusra, azonban több elvarratlan szálat, illetve inkább továbbviteli lehetőséget rejt magában.

Vegyük észre, hogy az Árnyék regényekben, melyek több, mint tíz évvel a Végjáték és a Holtak Szószólója után keletkeztek (1999, Ender árnyéka) a szerző és az olvasó is gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az olvasó már tudja, hogy Peter végül valahogyan egyesíti a világot, az írót pedig az önmagára által megteremtett jövőkép tartja fogságban. Ez a tánc azonban, hála az író zsenialitásának, könnyed és rendkívül évezetes marad, az olvasó képes elfeledni minden előzetesen rendelkezésre álló információt és átadni magát a történet sodrának.

Vessünk tehát néhány pillantást a Card által teremtett jövőre!

Ismerve a Végjáték keletkezését, csodálatra méltó, ahogyan az író azidőtájt (1985 előtt, sőt 1977-ben, ha az alapnovellát tekintjük!) előre látta a világháló fejlődését, a hálózati kapcsolatok egyre erősebb befolyását a társadalom minden területére. A Fajirtásban leírt ansible-kapcsolat pedig nem más, mint azoknak a ma folyó, egyre eredményesebb kísérleteknek az eredménye, melyek a kvantummechanikai elveken megvalósítható részecske(foton)pár kommunikáció megvalósítására irányulnak. Ezek azonban pusztán technológiai finomságok.

A Végjátékban megjelenő társadalmi változások előrejelzésben már nem volt ilyen szerencsés, bár nem róható fel neki, hogy 1985 táján nem volt képes előrelátni a Szovjetunió bukását, a Varsói Szerzödés felbomlását. Senki sem látta előre. Aki azt állítja, hogy ő igen, nos – az legalábbis politikus!

Card azonban már a Ender árnyékában lazítani próbálja – sikerrel – saját kereteit, és képes megteremteni a hitelesség varázsát – még ebben az akkorra már alternatív jövővé vált világban is.

A folytatásokban már könnyebb a dolga: az újra nemzetállamokra széteső Földön készséggel elhisszük, hogy széthullik a Varsói Szerződés, felbomlik a Szovjetunió, és lo and behold! egyszerre csak a közeljövő/jelen geopolitikai helyzetével találjuk szembe magunkat. Az egyesült muszlim világ jelentős geolpolitikai tényezövé válik, Kina és India birodalmi álmokat dédelget, miközben az Egyesült Államok sértődötten visszatér a ciklikus izolációs politikájához. Európa elvesztette egységét, újra csak régi birodalmaik emléke felett nosztalgiázó nagy, és sohasemvolt birodalmaikról álmodozó kis országok nyugdíjasothonává válik. Oroszország – szicsasz – a korrupció langymelegében szokásos téli álmát alussza. Dél-Amerika – mañana – megint lemaradt valamiről, Afrika – hakuna matata – pedig ugyanolyan megosztott, korrupt és gyanakvó, mint a gyarmatbirodalmak szérhullása után mindig. Mindezek fölött fizikailag is ott a Nemzetközi Flotta, mely az Ellenség legyőzése után látszólag szerepét vesztette, de biztosítja, hogy legalább atomfegyvereket ne vessen be egyetlen ország sem, és fizikai, eszmei, financiális alapokat szolgáltat a megüresedett hangy világok emberi kolonizációjához. Ebbe a forrongó kulimászba csöppenek bele a Flotta iskoláiból hazatért gyerekek tömegei, akikben minden ambiciózus ország saját álmai megvalósításának kulcsát látja. El lehet képzelni, egy olyan kaliberű író, mint Card, mit képes kihozni mindebből.

Az egész regényfolyam két dologgal nyűgözött le, az egyik, hogy a nyugodt szívvel vallási fanatikusnak nevezhető mormon Card saját világnézetét mennyire a küszöbön kívül hagyta. A másik, hogy konkrétan az iszlám megítésében, amely pedig egy keresztény ember számára a legingoványosabb terület lehet, mennyire objektíven lát.

Az eddigiek, azt hiszem, kedvcsinálónak elegendőek. Az esszéíró tulajdonképpen csak három dologgal adós:

Először is: 2002-ben First Meetings (Az első találkozások) címmel megjelent egy kötet, mely novellákat tartalmaz az Ender univerzumból, köztük az erdeti, 1977-es novellát, melyben az Ellenség még egyáltalán nem az az Ellenség volt. Megjelent továbbá on line két további novella (Mazer In Prison és Pretty Boy) a Card által alapított honlapon, az Intergalactic Medicine Show-n. És állítólag valamikor kijön a Végjáték filmen.

   Másodszor – és ez elsősorban a potenciális kiadónak szól: az Ender árnyéka, csakúgy, mint a Végjáték, megáll önmagában, A Hegemón árnyéka, az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka azonban inkább olyan, mint a Fajirtás-Az elme gyermekei kettős: egyetlen történet önmagukban inkább zavaró szeletei. Az óriás árnyéka lezárása nélkül az előző két kötet egyszerűen bosszantó, a karakterek mintha önmaguk ellenében játszanának, olyan szaguk van, mintha csupán pénzért íródtak volna.

Harmadszor, és ez annak szól, aki semmit sem olvasott az Enderzum-ból: az ajánlatos, minden izgalmat és rejtélyt fenntartó olvasása a két regényfolyamnak:

(Az első találkozások), Végjáték, Ender árnyéka, A Hegemón árnyéka, Árnyfigurák, Az óriás árnyéka, Holtak Szószólója, Fajirtás, Az elme gyermekei.

Ehhez persze le kellene fordítani és kiadni a kiadatlan műveket.

Dark Power

2010-01-02T12:51:00.007+01:00

A Rémkoppantók után hagytam fel Kinggel. Mármint könyveinek vásárlásával. Elsősorban az égbe emelkedő áruk miatt. De az áremelés egybeesett azzal az akkor megváltoztathatatlannak tűnő ítéletemmel, hogy a pasas kiírta magát. A Holtsáv, a Ragyogás, talán még a Stand (Végítélet) után – nincs tovább. (Nem mintha ezek nem lennének egyedül is elegendőek bármilyen író számára.) Körülbelül ugyanekkor hazatért az Államokból ifjú barátom: tizenöt évesen, a Dark Tower első köteteivel – és kritikátlan King rajongással. A túlzott rajongás mindig is taszított. Aztán le is fordították az első köteteket, Setét Torony címen. Ez "setét" adta meg aztán a végső lökést, hogy eldöntsem: a Dark Tower lesz az, amelyet sohasem fogok elolvasni. Sorozat egyenlő pénz, és annak bizony még akkor is van szaga, ha nem nyilvános vécéből származik. Könnyű – és ostoba – ítélet, könnyelmű fogadalom.

Ifjú barátom azóta felhagyott a King rajongással, és a Dark Towerrel is leállt a negyedik kötetnél. (Felnőtt? Azt azért nem...) A 2005-ös second hand könyvvásáron azonban megláttam a Gunslingert [1], és mivel bőségesen belefért a két-gallon-könyvet-tíz-dollárért árba, megvettem. Aztán elolvastam a másik harminc könyvet, és még sok mást, de végül is ráfanyalodtam. És az első oldalán beleszerettem. Gyógyíthatatlanul. A legjobbkor: akkortájt jelent meg a hétkötetes regényciklus befejező kötete, nem kellett húsz évet várnom, mint a Gunslinger első olvasóinak, hogy megtudjam, eléri-e Roland élete célját, felkapaszkodik-e a Sötét Torony legfelső szobájáig, és mit talál ott. De így is csaknem két évig tartott, mire sikerült megvennem és elolvasnom valamennyi folytatást. A másik jó dolog, hogy az eredeti nyelven volt szerencsém hozzá. Egy betűt sem olvastam belőle magyarul, és valószínűleg csak kíváncsiságból fogok (sajnos megtörtént), átjön-e valamennyi réteg, finomság, lelemény (távolról sem). Egyelőre azonban elég, ha a fordítás címére gondolok, hogy legyőzzem kíváncsiságomat: "Setét Torony". De kár lenne kárhozhatni a fordítót és a kiadót. Az első kötettel láthatóan sem az író, sem az amerikai kiadó nem tudtak mit kezdeni. A kötet külleme, az illusztrációk (egyáltalán, az illusztrációk léte) azt sugallják, hogy legalábbis a kiadó az ifjúsági könyvek közé sorolta. A magyar fordító és kiadó, úgy tűnik, elsőre fantasynak ítélte.

Pedig sem ez, sem az, vagy ha úgy tetszik, minden egyszerre: fantasy, science-fiction, mágikus realizmus és természetfölötti (horror és spirituális). Ifjúsági irodalom, és nagyon is felnőtteknek szóló alkotás. Western történet és antiutópia, kalandos mese és filozófiai értekezés, ha úgy vesszük, kiadós társadalombírálat, környezeti segélykiáltás. Egyetlen dolog biztos: ez a sorozat nem egyértelműen egyenlő az érte kapott pénzzel. Az a gyanúm, hogy King még fizetett is volna, hogy megjelenjen. Szerencsére erre sem volt szükség. (Anekdot*: az utolsó kötetből egyetlen darab volt az egyik legnagyobb washingtoni könyváruházban, az eladók kétségbeesetten várták az utánnyomást. Végül azt az egyetlen, másnak félretett, de fel nem csípett darabot adták el nekem. Biztosan egészen elkeseredett fanatikusnak látszottam.)

Amennyire egy író szavára adni lehet, King alaposan megküzdött ezzel az anyaggal, évtizedekig küszködött vele, és be kell vallani, nem mindig győzelmesen került ki ebből a küzdelemből. De megtette, amit lehetett, és a végén legalábbis döntetlen az eredmény.

A Torony összefoglaló alkotás. Összefogja King szerteágazó életművének sok fonalát, ívet ad az életműnek. Hála Istennek, nem olyan módon, ahogyan Asimov bánt el sajátjával. King smooth operator. Összefoglaló oly módon is, hogy temérdek zsánert és műfajt olvaszt egyetlen regényfolyamba, és úgy is, hogy allúziói révén egészen nagyot meríthetünk az angolszász irodalom, filozófia világából. Legalábbis abból a részéből, amelyet King fontosnak tart.

Történet, karakterek

A sztori olyan egyszerű s egyben annyira összetett, hogy lehetetlen spoilerezni. Első közelítésben az ihlető Childe Roland to the Dark Tower Came címü Robert Browning vers [2] prózai kiteljesítése. Harminc valahány versszak több ezer oldalnyi prózába oldva. Bővebben, klasszikus lovagi küldetés, "quest", a titokzatos Sötét Torony keresése korokon és világokon keresztül. A Torony, mely egyben minden létező világegyetem központja és fenntartója, és melyet mellesleg a gonosz megtestesítője, a Kármin Király [3] elpusztítani szándékozik. Roland Deschain mániákus útkeresése egyben a Torony megmentésének eszköze is. Persze ez sem ilyen egyszerű: Rolandnak akadnak segítőtársai, és maga Roland sem az a csillogó páncélos lovag. Ugyan a legendák Arthur királyának egyenesági leszármazottja, de külsőleg (bevallottan) leginkább Clint Eastwood valamelyik spagetti westernből [4], és nem az Excaliburt forgatja, hanem az annak acéljából kovácsolt pisztolyt. Gunslinger ő, mesterlövész, a rend fegyveres őre, s mint ilyen, az utolsó a maga haldokló világában. A világ ugyanis "elmozdult", tér, idő, emberi viszonyok összeomlottak, összekuszálódtak a Kármin Király mesterkedéseinek következtében. Egészen általános a jó és rossz örök harcának ábrázolása.

Roland nem egyértelműen pozitív hős: mint Eastwood karaktere A Jó, a Rossz és a Csúfban, teszi, amit úgy hisz, tennie kell, nemigen törődve közben mások életével, bár a végeredmény többnyire jó, és a szándék sohasem rossz. Ne tagadjuk: megszállott. A Torony megszállottja. Nem azért akarja megmenteni a pusztulástól, hogy a világ ne pusztuljon el vele, hanem azért, mert ha a Torony leomlana, nem lenne képes beteljesíteni saját magára szabott küldetését: belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott...

Senki sem fekete vagy fehér ebben a könyvben. Inkább fehér és vörös, jegyezhetjük meg rosszmájúan, de ez sem igaz.

A Kármin Király leginkább Madách Luciferére emlékeztet, mint a tagadás örök szelleme, bár King Lucifere szélsőségesebb: mindent tagad, mindent el akar pusztítani, hogy aztán a semmin uralkodjék örökkön. Nyilvánvaló: őrült és ez tételesen többször is kimondatik a könyvben. De őrült-e igazán? Engem inkább a rend örök ellentétének, a káosznak, a rendezettség örök ellentétének, az entrópiának megtestesülésére emlékeztet. Így, a rend tagadása, tehát a rend szempontjából tökéletesen őrültnek kell látszania. Őrült beszéd és nincs benne rendszer

De nem egyértelműen csak gonosz a Kármin Király követe, Homályfia Walter (Walter O'Dim), Roland hús-vér ellenlábasa a regényben. Nem más ő, mint King több történetének gonosztevője, a háttérben munkálkodó varázserejű intrikus. A Stand Randall Flagg-je, hogy tisztán lássunk. Ő azzal nem törődik, ha tervei megvalósulása közben valami jó történik, csak fokozódjon a káosz a társadalomban, térben és időben. Walter nem akarja elpusztítani a világot, csupán meg akarja gyengíteni szövedékét, hogy elérje végső célját, mely nem más, mint belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott... Ismerős?

Nemigen vannak papírkarakterek a Sötét Torony világában, bár sokszor előkerül egy-egy szereplő, akinek úgy tűnik, nagy jelentősége van (legalábbis annyira kidolgozott, hogy azt hinné az ember), hogy azután örökre eltűnjön a "süllyesztöben". Nem tudom, hogy gyengéje vagy erőssége ez a könyvnek. Mindenesetre, Kinget ismerve, esetleg felbukkan majd egy jövendőbeli regényben [5]. Ahogy bekerült pár elöző történetből a jó öreg Randall Flagg és még pár ismerős. Az író szereti a szereplőit.

És én külön szeretem őt ezért.

Üzenet, mondanivaló, egyéb bullshit

Azt gondolhatnánk, miként a fantasztikus irodalom hivatásos lenézői, hogy Kingnél, a horrorszerzőnél erről szó sem lehet. Legfeljebb valami elcsépelt mondanivaló.

Mint, hát igen, a fehér és a vörös, a jó és rossz örök harca.

De itt van még az elgondolkoztató kép a technológiai civilizáció folyományairól és következményeiröl – jövőjéről. Arról, hogyan válik a mágia tudománnyá és a tudomány mágiává. Hommage á A.C. Clarke.

Ezzel párhuzamosan itt van a környezetpusztulás miatt érzett aggodalom, az emberi kisközösségek felbomlásáért érzett aggodalom, az emberi jövőért érzett aggodalom folyamatos jelenléte. Kingnek nincs optimista jövőképe. Bár a világok elpusztításáért a Kármin Király a felelős, a Király tehetetlen lenne szorgos emberi segítői nélkül. Az elembertelenedett (szó szerint) mamutcégek tevékenysége nélkül. Mert Homályfia Walter/Randall Flagg mindig megtalálja azt, aki segítségére lehet tervei megvalósításában.

Rendesen rímel ez a vélemény a Neil Gaiman Amerikai istenek-jében feltűnő új isten szerepére, tulajdonságaira – és bukására.

És itt a legfőbb üzenet, a mondanivaló, a lényeg: az író viszonya alkotásához.

Író ír*

De miért ír? És mi a következménye ennek a tevékenységnek? Miben áll az író felelőssége? Valójában az író alkot, vagy súgja neki valaki vagy valami, külső erő, hatalom, értelem, mit tudom én?

Minden valamirevaló író szembekerül egyszer, legalább egyetlenegyszer ezekkel a kérdésekkel. Mint ahogy azzal az érzéssel is, hogy is mondjam, amelyet Örkény olyan találóan megrajzolt egypercesében: a mindenhatóság érzésével [6].

King, mint a könyveiből készült filmekben oly gyakran, személyesen tűnik fel a Torony regényekben, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Hogy meséljen erről a rettenetes, felemelő érzésről. Erről a sötét hatalomról.

Pontosan a filmbéli feltűnések mutatják, számomra legalábbis, hogy Kingnek létezik egy erően narcisztikus oldala is. Ezzel megfejelve a mindenhatóság érzése oda vezet, ahová végül a Sötét Torony történet konkludál: a világot az író képzelőereje teremti. Finomítva: a világ az író művein keresztül teremti meg magát. Csinos, nemde?

De ez a teremtőerő felelősséggel is jár, és King nem veti el ezt a felelősséget. Mint ahogy nem hárítja el a felelősséget a képzelete által teremtett szereplőkkel szemben sem. Talán ezért nem papírfigurák, talán ez a felelősség tölti meg őket élettel, rajzolja őket teljessé. Még ha oldalakkal később pusztulás is vár rájuk. (Na jó, King bőbeszédűségét ismerve, fejezetekkel, kötetekkel később.)

A nyelv

Általában szokás Kinget a történet és nem a nyelv mesterének elismerni. (A valódi sznobéria az elözőt is tagadja, természetesen.)

A szokás (és a sznobéria) valószínűleg nem olvasta a Sötét Tornyot.

Ritkán találni annyi nyelvi bravúrt, nyelvalkotást, nyelvjárások olyan alapos és jártas ismeretét és használatát, mint az eredeti nyelvű könyvekben. Csak reménykedem, hogy mindez hiánytalanul átkerült a magyar fordításba.

Ha így van, say thankya!

Amerika hangja

Ebben a regényfolyamban Amerika a világok közepe, és nincs más hely Amerikán kívül. Pár évvel ezelőtt már csak emiatt sem olvastam volna el a könyvet. Szerencsére most már mindkettőt másképpen látom. És bocsássuk meg ennek az ízig-vérig amerikai írónak, amerikai embernek ezt a kis gyengeséget.

Az illusztrációk

Az első kötet után mindig a nagyalakú kiadásokat vettem meg. Pedig nem szeretem. Nagyok, kényelmetlen forgatni őket, pláne utazni velük és drágák. De az illusztrációk kárpótolnak mindezért.

Az első és utolsó kötetet, a The Gunslingert és a Dark Towert, ugyanaz a kéz, Michael Whelan keze illusztrálta. Whelan stílusa érettebb lett húsz év alatt, de nem mondanám, hogy nem az első kötet illusztrációi tetszenek jobban. A mókás a dologban, hogy a The Gunslinger első megjelenése idején senkinek sem volt fogalma sem, hogy nézhet ki a Sötét Torony... Mint ahogy arról sem, mi is valójában ez a valami. Mármint a regény.

A második kötet a The Drawing of the Three esetében már egyértelmű, mi lesz ez. Phil Hale szikár, különös hangulatú illusztrációi legalábbis ezt mutatják.

Az enyémek közül a harmadik regény a The Waste Lands képei - Ned Dameron alkotásai - a leggyengébbek. Ez a kötet egyébként az, melynek címlapján a legtöbbet gagyiztak a különféle borítóművészek Blaine a Mono ábrázolásával. Blaine, a Mono nevéhez méltóan egy hipermodern egysínű gyorsvasút, a kötetben szerepel továbbá egy klasszikus amerikai gőzmozdony, Csihu Charlie [7]. A kettő értelmetlen szintéziséből mindig valami brutális, démoni gőzmozdony került a címlapokra.

Ezek után, és mindenekfölött a Wizard and Glass elvont illusztrációi egészen más dimenzióba emelik a könyvet. Dave McKean, thankya.

A Wolves of the Calla illusztrációit Bernie Wrightson készítette. Számomra ezek a Dameron rajzokkal esnek azonos szintre.

A hatodik könyv, a Song of Susannah, képei Darrel Andersont dicsérik. Egyenértékűek McKean munkáival, bár egészen más stílust képviselnek. Ha egyszer ilyesmi jelenne meg a Galaktikában, mindenki megnyalhatná mind a tíz ujját.

Gyengék

Nincs tökéletes mű. Ez sem az. Sokszor feleslegesen bőbeszédű, sokszor értelmetlenül szűkszavú. Szubjektív és egyoldalú. Sokszor olcsó fordulatokkal operál. Sokszor bombasztikus. Sokszor csak deus ex machinákon keresztül jönnek a megoldások. Roland csatái mindig ugyanazon taktika szerint zajlanak. Satöbbi, satöbbi...

A vége, mindkét vége valószínűleg sokaknak nem teszik. De Kingnek ebben is igaza van: a vég annyira végleges...

Mindezek ellenére öszintén ajánlom mindenkinek. Hatalma van. Dark Power.

"Long days and pleasant nights."

Európa Kiadó, Bihari György fordítása.

*Remélem Esterházy Péter megbocsátja ennek használatát.

Jegyzetek

[1] Jellemzően az Ország féle Angol-Magyar szótár 2005-ös nyomásában a szó jelentése: 1. fegyveres gengszter 2. bérgyilkos. Grr. Ahogy a magyar fordítás címe is "A harcos". Grr, grr, grrr. SzVSz a "The Magnificent Seven" szerencsétlen "A hét mesterlövész" fordításának gyökeret verése után a The Gunslinger magyar fordítása nem lehetne más, mint "A mesterlövész".
Nem mintha a többi magyar cím száz százalékos lenne:

The Drawing of the Three – A hármak elhívatása, amikor a történetben egyértelműen kártyahúzásról, és Roland kísérőinek fizikai átrángatásáról van szó. Akkor már lehívást illett volna mondani…

The Waste Lands – Puszta földek, amikor egy kissé tiszteletben kellene/illene/lehetne tartani az Elliot allúziót, és ha már egyszer az ö Waste Land-je Átokföldjének fordítódott, ennek is akként kellett/illett/lehetett volna megjelennie.

Wizard and Glass – Varázsló és üveg, rendben lévő tükörfordítás lenne, ha az a bizonyos üveg nem éppen a varázsló varázsgömbje és nem a pálikásbutykosa lenne, mint ebből a címből sejthető.

The Wolves of the Calla - Callai farkasok, megint tükörfordítás. De a Calla farkasainak egészen más, több értelme lenne magyarban. (Közelebbi értelme az angol eredetihez. Calla egyszerűen földet, országot jelent King szótárában, és a Föld (Calla) farkasai egészen mély filozófiai tartalmat hordoz(ná)nak. Hasonlóan a Föld söpredékéhez, hogy érthető legyen, mire gondolok.)

Maga a Setét Torony, a ciklus és a befejező kötet magyar címe is rettenetes: King rendesen archizálja a nyelvet ahol szükséges, de sehol, egyetlen egyszer sincs utalás arra, hogy az örökkévaló Torony neve archaizálva lenne. A Setét szó használata az egyszerű Sötét helyett valami orbitális tévedés. Azokból az időkböl, amikor a teljes ciklus még nem állt rendelkezésre, a Browning vers Tellér Gyula általi fordítása a "setéttel" viszont igen. Ami a versnél talán helyénvaló, bár a "setét" inkább a középangol "derk" megfelelője lenne - és a versben is "dark" áll.
[2] Roland lovag a Sötét Toronyhoz ért. A hetedik kötet végén található eredeti vers engem nem fogott meg igazán: a szokott angol romantikus hőbörgés, jó adag titokzatoskodással nyakon öntve (néhol úgy néz ki, még a költőnek sem világos, mit akar mondani), szánalmas angol rímekkel. Az utolsó versszak sorvégei például: met/frame/flame/yet/set/came. Ennyit a líra tömörítö erejéről.
[3] A crimson és carmin - karmazsin és kármin mint színek, a vörös különbözö árnyalatai, azonban mind a crimson, mind a carmin, mint pigmentek ugyanarra a bíbortetűből származó festékre utalnak, melynek a kárminsav a színanyaga. Na itt igazodj ki! A Karmazsin Király mindenesetre kényelmetlenül hosszú, és a kármin szín személyesen jobban tetszik. Mélyebb árnyalat.

A Crimson King alliterál (valószínűleg ezért választotta nevéül az ihlető zenekar), a Purple King – Bíbor Király nem. Ezzel a fordítással tehát ez nyelvi réteg elveszett, míg az általam ajánlott Kármin Királlyal megmarad.
Méltatlan azt képzelni, hogy az író ne lett volna tisztában a szavak jelentésével. Ha bíbort akart volna, akkor bíbort ír.
Valószínüleg éppen az egyházi méltóságok lilulása miatt nem használta King a purple-bíbor szót.
A Crimson King egyértelműen vörös. Az íróval egyetértésben született illusztrációkon is. Annál is inkább, mert a regényfolyamban a jó és a rossz harcát a vörös és fehér harca szimbolizálja. A kármin vörös színárnyalat, minden lilaság nélkül.
A regény Crimson Kingje egyáltalán nem fenséges (királyi) alak, nemigen járna neki a királyi bíbor. Leginkább kártyakirályra emlékeztet, mely allúzió tovább visz Lewis Caroll világaiba. A kőr és a káró kártyaszín egyáltalán nem bíbor, hanem vörös színű.

[4] Néhol az író vonásait hordozva. Holly crap!
[5] Például: Atlantisz gyermekei.
[6] Örkény István A megváltó.
[7] Charlie the Choo-Choo.

Ilija Trojanow – Világok gyűjtője

2009-12-07T22:21:00.002+01:00

Már akkor meggyűlöltem ezt a könyvet, amikor még meg sem jelent – egy betű elolvasása nélkül. Az történt, hogy Éva kórházba került, és az év végi hajrában nekem kellett befejezni a védőborítót, elkészíteni a keményfedelet – hogy aztán csak majd’ egy év múlva jöjjön ki…

Persze nálam a gyűlölet nem tart sokáig, így amikor megkaptam a tiszteletpéldányt a Jeschke regény? rossz emlékének kimosására éppen alkalmasnak tűnt – még véletlenül se fantasztikus regény, első látásra valami posztmodern vegyes felvágott félig fiktív életrajz és tizenkilencedik századi útleírás egyben…

Jó választásnak bizonyult. Valóban posztmodern, az olvasható fajtából. Művészi pózok nélkül, a történetre és a figurára koncentrálva, csak annyi modern irodalmi eszközt alkalmazva, amennyi érdekessé, és még olvashatóbbá teszi a szöveget, de a modernség nem öncélúan [1] az ún. művészi hatás [2] érdekében meredezik kifelé a textúrából. Ahogy Trojanow szövi a mesét, próbálja megfejteni regénye hősét, mintha a védőborító arabeszkjének indái tekeregnének saját fraktálszerű mintázatukba, hogy jó arabeszkhez illően a részletek mögött eltűnjön az egész, csak a gazdag szövedéket lássuk, de ne jöjjünk rá, hogy a mintázat követhetetlen és értelmetlen, a végcélhoz, a hős életéhez egy centiméterrel sem jutottunk közelebb. Talán csak a szőnyegszövőéhez [1].

Ha életrajz, egy XIX. században élt katonatiszt, Richard Francis Burton életrajza, akit földrajzi “felfedezéseiért” – és eredményes kémtevékenységéért – őfelsége lovagi címmel tüntetett ki és aki kalandjait több kötetben is megjelentette. Ha életrajz, a regény kudarc. Burtonról semmit sem tudunk meg, még azt sem, valójában hol született, hol érte a halál, kik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora, hogyan nevelkedett, kik voltak szerelmei, feleségei, születtek-e gyerekei, milyen író volt, etc. Így ez a könyv nem életrajz.
Ha útleírás, Burton Észak Indiában tett kulturális felfedezéseinek (melyek jobbára csak a katonai hírszerzést érdekelték) meséje, az iszlám szent zarándoklatának, a hádzsnak leírása, melyen hősünk az elsők között haladt végig és a Nílus forrásának felfedezésére tett kísérlet követése. Ha útleírás, a regény kudarc: kis színeseken kívül valójában semmit sem tudunk meg sem Indiáról, sem a hádzsról, leírt afrikai kalandja során pedig Burton végig maláriarohamaival küzdött, Afrikáról sem tudunk meg semmit általa. Így ez a könyv nem is útleírás.
Ha fejlődésregény, akkor azt kellene látnunk, hogyan válik a tipikusnak látszó brit katonatiszt a “világok gyűjtőjévé”, más kultúrák szorgos és makacs megismerőjévé, és értojévé, oly szorgos megismerőjévé és értojévé, hogy maga is moszlimmá váljék. Legalábbis átmenetileg. De a szöveg fejlődésregényként is kudarc: Burton jelleme az első színrelépésétől kezdve változatlan és egysíkú. Emberfelettien makacs kulturális gyűjtőszenvedély munkál benne, egész életét ennek a szenvedélynek rendeli alá, de ez a szenvedély nem törekszik a mély megismerésre, mert mögötte végig ott marad a keresztény, európai – brit – felsőbbrendűség. Burton mint keserű mérget nyeli el a különböző kultúrákat, felszínesen vagy mélyebben megemészti őket, majd kihányja – hiába csömörlött meg valami általunk ismeretlen oknál fogva a brit birodalomtól és civilizációtól, egyre ide tér vissza, végül Európában éri a halál. A csömör okával mindvégig adós marad a szöveg: miként életrajzként kudarc, úgy jellemrajzként is az. Burton jelleméről, motivációiról éppen annyi tudható meg a könyvből, mint az életérol vagy kalandjairól. Nem jellemrajz vagy fejlődésregény.
Pedig Trojanow a jellemábrázolás teljes arzenálját beveti a könyvében, a hőst egyaránt jellemzi az író, a történet szereplői, és saját tettei, szövegei.

Csak éppen a regény főhőse nem a címszereplő! A regény főszereplői sokkal inkább a szöveg első és utolsó szakaszának két narrátora, illetve a középső rész vizsgáló hivatalnokai. Indiai szolgája, Naukaram, és afrikai vezetője, Szidi Mubarak Bombay, Burton életének azt a szakaszát mondja tollba illetve meséli el, amelyet a kalandorral együtt töltött, de valójában saját életükrol, a korabeli Indiáról és Afrikáról mesélnek. A hádzsba befurakodott brit kém ügyét vizsgáló szultáni hivatalnokok pedig Mekka belső intrikáiba, az oszmán birodalom működésébe adnak bepillantást. Emiatt gondolom úgy, hogy ebben a könyvben Sir Richard csupán ürügy, és ebből a nézőpontból hiszem, hogy a regény mégiscsak sikeres életrajz, útleírás és fejlődésregény, csak éppen mindezek nem a brit katonatisztre vonatkoznak! Ezek a fejezetek a könyv legértékesebb részei, megállnának a szöveg maradék harmadát kitevő, hagyományosabb elbeszélésű részek nélkül is.

A belső narrációs fejezeteket ugyanis mindhárom szakaszban külső elbeszélő szövegei szakítják meg, illetve inkább egészítik ki. Ezek a fejezetek elvileg többet árulnának el a Burton életérol, jelleméről, de az író nem élt a mindentudó narrátor kínálta lehetőséggel. Burton cselekszik, beszél, de gondolatai, motivációi továbbra is rejtve maradnak, ezekből a fejezetekből ugyanazt tudjuk meg, mint az idegen belső narrációs részekből: a makacs kulturális gyűjtőszenvedély és felületes, de brit katonatiszttől mindenképpen szokatlan kulturális nyitottság Burton fő jellemvonásai. És a gyűjtést leszámítva talán a tökéletes szenvedélymentesség – de ez valószínűleg általános brit tulajdonság volt akkoriban, sokkal közelebb nem visz hősünkhöz…

A Burton három életszakaszának, kalandjai három színterének, Indiának, a hádzsnak és Afrikának megfelelően három részre osztott főszöveget két rövid fejezet fogja keretbe, melyekben Sir Richard halálánál asszisztáló katolikus pap kételyeibe láthatunk bele: keresztény volt-e vajon a halott, vagy pogány, mohamedán? Kétségeink, csakúgy, mint a szerencsétlen pap kétségei, megmaradnak: Trojanow, hűen a szöveg egészéhez, nem ad egyértelmű választ. De nem is lényeges. A világok gyűjtője mindig annak a vallásnak hódolt, amely a begyűjteni – megismerni? – vágyott világban uralkodott, hogy aztán mindig – bevallatlanul, de a célzásokból egyértelműen adódóan – visszatérjen a kereszténységhez. Indiában előbb gurutól tanult, majd az ottani iszlámot tette magáévá, hadzs alatt muszlimabb volt egy alimnál, míg Kelet Afrikában, a úgy tűnik, egy kicsit a törzsi varázslatokba is belekóstolt.

A regény nyelve nagyon finom, modern, invenciózus, szellemes nyelv, Nabokovéhoz hasonlítanám, néhol ehhez méltóan költői is, bár narrátorként Trojanow nem olyan érzelmes. Minden belső elbeszélőnél elhittem, hogy adott kultúrának hiteles képviselője. Ami zavart a szövegben, de az minden szövegben, mindig zavar [3], hogy a natív lakosok beszélgetésbe beleszőtt helyi szavakat, kifejezéseket dőlten szedték – de legyen csak ennyi hibája bármilyen kortárs regénynek!

Mindenesetre a sci-fi sivárságai után nagyon üdíto olvasmány, szívből ajánlom mindenkinek akit tanulni és szórakozni akar az irodalmi térben, vagy egyszerűen kíváncsi egy bulgár világpolgár írásmuvészetére. Mert Ilija Trojanow talán még nagyobb gyűjtője a világoknak, mint könyvének hőse.

Cartaphilus - Alexandra. 2009. Keményfedelű, 383 oldal. Fordította Falvay Dóra.

Jegyzetek:

[1] Természetesen az irodalomban (a megrendelésre írt valamiket talán ne soroljuk ide, bár az ügyes mesteremberek képesek kihasználni a megrendelő ostobaságát, és saját céljainak megfelelő részeket csempésznek szövegbe) a minden öncél, az író öncélja. Az nem mindegy, hogy mi ez a cél. Egónk fényezése, öntetszelgés, divatos pózolás, vagy valami mélyebb. A szöveg sok mindent elárul szerzőjéről, már a téma, a hős kiválasztása is leleplező. Mint Trojanownál: az író életrajzát ismerve Sir Richard nem lehet véletlen választás.
[2] Általában az írói mondanivalótlanság elleplezésére szolgáló nyelvi trükk. Eredetisége általában kétséges, többnyire automatikusan modorossággá és/vagy pózzá válik.
[3] Vagy a kis színes minősített esete, vagy az olvasó lebecsülése, vagy a kettő teszőleges arányú kombinációja. Kedves Írók és Szerkesztők! Higgyétek el, hogy mi, egyszerű olvasók, képesek vagyunk felismerni az idegen szavakat dőlt kiemelés nélkül is a szövegben!

Wolfgang Jeschke – A Cusanus játszma

2009-10-27T19:25:00.004+01:00

Azt hihetné az ember, hogy ez itten már a Paradicsom, mert hát szinte hetente a végső sci-fikbe botlik bele az ember, csakhogy Jeschke könyve másképpen közelíti meg az ultimate minőséget: ez a könyv megtestesíti mindazt, amit a kortárs (modern, korszerű [1]) sci-fi produktumokban utálok. Szóval, nem Paradicsom, még csak nem is paradicsom – vegyes savanyúság.
Nem hiszem, hogy képes vagyok felfogni az író szándékait, vulgárpszichologizálás csupán, ha azt képzelem, az idősödő író meg kívánta mutatni, hogy lépést tart a fiatalokkal, tematikában, eszköztárban, korszerűségben – miközben lemond saját tematikájáról, eszköztáráról, hagyományairól – önmagáról. És hazudnék, ha azt mondanám, nem sikerült neki. Hozta a kortárs tematikai és kifejezésbeli átlagot, korszerű lett.
Ami azt jelenti, hogy a divatos hívószavakon, a rájuk épülő mániás ötletelésen kívül témában semmiféle újat nem ad, kifejezési eszköztára pedig kimerül az elbeszélésidő ad hoc felszabdalásában és kis színeseken alapuló erőltetett atmoszférateremtésben.
A divattémák felsorakoztatása akkor csapta le a biztosítékot amikor a figurák között megjelent az angyal is, frankón, kabát alatt szárnyakkal… Addig viszont kaptunk ám nukleáris (be)csapást [2], környezeti katasztrófát, új népvándorlást és faji háborút, neonácizmust, minden kurrens, ámde bizonyít(hat)atlan kozmológiai elméletből egy nagy adagot, GMO-t, infotechet és nanót, nanót és nanót.

Jeschke mindenestül átvette a cyberpunk ellentmondásos technológiaszemléletét, de túl kívánva licitálni annak technikai pesszimizmusát, egy minden ízében reménytelen világot alkotott. Egy idő után az ember már nem várja a reménysugarat, és rájön, hogy ez a világ már régen halott, ami fejlődésnek látszik, az csupán a bomlás előrehaladása. De nem azért, mintha elhinnénk, hogy így történik, hanem mert az író makacsul így akarja, és nem csupán időszemléletének fatalista jellege miatt, hanem “csak úgy” [4] – vagyis a mű eleve halva született.

A regényidő rendkívül ambiciózus, minimum a középkortól a nem túl távoli jövőig terjed, maximum viszont egészen a világegyetem végéig tart. Ez egy időutazós történetben talán nem is túlzás, ámde a hatást jelentősen csökkenti, hogy Jaschke szerint a világegyetem nagyjából a Földdel egyenlő, legalábbis körülötte forog – ráadásul fatengelyen, hiszen az író szerint a történelem (mármint a földi, így az univerzum egészének [5] történelme) folyamatos korrekcióra szorul… Nem igazán értem, hogy ezt a témát A halhatatlanság halála és Poul Anderson Időjárőr univerzuma után minek újra fölmikrózni, ráadásul eleve lejárt szavatosságú, romlott áruból kiindulva.

Ez a “mikrokozmosz” egyébként jellemző a regénytérre is: Európára koncentrálunk, ami nem lenne baj, kiváló regényt lehet írni a Mucsa Fölsőre, vagy az alsó bajorországi Schweinskopfheimbe tett színhellyel is, csak éppen, ha írói ambíciónk azonosan egyenlő a multiverzummal, akkor illene legalább a cselekményre gyakorolt hatásában érzékeltetni a világ többi résznek létezését. Az író azonban nem vesz tudomást a világ Európán kívüli részéről. valahol biztosan élnek amerikaiak, hiszen egyre azon dolgoznak, hogy megakadályozzák 2001. 09. 11-et, valahol van Afrika, is hiszen onnan jönnek a menekültek, Ázsiából pedig a szorgos kis japánok fasza technológiát hoznak [6], és kész. Ennyi. Úgy tetszik, a történelem csak Európában szorul korrekcióra, kifejezetten a Német(al)földön és Velencében, e két sorsfordító helyen, a Föld többi részén minden rendben van…

Amilyen beszűkült a világszemlélet, olyan beszűkültek az ábrázolt nemzetkarakterek és a szereplők jellemzése nagyjából meg is áll ezen a szinten. A franciák rossz lelkiismeretű szarkavarók, a németek náci kispolgárok, az olaszok vérnősző barmok és vagy fasiszták, az amerikaiak furcsa ideákat kergetnek saját magukkal kapcsolatban, a japánok pedig udvariasság mögé rejtik Fudzsijamaméretű ambíciójukat, és mindent ők csinálnak.

Jeschke nőalakot választott hőséül, merthogy a közlekedés szerint a boszorkányok nők – kivéve, amikor férfiak, ezt a boszorkányüldözések idején még tudták is – és Domenica olyanra sikerült, mint a regény. Korszerű nő lett, vagyis minden, csak nem nő – még csak nem is ember, hibás kliséhalmaz csupán, akinek az egész regény alatt valójában egyetlen saját döntése sincs, de még gondolata sem igen, mert ez a lány nem foglal állást, illetve valamiféle langyos életszemlélettel mindenre legyint. Közép Európa radioaktív purgatóriummá vált? Jó. Itáliát elözönlik az afrikai bevándorlók és a neofasiszták? Jó. Lehet utazni az időben? Jó… Máglyán elégetnek? Jó… Domenica sajnos nem lóg ki a könyvből túlságos életszerűségével: képeslapkarton a valódi anyaga ebben a regényben mindenkinek, és annyi élet is van bennük, mint egy színes anzikszban.

Nem mintha a szöveg maga élettel – és irodalommal – lenne telve. Szinte olvashatatlanul terjengős, beteges igyekezettel próbálja senkit sem érdeklő (a történet szempontjából szinte zéró relevanciával bíró) epizódokkal megteremteni az író által vizionált kétségbeesett, világvégi atmoszférát, miközben, ahol igazán szükség lenne atmoszférateremtésre, a középkori részekben, a korszellem teljesen hiányzik. A történet viszont nemcsak terjengősség miatt nem halad előre. Azért sem halad, mert az írónak nyilvánvalóan nem volt egységes, elmesélni való története, mivel Domenica küldetése valójában egy hosszabb novellát ér meg, és utazása Európán át sem adja ki egy pikareszk kisregény terjedelmét, annál is inkább, mert Domenica nem résztvevője az úti eseményeknek, hanem – hiányos jelleméből fakadóan – igencsak semleges szemlélője. Azért sem haladhat előre a regény cselekménye, mert a szöveg valójában olyan gyengén szerkesztett, összeerőltetett novellafüzér [7], melybe ad hoc beemelődtek darabok [8] az életműből.
Nem teszik könnyen olvashatóvá a szöveget az alternatív történelmi betétek elméletileg egyébként hatalmas kifejezőerő-potenciált jelentő ismétlései. A gyakorlatban egyszerűen túlságosan hosszú a változatlan rész a kis elmozdulás mellett – tizedakkora szakasz bőségesen elegendő lett volna annak demonstrálására, hogy a történelem változik.

Jeschke szereplői nemigen beszélgetnek egymással, többnyire szónokolnak inkább, ez jobban is illik az egész hangulatához, azonban az, hogy a középkori szereplők ugyanígy beszélnek, az már nem hiba, az bűn.

Nem hiszem, hogy ez a szöveg eredetiben is sokkal jobban szólhatott, bár a némethez talán illik ez a fajta sehová nem vezető alaposság – legalábbis el lehet rejteni a nyelv mögé a mondanivaló hiányát. A fordítás azonban nem elég erős ahhoz, hogy magyarul felélessze a halva született gyermeket, sőt helyenként kifejezetten zötyög, a technoblablákkal sűrűn terhelt részeken egyenesen megfeneklik… [9]

Lehetne még elemezni a regényben ábrázolt időutazás technika ellentmondásait, de azt meghagyom nálam tudósabb embereknek. Különben is, az agyunk az időgép, ez a nem túl eredeti gondolat simán belefér egy fantasztikus regénybe… Fájt ez is, de a biokémikusnál a különböző időkben élő emberek és kórokozók közötti halálos találkozás elkerülésére hozott intézkedés csapta le a biztosítékot – aki tudomány ilyen fokú félreértésére/félreértelmezésére hajlamos, annak nem szabad olyan tudományos fantasztikus műbe fogni, amely keményebb a híg gyerekfosnál.

A fülszövegben olvasható méltatásnak csupán ideje és módja nem stimmel. "…Wolgang Jeschke talán sokkal jobb író volt valaha Dan Brown-nál." De most nem. Most nem.

Csak a mindenre elszánt, kissé mazochista hard SF rajongónknak ajánlom ezt a csaknem hétszáz oldalnyi fövetlen kásahegyet.

Metropolis Kiadó, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008. Puhafedelű, két köteteben. 312 és 375 hasznos oldal. Fordította Varga Csaba.

Jegyzetek:

[1] Csodálatos szavak, korunk legmérgezőbb mémjei. Ott menetelnek a “fenntartható fejlődés”, a “minden ember egyenlő”, és a “minden relatív” mellett, hogy szétcsákányozzák a társadalom szövedékét. Egy sci-fitől különösen nem várná el az ember, hogy korszerű legyen, nyögvenyelősen megfelelni akarjon a kornak, hanem azt, hogy előzze meg a korát – avantgárd legyen. Korszerű mű Dan Brown Da Vinci Kódja: meglovagolta szépen a világban emelkedő antikatolikus hullámot, az emberek világnézet híján összeesküvéselméletekbe kapaszkodását, a Hollywoodból áradó kaland és akció dömpinget. Korszerűségét mutatja a világszerte eladott nyolcvanmillió példány.
[2] Nagyon felületesen olvasok, így a könyv végére sem tudtam meg, mit is csináltak a kibaszott franciák. Ha valaki figyelmesebb, elmondhatná, mi törént.
[3] Jeschke javára legyen mondva: érezte, hogy a kristályos nanotechnológia ebben a mi nedves, oxigéndús világunkban csupaszon nem igazán működne, és sejtautomatákat vizionált. A kérdés viszont, hogy miért nem terveztetett akkor beléjük valamennyire is működőképes kontrollt. Nyilván, mert így akarta, kellett a fílinghez…
[4] Megint egy kis vulgárpszichologizálás: nyilván, az életbol kifelé menő ember (az író 1936-ban született) élet(vagy inkább halál)szemlélte ez. Lőjetek le, ha hatvanötön túl publikálni akarok!
[5] Emeljük a tétet, hiszen ebben a szövegben multiverzumról van szó! Tehát a Föld nagyjából a multiverzum egészének közepe… Ennek fényében a fejezetmottóul választott Giordano Bruno idézetek egészen bizarrul hatnak.
[6] Mily tüneményes vakfoltja (Ez aztán a képzavar, mi! :-) ) az egész CP-nek nem észrevenni Kínát, és kizárólag Japánban látni a jövő letéteményesét…!
[7] Minden olyan kezdőt, akiben látom a regény potenciálját, de látom a bátorság hiányát is ahhoz a terjedelemhez arra biztatok, hogy írjon regénnyé kapcsolható novellafüzért. De az ekként keletkező regény nem egyenlő az egymás mellé dobált, összeköto szövegekkel ellátott novellagyűjteménnyel.
[8] Explicite és az utószóban bevallottan ilyen A Cusanusi akceleráció című fejezetecske.
[9] Bűbájos mellétrafa például, amikor a lineáris mágneskatapult helyett részecskegyorsító fordítódik…
[10] Ez csak bónusz, sehová sem tudtam beszúrni: egész idő alatt olyan érzésem volt, hogy ez a hang ismerős kortárs magyar íróktól... Grrrr...

Anthony Sheenard – Ellopni egy Chagallt

2009-10-02T20:14:00.003+02:00

Könnyű lenne elintézni ezt a könyvet, hogy misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény. Mert az.

Aki éppen ilyen könyvet keres, az nem csalódik benne. Én ugyan nem kerestem, de nem is csalódtam, azt kaptam, amit mindig, ha elolvastam egy Sheenard könyvet. Pedig megfogadtam Az Excalibur keresése után, hogy többet nem fogok. De ha már az író adott egyet kölcsön…
Máskor itt be is fejezném a könyvismertetést, és nem tenném föl ide, mert az ilyen ismertetéssel ugyan nem sokra megy sem olvasó, sem az író. Bármennyire is az ellenkezőjét is röfögi a csürhe, a jó kritika bizony az íróért is születik, sőt még a kiadóért is. De ebbe most nem megyek bele, vissza a könyvhöz!
Ez a regény a Misterious Universe franchise műfolyam York Ketchikan féle szálán játszódik, az ilyet csak azért nem szokás szappanopera néven illetni, mert a célközönsége nem az emberiség női fele. Ezért találta ki az a faszkalap az űropera műszót.
És itt megint abbahagyhatnám.
Azért nem lehet abbahagyni, mert ez egy késői Sheenard-korai Szélesi Sándor könyv, és, míg Sheenard egy profi maga-kitalálta-franchise író, addig Szélesiből még minden lehet, ha összeszedi magát még az egyik legnagyobb kortárs mágikus realista is… Ebben a szövegben már megvillan az anekdotázó, saját humorát csillogtató, bölcs mesemondó író, akit kiváló érzéke és hajlama a természetfölöttihez és szinte teljes érzéketlensége a technológiához [1] mára már egy Sheenardnál gyümölcsözőbb irányba fordított.
Kissé kétségbeesett kísérletnek látom ezt a regényt, hogy Szélesi kitörjön Sheenardból, a kalandregények bűvköréből, és azt írjon, amit igazán akar. Főként az elején bőséggel megjelenik benne az író – ironikus – véleménye a máról, művészetről, történelemről, allúziók, utalások valami mélyebbre, bár ez a vonalat a közepétől elnyelik az üres kalandok. Néhányszor megszólal a tanító Szélesi is, véleményem szerint sokszor a legrosszabb időben, az ember már túl akar lenni az egészen, amikor Ketchikan-Szélesi tanító bácsi nagy ívű filozofálgatásokba kezd. Azért kétségbeesett ez a kísérlet, mert ennek a cselekményváznak, karakterkészletnek olyan mély csapdái vannak (és nem ehelyt fogom elemezni azokat), melyekből lehetetlen kitörni – el kell vetni az egészet [2].
Ez a szöveg így természetesen nem jutott ki a csapdákból, csak kissé kusza lett a szövedéke, esetleg kis zavarba hozva azokat, akik a puszta kalandregény kedvéért kezdtek neki olvasni.
Ezt a kis koncepciós kuszaságot leszámítva viszont az egyik legjobb misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény, amit valaha olvastam. Kellően adagolva az erőszak, a szerelem, a szexuális utalások (azért explicite csak ritkán, elvégre kamaszok is olvassák), az izgalmas, bár kiszámítható fordulatok, látványelemek, kulcsszavak, divatos keresztény misztika (mely azért valamilyen általam ismeretlen oknál fogva racionális magyarázatot kap), etc. etc… A jellemek habkönnyűek, feketék és fehérek, motivációs hátterükön nem kell sokat töprengeni. Minden itt van, amit csak egy vérprofi belenyomhat egy ilyen fajsúlyú történetbe.
A krimi száltól azért többet vártam: ha már azt a kihívást állítjuk a hősünk elé, hogy raboljon ki egy kirabolhatatlan bankot, nem holmi misztikus-transzdimenzionális trükkökkel (ugyan miért nem jut ez eszébe senki másnak, csak a zseniális York Ketchikannak?) kellene a végén megoldani, miközben a bankba jutás módjára valóban szellemes és eredeti, bár szó szerint elég “geci” megoldást talált az író.
Az iróniáról beszéltem föntebb, mely Szélesi sajátja, és tökéletes ellentétben van Sheenard Rejtőtől kölcsönzött kamasz-humorával [3], mely engem egyre jobban taszít, ha nem eredetiben látom viszont. Valahogy nem tartom arányosnak a rejtői humort azzal, ha egész városok dőlnek romba és vélhetően százezrek elpusztulnak – a hecc kedvéért. A szöveg egyébként bővelkedik nemcsak rejtői humorban, hanem rejtői allúziókban is – remélem szándékosan.

A szöveg leginkább azért bosszantott föl, mert az üres kalandok mellett olyan csodálatos, mély sci-fi ötletek és történetcsírák villantak föl, melyekből igazán maradandó, valódi sci-fit alkothatott volna, ha Szélesi írja, és nem Sheenard.

Jellemző egyébként a magyar sci-fire, hogy ezt a könyvet, mely ugyanazokat a technoblablákat, divatos technológiai kliséket és fordulatokat használja, ugyanolyan felszínes értetlenséggel és zavarossággal, mint az annyira ünnepelt és irigyelt angolszász kortársak, megvetően, másodrendű termékként kezeli a kalandvonulat miatt. Mintha az egyéb, kevésbé kalandos, ámde annál unalmasabb és zavarosabb alkotásokban sokkal mélyebb filozófiai távlatok lennének, mint ebben a regényben.

Kezdő MU rajongóknak kihagyhatatlan, aki sodró kalandokat akar, kevés meglepetéssel, az is nyugodtan olvashatja. Óhatatlan érdeme a könyvnek a formátuma: ezzel a könyvvel öröm az utazás, éppen belefér egy normális zakó vagy kabátzsebbe…

Inomi Kiadó, 2004. Puhafedelű. 425 oldal

Jegyzetek

[1] Az aranyat például nem lehet molekuláris szinten megtisztítani, például, mert olyanja neki nincsen. Atomjai, esetleg ionjai, de legfőképpen fémes rácsa van.
[2] Ahogyan Miéville tette a Perdido Street Station–Scar–Iron Council mentén húzható írói fejlődési íven.
[3] Érdekes, hogy a finomabb rejtői irónia milyen gyéren jelentkezik az azt használóknál, többnyire csak a durvább, populárisabb változatával élnek – többnyire vissza.

A és B Sztrugackij – Lakott sziget

2009-09-27T20:42:00.003+02:00

Magam részéről több, mint huszonöt éve várom ezt a könyvet, a Metagalaktika 6 megjelenése óta, amelyben a Bogár a hangyabolyban című kisregényben először olvastam Mak Szimről, a Vándorról, Guy Gaalról és a többiekről, találtam utalásokat a múltról, az értelmes kutyákról és az értelmetlen háborúkról azon a másik bolygón. Akkor utánanéztem, és ámulva fedeztem föl az egyik Galaktikában, hogy bizony megjelent már, íme ott a borítója is, Korga, azt hiszem. Hideg zuhanyként ért, hogy valójában nem jelent meg, mert betiltották…
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.

A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.

Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.

Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.

A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.

Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.

Caleb Carr – A halál angyala

2009-09-27T20:29:00.005+02:00

Még mindig nem hiszem, hogy a Carr nem pen name egy krimiíró számára, de ez valójában lényegtelen. Caleb Akárki mestere annak a zsánernek, melyet – jobb híján – történelmi krimi néven illethetnék. Ezt a zsánert, azt hiszem, nagy kedvencem, Umberto Eco indította el, legalábbis ebben a posztmodern formában a Rózsa neve volt az a regény, mely hatalmas sikerrel robban be a köztudatba.

Carr nem megy vissza időben a középkorig, „mindössze” a tizenkilencedig század utolsó évtizedéig, regényének cselekménye a mi millenniumi ünnepségeink idején játszódik, még a főhős is magyar – csak éppen a halál angyala New Yorkban szedi áldozatait, mint sorozatgyilkos. A regény tulajdonképpen a modern bűnüldözés hajnalát mutatja be, amikor a nyomozói munka kart-karba öltve fejlődött a modern lélektannal, és használni kezdte a természettudományos eredményeket a hagyományos addig-verlek-amíg-be-nem-vallod technika helyett.

Az amerikai szerencsés nép, legalábbis sorozatban volt képes választani magának szerethető, egyértelműen pozitív figurákat elnöknek. Carr történelmi tablóján még csak nem is a háttérben, ezeknek az elnököknek egyike áll: Theodore Roosevelt. Igaz, még nem elnökként, „mindössze” a New Yorki rendőrség korrupcióval és rossz hagyományokkal küszködő, reformer első embereként.
A viktoriánus prüdériától egyáltalán nem mentes, angolszász hagyománytisztelettel terhelt korabeli Észak Amerikában egy homoszexuális fiúprostituáltakat mészároló sorozatgyilkos senkit sem érdekel – Roosevelten kívül. És ez a modern gondolkodású férfiú fel is állít egy akkori mércével különös, félig illegális nyomozócsapatot a kétes hírnevű magyar pszichiáterből (Laszlo Kreizler), a kétes egzisztenciájú újságíróból (John Schuyler Moore), két zsidó származású, természettudományos eredményeket a nyomozásban használni akaró és tudó detektívből (Marcus és Lucius Isaacson), és a nyomozói álmokat dédelgető rendőrségi titkárnőből (Sara Howard). A csapatot Laszló két köztörvényes múltú szolgája egészíti ki, a fekete bőrű óriás, Cyrus Montrose, és a suhanc, Stevie Taggert. Fura társaság, meg kell hagyni! De eredményes – így, vagy úgy.
Ami tulajdonképpen nem is számítana. A lényeg az áradó mese, a textuális bőség ellenére feszes cselekmény és szerkezet, az eredeti, szerethető hősök, a pazar történelmi tabló és a doyle-i hangulatot visszaadó nyelvezet.
Az E1 múlt idő indokolt mind a történet, mind a szó szerint: az újságíró narrál. Különösen a folytatás fényében ez kiváló választás, kitűnő lehetőséget ad a bepillantásra egy önmagáról meglehetősen jó véleménynel bíró férfiú lelkébe.

A fordítás csupán egy mondat (103. oldal) erejéig bicsaklik, ott ugyan nagyon, a mondat köszönő viszonyvban sincs egyetlen nyelvvel sem, különösen nem a magyarral, de ez csupán kis szerkesztési hiba. Egyébként meglehetősen jól visszaadja a korabeli atmoszférát nyelvi szinten is. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobban, de nem ismerem az eredetit.

A könyv valójában letehetetlen. Aki szereti a krimit vagy a történelmet, esetleg mindkettőt, annak telitalálat. És rohan elolvasni a folytatást, A sötétség angyalát, mely szintén megjelent magyarul.

Agave Kiadó, 2007. puhafedelű. 517 oldal. Fordította Falvay Dóra

Kondor Vilmos – Bűnös Budapest

2009-09-19T02:13:00.001+02:00

Kondor Vilmos második kötetével magasra tette a mércét, még annál is magasabbra szánva, mint amit első regénye, a Budapest Noire kijelölt. És, véleményem szerint – annak ellenére, hogy a balliberális médiaelemzők laudációjától hangos a magyar irodalom szánalmas méretű és minőségű kritikai tere – nem vitte át a lécet. A Noire mércéjét különösen nem.
Ami az első könyvben újdonság volt, a világháború előtti hangulat, események, információk érzékletes leírása, itt már semmi újat nem hozott, mivel az író nem kívánta folytatni remek történelmi tablójának felépítését, inkább biztosra akarván menni, divattémák elő- és élőképeibe kapaszkodott.
Amikor a ballib média minden bokorban masírozó nyilast lát (pedig csak valami hasmenéses szerencsétlen kuporog ottan) nyilvánvalóan telitalálat a valódi nyilasokról írni. Főként, ha azok a nyilasok kellőképen undorítóak, idióták és inkompetensek. Hasonlóképpen telitalálat a vörösterror emblematikus erőszakszervezetével, a Lenin fiúkkal riogatni, megszólítva így a másképpen antibolsevik olvasótábort is, főként, ha a Lenin fiúk egészen embertelen, sunyi vadállatok. Rendkívül hálás dolog a jobbololdal felé nemzeti nagyságunk bizonyítékaként kihangsúlyozni a lengyel menekültek befogadását. Csak éppen közben éppen lényeg siklott el, például az, vajon miért is lett hirtelen megint közös határunk Lengyelországgal ilyesmi. Miközben a szöveg arra koncentrál, hogy bemutassa miféle korrupt és rövidlátó összefonódások léteztek a Horthy rendszerben a nácikkal, a történet főszála erőlteteté válik, megmerevedik, a főhős elszürkül, tetteit nem ő irányítja többé, hanem az író csupasz akarata. Ha nincs a másik szál, a nyugdíjas rendőrnyomozó, Nemes Sándor remekbe szabott (valóságos személy!) figurájával, a szöveg elsüllyed a saját (reál)politikai mocsarába.
Az első néhány fejezet irodalmilag, stílusában is gyengébb, mint a Noire vagy a regény második fele, mintha az író fokozatosan tanult volna bele a több (két) szálas történetvezetésbe. Ennek okát csupán a gyengébb szerkesztésben vélem látni. Bosszantóan kiszámítható lépés volt a Noire remek, eredeti női szereplőjének eltávolítása. Nyilvánvalóan útjában volt a kalandoknak, de hiányzott a történetből, és ezen nem segített kvázi ellen-alteregójának felbukkanása. Annál is inkább, mert azt hiszem abban az időben nem maradt volna el egy kis affair Gordon és a lány között. Itt elmaradt, így a lány papírmasé figuraként lebeg végig a történeten, van is meg nincs is. Kondor javára írható, hogy legalább nem ölte meg Gordon barátnőjét az agyonkoptatott klisék szerint, “csak” Londonba helyezte át. Ezzel megadva a folytatás(ok) túlságosan nyilvánvaló cselekményszálait. Csak remélem, hőseink nem a szövetségesek kémjei lesznek a kitörő világháborúban.

Előzményéhez képest mutatott gyengeségei ellenére a kötet így is toronymagasan kiemelkedik a hazai mezőnyből, továbbra is ajánlatos elolvasni a kor után érdeklődőknek. Én kíváncsian várom a folytatás(oka)t is.

Agave 2009. Puhafedelű, 299 oldal

Murakami Haruki – Világvége és a keményre főtt csodaország

2009-08-18T19:00:00.002+02:00

Bennem van a hiba. Általában gyanakodva fogadom az irodalmi szenzációkat, az agyonajnározott szerzőket és köteteket. Így többnyire nem is csalódom, mert eleve várakozás nélkül tapasztalom meg, ahogy a sikerszerzők sikerkönyvei nem teljesítik be a mások által nagy igyekezettel rám oktrojálni próbált elvárásokat. Így voltam Murakami a kritika és közvélemény által legnagyobbra becsült regényével is.

Bennem van a hiba amiatt is, hogy képtelen vagyok befogadni azt a különös világlátást, mely irodalmi konvenciókon és fordításokon átszivárogva, de mindenképpen jelen van a szöveg szövedékében – mintázatában , de durva csomóiban is. Nem az én világom. Nem megy. Amikor először engedtem a kíváncsiságnak, és elolvastam a Kafka a partont, az Washingtonban történt, és a teljes értetlenséget simán a többszörös nyelvi barrier rovására írhattam. (Bár ott a kérdés, hogy akkor miért nem volt problémám Ecóval és az amerikai-angol szerzők egyikével sem?) Ezzel a kötettel együtt megvettem azt is – nekifutok még egyszer, de persze az külön történet.

Bennem van a hiba, mert általában kimondom, amit gondolok, főleg “A király mezítelen!” szituációkban. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha érteném, ha egyszer nem értem, nem teszem magam okosabbnak, hogy ne tűnjön ki a hülyeségem, és ha a király fenséges alfelét diggleberry bozóton kívül más nem ékesítené, bizony hajlamos vagyok megtenni az egyszeri gyermek kijelentését.

Azt hiszem tehát, hogy Murakami ügyben három hibám összeadódván nemigen fussa másra tőlem, mint erre “A király mezítelen!” felkiáltásra. Természetesen az egyszeri gyermeknek nem kellett bizonyítékot szolgáltatni abban a nagyon egyszerű ügyben, nekem viszont muszáj, minthogy a mezítelenséget itt nagyon ügyesen takargatja maga az író, de még inkább a korszellem. A mágikus realizmus kritikátlan divatja. A mindenáron való eredetieskedés óhaja, s az a nem is csipetnyi, számomra tökéletesen érthetelen japán-divat..

Nem akarván az egyszeri Arany-értelmezo helyébe kerülni, kikerülöm, hogy találgassak az író szándékát illetően a szöveggel kapcsolatban, annál is inkább, mert a másik regénnyel is éppen az volt a legnagyobb bajom hogy minek is kellett megírni mivel nyilvánvalóan képtelen vagyok egy japán szerzői motivációt felfogni. Nem is szoktam okvetlenül minden írásban az IGAZÁN FONTOS, VILÁGMEVÁLTÓ MONDANIVALÓT keresni, elvégre el lehet “csak úgy” mesélni egy emberi történetet, minden különösebb hátsó szándék nélkül. Mivel a regény története számomra roppantul közhelyes, semmitmondó és felszínes, úgy gondolom, itt nem ez a helyzet, ezért inkább megkérdezem, hogy mit akar mondani ez a szöveg? Hogy van tudatalattink? Hogy ott sötét dolgok történnek? Hogy a tudatalatti befolyásolja valójában minden cselekedetünket? Hogy a szerző a lélek nélküli öröklétet ajánlja inkább a lelkes múlandóság helyett? Nem tudom…

Marad még, hogy az érdektelen, nonszensz módon abszurd, történet nélküli történet hősei a fontosak. Csodálatos vagy éppen ördögi jellemek remekbe sikerült jellemrajzokkal bemutatva az ilyenkor szokásos eljárás. Nos, erről szó sincsen. A Csodaország szál főhőse jellemtelen és jellem nélküli (Ez a jelleme neki – mit tegyek?) szószátyár szociopata karakterével szemben a Világvége szálban senkinek sincsen lelke, így – deklaráltan – jelleme sem. Olyan a regény, mint az utazási iroda által toborzott csoport – bár egy harminchat órás Budapest-Tesszaliniki buszúton a Balkán háború idején (Románia Bulgárián keresztül) több jellem és jellemrajz bukik elő, mint ebben a szövegben.

Nem akarok az egyszeri Arany-értelmező helyébe kerülni, mégis megkockáztatom, hogy a Világvége volt meg először, a Csodaország-szál csak annak szánalmasra kerekedett racionalizálási kísérlete, annyi nonszensz ötlettel, amelyek már kioltják a szöveg abszurditását, így még az se’ marad meg, hogy akként kezelve valamiféle élvezetet találjak az elolvasott 559 oldalban. Természetesen a nonszenszen nem a szövegbe szőtt fantasztikus elemeket értem (azok csupán közhelyesek), hanem a vulgárpszichologizálásnak, és vulgár-IT és egyéb vulgár-technologizálásnak azt a halmazát, mely tulajdonképpen a cselekményt adja.

Igazságtalan voltam a teljes oldalszámmal kapcsolatban: a Világvége cirka harmadannyi oldala legalább konzekvens egész, szigorúan, többnyire szerethető stílusban megírt fantasy kisregény – önmagában némi mondanivalóval is, miszerint felelősek vagyunk azért, amit megteremtünk, még ha az csupán csak saját elménkben létezik is.

Csak az a szószátyár képtelenséget, azt le lehetne választani valahogyan róla!

De nem lehet, mert – Hölgyeim és uraim! Világszám! A fejétől a farkáig öt méter, a farkától a fejéig öt méter, az összesen tíz méter! A vil-lág legnagyobb óriáskígyója, hölgyeim és uraim! – ez itten egy irodalmi kísérlet! Bizony. Párhuzamos szövegösszefűzés, egymásba szőtt, de soha össze nem kapcsolódó történetszálak – Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim! Ugye még nem láttak ilyet?
Nem lehet, mert a vulgár-vulgár-vulgár Csodaország kényszeresen és erőszakosan magyarázza a Világvége gyengéd fantáziavilágát.

Nem lehet.

Pedig kellene! Kidobni a Csodaország nagyobbik felét, és csak az utolsó nyolcvan egynéhány oldalt megtartani belőle, a harmincegyedik fejezettől kezdve amikortól eltűnik a nonszensz, és a helyébe a hétköznapi abszurditás lép, a halála közeledtével a hős végre élni kezd (legalábbis jól imitálja), és a szöveg is kiegyenesedik, élvezhető lesz, eltűnik belőle a vulgár-vulgár-vulgár…

És eltűnne a közhelyes szószátyárság, mely ijesztő mértékben átjárja a Csodaország szöveget. Nem mintha a Világvége mentes lenne ilyesmitől, de abban a terjedelme folytán nem annyira nyomasztó. Ilyen például a tél közeledtének leírása a 185. oldalon. Hogyan lehet irodalmilag méltatni egy olyan regényt, mely ugyanazt az eseményt egyetlen bekezdésben, hat orbitálisan közhelyes mondatban írja le?

Az már csak a hab a tortán, hogy a derék fordító átvette a King-féle Sötét torony szánalmas magyar fordításának “setét” szóhasználatát szegény föld alatt elő lényekre. Derekas példa, hogyan terjed az ostoba silányság (szellemi sötétség) önjáró módon kicsiny, ámde baromságaiban csökönyösen következetes, sznob hazánkban. És csodálkoztam, hogy az Őrség regények fordításába is setétek kerültek?

Szóval, igazában csak az elszántak, a kihívást keresőknek, és erős idegzetűeknek ajánlom ezt a regényt. Meg lehet, mondjuk, próbálni, hogy az ember esetleg először végigolvassa a Világvége szálat önmagában az utolsó fejezet kivételével, azután a Csodaországot, és legvégül az utolsó Világvége fejezetet, hátha… Én már nem tudom ezt kipróbálni. De nem sajnálom.

Geopen Könyvkiadó, 2008. Keményfedelű, 567 oldal (utószóval). Fordította és az utószót írta: Erdős György.

Kondor Vilmos – Budapest noire

2009-07-14T19:36:00.002+02:00

Kell a jó lektűr!

Az olyan, amivel leülsz vagy lefekszel, vérmérsékleted szerint, és úgy nagyjából éjfélre végzel is vele, vagy olyan, amit magaddal viszel egy hosszabb vonatútra, és mire oda-vissza megjárod Miskolcot már a végére is értél. Az olyan békebeli lektűr, amelyet nem pumpálnak fel fél tégla méretűre, sem karakterszaporítással, sem nyomdai trükkökkel. Az olyan, mely nem bonyolítja agyon a cselekményt, nem tömi meg felesleges szereplőkkel lés mellékszálakkal, csupán a a téglagyár igényei szerint. Az olyan, ahol a krimi szála esélyt ad az olvasónak találgatásra, nem bújik meg minden információ szándékolt írói homály mögött, csak azért, hogy nagyobbnak mutassa a szöveget és íróját önmagánál. Az olyan, mely mentes az írói attitűdtől, önfényezés helyett a történetre és az olvasójára koncentrál. Olyan, melyből – nem mellesleg – olyan ismeretekhez juthatsz, melyeknek esetleg létezéséről sem volt fogalmad előtte.

Tudtad például, hogy a Köröndöt egy kis ideig Adolf Hitler térnek nevezték?
Én nem tudtam. Mókás érzés lesz ezután a Tuanba menni a Hitler teret átszelve…

Úgy olvashatod ezt a könyvet, mintha alternatív történelmet olvasnál, pedig mindössze az történik, hogy – az én generációm legalábbis – olyan keveset tudunk a történet idejének – a ‘30-as éveknek – Magyarországáról, hogy annak a kornak a részleteiről akárki, akármit mondana, kis megfontolás után elhinném. Kondor Vilmos azonban nem kamuzik, elvisz arra a Budapestre, a konszolidált Horthy rendszer puha diktatúrájának végére, a hazai nácizmus és fasizmus erőre kapásának idejére. Úgy tűnik igen alaposan ismeri a kort és a korba, mint borostyánba bezáródott helyet – bár nem ellenőriztem egyetlen adatát sem, megbízom benne –, és ezt az ismeretet többségében finoman adagolva ismerőssé teszi hőseinek környezetét, életét, a kor politikai és szellemi légkörét. Többségében, mert az utcanevek tekintetében sokszor bizony kevesebb is elég lett volna. Tulajdonképpen az lenne az igazi, ha könyvbe befűznek szépen egy helyes kis vázlatos Budapest térképet.

Kondor arra is gondosan ügyel, hogy a kor hangján szólaljon meg: a szerelmespár páldául magázza egymást, az “üvöltöző főnök” úgy “üvöltözik“, hogy az manapság a mindennapi beszédstílushoz tartozik, nem is tűnik igazán letolásnak…

Azt a fülszövegből megtudod, hogy a cselekmény egy fiatal zsidó lány halála köré szövődik, ennek apropóján azonban éles, sarkított fény vetül a zsidó asszimiláció kérdéseire, a befogadó nemzet és a nemzetbe lépő neofita “magyar“ motivációira és tetteire. Az események hátterében majdnem az elejétől ott derengett előttem Radnóti egész sorsa. Abban az évben boldog, ifjú házas, s közben a Járkálj csak halálraitélt kötet, két év múlva megkapja első munkaszolgálatos behívóját...

Mellesleg Kondor következő könyve, a Bűnös Budapest az azt követő évben játszódik…

A történetből árulnék el, ha mélyebben belemennék, tehát csak ajánlom, hogy olvasd el, ha érdekel az ilyesmi, vagy csak úgy, ha egy jó krimire vágy, mérsékelt izgalmakkal, de kiváló atmoszférával és szerethető hősökkel.

Agave Kiadó, 2008. Puhafedelű, 193 oldal.

PS: Nem akarván ünneprontó lenni, csak ide írom. Egy kicivel alaposabb szerkesztés ráfért volna a szövegre, máskülönben nem kerül bele abba a szövgerészbe, ahol a pontos időnek jelentősége van, az a baki, hogy az 52. Oldalon 10 órát mutat hősünk órája, a 55.-en pedig ½ 10 múlt pár perccel… Ennyire azért nem haladunk visszafelé az időben.

Michael Crichton – A következő

2009-07-11T19:16:00.002+02:00

Egy író hattyúdala [1].
De biztosan nem annak szánta. Kissé hirtelen és korán halt meg, a valódi hattyúdal elmaradt, ezzel kell beérni. Azt írtam a blogon, az évtized legfontosabb könyve. Sajnos nem a legjobb. Egy átlagos Crichton írás, a valóságot és a fikciót összemosó dokumentumokkal és áldokumentumokkal, kiszámítható cselekménnyel, nem túlságosan kidolgozott, de kiválóan illusztrált jellemekkel, világos technológia-víziókkal és a tudományt a szokásos crichtoni szkeptikus/pesszimista megközelítésben bemutató háttérrel.

Nem a legjobb regénye, de – talán az életművében is – a legfontosabb. Arra próbál rámutatni – mint tulajdonképpen minden művében –, hogy a közvélemény által olyannyira hitelesnek tartott tudomány körül bajok vannak. És a bajok éppen a hitelesség és a megbízhatóság terén jelentkeznek, magyarán: a tudomány erkölcsi deficittől szenved. Megpróbálja meggyőzni az amerikai [2] olvasót arról, hogy a biotechnológiai ipar és kutatások törvényi háttere ködös, elavult – és veszélyes. Talán bízik abban, hogy olvasói között törvényhozók is akadnak, akik felfigyelnek a könyvben ad absurdum elvitt visszás helyzetekre, és lépéseket tesznek az ügyben. A kötet végi függelékben kísérletet tesz arra, hogy megmutassa azokat a jogi/szabályozási hibákat, melyek számlájára írható a kialakult/kialakulóban lévő, igen könnyen kaffkai szituációkat teremtő helyzet.

Mert valóban kaffkai szituációkba kerülnek a regény laza történetszálak mentén mozgó hősei: az emberek előbb a tőlük származó sejtvonalak fölött veszítik el minden jogukat, majd prédájává válnak az azt bitorló biotech cégnek, mivel az már a testükben lévő sejteket is magáénak tekinti; a molekuláris genetikus képtelen ráébredni, hogy egy ember-csimpánz transzgenikus lény apja; Gerald, az emberi transzgéneket hordozó afrikai szürkepapagáj [3] mindenkit őrületbe kerget közlékenységével és jágói intrikáival; úgynevezett génterápiás beavatkozások miatt hullanak a népek, mint a legyek; fejvadászok hajszolják az értékes genetikai anyagot hordozó egyéneket. És persze a szőkék kihalnak pár száz éven belül. Vagy nem? De a neandervölgyiek biztosan. Akik szőkék voltak. Vagy nem? A könyv erénye az a nem mindig finom, ironikus humor, amely Crichtonnál nagyon ritkán kerül ennyire előtérbe. Úgy teszik, az utolsó éveiben már-már monomániává vált tudománykritikáját ebben könyvben élte ki, és teljesen szabadjára engedte az iróniáját – bohóctréfára hajaznak a könyv egyes helyzetei, jelenetei, jelenségei, magukat komolyan vevő, szereptévesztett bohócokká egyes szereplői [4].

A jellemek kidolgozatlanok, első látásra klisészerűek, archetipikusak, azonban, aki a biotech iparban, kutatásban forog, az könnyedén és tucat számra megtalálja közvetlen környezetében valamennyi felsorakoztatott szereplőt (a hatalom- és pénzmániás, többszörös tolvaj intézetigazgatóját, a házastársa pénzén céget alapító, erkölcsi gátlásoktól teljesen mentes genetikust, a gazdái háta mögött kísérleti szereket szabadalmaztató beosztott kutatót, a saját génjeivel játszó tudóst, a saját eredményeit homályos ígéretek reményében zsarnoki és tolvaj főnökének adományozó doktoranduszt, a szabadalmi jogászt, a vállalati ügyvédet, etc.) – beleértve az áldozatokat is. Mert természetesen kiderül, hogy az áldozat tulajdonképpen csak egy bizonyos szituációban viseli az áldozat szerepét, egy másik helyzetben ugyanolyan gennyes alakként lép fel, amilyen gennyes alakok abúzolták előzőleg. Ebben a rendszerben az igazság teljesen relatív, a valóság képlékeny, a jó és a rossz összemosódik. A keserű gúny csúcsa, hogy az emberi génekkel felruházott állatok sokkal emberségesebben viselkednek, mint a regény szereplőinek többsége. Az csak a vájt fülűek számára lehet érdekes, hogy a filantróp szerepében tetszelgő főgonoszt Watsonnak hívják. Ma már köztudomású, hogy a DNS kettős spirál szerkezetének ún. felfedezői, az ezért Nobel díjjal jutalmazott Watson és Crick, tulajdonképpen ellopták a szerencsétlen sorsú Rosalind Franklin eredményeit, mielőtt a hölgynek esélye lett volna erdményeit és következtetéseit publikálni. Bizony, a tudomány ma egy makákószerű tolvajt ünnepel a DNS atyjaként. Hát nem ironikus és jellemző?

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv méltatlanul förtelmes fordítását, mely mind a magyar irodalmi nyelv, mind a magyar szakmai nyelv meggyalázása. A szöveggondozás rettenetes, hogy mennyire nem törődtek ezzel a könyvvel, mutatja, hogy a fülszövegen még munkacím olvasható: “Holnap”. Mindazonáltal a könyv szép borítót kapott. A kiadót pedig képtelen voltam megtalálni az interneten – csak nem?

Ez az a könyv, melyet melegen ajánlok eredetiben elolvasni, de inkább lebeszélek mindenkit, hogy erre gyatra magyar kiadásra költsön, hacsak nem fedezi fel a CBA bargain könyvállványán 399 forintért, mint én. Meg kell várni egy újabb fordítást, újabb kiadást.

Aquila Kiadó, 2007. Keményfedelű, 319 oldal. Nitkovszki Stanislaw fordítása.

Jegyzetek

[1] Kiadnak valami posztumusz karibi kalózos regényt. Nem hiszek benne.
[2] A jogi beágyazódottság egyelőre nem igazán jellemző az alsómerán gondolkodásra.
[3] Laktunk együtt egy példánnyal. Valóban félelmetesen okosak.
[4] Megengedi magának, hogy elégtételt vegyen a Félelemben egyik ledorongoló kritikusán, virtuózan alkalmazva a “kisfaszú szabályt“. Nem mondom, hogy erkölcsös tett volt, de mindenképpen mulatságos.

Bret Easton Ellis – Az informátorok

2009-07-11T18:43:00.005+02:00

Ellis látszólag ott folytatta 1994-ben, ahol abbahagyta két évvel azelőtt, bár volt egy olyan érzésem erről a novelláskötetről, hogy a történetek egy része vagy az Amerikai pszicho előhangja, vagy kimaradt a regényből. Még egy változat lebegett előttem: a szöveg egy befejezetlen regény, melyet befejezetlensége okán inkább önálló novellákra tördeltek. [1]

De bármi is legyen a forma, a tartalom a lényeg!

A biztosan látszik, hogy Ellis a novella formával is virtuózan bánik, képes ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint hírhedt, kultikussá vált második regényében, a (fogyasztói) társadalomnak ugyanolyan – az explicit hentelésnek jobbára híjával még félelmetesebb – kórképét adja, mint a regény.
A regény hősei üresek, üregesre égették magukat a testükbe/elméjükbe erőltetett vegyszerekkel, de még inkább kiürültek a jólét szülte unalomtól, egyhangúságtól, megszokástól és a kihívások hiányától. Ürességüket látszólagos tartalmakkal, fogyasztással, érzelem nélküli szexszel, még több vegyszerrel és őrülettel töltik ki – minden eredmény nélkül: még inkább üresek lesznek.
A gazdag Amerika lakosai a novellák szereplői. Az Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában, Kaliforniában élnek, annak is legnagyobb, legbonyolultabb, legkevésbé élheto városában, Los Angelesben. Producerek, producer feleségek, sztárok és ügynökök, kitartók és kitartottak. Nincs gondjuk még az időjárással sem, szinte a földi paradicsom ez annak, aki meg tudja fizetni. És ők meg tudják. Ürességük ellenére egyet jól tudnak: a pénz hatalom. Ennek a hatalomnak a magasából a szegényebbek, a jólét tulajdonképpeni előállítói, gépeknek és/vagy zsákmánynak tűnnek a szemükben, semmiképpen sem embernek. Mivel pedig az egész társadalom ugyanígy tekint a dolgozó osztályokra, valójában senki sem törődik velük, senki sem keresi a gazdagok áldozatait, senki sem szolgáltat nekik elégtételt, senkinek sem hiányoznak… Így aztán tökéletesen hihető a Nyár titkai című vámpírtörténet: a bomlott agyú, magát vámpírnak képzelő gazdagok szabadon véreztethetik ki áldozataikat.
A társadalmi közeg szempontjából kivételes darab az Ötödik kerék című novella. Megmutatja, hogy az üresség, a totális elidegenedés, az elmebaj, a kémiai kiégés nem kizárólag a gazdagok “kiváltsága”. Explicit brutalitása olyan simán, lágyan, látomásszerűen és hideg tárgyilagossággal, szinte mellékesen fogalmazódott meg, mintha a gyerekgyilkosság az élet kényelmetlen, de szükségszerű velejárója lenne.

Ellis igen puritán írói eszközökkel él (belső monológok, vallomások), azzal a szándékkal, hogy az első személyű elbeszélés borotvájával még mélyebbre vágjon az olvasóba. Ezt az erőteljes hatást a végére eltompítja a túlságosan sok különböző személytől származó belső monológ. Nagyon úgy tűnik, mintha az egyes szám első személyű elbeszélésmódon kívül nem állna az író rendelkezésre más irodalmi eszköz [2] egyéb műveiben sem.

Ellis látta, látja a jóléti társadalom minden rettenetét, dokumentálja, megvilágítja, sarkítja, ad absurdum viszi a jelenségeket. Nem teszi fel azonban a szükséges kérdéseket, és nem adja meg a kimondatlan kérdésekre adható válaszokat sem. Nem mutatja meg, hogy az ártatlan gyerekek mikor, miért és hogyan fordulnak át azokká az üres, érzéketlen, sokszor gyilkos lényekké, melyekről a novellák szólnak. Nem látja a világ normális felét, pedig bizony a tizenhatmilliós városban azok vannak többségben, azok működtetik, még az őrült producerek és filmgyárigazgatók munkáját is elvégzi valaki, máskülönben összeomlana az egész vállalkozás, távlatosan az egész társadalom. Nem igaz a könyv fülszövege: nem él mindenki egyfajta ellisi Los Angelesben és Amerika egésze sem ilyen. Talán esély van rá, hogy a világ ilyenné váljon, de, hogy ez ne következzen be, segítenek az ilyen könyvek. Ha nem is tudjuk a megoldásokat, legalább a tüneteket felismerjük.

A könyvből idén film készült, azonos címmel, Billy Bob Thorton, Kim Basinger és Mickey Rourkey (fő)szereplésével. Minden bizonnyal csemege lesz, remélem sokkal jobban sikerült, mint az Amerikai Pszicho adaptációja.

Európa-Alexandra Kiadó, 1996, 2007. Puhafedelű, 310 oldal. Bart István fordítása.

Jegyzetek

[1] A rendelkezésre álló információk azt mutatják, hogy ezeknek a novelláknak a zömét még első könyve előtt írta, és egy kiadónak ígért regény helyett jelent meg a kötet.
[2] A nullánál kevesebb, az Amerikai pszicho és a Holdpark is ezt a narrációt használja.

Kim Stanley Robinson – Vörös Mars

2009-07-07T20:05:00.001+02:00

Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.

A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.

Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.

Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.

A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.

A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.

Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…

Jegyzetek:

[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.

Alföld 60/5 – A “Népszerű irodalom” tanácskozás szövegei

2009-07-05T20:41:00.000+02:00

Igen rút dolognak éreztem, hogy az ötvenedik ismertetést Fejős Évike remekművének szenteljem, pedig a Csajok menetel fölfelé az eladási listákon minden nagy terjesztőnél, ha igaz. Valami titka lehet, hogy a népszerű irodalomban is a legnépszerűbbek közé emelkedett, és nem hiszem, hogy csak a puszta marketing teszi. Hogy ez a titok megfejthető-e, és a megfejtésben segít-e a folyóirat melyről inkább írok, maga is talány.

Évike remekművével egyszerre, a Könyvhéten került a birtokomba ez a folyóirat szám, bizonyítván, hogy véletlenek nincsenek. Az Alföld 2009. májusi számát Sárdi Margittól kaptam a Justitia dedikáláson, és nem is tudtam róla, valami összekeveredett, Angyalka hozta el végül, így most tudom megköszönni a tanárnőnek. A kötet a Debreceni Irodalmi Napokon a népszerű irodalomról tartott tanácskozás szerkesztett agyagát tartalmazza.

Azt hiszem, a dolgok állása szerint, és a kötet anyagának fényében csoda, hogy ilyen tanácskozás egyáltalán létrejött, és nyomtatásban is napvilágot látott. Az irodalomtudomány ugyanis látványosan nem akar tudomást venni az ún. népszerű irodalomról, már azzal is kimutatva ellenségességét és lenézését, hogy megalkotta a kifejezéseket: “népszerű irodalom” és elit irodalom” [1]. Ha valamely irodalomtudós mégiscsak vizsgálódásának tárgyává tesz valami népszerű irodalomba tartozó alkotást, esetleg magára vonhatja kollégái haragját (lásd megélhetési irodalmár [1] és a kötet első tanulmánya), ezért, ha az irodalomtudós mégis ilyet cselekszik, azt csakis látványos elhatárolódások után teheti, mintegy leereszkedően, undorító állatokkal foglakozó élettantudós módjára, mentegetőző gesztusokkal, hogy hát valakinek ezt az ocsmány munkát is el kell végezni, foglakozni ezzel a mocsokkal – vagy olyan módon, hogy az irodalomtudományi vizsgálati módszer parodizálja saját tárgyát [2].

Nagyjából ezt a jelenséget elemzi Veres András főreferátuma („Roll over Beethoven” (Gondolatok az elit- és a tömegkultúráról)), mely megdöbbentően őszintén, és jókora adag iróniával tárgyalja az elit és népszerű irodalom viszonyát, különös tekintettel az irodalomtudósokra. A megdöbbentő jelzőt főként azért adományoztam ennek az írásnak, mert Veres kimond valami kimondhatatlant is [3]: kimondja, hogy az elit és népszerű irodalom szétválasztását az irodalomtudósoknak az a rétege tartja életben, akiknek ettől megélhetése, jól bejáratott üzletének léte függ. Hogy tehát az elit irodalom sunyi összekacsintások és háttérmegegyezések fenntartotta iparág, éppen olyan, mint a popkultúra milliárdokat megforgató egyéb iparágai, csak feltűnés meg nélkül húzódik amellett a maga aprópénzeivel, melyek azért elegendőek ahhoz, hogy egy nem is olyan szűk réteg fényes megélhetését biztosítsák. – gyakran éppen annyira valós teljesítmény nélkül, mint a popkultúra esetén. A döbbenet, egyrészt, hogy eközben magának vindikál minden minőséget, és megpróbálja meghatározni egyáltalán a minőség fogalmát és kritériumait, másrészt, hogy ilyen alapon egyenes hozzáféréssel rendelkezik a magán és állami mecenatúra forrásaihoz, melyekből a popkultúrát sikeresen kizárja [1].
A nagyságrendek miatt szerencsére a popkultúra nagy ívben szarik rájuk…

A második főreferátum, Kamarás István előadása a (Népszerűség nép nélkül (avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban)) az irodalmi siker nagyságrendjeit és relativitásukat tárgyalja. Ez a tanulmány, ha úgy tetszik, ellentéte az előzőnek, afféle szerecsenmosdatásnak is hathat. Nem számít, hogy milyen alacsony a példányszáma adott műnek, adott szubkultúrában attól még sikeresnek számíthat. Nem tudom. Valóban jó lenne definiálni a siker és fontosság fogalmát, de ha ezeknek a definícióknak a megalkotását azokra bízzuk, akiknek anyagi hasznuk vagy káruk származik a döntésekből, akkor a definíciók mindképpen hamisak lesznek. Kamarás ugyan a végszóban lefuttat egy, “a sznobizmus dicsérete” című rövid gondolatmenetet, de azt hiszem, hogy ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy mű fontosságát a sznobok ki tudja milyen alapon hozott ítélete adja meg. Inkább a Kamarás által idézett Kertész Ákosnak adok igazat: “Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban… Meg az olyan sznob divat (avantgárd, nouveau roman, posztmodern), amikről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas” [4]

A főreferátumok után Tarján Tamás írása (Literatúra balkézről (A kabaréhagyomány a mai magyar irodalomban)) következik arról az érdekes, de egyáltalán nem különleges eseményről, a népszerű irodalom elit irodalmat megtermékenyítő hatásáról. Jelsül a kabaré ihlette alkotásokról és alkotókról. Az írás a Veres féle előadással végre rádöbbentett, hogy miért is erőlködik minden írógeneráció a humor kihívásával – irodalmunkban igen erős Rejtő és Örkény hatása [5].

A következőben (Kategóriaváltások: a krimi elolvashatatlansága) Bényei Tamás a kriminek az elit irodalomba való lassú betagolódása ürügyén mutatja be, hogy ez az átmenet nemcsak, hogy lehetséges, de az elit irodalom szempontjából életbevágó fontosságú. Mellesleg jól felabsztam magam, mert lépten-nyomon Barthes-ra utal, azt a kurva könyvet pedig löhetelen megvenni…

S. Sárdi Margit tematikai megközelítésben íródott tanulmánya a magyar tudományos fantasztikum történetével foglakozik (A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról). Egészében korrekt írás, bár a tematikai megközelítésnek akadnak vakfoltjai. Ami személyesen megdöbbentő, hogy milyen nehéz is kanonizálódni az embernek, még ezen a szűk körön belül is. Úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fit még mindig csak Gáspár András és Szélesi Sanyi jelentené… (Plusz a Csodaidők, de ez azért már mégse!) Hát igen, kicsit fáj, hogy annak ellenére, a szöveg fájlalja, hogy “a sci-fi írók közül csak keveseket foglakoztatnak társadalmi kérdések” a tanulmány mégsem említi sem Markovics Botondot, akinek legutóbbi két kötete másról sem szólt, László Zoltánt, akinek a Keringés című regénye színtiszta socio fiction. Mit mondjak, a Justitián kívül magam nem is publikáltam egyebet, csak socio fictiont… [6] Mindenesetre elgondolkodtat, mit is kellene még tenni azért, hogy (f)elismerjenek bennünket? Kézenfekvő válasz (hehehe): “Jól kellene írni!” Ha ez rám vonatkoztatható is, László Zoli például annyi dicséretet kapott már, hogy ez az ő esetében föl sem merülhet…

A sci-fi tanulmányt Szávai Jánosnak a blogról, mint irodalmi kifejezési formáról szóló írása követi (A logosztól a blogig). Bár blogolok, ámde nem szeretek, szóval, az írás jó, találó, de a témája nem érdekel.

A következő írás nagyon fontos, rám igazán megtermékenyítően hatott. Zsámboki Mária szappanoperáról írt tanulmánya (A szappanopera, az „anyai idő” és a csoportterápia) ez, mely valódi irodalomtudományi eszközökkel elemzi a szappanopera, és kimondatlanul a női irodalom megoldásait.

Maksa Gyula képregényről szóló tanulmánya (Népszerű irodalom, karnevalisztikusság, metamédia (Megjegyzések a rajzolt képregény kapcsán)) amiatt csalódás, hogy nem általános műfajelemzés-kritika-akármi hanem egyetlen szerző munkáságát mutaja be. Annyiban értékes és érdekes, hogy egy nálunk kevéssé ismert, de hazájában, Svájcban legutóbb egymillió nyolcszázezer példányban kiadott alkotót (Zep – Philippe Chapuis) és munkásságát (Titeuf) mutatja be.

Turczi István írása az erotikáról (Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)) inkább irodalmi játék, szépirodalom, mint tanulmány. Bár abban a tekintetben, hogy az erotika nem csupán a népszerű irodalom témája, az erotikus irodalom a krimihez hasonlóan jó úton van az eli irodalomba kanonizálás felé.

Séllei Nóra a szingliregény (Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra) irodalmi gyökereinek és kapcsolatainak feltárásával szintén a női irodalom tárgykörébe visz el. Ugyan nemigen láttam be elolvasása után sem, hogy a szingliregény miért jelntene nemet a populáris kutúrára és nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Zsámboki Mária féle írás, de érdekes meglátása, hogy a szingliregénynek nincs hímnemű párja.

Tamás Zsuzsa záró esszéje („Jókainak befellegzett” (Klasszikusok újramesélve és egyéb tünetek)) a gyermek és ifjúsági irodalom, a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás gyermekbetegségeivel foglalkozik, különös tekintettel nemzeti irodalmi értékeink megőrzésére vagy elvesztegetésére. Bár az írás egésze meglehetősen reménytelen képet fest a honi helyzetről, utolsó bekezdéseiben felcsillan a remény: új szerzők és kiadók tűntek fel az utóbbi években, remek gyermekirodalommal.

Nagyon ajánlom ezt a kötetet főként az írótársaknak. Erősen képes orientálni az embert, tisztábban látni, mit is csinál, milyen közegben dolgozik. És talán tudatosabb munkára is ösztönöz.

Alföld, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, Debrecen Város Önkormányzata, 2009/5, 128 oldal.

Jegyzetek

[1] Feneketlen ostobaságnak tűnik: egyszerre tagadja meg a minőségi irodalomtól a népszerűséget, és szorítja a nanotartományba példányainak és olvasóinak számait, és tagadja a meg a minőséget azoktól a művektől, amelyeket valójában olvasnak. A kötet első írásának tanulságai viszont megmutatják, hogy ebben éppen ez az üzlet: a példányszám senkit sem zavar, ugyanis az alkotók, és a témán élosködo szakértők a mecenatúra révén megfelelő (Magyarországon a piacinál bizonyosan nagyobb) bevételhez jutnak. Nota bene, Magyarországon a legfőbb mecénás az állam, így nagyrészt az adófizetők pénzét költi.
[2] Ha a vizsgálatunk tárgya undorító, akkor mit lehet elmondani erről a módszerről? Elkövetője erkölcsiségéről nem sok jót. Ez éppen olyan, mint amikor orvostanhallgatók honlapot készítenek a szerencsétlen Szalacsi “tiszteletére”, és közben a szaros gatyájukba hugyoznak a röhögéstől. Bizony, nagyon mulatságos, ha találhatunk magunknál alacsonyabb rendű létformát, és tréfálkozhatunk a rovására…
[3] Vonnegut mondja ki ugyanezt a modern művészet egészéről általában a Kékszakállban. Nem is igyekeznek újra kiadni.
[4] Kertész Ákos Az értékzavar értékrendje, in Könyvhét, 2008.10.27.
[5] Ha valami, hát a következő alkotó generációkra kifejtett hatás mérhetné a mű és/vagy szerzője fontosságát, sikerét. Nagyon hasonló lenne ez a természettudomány impact factorához, persze megfelelő korrekciókkal.
[6] Rötyöghetsz, hogy “No lám, Bástya elvtársat már le se akarják szarni!”. Csakhogy itt legalább három Bástya elvtárs van.

Csepregi Tamás – Szintetikus álom

2009-06-22T23:03:00.000+02:00

Másodszor esik meg, hogy olvasok egy szöveget és azt gondolom, hogy elvihette volna a Zsoldos-Díj regény kategóriáját. Volna. Csepregi Tamás esetében ez a volna nagyon kemény korlát, mert a könyvet nem is jelölhették volna a regénykategóriában, ugyanis de jure novelláskötet.
Hogy de facto mi, az egészen más kérdés. Valójában olyan szöveg, mely potenciálisan az év legkiválóbb regénye – rettenetesen összeszerkesztett regény, mely novelláskötet formáját öltötte.
Hogy nem lett regény és az év nyertese, annak koncepcionális és írói okai is vannak. Mivel egy ragyogó tehetségű fiatal író ígéretes szövege, önmagában megérdemli az értékelést, de, mint az új évezred magyar sci-fijének állatorvosi lova, szintén elemzésért kiált.
A koncepcionális bajok a súlyosabbak. Nem világos, hogy gondolatilag mit akart az író: írni egy divatos postcyberpunk [1] könyvet a téma minden kliséjével és közhelyeivel – egészen addig, hogy a divatos, és úgy tűnik megkerülhetetlen krimi formát használja, a szintén egyre divatosabb hazai helyszíneken, vagy megmutatni Budapest (Magyarország) nem is olyan túlságosan távoli jövőjét? Az utóbbi szándékhoz is meglenne a víziója, mesélőereje, atmoszféra és jellemteremtő tehetsége, de mintha az első – talán soha ki nem mondott, de (sajnos) megvalósult – szándék rátelepedett a második (szintén hipotetikus) ambícióra, és mindent vitt. A novellaforma igen hathatós támogatásával. És ez a második koncepcionális probléma, tudniillik a novellaforma és hozadékai.
Azt ajánlom és ajánlottam minden tehetséges kezdő írónak, hogy ha nem érez magában elég bátorságot/erőt/akaratot/szándékot/kitartást/ambíciót összefüggő regényszöveg alkotásához, akkor írjon novellafüzért, azonos világba, lehetőleg azonos szereplőkkel és/vagy eseményszálon, és meglátja, regény lesz belőle. Ez a módszer számos más előny mellett biztosíthat azt a többletet, mely szinte követelmény a korszerű [2] kortárs sci-fivel szemben: a több nézőpontot és több elbeszélés síkot.
A több síkon mozgó, többszereplős regény Csepregi Tamás munkájában is benne rejlik, csak éppen nem állt össze megfelelően ebben a kötetben. A legsúlyosabb oka ennek a szerkezet: a krimiformából [3] következően a síkok és nézőpontok nem erősítik egymást megfelelően, mert ugyebár a megoldást kínosan titokban kell tartani a legvégéig – ami itt ráadásul nem is a legvége, hanem követi egy záró novella, amely tulajdonképpen nem tesz hozzá semmit az eddigiekhez, mivel az ebben történtekre egy novella már utal, a zárónovella csak kibontja ezt az utalást. Kilenc novellát kapunk a kötetben, két részbe tagolva. Az első, 2081-ben játszódó rész nyolc, a második, 2062. évi dátumozású, egy írást tartalmaz. Aránytalan szerkezet, olyan érzése támad az embernek, mintha az utolsó novella az író kétségbeesett igyekezete lenne helyretenni azokat a dolgokat, melyeket a főszövegben elmulasztott.
Ez a bosszantóan ügyetlen lezárás szintén a krimiformának [4] “köszönhető”, az író annyira titokzatos, hogy még szereplői múltját is homályban igyekszik tartani a végsőkig. Vajon miért? Hiszen a novella így haszontalan és értelmetlen epilógussá vált, aminek bérelt helye lenne a prológusként a szöveg törzse előtt. Olcsó élc részemről, hogy a novella címe, Negatív visszacsatolás [5], megelőlegezi ezt a negatív hatást.
Ha már a krimi forma eszközei felemlítődnek, át is térhetünk a novellák írói eszköztárának problematikájára. Csepregi Tamás bátor kísérletező, a novellákban háromféle narráció bukkan föl. A kilenc novella közül négy egyes szám első személyű jelen és múlt idejű elbeszélésmódban íródott, a többi E3, múlt idejű. Természetesen nem ezzel az öttel van gondom, sőt néhány nüansztól eltekintve ezek hibátlan írások, így ha oldalszámra nem is, de legalább számosságra a kötet zömét teszik. Azonban az E1 hangú novellákkal sok a baj. Legfőképpen a narráció indokolatlansága a jelen idejű írásokban. Egyik szereplő sem érzékszervi fogyatékos, gyengeelméjű, nem is éppen beszélni tanuló kisgyermek, hogy el kelljen önmagának mesélnie a világ szinkronban lezajló történéseit, mégis ezt teszi a Kontakthiba és az Analóg dallamok hőse is. A Kontakthiba első mondata ráadásul abszolút értelmetlenséggel nyit: az ébredés folyamatát nem lehet jelen időben megragadni, különösen úgy, ha szöveg még ki is hangsúlyozza, hogy “A fájdalom lassú, kegyetlen módon ébreszt…”. A mondat nyilvánvaló magyarázat, és ha nem a főhős szorul erre a magyarázatra, akkor természetsen az olvasó. Viszont a novella végét ismerve ez egészen valószínűtlen [6]. A Kontakthiba – valószínűleg nemcsak a kötet első novellája lévén – nagy készletét vonultatja fel az efféle nyelvi logikai ellentmondásoknak. Nem járt jobban a Tétre, befutóra sem, mely önmagában is vállalkozik arra a bravúrra, hogy ugyanazt az eseményt több nézőpontból mondja el. A novellának ugyan múlt idejű az elbeszélésmódja, de a novella végkifejletét ismerve a narráció egyszerűen nevetséges módon indokolatlan, és indokolhatatlan [6]. Újra csak azt marad, hogy a szereplők vagy gyagyásak és maguknak narrálnak – vagy nem gyagyásak és nekünk, olvasóknak, akik nem vagyunk/voltunk jelenbeszélik el a történéseket. Ami azért az élettel – hitelesség, hitelesség, hitelesség! – összeegyeztethetetlen jelenség, mint a lapos EEG görbe, a mellkasból kitépett szív vagy a homlokba peremig besüllyedt hentesbárd [7]. Az utolsó utáni pillanat másféle (azért csaknem megegyező) befejezése megengedné az indoklást, könnyedén megoldható is lenne, hogy kinek mesél a narrátor, de a szerző itt sem látta ennek szükségességét. Magának mesél, nekünk mesél, oly mindegy…
Sajnos éppen ezek miatt a nyelv és elbeszéléslogikai törések miatt nem fűzhetők a szöveg novella gyöngyszemei regény nyakláncára. Előbb helyre kellene tenni a narrációt, kissé újraszerkeszteni a struktúrát, és kész lenne az 2008-2009-es Zsoldos Péter-Díj szezon nyertes regénye. De erről lekéstünk.

Igazságtalan lennék, ha csak a történet hibáira hívnám fel a figyelmet. Ha olvassa az ember, a szöveg úgysem hagyja, hogy a hibákra koncentráljon: elragad, belenyomja valamennyi érzékszervünk, és lelkünk abba a késő XXI. századi budapesti világba, mely éppen realitás-közelsége miatt annyira hátborzongató. Noha a szerző sötétségben hagy bennünket afelől, hogy mi van a városfalakon túl, ezt megbocsáthatjuk neki: talán éppen azon dolgozik, hogy megismertessen azzal is.
A novellák nyelve korszerű, a technoblabla találó és hiteles [8], a szerző nem követi el azt a hibát, hogy a jelen kérészéletű szlengjét használva igyekezzen a jövő argóját modellezni: ezért külön dicséret jár neki.

A jövő nagy reménységének írása, kihagyhatatlan könyv a magyar témájú sci-fik, a CP és postCP kedvelőinek.

Ismételten dicséret illeti Hajdú Éva korrektori munkáját, nemigen található ilyen jellegű hiba a szövegben. Úgy tűnik a kiadó példamutatóan odafigyel erre a minőségre is.

Tuan Kiadó. 2009., puhafedelű. 263 oldal.

Jegyzetek:

[1] A postcyberpunk az én olvasatomban olyan sci-fi, mely (ha esetleg) túl is lép a CP tematikáján, de annak irodalmi és tematikus eszköztárát inherens módon magában hordozza – valójában CP.
[2] Akármi is legyen ez. Szerkesztőként és íróként sem fogadom el a minden áron való kormegfelelés igényét. Természetesen a végletesen túlhaladott tartalmi és stiláris eszköztár általában eladhatatlan, de nem okvetlenül rosszabb minőségű, mint a “korszerű” tematika és stílus.
[3] Lem már 1970-ben óvott a krimi forma- és eszköztár sci-fibe erőltetésétől. Bár nem értek egyet száz százalékig egyet a vén kujonnal (van amikor igenis jó, sőt kötelező [4] a krimiforma – lám ő maga, a nagy Stanislaw, is alkalmazta az Álmatlanságban), mégis ki kell mondani, átgondolatlan, haszontalan alkalmazása inkább rosszat tesz, mint jót. Plusz emel egy téglányit a zsáner körül épülő gettó falán.
[4] Jelen kötet egyértelműen krimi. Hősei, cselekménye erre predesztinálják. Csakhogy túlságosan is krimi lett. A szerző nem találta meg az egyensúlyt a cselekmény titkai és a szereplők titkai között, holott a cselekmény szempontjából a szereplők titkainak szinte semmi jelentőségük sincs.
[5] Mintha ez a cím nem lenne tisztában saját tartalmával. A novella cselekménye nem a novellafüzér végkifejletét csatolja vissza (negatívan, tehát a végkifejletet gyengítő módon) valamiféle időutazásban az eseménysor elejére, hanem egyszerűen 19 éves előzménye a ciklusnak. Pedig, ha már a szerző mindenáron epilóggá akarta tenni a prológot, a parapszichológiai képességekkel megáldott/megvert egyik hőse révén megvalósíthatta volna – á la P.K. Dick – ezt a visszacsatolást. Ez is kimaradt.
[6] Spoiler alert! Ha el akarod olvasni, jelöld ki az egérrel a folytatólagosan következő szöveget! A népek egyszerűen meghalnak a végén, mielőtt értekezhetnének bárkinek is az eseményekről…
[7] Egyik kedvenc manierista festményem Lorenzo Lotto Madonna a Kisdeddel, vértanú Szent Péterrrel és Keresztelő Jánossal című munkája, melyen a jó szent a fentebb leírtak szerint viselt hentesbárddal ábrázoltatik.
[8] A technoblabla egyetlen helyen (240. oldal) fordul önmaga paródiájába, amikor a hős “erőteljes gázfröccsel és néma fohásszal próbálta életben tartani az elektromos motort” (kiemelés tőlem) . Az elektromos motor és a gázfröccs egymást kizáró kifejezések, de ezen túl is, az elektromos motor valahogy egészen más módon működik, mint a belső égésű. Nem fullad le – vagy van áram, vagy nincs… Kontakthiba

Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

2009-06-16T21:00:00.001+02:00

A Galaktika könyvcímgeneráló mesterséges intelligenciájának megint tudott faramuci magyarítást találni. Ezúttal Lukjanyenko Csillagok – Hideg játékszerek (Звёзды — холодные игрушки) című regényével sikerült már az elején megakadályozni, hogy a világon mindenütt, még a könyv szerzői ismertetőjében is Csillagok-ciklusként ismert regényfolyam (remélhetően) nálunk is értelmesen igazodjon ehhez a szokáshoz. Megértem, bár el nem fogadom. És értem is, na! Haggyá má! Tolakszol… Allúzió a Sztugackij fivérek Ugrás a jövőbe[1] című remekére. És van benne csillagközi ugrás, sőt, a csillaközi ugrásnak roppant fontos szerepe van benne! OK? Mért nem mentek ad absurdum, és lett Ugrás a zűrbe? Olyan végtelenül szellemes lenne… De tényleg.

Haragszom ezért kicsit, mert a regény jó (nagyon jó) és fontos (nagyon fontos) könyv.

Jó könyv, mert egyszerűen a világ egyik legjobb sci-fi szerzője írta, és nagyon jó könyv, mert amellett, hogy kiválóan szórakoztat, mély gondolatiságával is hat. Fontos könyv, mert a divatos Őrség történetek után végre megtudhattuk, hogy Lukjanyenko nem véletlenül és divatból a világ egyik legjobb sci-fi szerzője, és nagyon fontos, mert a könyv – és úgy tetszik az írója – egyenes folytatása a világ legjobb könyveinek és a világ legjobb (nemigen ígérkezik trónfosztó, még Lukjanyenko sem az) sci-fi írópárosának. Mindezek természetesen igazak maradnak a magyar cím ellenére is.

Ezzel a regénnyel Lukjanyenko számomra zárójelbe teszi nagyjából az egész posztcampbelli nyugati sci-fi irodalmat, cyberpunkostul, Dickestül, Miéville-estül, ahogy a Sztrugackij fivérek tették ugyanezt a campbelli sci-fivel. Ami utánuk maradt, az néhány Kornbluth és Bradbury opusz, ami Lukjanyenko után, az Card Végjátéka és A Holtak Szószólója.

Nagy szavak, mi? De könnyű volt leírni őket, mert mindössze az történt, hogy mind a fivérek, mind Lukjanyenko felülemelkedtek a zsáner konvencióin, kliséin, pitiáner szokásjogán, bértollnoki tendenciáin, és valódi filozófiai gondolkodást csempésztek műveikbe. Az élet, a világmindenség meg minden kérdésre keresnek választ, és nem intézik el a dolgot az ostoba, üres negyvenkettő poénjával vagy a misztikus tizenkilenccel. A nyugati sci-fi felületes magamutogatása, szenzációhajhászása vagy magába forduló gügyögése helyett legalább felteszik a kérdéseket, még ha nem is mindig válaszolnak rájuk. Nyugat a technológia bűvöletében él, a technológiához való sajátos viszonya viszont bennszülött kultúrává tette. Ezt a szemléletet a bolsevizmus bukása után kelet Európa is átvette, és – úgy teszik – el kellett telni egy évtizednek, hogy a sokkból magunkhoz térve valaki – Lukjanyenko – észrevegye, hogy a nyugati sci-fi szerzők el sem jutottak és jutnak ezekhez a kérdésekhez – és újra feltegye őket.

A kulcsszó több szempontból is az újra, mert ezeket a kérdéseket még ugyannak az írónak is újra és újra fel kell tenni az élete különböző szakaszaiban. A Fivérek újra és újra feltették, és az első néhány alkalommal úgy gondolták, a válaszokat is ismerik. Azután a válaszok egyre bizonytalanabbak lettek, végül teljesen eltűntek. Lukjanyenko, a fivérek rajongója, tanítványa, bírálója, felfogta a kihívást, és felvette a kesztyűt. Különböző társadalmi alapról kiindulva (Ne feledjük, a Fivérek kommunisták voltak!), felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és – fiatal ember lévén – válaszol is rájuk. Egykorúak vagyunk, most azt mondom, talán lehetséges is válaszolni…

Nem mintha tetszenének Lukjanyenko jelenlegi válaszai. Őkelme ugyanis csal. A regényben megjelenő utópisztikus Haza, a Barátok világa ugyanis nem a XXII század kommunista utópiája. Bár Lukjanyenko nagyon dolgozik rajta, hogy elhiggyük, mestereinek, példaképeinek válaszol, arcul csapja őket, de kilóg a lóláb: Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség például, hogy a Fivérek világa nem ismerte a regresszor tevékenységet [2].

Nem mintha a nem utasítaná el a kapitalista típusú munkamegosztásnak a Csillag-ciklus idejére felállt galaktikus rendjét sem. Pjotr, a regény űrpilóta főhőse harmadik megoldást keres, de azt talán csak a folytatásból ismerhetjük meg, melyet – remélem – minél hamarabb rendelkezésünkre bocsát majd a kiadó. A címe legalább Csillagárnyék lesz. Ha igaz...

Az "újra" kulcsszóra visszatérve: éppen emiatt nem nevezhetem a legnagyobb sci-fi írónak Lukjanyenkot. Hiszen nem tudja felülmúlni mestereit, az ő témáikat viszi tovább, az ő harcukat harcolja – ami nem baj, mert a témát korántsem merítették ki ők sem, a harc korántsem dőlt el. Nem tudom, hogy képes lesz-e megszabadulni valaha tőlük, azt hiszem, nagyon nehéz ez, de ha meg fog, és nem végzi ki előbb a vodka meg a dohány, mestereit meghaladva a világ legnagyobb sci-fi írójává válhat. Bízom benne.

Kiolvasható a könyvből egy harmadik "újra" is, melynek külön örültem. Újra a Fivérek hangja hallatszik a fülemben. Az ő oroszságuk, az ő mondatszerkezeteik, az ő emberséges, egyenes, szikár beszédük és jóindulatú humoruk. Azonban Lukjanyenko nem epigon, egyszerűen ugyanazon hangszeren játszik, mint mesterei, ugyanazokat a dalokat énekli, mint mesterei. Új, hangon, fiatalosan, egyéni hangnemekben és improvizációkkal, de egy ősi és nagy nép tradícióival a háta mögött. Köszönöm a fordítónak, hogy hagyta élni ezt a muzsikát. Szóval, hm, még afölött is szemet hunyok, hogy az a fránya E1 teljesen indokolatlan maradt… Végül is jön a folytatás.

Kötelező olvasmány a Sztrugackíj rajongóknak, és kötelező olvasmány a Fivéreket nem ismerőknek – talán az utolsó esély, hogy Lukjanyenkón keresztül egy új generáció is eljusson hozzájuk.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media Kiadó, 2009., puhafedelű, 415 oldal. Fordította Weisz Györgyi.

Jegyzetek:

[1] Azt azért ne felejtsük el, hogy a regény valódi címe: Dél: XXII. Század (Полдень, XXII век)! Így az e körben játszódó történeteket Dél-ciklusnak szokás nevezni, mely viszont a magyar címadási szokások miatt a magyar átlagolvasónak szinte semmit sem mond. Tanulság: kövessük el újra és újra, következetes, makacs ostobasággal és nagyképűséggel ugyanazokat a hibákat!
[2] És életművük végére a progresszor tevékenységet is elutasították.

David Brin – Dettó

2009-06-13T13:38:00.000+02:00

Ebben a könyvben együtt van minden, amiért általában nem szeretek egy sci-fit (kortársaim többsége meg igen, de ez részletkérdés). Ugyan poszt cyberpunk, de mint ilyen, tartalmazza mindazt, amit a CP-ből (sajnálatosan) magába olvasztandónak (maradandónak?) ítélt a zsáner. Fejezetenként tucatnyi tetszetős, de kellően át nem gondolt és főleg ki nem dolgozott ötlettel, melyeket nevezzünk inkább poénnak. A jellemek alig kidolgozottak (még a főhősé is, annyit tudunk meg róla csupán, hogy roppantul makacs és önfejű), a többiek valójában nem is léteznek. A több szempontból előadott történet az ökörmód következetesen alkalmazott krimilogika szerint inkább fokozza, mint oszlatja a homályt – mindenképpen redundánssá teszi az amúgy is túlszaporított szöveget. A történet egyetlen, igaz meglehetős, történetlogikai hibáját találja meg ki-ki maga – úgy tűnik, az írónak és eredeti szerkesztőjének is túl sok élet-információ sűrűsödött össze a végére, hogy kiválogassa, ki, mit tudhat. Az egyes szám első személyű narráció nyögvenyelősen indokolt és ennek megfelelően időnként rendesen valagba kúrja a logikát. A szöveg humora sokszor funkciótlan, még többször észrevehetetlen, vagy célt tévesztett. Jó CP-s vagy poszt CP-s szöveghez illően nem marad ki egyetlen poén sem, ami az emberi történelemben az agyaggal kapcsoltban kiásható az emberiség tudástárából: Hamurappi törvényeitől, az agyaghadseregen át az idióta, agyagkollid templáton kialakult szerves élet elméletig bezárólag felsoroltatik. Ekkora tömegben aztán törvényszerű, hogy néha ül a poén, néha leül. A jó ízléshez képest kissé sok a deus ex machina szagú megoldás. De ami a legrosszabb, az alapfeltevés átgondolatlan és teljességgel valószínűtlen [1] – a történet agyaglábakon áll.

Mindezek ellenére szeretem ezt a könyvet. Nem csupán azért, mert Brin szórakoztatóan, jó stílusban, magával ragadóan ír, hőseit szerethetővé teszi, hanem főként azért, mert miközben hihetetlen nagyvonalúsággal kezeli az alapfeltevés hitelességét, elmélyült alapossággal járja körül annak társadalmi következményeit. A terjedelmes szövegben a rengeteg nézőpont révén a gólemtechnológia kiváltotta társadalmi változásokat és következmények körültekintő alapossággal elemzi. Külön kiemelendő a vissza-visszatérő elemzés, mely a magánéleti sérthetelenség mítoszának jövőbeli technológiai erodálódását taglalja. Ez, úgy tetszik, Brin mániája, de egyáltalán nem fölösleges foglalatosság ilyesmin molyolni. A gólemcivilizáció hétköznapi életébe a szerző nem nyújt betekintést, de ez általában az egész irodalom sajátossága, nem róható fel kizárólag jelen szöveg hibájául [4]. Ami viszont azon felül vagyon, az figyelemreméltóan átgondoltan megvizsgálva vagyon. Én többek között ezért szeretem a sci-fit, és épp az ilyen sci-fit szeretem.

Szeretem a könyvet annak ellenére, hogy a fordító, Haklik Norbert, sajnos a Bihari György féle fordításfelfogás hívének látszik, azaz saját fordítói egóját az eredeti szöveg elé helyezi. Holott bizony – szerencsére elég ritkán – még a választott magyar szavak jelentéstartalmával sem látszik tisztában lenni [5], még kevesebb esetben pedig az angol jelentéshalmazból eygszerűen nem a megfelelőt ültette át. Ennek ellenére a fordítás eleven, és többnyire dicséretesen szellemes.

Hasonlóképpen dicséret illeti Hajdú Éva szerkesztői munkáját, akiből kiváló tördelőszerkesztő vált. Én bizony nem találtam sajtóhibát a szövegben – ez a GFK könyvek tömkelegében igen pozitív fejlemény.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropois Média Kiadó, 2009. Puhafedelű, 647 oldal. Fordította Haklik Norbert

Jegyzetek:

[1] Ez talán kifejtésre szorul. Nem azzal van bajom, hogy létezik a “lélek állóhulláma”, és hogy ezt ködös technoblablán túl nem részletezett technológiával éppen agyagba (szilikátásványok vizes zagya) írják, majd ezt kemencében kisütik és a kiégett agyag ezután emberi szövethez hasonló rugalmassággal és szenzoriális érzékenységgel bír. Ez a sci-fibe manapság simán belefér [2]. A baj az, hogy ha egy társadalom technológiailag-gazdaságilag eléggé fejlett ahhoz, hogy ilyesmit létrehozzon, (i.e. ha a munkanélkülijeik megengedhetik maguknak ennek a technológia, anyag (agyag, hehehehe) és energiaigényes valaminek a használatát) akkor éppen a gazdaság az, mely nem épülhet a gólemek munkaerejére. Mert minek? Egy ilyen erős gazdaságban a gólemek csupán a szórakoztató- és nem az egész ipar részei lennének. Történt ugyan halovány kísérlet ennek feloldására, mintha a valami háború-féleség megtizedelte volna az emberiséget, és mintha a gólemek a munkaerőhiány kiváltására szolgáltak volna, így indítva gazdasági csodát; de ezek csak halovány, értelmezhetetlen utalások, a szerző nyilván tudta, hogy az emberiséget tizedelő háború után igen valószínűtlen, hogy a gólemtechnológia logisztikája a gazdaság megmentéséhez szükséges gyorsasággal kiépüljön. Vagy nincs is rá szükség egyáltalán [3].
[2] Sajnos. Nem kellene, de ez van. A CP óta az ötletroham az istenség, még ha egy picit is utánagondolva az ötletek kilencven százalékáról kiderül, hogy bődületes baromság.
[3] Mint a tudományt féltő ember, szent borzadállyal olvastam azt a cikket, mely az Államok hadseregének az ún. intelligens anyag (még nem agyag, hehehe) kifejlesztését szolgáló erőfeszítéseiről tudósít (a szokott felületes ostobasággal, de nem várok már a magyar on-line sajtótól semmit). Nem az ötlet fáj, hogy a katona egy kuffernyi intelligens anyagot visz magával, melyből a programozás után puska, a belevaló lövedék, páncél, sátor, tábori konyha és latrina lesz. Az ő dolguk, hogy a lemi nanofelhő ötletét akarják-e használni vagy egy kicsit átgondolják az egészet. Amitől dührohamot kaptam, a felsorolt kutatási irányok ötletei. Az egyik társaság DNS alapon képzeli az egészet, mivel a DNS-t aránylag könnyű a kívánt térszerkezeti mintákba rendezni, építőkockának használni. Nékik DNS szintetizátoruk van, tehát azt akarják eladni (fejni a sereget, a DARPÁt – az adófizetőket), így bölcsen hallgatnak a DNS stabilitási kérdéseiről, arról, hogy a DNS-ből álló tárgyat (az előállítási költségről egyelőre nem beszélünk) a mikroorganizmusok, bacik, algák, gombák csámcsogva és pillanatok alatt fölzabálják. Aki dolgozott DNS-sel, vagy főleg RNS-sel, az tudja, milyen óvatosan, nagy körültekintéssel kell használni az eszközöket, mert a kóbor polinukleinsav zabáló enzimek hihetetlen pusztítást végeznek a láncokban. A másik társaság hangolható enzimekről beszél, melyek parancsra aktiválódva alakítják kívánt formába az anyagot, és – kapaszkodj meg! – ez a világűrben és az óceánokban is használható. Az a nünasznyi infó, hogy ilyen enzimek egyelőre nincsenek, eltörpül amellett a tény mellett, hogy a fehérje alapú katalizátorok, melyet közönségesen enzimeknek neveznek, (extrém kivételektől eltekintve) vizes oldatokban és nagyjából azon a hőmérsékleten dolgoznak, ahol a víz jól érzi magát. Négy fokra hűtve az enzimek már igencsak lusták, negyven fokon pedig általában szétfőnek. A világűr vákuumában és hidegében a kívánt technológiához szükséges enzimműködésről beszélni meglehetős bátorságra vall. Csakúgy, mint nagy térfogatú, vizes edényben (pl. egy óceán) kielégítően működő enzimrendszerekről: a vizes oldatban működő enzim fekáliává hígítva már nem fejti ki a hatását. A cikk ugyan nem szól arról, de valószínűsítem, hogy mindkét bagázs végeredményben mesterséges, sejtszerű képződmények kidolgozására szélhámoskodja össze a támogatást. Vagyis megint feltalálja valaki az életet. Gratulálok! Mint tudós azonban rettegek attól az időtől, amikor mindezen szélhámosságokat felismerik az adófizetők képviselői (mondjuk a pályáztatásba bekerül egy kevéssé korrupt valódi szakember) és az adófizető úgy dönt, hogy a hazug, szélhámos tudósoknak többé egy centet sem fizet. Akkor ki viszi majd át a tudományt a túlpartra? A Hozsanna néked Leibowitz alapfelállása háború nélkül is bekövetkezhet, ha a tudomány ilyen ütemben korrumpálja magát.
[4] A hétköznapi ember élete tökéletesen érdektelen és az íróval együtt azt gondolom, gólemtechnológiával felvértezve is tökéletesen érdektelen lesz. A hétköznapiság ütközik a befogadó hétköznapiságával, és ellenérzést, érdektelenséget szül. Inkább ne bolygassuk! Amikor a kisember nagy helyzetbe kerül, természetesen igen izgalmas szövegeket szül, de itt nem erről van szó.
[5] A “sápatag” jelző (11. o.) például alkalmatlan a szem színének leírására, csakúgy, mint a “spártai tömörség” (58. o.) is a “lakonikus tömörség” (beszéd) és a “spártai egyszerűség” (életforma) szörnyszülöttje, és alkalmatlan szobaberendezés leírására. A “horpasz” (48. o.) az állatoknak az a testtája, mely éppen a nevéből fakadóan, egészséges egyednél nem gömbölyű. A “sertepertélés” (322. o.) nem kézmozdulat, hanem tétova mozgás. “A levegő is elhomályosult valamilyen szúrós anyagtól” (412. o.) tökéletesen értelmetlen: a szag szúrós - amelyet adott dettó éppen nem is érez. A “megtöltekezik” (487. o.) nem létező igekötős szerkezet – még akkor sem, ha cserépcsupor a hasonlat központja. A “supply”-nak van támogatásértelme, de adott esetben éppen a készlet (hadtáp) értelme a helyénvaló. És mit akar vajon jelenteni a “szonobeállítású hőség”?
Bár a narráció magándektív szlengben íródott, nem lenne szabad (nem illene) olyasmit leírni, hogy “megpusztul” – nem hiszem, hogy Brin idiotisztikus tiniszlengben alkotta volna meg művét. A Word ugyan bosszantóan mindig hibaként jelzi a “csinál” szót, de bizony sokszor igaza is van. Különösen igaz ez akkor, ha két egymást követő mondatban nem képes a fordító más szót találni (235. o.).

José Saramago – Megvilágosodás

2009-06-01T13:14:00.000+02:00

Ha van szöveg, melyet kötelező olvasmánnyá kellene tenni a világ valamennyi demokratikus országában a középiskola harmadik osztályában, akkor ez a regény az.

Nem elsősorban irodalmi értékei miatt, bár azok is számosak. Azonban ez a regény – fáj kimondani [1] – mondandójában többet hoz, mint a történetben vagy stílusában. A könyv a képviseleti demokráciáról szól ugyanis, annak korlátairól, visszáságairól – és csődjéről. Fájdalmasan aktuális manapság, amikor a képviseleti demokráciát tanuló országunkban a népuralom szinte minden negatívumával szembesültünk már, a potenciális jó hozadékok pedig szinte egytől-egyig elsikkadtak.

A regénytérben jártunk már: Saramago egyszer már elhozott ebbe a képzeletbeli országba, mely nem Portugália, de lehetne akár az is. Vagy Magyarország… Akkor, a Vakságban, átmenetileg valamennyi országlakos elveszítette a látását. Mivel azt senki sem tudta, hogy az állapot ideiglenes, a körülmények ideálisnak bizonyultak az író számára, hogy ábrázolja a civilizáció összeomlását, a mázként viselt kultúra lehámlását az emberek többségéről, és a kevesek emberségét, helytállását.

A Megvilágosodás regényidejében négy év telt el a Fehér Vakság óta. A civilizáció helyreállt, a demokratikus intézmények működnek: éppen választást tartanak. És a fővárosi lakosok nagy többsége üres szavazólapot ad be! Egy hét múlva, a megismételt választáson már nyolcvanhárom százalékuk szavaz üres lappal. A politika természetesen hisztérikusan reagál – a létét kérdőjelezik meg – és bűnbakot keres. Természetesen meg is találja, éppen a Vakság ki nem mondott főszereplőjében, az egyetlen látó asszonyban, aki kis csoportját átsegíti a válságon. A végkifejlet, bár lehetne pozitív is, az író megváltozott öregkori világlátásához igazodva, végtelenül pesszimista. Mellesleg, úgy tűnik, a történet nem fog trilógiává kiegészülni, elfogy az összekötő láncszem.

Közben természetesen Saramago-t olvasunk, az áradó, szinte központozás nélküli szövegben ismét hétköznapi hősöket és hétköznapi gazembereket ismerünk meg, hétköznapi hősiességgel és kicsinyes gonoszsággal. Az írótól kissé szokatlan, hogy kimerészkedik a kisemberek világából – a regény egyik vonala keserű, kiábrándult (marxistaként lehet, sohasem voltak illúziói a polgári, képviseleti demokráciáról) pamflet a nagypolitika kisszerű motivációiról, és (hűen írói önmagához) a politikusok kisemberi habitusáról.

Bár más dimenziókban és megváltozott időkben, de méltó folytatása a Vakságnak, és, mint mondtam, ha nem is érretségi tétel, de gondolkodó embernek kötelező olvasmány.

Európa Kiadó, 2004., keményfedelű, 369 oldal. Fordította Pál Ferenc.

Jegyzetek

[1] Általában tagadom a mondanivaló elsődlegességét. Hibának hiszem a mondanivaló, az írói nevelési, felvilágosítási, ideológiai szándék kritikai megkövetelését – a történetek, mesék, jellemek önmagukért is lehetnek szépek, nem kell okvetlenül valamilyen ködös didaktikai cél érdekében még mondanivalót is keríteni köréjük, vagy rosszabb esetben a mondanivaló köré kanyarítani a történetet. Azt egyenesen rettenetesnek tartom, amikor a nagy(szabású), vagy nagy(szabású)nak hitt, hazudott, horribile dictu, parancsolt gondolat eluralkodik, és felmentést kap általa a szöveg irodalmi gyöngesége.

Peter F. Hamilton – Földre hullt sárkány I-II

2009-05-29T21:41:00.000+02:00

Nem ez az a könyv, amelyet a borítója alapján megvennék, ha nem ismerem az írót (nem ismertem). Nem azért, mert a grafika gagyi lenne: a maga nemében, zsánerében igenis jó mestermunka. Csak éppen sokat nem mond, vagy inkább túl sokat is. Ha ilyen bőrben találod a könyvet, ilyen címmel, szinte üvölti a szerencsétlen: „Valami lövöldözős interzsáner űrszemét van bennem!”
Szóval, a két kötetben kiadott regényt valójában recenzió-félére kaptam.
Foghatod a fejed, akkor most nem lehet megírni az őszintét?
Meg lehet írni.
Jó könyvnél legalábbis. Ha szar lenne, már nehezebb lenne a dolga az embernek, akkor egyszerűen visszaadnám. Tudom, megfutamodás, de lassan még egy ogre is tanul, a rosszat inkább magamban tartom, és csak a közepesnél jobb könyveket méltatom figyelemre. Ebből nem szükségszerűen következik, hogy amiről nem írok, az szar. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, lusta vagyok esetleg tényleg szar. A tényleges arányokat találd ki!

A Földre hullt sárkány egészen jó könyv. A cím ellenére nem interzsáner kísérlet, hanem valódi, kőkemény tudományos-fantasztikum, ha úgy tetszik, hard SF. Aki ezt a szöveget űroperának, vagy operettnek, a SW vonalába tartozó kalandhabnak mondja, az vagy hazudik, vagy nem értette meg, vagy el sem olvasta. A sárkány nem a fantasy tűzokádója, hanem a kínai mitológiából ismerthez hasonló idegen, felsőbbrendű értelem.
A klasszikus sci-fikkel összehasonlítva is jó könyv, de még inkább az a kortárs mezőnyben. Hoz mindent, ami a CP forradalma óta beleszervesült a zsánerbe, de letisztulva hozza – elviselhetően és nem tolakodóan. Hoz mindent, amit a Clarke-féle hard SF irányzat a zsánerbe erőltetett, de szélesebb látókörrel és főképpen nem unalmasan hozza. Hozza azt a mélyebb, filozofikus gondolatiságot, amit Herberttel és Banks-szel került a zsánerbe („követőiknél” ez sajnos általában inkább formai, mint tartalmi), de Herbertnél jobban odafigyelve a kisemberre, mint történelemformáló erőre, valamint Banksnál kevesebb és hihetőbb kalandba csomagolva, nem annyira elrugaszkodva a távoli jövőbe. Hozza a Stross és társai transz és poszthumán gondolatiságát, de sokkal átgondoltabban, kevésbé szenzációhajhász módon, próféta-hittérítői öntudat nélkül és egészen más végkövetkeztetésekkel. Kornbluth és Crichton módjára állít fel precíz társadalmi-technológiai víziókat melyekben a szereplőket Bradbury vagy a szovjet sci-fi mély humanizmusával mozgatja.

Hamilton ebben a sok minőségi dimenzió kijelölte térben, úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt: a szöveg sem fejnehéz, sem habkönnyű. Ez nyilvánvalóan gondolat és kaland gondos adagolásának köszönhető. A kalandok nem válnak öncélúvá és önjáróvá, és a gondolat sem. A szerző filozófiáját, társadalmi és technológiai vízióit a főhős, Lawrence Newton, életén, tettein és gondolatain keresztül ismerjük meg, nem tolakszanak explicite, hosszadalmas fejtegetések és leírások formájában az olvasó elé. Sohasem találkozunk azzal az amatőr hibával, hogy a világot a benne élő szereplők magyarázgatják egymásnak, horribile dictu maguknak – vagyis valójában a szerző nekünk. Kalandos-háborús történetet olvasunk, hódítók és hódítottak szemszögéből egyaránt, bár természetesen nem egyforma súllyal elbeszélve. Közben, szinte észrevétlenül, a jövő társadalmaival ismerkedünk meg a szövegbe szervesült módon, a benne élők életén keresztül, a jövő technológiáját használjuk a szereplőkkel együtt megélve, filozófiák és világnézetek ütköznek a szereplők konfliktusaiban. Mindezek a jövőben talán szárba szökő és a mai valóságban gyökerező jelenségek, tények és tendenciák kitűnő és okos extrapolációjából származnak. Sohasem feledve, hogy ennek az extrapolációnak az alapfeltétele, hogy az ember – ember marad. Legalábbis néhány százévnyi időtávlatban. Frappáns válasz ez Stross (Kurzweil) szingularitás vallásának [1] fanatikus fatalizmusára is. Hamilton azt sugallja: a technológiai szingularitás nem létezik. Newtonon keresztül válasz ad a poszthumanizmus bemutatásának kísérletére is: ábrázolni ábrázolhatók a poszthumán lények és társadalmak, de nem megérthetők – egyszerűen, mert már túl vannak az emberen. Semmi közünk egymáshoz.
Hosszú, és küzdelmes fejlődésregény a könyv, a főhősnek húsz évébe és jelentős vérveszteségébe telik, hogy „felnőjön”, megértse, hogy az életben a szerelem a legfontosabb – és a megbocsátás. Krisztus és a házasságtörő nő példázatának furcsa kifordulásaként, Newton akkor ítél, amikor önmaga valójában még bűntelen, de később bűnei halmozódásával már képes megbocsátani.
Képes, mert Hamiltonnál létezik az újrakezdés páratlan lehetősége. Ezért szeretjük a sci-fit nem? A fantasztikus, de hihető történések miatt.

Biztosan lehetne mélyebb könyvet írni, de valójában kinek és minek?

Sajnos a szöveg – talán elkerülhetetlenül – magán viseli a kortárs sci-fi stigmáit is: az üres, sokszor öncélú ötletzuhatagokat és a parttalan, sokszor értelmetlen technoblablát – ez a CP hibája; a nagyon-nagyon-nagyon-nagyszabású történéseket – amely clarke-i örökség; a látványos, jól hangzó, lebilincselő, de sokszor valójában üres filozófiát – Herbert vagy Banks mesteri, bár számomra inkább cél- és parttalan példái nyomán.

Másik "sajnos" a fordítás. Jó közepesnek mondanám, mert többnyire egészen eleven és élvezhető, ha nem súlyosítaná el szinte teljes volumenében a létige otromba, fantáziátlan használata. Annyi volt van ebben a szövegben, hogy elhajtana egy háromfázisú motort! Hasonló súlyú hiányosság, hogy a fordító nem tudott mit kezdeni a technoblablával. Ez egészen tragikus módon jelentkezik a nyolcvanadiktól kezdődő tucatnyi oldalon, ahol a technológiai leírások orgiájában a fordítás stílusa egyszerűen darabokra törik. Sajnos a technoblabla sokszor éppen ott fordul értelmetlenségbe a fordításban, ahol az eredeti szövegben nem is blabla, hanem szilárd, létező terminus technicus. Például a csírasoros mutáció az valójában csíravonalas mutáció, a "szélvédő" az űrsiklón pedig egyszerűen bájos butaság etc. Ettől is nagyobb bánatom a tiniszleng széles begyűrűzése a szövegbe. A „beazonosít”-ra és a „lenyugtat”-ra már szinte fel se kapom a fejem, de a „bebüntet” (megüt értelemben) és a "lenémít" (nem világos adott összefüggésben milyen értelemben [2]) jellegű gyöngyszemek önmagukban is rettenetesek, nemcsak a nyelvi igénytelenség miatt, melyet képviselnek. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben a szleng még csak nem is a saját értelme szerint használódott [3], sőt logikai ellentmondásra vezetett [2]. Az intés egyaránt illeti a fordítót, a szerkesztőt és a kiadót: az irodalmi tevékenységet felelősséggel kell végezni, mert a nyelv, ha nem is azonnal, de visszaüt. Önző módon nem szeretném olyan Magyarországon dédelgetni az unokáimat, amelynek hivatalos nyelvében csak a be és a le igekötő létezik.

Tuan kiadó, 2008-2009., puhafedelű, két kötetben, 364 illetve 399 oldal, fordította: Hoppán Eszter

Jegyzetek:

[1] Csak vallási párhuzamot látok abban az elködösült agyú, erőszakos idehirdetésben, ahogy Ray Kurzweil és követői a szingularitás tanát népszerűsítik. Rendes csaló futurológus módjára aktívan tesznek is azért, hogy a jóslat valóra váljon.
[2] Például "mintha az egész elektromágneses spektrumot lenémították volna". A "lenémítról" önmagában lehetne keresetlen szavakat halmozni, itt azonban a technológia analfabétizmussal keveredve szolgáltat bájos eredményt. A hang mechanikai rezgés. Az elektromágneses spektrum másféle rezgés – az azt figyelő érzékelő maximum megvakul. A rádió viszont, mely az elektromágneses rezgéseket alakítja hanghullámokká – elnémul. Kötve hiszem, hogy az erdetiben szó lenne némításról…
[3] Például "a Bőr rés körüli izmai kezdtek lepusztulni." A lepusztulni bizony egészen mást jelent, mint elpusztulni vagy pusztulni.

Robert Charles Wilson – Tengely

2009-05-23T20:54:00.000+02:00

Minden forgásnak van tengelye, így törvényszerű, hogy a Spin*-nek is lett. A kérdés: Kellett-e? Vagy még inkább: Ilyen tengely kellett-e neki?
A Tengely ugyanis – sajnos – nyomába sem ér előzményének, a szerző mintha nem mert volna belépni a kapunk melyet az nyitva hagyott, toporog a küszöbön, és alibi cselekvésekre kényszerül**: alibi történetet alkot, többnyire alibi szereplőkkel és alibi gondolatisággal. Ilyenkor persze az eredetiség *** sem követelmény.
Ami ezt a regényt ment(het)i, az az író kettős tehetsége és írói gyakorlata. Egyrészt írói tehetség, stiláris tehetség, mely a semmit is képes tetszetős köntösbe öltöztetni, másrészt az a ritkább tehetség, mely emberi mikrotörténeteken és mikrohősökön keresztül képes bemutatni kozmikus eseményeket és fordítva, kozmikus méretű események fényében boncol föl mikrohősöket. Az írói rutin pedig képes oda is kaland (izgalom) Potyemkin díszleteit felrajzolni, ahol valójában nincsenek.
Természetesen annak a második fajta tehetségnek akadnak veszélyei is: a mikrohősök és mikrotörténtek mellett a kozmikus esemény is valójában csak lufi pukkanás. Vagy a kozmikus méretű esemény mellett annyira eltörpülnek a történet és a hősök, hogy észre sem vesszük őket.
Ezek a veszélyek ennél szövegnél be is igazolódtak, az eredmény unalmas könyv lett annyira unalmas, hogy amint befejeztem, már el is felejtettem, pedig a Spin* és a magyarul még meg nem jelent Kronolitok máig elevenen élő nyomot hagytak bennem – Wilson képes másfélét, sokkal jobbat írni. Unalmas lett, mert a törpe történet önmagában unalmas, és magához törpíti az eredetileg sem – mert a mikrotörténettel és mikrohősökkel próbálja megragadni – túlságosan közelről ábrázolt kozmikus eseményt. A kozmikus esemény, melyet ráadásul hatalmas, és szinte mindenható idegen értelem vált ki és irányít, mondvacsinált és nem túlságosan eredeti*** magyarázatot kap – így még a gondolati izgalom is hiányzik a regényből. Ha gúnyolódni akarnék, írhatnám: teljes siker, ha már egyszer unalmas könyvet ír az ember, legyen az igazán unalmas.
Pedig nem indult rosszul, a genetikailag manipuláló szekta, a kommunikáció lehetősége az időgubót létrehozó értelemmel, kvázi halhatatlanná váló emberek herberti intellektuális és valódi kalandokat ígértek. Aztán az egészből nem lett semmi. Pedig még a titokzatos, manipulatív földi génrendőrség is felbukkan, és motoz a háttérben., hogy beépített izgalom se hiányozzon Aztán vajúdtak egy nagyot, egy végsőt a hegyek, és a szöveg nyúlóssá váló kulimászában megszületik a csapzott, ványadt kisegér.
A regény szereplőivel nem az a baj, hogy a szerző elmulasztott életet lehelni beléjük, inkább az a baj, hogy “nincsenek ott”, mintha nem csak a történet színhelyein nem szeretnének ott lenni, hanem egyáltalán, köszönik szépen, de nem akarnak ebben a valamiben részt venni. El is szürkülnek rendesen, talán a Spinből maradt egyetlen szereplőt, az ápolónőt kivéve. Ő azonban kevés volt ahhoz, hogy egyedül elvigye hátán a regényt.
A szövegből amerikai nyugdíjasotthon légköre árad: a páratlan lehetőséggel, melyet a bolygók láncolatát összekötő kapuk jelentenek, nemigen él senki. Sem a szerző, sem világának lakosai. Mintha a hirtelen, egy generáció alatt szellemileg öreggé vált (miért?) emberiséget a regény hőseihez hasonlóan nem érdekelné semmi. Nehezen hihető, de ha az író szándéka az volt, hogy ezt a kiégettséget ábrázolja, akkor megint csak teljes, ámbár tökéletesen felesleges irodalmi sikert tudhat maga mögött. Ennek a kiégésnek a hátterét, okát, motivációját ugyanis nem találtam szövegben.

Galaktika-Metropolis Media Group, 2008., puhafedelű, 325 oldal, Fordította Sohár Anikó

Jegyzetek:

* Perdületnek, azért se írom le a törzsszövegben tényleges magyar címét, a Pörgést.
** Gyanakvó, romlott és irigy ogre-lelkem szemei előtt a filmjogok (és bevételek) lebegtek, és ha összejön, a világokat összekötő kapukon keresztül a Csillagkapu sorozathoz hasonló valami. Legalább hat szezon. Melyek epizódjait lehetőleg nem neki kell kiizzadnia, hanem csupán tanácsadóként dolgozik azokban. Finom lehet, mi?
*** Clarke valószínűleg elégedett lehet: szelleme olyannyira átszőtte a kortárs sci-fit, hogy talán nem is fogunk megszabadulni tőle. Mert ez a szellem pusztító. Több okból is.
Egyrészt, a Clarke-i szellem követői számára, mert az a szellem a szélhámosság szelleme, aki Clarke nyomában jár, fantomokkal küzd. Clarke ugyanis maga sem volt képes mit kezdeni nagyszabású történeteivel: bármelyik szövegében térjenek is vissza az emberiséget buzeráló, szinte elképzelhetetlen asztrotechnológiát uraló, istenszerű idegenek, az író valójában mindig adós marad a válaszokkal, a végeredmény hatalmas füst és halk pukkanás. Csalódik, aki erre a pályára kényszeríti magát, mert Clarke-hoz hasonló végeredményre jut, és hozzá hasonló szélhámosságra kényszerül.
Másrészt pusztító a zsáner számára, mert erre a szélhámosságra alapulva a Clarke kozmikus méretű Potyemkin falvaival versengő szerzők egymást túllicitálva nyomják a szövegekbe a túlságosan nagyszabású eseményeket, (kis)emberi hősöket szembeállítva velük, akik törvényszerűen elbuknak így vagy úgy (vagy valóságosan, vagy a végén egyedül maradván, szembesülve a nagy semmivel, a tudatlansággal), mindenestre ezek a szerzők az atyamesterükhöz hasonlóan adósok maradnak a válaszokkal.
Harmadrészt, ez az asztrotechnológiai dömping félrevezeti az olvasót, azt sugalmazván, az az igazi sci-fi, melyben legalább egy egész bolygóval történik valami, így a közönség hamarosan fanyalogva tekint az ennél kisebb körben mozgó történetekre.
Negyedszer, a szerzők felismerik ezt a kedvező olvasói fogadtatást, és még inkább a lufi fújására törekszenek. És vissza is értünk az elejére: a szélhámos, nevéből adódóan inkább csak lóg, de nem húz előre.

Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

2009-05-23T20:44:00.001+02:00

Nem igazán ismer(t)em Robinson munkáit, néhány novellát csak; a Möbius féle Vörös Marsról szerencsétlenül lemaradtam, mostanában igyekszem pótolni; de ez az első nagy találkozás mély nyomot hagyott bennem. Nagyon kellett már, hogy a hazai sci-fi kiadásban ilyen mélységű mű is napvilágot lásson!

Ez a regény/esszéregény valójában talán nem is tudományos-fantasztikus mű. Ha a történetbe kihagyhatatlanul beszőtt természetfölötti (ezoterikus/lélekvándorlási) szálat el is hagyhatnánk, a megmaradó alternatív történelemi művet sem szokás manapság a sci-fihez sorolni [1]. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: “A vörös hímoroszlán”. Amivel valójában nem mondanék semmit, vájtfülűek azonban biztosan érzik az utalást Szepes Mária művére: Robinson szövege mintha a magyar írónő regényére válaszolna – a lélekvándorlás témájára adna férfi választ.
A központi téma ugyanis a lélekvándorlás eszméje, az a feltételezés, hogy az újra és újra világba születő lelkek alacsonyabb vagy magasabb létbe kerülve valami távoli, nagy cél elérésére szenvedik végig számtalanszor a földi létet. Robinson világosan kitűzi ezt a célt, mely tulajdonképpen kettős: az emberi szellem fölemelkedésén keresztül elérni, hogy a Földön szűnjön meg az értelmes lények közötti igazságtalanság. Robinson alternatív Földjén a követésre kiválasztott lelkek – az általában inkább pesszimista sci-fiben meglehetősen szokatlanul – elérni látszanak ezt az utópisztikus célt. Csak suttogva merem kimondani: a kommunizmust. Meg vagy lepve, mi? Ezt az állítást explicit módon a szöveg alapján bizonyítani persze nem lehet, de a végeredmény, melynek küszöbén az író magukra hagyja hőseit, eléggé egyértelmű. Ezt a “vádat” támasztja alá a marxizmus klasszikus voluntarista szemlétének tettenérése a szöveg egészében: miként lehetne másképpen értelmezni a lélekvándorlási folyamatban az ember alatti létezéseket, melyek vakon, állati módon szolgálják a végső, de nagyon is emberi célt.
A természetfölötti szál végső buktatóját ugyanis ügyesen elkerülte az író, azzal az egyszerű fogással, hogy a kellő ponton hagyta abba könyvet, így mentesült a “És mi van azután?” kérdésre adandó (bár szerintem nem adható) válasz alól. Robinsontól legalábbis nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a lélekkel, ha eléri a célt, ha az emberiség egésze harmonikusan, igazságosan, teljes életet él végre. Leáll a lélekvándorlás? Nem születik több gyerek? Istenné válunk? Az író ügyesen elkerülte azt is, hogy igazán alacsonyrendű létezésbe küldje megfigyelt lelkeit, pedig kíváncsi lettem volna, mit kezd a témával… Hogyan érvényesül az igazságtalanság/ igazságosság eszméje az ásványi létezésben? Hogyan szabadul ki a lélek egy hegy mélyére temetett kristályból?

A regény alternatív történelmi szála számomra sokkal izgalmasabb, mint a természetfölötti cöncögés. Robinson merészen és eredeti módon, következetes logikával építi fel történelmét abból a hajmeresztő alapfeltevésből kiindulva, hogy az európai kereszténység az akadálya a kívánatos harmóniának, tehát ha azt kiiktatjuk, hosszú távon minden jobb lesz. Bár a való világ tényei hajlamosítanak azt hinni, hogy ennek a jelenlegi rakás szarnak a kizárólagos oka az európai zsidó-keresztény kapitalizmusfelfogás, véleményem szerint ez csak a regény gondolatkísérletének erejéig elfogadható alapfeltevés. Végeredményben Robinson a kereszténységhez hasonlóan egyaránt elveti a kínai típusú vallás- és világfelfogást és az iszlámot, kettejük szintézisével egyetemben. Megoldásként az amerikai törzsszövetségi kultúrák társadalmi rendszerét kínálja [2], bár a szöveg nyilvános beismerése annak, hogy a fentebb említett civilizációk beavatkozása nélkül a hodinószóni kultúra sehová sem jutott volna [3].

A szövegből úgy tűnik, hogy Robinson számára a világ egyik legfőbb igazságtalansága az, ami a patriarchális rendszerekben a nőkkel történik, és a megoldást a világ inkább női irányításában sejti. Ezzel a gondolattal nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a másik fél is el tudja követni ugyanazokat az ocsmány hibákat ha kizárólagos helyzetbe kerül, és nyilvánvalóan másmilyen, de valószínűleg ugyanolyan ocsmány hibákra is képes, mint a férfi világ. Valahogy nem értem, hogy miért az inga kilendüléseiben és nem a nyugvópontra csillapításban látja általában mindenki [6] a megoldást. Az említett feminista áthallás ellenére a szövegből fájdalmasan hiányzik a szerelem, különösen annak testi oldala. Mintha nem is létezne ilyesmi. Ebből a szempontból is lehet azt állítani, hogy a regény a Vörös oroszlán férfi ellentéte.

A civilizáció és a lélekvándorlás állomásait Robinson a megfigyelt lelkek reinkarnált életeinek apró történeteivel szemlélteti. Hiányoznak a nagyszabású kalandok, de ez a hétköznapiság inkább erénye, mint hiányossága a könyvnek. A mondanivaló általában könnyen áldozatul esik a kalandoknak, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt – Robinson meg sem próbálta, inkább biztosra ment a mikromágiával. Egyetlen kivételes esetben a kalandok nagyobb szabásúra sikerültek, érdekes módon éppen a regény irodalmi tetőpontján, az alternatív Világháború ábrázolásában, ahol a valóság és a bardó (az újjászületés előtt a lelkek várakozó helye) pokla összecsúszik. Ez az alig több mint két tucat oldal, az Aszurák háborúja című fejezet, irodalmi csúcsteljesítmény. Az ember beleborzong, ha elképzeli, az egész könyv lehetett volna ilyen…
Valójában azonban a könyv többi része nem haladja meg Zsoldos Péter Távoli tűzének színvonalát, sőt bizonyos estekben, amikor az író explicit fejtegetésekbe bocsátkozik, vékonyítván a szöveg irodalmiságát és vaskosítván az esszéregény jelleget, gyengébb is annál. Ez azonban, szerencsére, összesen, ha három oldalt kitesz a hatszázból.

A szöveg szép, fegyelmezett fordítást, és gondos szerkesztést kapott – pontosan azt, amit egy mestermű megérdemel. Köszönet érte a fordítónak, Uram Tamásnak és a szerkesztőnek, Hajdú Évának!

Kis hiányosságnak érzem, hogy a térképekről nem tüntették el az eredeti angol földrajzi neveket. Manapság ez nem jelent problémát egy grafikusnak. Halvány érzés, hogy az idegen nevek átírása sem elég következetes a szövegben, mivel azonban e téren igen nagy a katymasz a mai Magyarországon, nem várható el, hogy éppen ez a könyv legyen ebben úttörő.

Olvassa el mindenki!

Metropolis Média, Metropolis Könyvek, 2009., puhafedelű, 603 oldal

Jegyzetek:

[1] Saját fantasztikum és tudományos fantasztikus definícióm szerint mindenképpen idetartozik, a történet racionális keretét a Föld, a földi természeti viszonyok adják, a kiinduláson (és a lélekvándorlásos ezotérián) kívül ez a vonulat semmiféle fantasztikus elemet nem tartalmaz többé, a jelen racionalitásának logikája szerint építi fel a világot, arra a tágabb fantasztikumnak, a természetfölöttinek nincs közvetlen befolyása, nem jelentkezik benne mágiaként, etc.
[2] Hadd dübörögjek együtt a nagy íróval! (A különbség nyilvánvaló: amiből Robinson hatszáz oldalt írt, az nekem harminc sorba, ha került…) A Galaktikában megjelent India alkirálya című novellám egy kicsit történelem alternatíváiba is beleártja magát, és ha abban elolvasod a szimulációs részt Amerika felemelkedéséről, valami hasonlót találsz. Bár Robinson nem tartotta annyira az inka civilizációt, mint szerénységem…
[3] Ez letagadhatatlan tény. Ha egyszer jársz a Washingtoni Indián Múzeumban, mely a világ egyik legizgalmasabb múzeumépületében a világ egyik legunalmasabb és semmitmondóbb kiállítását hozza össze [4], az tapasztalhatja, hogy

az észak amerikai indiánok kőkorszaki szinten éltek
semmi közük nem volt az állattenyésztéshez vagy a növénytermesztéshez, de nem is igen akarták, hogy legyen
harmóniájuk a természettel csupán mítosz – művészetüket szemlélve arra következtethet az ember, hogy egyszerűen csak rettegtek a természettől [5]; a kaliforniai indiánok pedig a nagy harmóniában rendszeresen felégették az erdőket, tudván, hogy az erdőtűz az általuk valamiért kedvelt sequoyának kedvez…

[4] Az amerikai múzeumok hihetetlenül hatékony és ötletes látványkínáló profizmusát ismerve nem lehet véletlen. Nem is az. Egyrészt nem is az amerikai indiánokat mutatja be, hanem a fehér ember rossz lelkiismeretének állít emléket, másrészt a berendezés áldozatául esett az azóta már bukott koncepciónak, hogy a múzeumban a múzeumi tárgyakat számítógépen nézze meg a látogató. Grrrr.
[5] Az eszkimók művészeti alkotásai kivételesek, nem tükrözik ezt a rettegést. Valószínűleg amiatt, mert náluk a természet már annyira ellenséges, hogy csak röhögve lehet szembenézni vele…
[6] Például Slonczewski jóasszony, mondjuk az Elizium lányában.

Robert Charles Wilson – Bioszféra

2009-05-23T20:31:00.000+02:00

Azt hiszem, a fantasztikus írók többsége alfelét sűrűn a talajhoz csapkodhatná, ha ilyen szöveggel jönne ki elsőre, mint Wilson a Bioszférával.
Számomra ugyanis, aki csak későbbi munkáit ismeri, olyan a Bioszféra, mint egy első könyv, nagyon sok gyengeséggel, melyek bár könnyen korrigálhatók lettek volna, és az író késői munkáiban nem is kerülnek többé elő, mégiscsak a szövegben maradtak, sőt a szöveg szövete maga is tartalmaz korrigálhatatlan – mert koncepcióbeli – gyengeségeket.

A legfontosabb, hogy a történetben magában semmi eredeti nincsen. Jó sokszor és sokan megírták már az indusztrializált földi civilizáció és az idegen bioszféra összeütközését (pl. Szélesi A beavatás szertartásában). Azzal a végkifejlettel is (vagy annak az epizódnak a leírásával), hogy a föld éppen veszít, és az idegen bioszféra elpusztítja képviselőit. Eredetiséget talán a részletekben találunk, a vállalatbirodalmak leírásában, abban a számomra tökéletesen valószínűtlen ötletben, hogy a kvantumösszefonódás mikrobiális biológiai rendszerben megvalósítható (itt maga a szerző bizonytalankodása, hitetlenkedése is tetten érhető, mert a végére – forradalmi ötleteinél már szinte megszokott, érthetetlen szokásához híven – Wilson most is “elgyávul“, nem tudható, hogy a bio-kvantumkommunikáció valóság, vagy a szereplők hallucinációja), ilyesmik. A többi, a szervezet genetikai átalakítása az idegen bioszférához, kvantumösszefonódásos gépi kommunikáció, hormonális implantok által befolyásolt tudat, vak, érzéketlen, profit és hataloméhes patriarchális és félfeudális vállatbirodalmak, manager zsoldosok, rabszolga-beosztottak – a poszt cyberpunk sci-fi szinte kötelező vándormotívumai.

A történetet nehezen magyarázható peremfeltételek fojtogatják. A kvantumösszefonódás-kapcsolat sávszélességének nevetséges keskenysége például megmagyarázhatatlan, és megmagyarázatlan. Ugyanez áll a nanoösszeszerelő robottechnológia korlátlan lehetőségeinek ki nem használására – ezzel a technológiával az Ízisz élővilága egyszerűen nem okozhatna gondot, mégsem használják a bolygó felszínén.

A lagymatag történet a szereplőkön is megbosszulja magát. A könyvnek nincsen igazi főhőse, a szereplők pályája, sorsa nagyon nagy valószínűséggel leírható vagy csupán sodródnak össze és vissza, jellemük nincs, vagy sablonos, esetleg extrém módon perdeterminált, mindenképpen árnyalatok nélküli és sajnos kifejtetlen. Számomra a Bioszféra biológiai nonszenszeitől nagyságrendekkel izgalmasabb lett volna az otthon maradt Földről olvasni, az egyetlen főszereplőnek tekinthető valaki, a genetikailag átalakított Zoe gyermekségének és ifjúságának bemutatása a disztópikus Földön olyan potenciált tartogat, mely O.S. Card Végjátékához mérhető művet eredményezhetne. De ez elmaradt, a helyébe pedig elvarratlan szálak, bábként mozgatott szereplők és cselekmény került.
Zoe Theo nevű pártfogójának a szerepe például, de főképpen feltűnése az Íziszen és ténykedése egyszerűen végig a levegőben lóg, olyan, mintha az író eredetileg sokkal nagyobb szerepet szánt volna neki, azután feladta. A szöveg egészében találhatók egyébként ilyen homályos, csonkoltnak, félbemaradtnak tűnő részek, mintha utólag nagy blokkokat törölt volna valaki a szövegből. Lehet, hogy egy valamikori elhibázott szerkesztési koncepció hibájául róható fel a végeredmény. A szöveg végül nem is jut semmire, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy az író vigyorogva lemészárol mindenkit, így megszabadulva annak terhétől, hogy megválaszolja saját kérdéseit.

Biokémikus énem számára rendkívül problémás az íziszi élet “virulenciája” is. Ez az élet, úgy tűnik, szén – fehérje és DNS – alapú és kíméletlen mikrobiális vehemenciával zabál föl mindent, amely valamennyire is kompatibilis vele kémiailag. Ez a mikrobiális élet hihetetlenül alkalmazkodóképes, sejtes elemei kémiailag is (az “is” kifejtését lásd később), közvetlenül kommunikálnak mikrotubulusaik [1] révén. Rendszer szinten viszont mindez azt jelenti, hogy, ilyen mikrobiális környezetben az Íriszen a magasabbrendű szervezetek kialakulásának a valószínűsége nulla. Ezek a mikróbák minden szerves anyagot fölfalnának: nem képzelhető el ilyen virulencia mellett olyan gyors reagálású immunrendszer, mely képes lenne megakadályozni akár a legkisebb fertőzést is. Az író érzi ezt, és megpróbálta a bolygószintű spiritualitás kvantumfizikai tételezésével magyarázatot adni a mikróbák “saját”, íziszi iránti önmérsékletére. Azonban, mint mondtam, ez a magyarázat lebegtetve marad, sőt hallucinációvá alakul, az epilógusban már nyoma sincsen, így nem tölti el racionalizáló feladatát, a kvantumkommunikáció sávszélességével, és a nanotechnológia ki nem használásával együtt az Ízisz vad biológiája is a “hidd el nekem, én vagyok az író” kétes és harmatgyenge [2] racionalizáló módszer része maradt.

Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjam az illetékesek figyelmét arra, hogy a szöveg még a GFK könyveknél megszokott hibaszázaléknál is jóval magasabb ilyen mutatóval “büszkélkedik“. A szöveg gondozása botrányos! Megkockáztatom, hogy az összes eddigi GFK könyvben nincs annyi szedési hiba, mint ebben az egyben…

Mindennek ellenére, ha az ún. hard sci-fi rajongója vagy, nem hagyhatod ki a könyvet. Ha érdekel egy írói tehetség fejlődése, a fejlődés állomásai, hogyan jutott el Wilson a Bioszférától a zseniális Pörgésig, mindenképpen érdemes elolvasni. Talán a magyar könyvkiadás egyszer bemutatja a másik közbenső állomást, a Kronolitikat és a Bioszférát megelőző műveket is.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 237 oldal. Fordította Tamás Dénes.

Jegyzetek:
[1] Zseniális megsejtés Wilson részéről! Azt, hogy az immunrendszer sejtjei mikrotubulusokon keresztül kémiai kommunikációt folytatnak egymással, valamikor 2005 táján bizonyították és publikálták először.
[2] Sci-fi író és olvasó között az “én elszórakoztatlak/elgondolkodtatlak, te elhiszed, amit írok” megegyezés csak akkor marad érvényben, ha az író nem szélhámoskodik túl sokat. Az író becsszavával csak akkor racionalizálhatók a történet keretei, ha nem túlságosan sokszor vagy kizárólagosan adja becsületszavát. Illik törekedni arra, hogy a keret minél nagyobb hányada, lehetőleg egésze racionalizálódjék, így elkerülhető a hitelvesztés, az az állapot, amikor az olvasó már felismeri, és esetleg megkérdőjelezi a mesterséges kereteket.

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) – A beavatás szertartása

2009-05-21T22:52:00.000+02:00

Sokan tudják, hogy szeretem Szélesit, hogy feltöltődni járok a társaságába, mert Sanyi, a többséggel ellentétben – él [1]. Valami olyasféle életet, amelyet egy írónak élnie kellene, ha éppen nem Alsó Merániában tengetnénk a tengetnivalót [2]. De nem szeretem, ki nem állhatom Anthony Sheenardot, sem az írót, sem a regényeit [3]. Sőt, kifejezetten dühítenek, az Excalibur keresése után föl is hagytam velük.
Ezt a könyvet szerencsére Szélesi Sándor írta, Sheenard csak jóval kisebb betűvel húzza meg magát a címlapon, azt nem állhatván meg, hogy oda ne pofátlankodjon, de igazából – szerencsére – nem sokat szólt bele a könyvbe.

Nem kezdődik szerencsésen [4] a regény: tizenkilencedik századi módon tájleírás indítja (lásd még: “Ég a napmelegtől a kopár sík szarja…”), melyre ráadásul – ha úgy teszik – az író nem is fordított túlságos gondot, hanyag iparos munkának tűnik inkább. Farnehéz a hemzsegő létigéktől és a felesleges határozatlan névelőktől, egyáltalán, némelyik mondat merénylet a magyar nyelv ellen... Szerencsére nem tart sokáig, és többé nem is tér vissza ennyire tolakodó módon semmiféle leírás, hanem MESÉBE fordul, és a MESE ömlik tovább. A MESE, melyben nincsen semmiféle forradalmi, semmi szenzációhajhász, semmi stílusbravúr, semmi irodalmi nyelv/tudományos-fantasztikus témamegújítási düh. A mesélés kényszerét érhetjük tetten csupán, melynek minden író számára elsődleges hajtóerőnek kellene lennie. A fentiek hiányától és a mese dominanciájától a szöveg továbbra is tizenkilencedik századi marad, de a legjobb értelemben: Mikszáthhoz lehetne hasonlítani ezt az anekdotikus mesélést, nem Jókaihoz, mert – ebből a szövegből legalábbis – hiányzik Jókai igazságosztó dühe (lásd később), csak Mikszáth csendes, ironikus rosszallása olvasható ki belőle a világ folyása fölött.

A mese tulajdonképpen egyszerű és szinte örök: a harmóniában élő, a világ fősodrától elszakadt mikroközösség – jelen esetben egészen mikro: az idegen bolygón rekedt apa és fia – szembekerül az azt újara felfedező, erőszakos civilizációval. A felbukkanó harmadik erő, mely igazságot szokott tenni az ilyen helyzetekben is régi megoldása ennek fajta történetnek. Mivel sci-fiben vagyunk, könnyen kitalálható, hogy ez a harmadik fél az “Idegen”, mely természetesen felsőbbrendű az emberi civilizációnál. Azt mondhatnád, ez annyira egyszerű, és annyiszor feldolgozott cselekményváz, hogy teljesen felesleges volt megírni.
Nos, ez általában igaz. A régi témák újrafeldolgozása azonban évezredes irodalmi gyakorlat, egy Shakespeare Vilmos nevezetű angol illető például ezt egészen tökélyre vitte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Shakespeare drámát tartasz a kezedben, ha Szélesi regényét olvasod, mindössze azt jelzem, hogy, hogy a téma-újrafeldolgozás igazolható, bár jobbára egyetlen aktussal: ha az újrafeldolgozás hozzáad valamit a témához. Itt ez történt. Szélesi az apa alakjában önmagát adta a meséhez, saját vágyait, világképét, etc. és ettől az apa jelleme szikrázik, él, minden szavát, tettét elhiszed – akár meg is szeretheted. A fiú ábrázolása már nem ennyire tökéletes: idealizált alakkal álunk szemben, így nem is lehet az. A többi jellem inkább sematikus, kiszámítható – sajnos. Több írói rutint látok bennük, mint valóságot. Nincsenek árnyalataik, motivációik egysíkúak. Erős párhuzamban állnak R. Ch. Wilson nemrégiben megjelent Bioszféra című regényének jellemeivel. Talán nem véletlen: sok hasonlóság kimutatható a két regény alapkonfliktusában, bár Wilson művében az emberi civilizációval nem emberi harmónia kerül szembe, hanem maga az “Idegen”. Az emberi civilizáció azonban mindkettőben vak, profitéhes óriáscégek uralta zsoldoscivilizáció, így ez a jellem-egysíkúság valójában talán menthető is lehet.
A következő párhuzam a két regény között az idegen bolygó természeti környezetének “értelmes”, mindenesetre spirituális volta és a biológiai ad absurdum két végpontjára helyezett ábrázolása: Wilson Íziszén a biológia annyira virulens, hogy felfalja a földi életet, Szélesi Endemije annyira szelíd, kompatibilis a földi élővilággal, hogy tökéletesen egymásba olvaszthatók. Ez a harmónia, mivel jelen tudásunk szerint a valószínűsége a nullához közelít, esetleg mélyebb magyarázatra szorulna [5].
Ez a biológiai hiteltelenség A beavatás szertartásában még tovább mélyülne, ha a könyvet színtiszta sci-finek fognánk föl. Színre lép ugyanis a bolygó spiritualizmusa, (mely Wilsonnál talán nem is létezik, talán csak hallucináció, de mindenesetre legalább kvantumfizikai kísérlet történik a racionalizálására), melyre semmiféle magyarázatot nem kapunk – bár a szöveg véleményem szerint ebben az esetben nem is igényli. A regényt ugyanis valójában a mágikus realizmus sajátos vonulatához sorolom: a nem a Földön, nem a mi időkereteinkben játszódó MR történetekhez. Gondoljunk Bradbury Marsbéli krónikákjaira! Szélesi utóbbi írásait ez a fajta tematika egyre inkább és egyre tisztábban (lásd Láthatatlan város) jellemzi – Hál’ Istennek! –, megkockáztatom, egész írói munkássága erre a tematikára épül.

Visszatérve a regényhez és a magyar klasszikusokhoz: Jókai regényeiben egyértelmű, hogy az író kinek, milyen eszmének az oldalán áll. A beavatás szertartásában sem a narrátor-író, sem főszeplő énje, sem a cselekmény végkicsengése nem foglal egyértelműen állást sem az ábrázolt emberi civilizáció (a mai globalizált világ végállapota), sem az Endemi vak spiritualizmusa mellett vagy ellenében. Úgy tűnik David Whist mindkettőt egyformán elutasítja – viszont nem mutat valódi harmadik utat. Annyiban viszont jókaii a regény, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlóan a szöveg nem tud mit kezdeni a női alakokkal [6], a kiinduló helyzet idilli világa éppen attól idilli, hogy hiányzik belőle a nő, apa és fia ideális kapcsolatát ragadja meg, melyből az anya, mint zavaró elem teljesen kizárt, a később felbukkanó nőalakok inkább csak női formában megjelenő bábok.

A regény nyelvezete világos, modern, az – igaz, szerencsére ritkán – beszivárgó tiniszlenges nyelvi divatfordulatok ellenére is üdítő és olvasmányos, vezeti az olvasót és könnyen átélhetővé teszi a szöveget. Az egyetlen nyelvi hibának az Endemi fajai nevének magyarosítást tartom. Nincs ugyanis semmiféle utalás arra, hogy a Whist házaspár bármelyik tagjának magyar gyökerei lennének, így például a “pendely“, mint fajnév tökéletesen indokolatlan, és a belőle készült étel, a “pendelypüré” inkább olcsó szellemeskedés, mint nyelvi lelemény, mivel a pendely már a mai magyarban is igen ritkán használatos, valószínűtlen tehát, hogy a Huszonsokadik században még bárki használná. [7].

Ha már a főhős biológus-genetikus, nem ártott volna mélyebb konzultációkat folytatni szakemberrel. Példának okáért ugyanis “A géntérkép elkészítése” NEM művészet, hanem a molekuláris genetika egyik legaljább favágómunkája. Már ha a géntérkép szón ugyanazt értjük, de tudományos-fantasztikus műről, legalábbis mágikus REALISTA műről lévén szó, ugyanazt kellene értenünk.

Üdítő a hibáktól hemzsegő GFK könyvek sorozatában, hogy – valószínűleg a gondosabb szerkesztés okán – elütést, hibát elvétve találhatsz benne.

Ajánlom a könyvet különösen a sci-fi Bradbury-féle vonulata szerelmeseinek és a mágikus realizmus kedvelőinek, de más sem igen fog nagyot csalódni.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 278 oldal

Jegyezetek:

[1] Hogy boldog-e valójában ez az élet, azt nem tudhatom, de teljességre törekvő, alkotó élet, melynek eredménye kisugárzik (rám legalábbis – önzo ogre vagyok). Természetesen jár hozzá egyfajta attitűd is (a NAGY Író, közéletszervező, etc.), mely sokakat erőteljesen taszít, de ezek véleményem szerint csupán maszkok és pózok. Aki mögöttük van, az író és amögött az ember – az egészen más. Kiderül jelen recenzió tárgyából.
[2] Ezen a kotraszelektált trágyakupacon írásból megélni csak keveseknek adatott meg. Szélesi vállalta, hogy ebből él, még úgy is, hogy valójában nincs a brancsban. Az külön tiszteletreméltó, hogy – egyelőre legalábbis – sem a nemerei, sem a lőrincz lászlói utat (kompromisszumokat) nem választotta.
[3] Az írói módszer dühít, miszerint előásunk a könyvtárból mindenféle információt egy lehetőleg egzotikus kultúráról, majd meglehetősen sematikus kalandtörténetbe öltöztetve mindezt az olvasóra zúdítjuk, hogy a fejét kapkodva csodálja az író műveltségét, tájékozottságát, ötletességét, etc. Sok más kortárs szerző műve mellett Kim Stanley Robinson A só és a rizs évei is így indul például (bár hamar felülemelkedik saját magán), tehát a módszer divatos, és nyilván sokféle szempontból igazolható a létjogosultsága. Engem bosszant, dühít, és az olvasó átverésének érzem. Vagy csak egyszerűen irigy, buta ogre vagyok, aki nem olyan nagy, művelt, tájékozott és ötletes…
[4] Szemben a sci-fi és általában a fantasztikum modern vonulatával, miszerint “Csapjunk a közepébe!” Meg kell vallani azonban, ez sok olvasót idegesít, de valamiért mégsem igen csináljuk manapság másképpen…
[5] Valahogy úgy, amint azt Niven teszi az Ismert Űr világában.
[6] Sanyit és Shenardot ismerve ez fölöttébb különös. Szándékosnak gondolom.
[7] Hadd szellemeskedjek én is olcsón! Fel lehetett volna tüntetni az angol megfelelő magyarosításának, a pendelypürét például a chemise és mash, nagyjából a pendely és a püré szavakból alkotott chemash fordításának.

Jodorovsky-Gimenez – A metabárók

2009-04-21T19:54:00.001+02:00

Ez egy képregény. És akkora csalódás számomra, mint amekkora várakozással tekintettem a megjelenésére. Olyan piszok nehéz ezt kimondani!

Gimenezre, mint képregény alkotóra (nem szeretném szimplán rajzolónak nevezni) azóta nézek ájult hódolattal, mióta 1988-ban megszereztem a Rezgő időben című füzetét. A képi világ, a kidolgozottság, a stílus tisztasága, a tárgyi világ eredetisége egyszerűen lenyűgözött és lenyűgöz ma is. Nincs már meg a füzet (Manócska örökölte), de azt hiszem, az abba gyűjtött rövid történetek szövegét/történetét maga Gimenez jegyzi.

Mert a metabárók történetének első három fejezetét összegyűjtő kötetnek sajnos a szöveg a gyengéje – a gyenge szó valójában gyönge is annak kifejezésére, milyen siralmas a forgatókönyv. A gyermeteg sem megfelelő: gyerekeknek szánt képregényekben is sokkal magasabb röptű történetek, karakterek és történetek formálódnak meg, mint ebben az alkotásban.
Valójában nem értem – na nem a szöveget! – hanem azt, hogy Gimenez mit látott ebben a forgatókönyvben, melyben egyetlen karaktere, történetszála vagy világleírása sem eredeti, viszont annál inkább hajhássza a szenzációt, maga történet egésze olyan síkagyú és bárgyú, hogy követése nem hiszem, hogy meghaladná egy hétéves szellemi kapacitását, humora nem emelkedik túl az éppen serdülni kezdő fiúgyerekek humorán, a kerettörténet erőltetetten beleszuszakolt és fölösleges, a keret robotjairól nem is szólva.*

Nem értem a képregénykiadók, producerek – vagy hogy is hívják őket?! – gondolkodásmódját sem: ebben a műfajban egy Moebius vagy egy Druillet alkotott, egy Neil Gaiman írt forgatókönyveket: hogy lehet valaki ilyen „irodalmi” „teljesítménnyel” sztár forgatókönyvíró? Mert Jodorovsky az.

Sajnos a fordítás érzésem szerint nem javított hanem inkább rontott ezen a „minőségen”.

Ha szépen, fantáziával és virtuóz grafikai tudással megrajzolt képregényt akarsz látni, nézd át gondosan a kötetet, de inkább ne olvasd el!

Delta Vision, 2008

Jegyzetek:

* Micsoda poén, hogy a robot diódái kiolvadnak az izgalomtól! Miféle értelem lehet az, mely diódák alapján áll? És látott-e már elektronikus áramkört a derék Jodorovsky, ha képes ezt leírni. Ha egy dióda kiolvadt, akkor annak az áramkörnek kampec – leáll a robot, absza meg!

Tana French – Hallgatag erdő

2009-04-18T21:37:00.000+02:00

Szenzációs első könyv!
Nyilvánvalóan Ms. French nem rohant magánkiadásban kinyomatni legelső zsengéjét, hanem valószínűleg gyakorolt, tanult, tanárokat, barátokat, szerkesztőket, kritikusukat hallgatott meg, jó könyveket olvasott, és írt, írt, írt. Türelmesen, az asztalfióknak, magának. Tudta, hogy tehetséges, és elsőre már teljes fegyverzetben akart kilépni a nyilvánosság elé.

Sikerült.

Talán túlzásnak hat, de – Hál’ Istennek! – itt van Ed McBain női utóda. Aki szereti a krimit, annak is a procedural (rendőri rutin?) válfaját, e könyvtől és a folytatásától nyalogathatja mind a tíz ujját. Pluszba kap egy mélylélektani regényt is. Mellesleg megismerheti a Dublin környéki Írországot úgy, ahogyan máshonnan nem. Mindezt szellemesen, lendületesen, humorral, korszerű szerkezetben, stílusban és nyelvezettel összeállt szövegből.

A Hallgatag erdő valóban hallgatag, őrzi a titkát, és French tehetsége ezt az atmoszférát úgy teremti meg, hogy valójában alig lépünk a fák közé. Pedig az erdő az íreknek egy kicsit mást jelent, mint nekünk. A tündérek, rémek lakhelye és a Fianna menedéke. A történelem része, a sok száz éves ellenállás szimbóluma. Csak az értheti meg, akit befogad. Ott, a fák között, évtizedekkel korábban történt valami rettenetes: két gyermek eltűnt, a megkerült harmadik – a narrátor-főhős, Rob (Adam) Ryan – a rettenet áldozataként sohasem lett újra a régi – sőt, a gyilkossági csoport nyomozója lett. Ebben a minőségben ugyanabban az erdőben elkövetett gyerekgyilkosság nyomozását bízzák rá. A pokol nem szabadul el ettől, valójában semmi különös sem történik. De valamiképpen a nyomozás, annak ellenére, hogy technikailag két apró hiba kivételével tökéletesen, a mesterség szabályai szerint folyik, és a tettes elfogásával zárul, kapcsolatokat tesz tönkre, életeket, világfelfogásokat változtat meg, és az igazság, nos, az valahogyan többször is mély csorbát szenved – jog teljes tiszteletben tartásával.
A rend őreinek szemével láttatva a gazdasági csoda Írországában járunk, ahol és amikor a GDP növekedése feledtetni látszik az ezeréves tradíciókat és átkokat. Látjuk, hogy porlad szét a tradíció, miközben a régi átkok csak erősödnek és újak, modernek sorakoznak fel melléjük.

A regény stílusa és nyelvezete erős, modern, tökéletesen illik a narrátor-főszereplőhöz. Az egyes szám első személyű narráció tökéletesen rendben van, Frech a megfelelő helyen utal rá, hogy a főszereplő mindezt elmeséli. A narrátor sohasem esik ki a szerepéből, mindig pontosan annyit mond el, amennyit a nyomozás adott pillanatában maga is tudott vagy sejtett, nem tesz sejtelemes, mindentudó utalásokat a későbbiekre.

Gondolatilag a történet két helyen bicsaklik. Mindkét hiba tipikus első szerzős vétség – a lelkesedés és az ambíció elgaloppírozta magát, ott akar kápráztatni, ahol nem kellene, azzal, ami utánagondolva tömény ostobaság –, erősebb kezű szerkesztés nyom nélkül eltávolította volna őket a szövegből. A 78. oldalon Rob, akiről sohasem derül ki a szövegből, hogy valaha is balettozott volna, olyan érzékletesen és pontosan képzeli el a kislány balett óráját, mely már a nevetségesség határát súrolja. A könyv végén pedig, miután mindent oly részletesen elmondott nekünk, a narrátor kijelenti, hogy tulajdonképpen már mindent elfelejtett, ami az üggyel kapcsolatos. Hogyan?

Ilyen erős első könyv után az ember félve és reménykedve várja a másodikat: lesz-e olyan jó, mint az első volt. A félelmek nem igazolódtak be, a remények viszont fényesen. A folytatás, A halott hasonmás még jobb, mint ez a könyv.

A kettős félelem azonban a második könyv után még inkább megmarad: képes lesz-e kitörni az író ebből a téma- és szereplői körből, és milyen eredménnyel teszi majd?

General Press kiadó, 2007., keményfedelű, Sziebert Ádám fordítása

Neil Gaiman – Coraline

2009-04-08T21:14:00.000+02:00

Gaiman zseniális, és zseniális akkor is, ha „mindössze” gyermekmesét ír.
A Coraline ugyanis mese, eképpen megbocsátható hazai megjelentőjének a lufira fújt kiadás, a dupla szóköz, a vastag papír, a keményfedél. A gyerek könnyen olvassa, de még a szülő is, ha esti meseként adja elő gyerekének a kislámpa mellett.
Mindazonáltal nem egyszerű mese, legalábbis abban az értelemben, hogy az elme (felnőtt és gyermeki) olyan vidékére visz el bennünket, mely inkább félelmetes, mint barátságos.
A történet boszorkánya valódi gonosz boszorkány, megkockáztatom, a leggonoszabb az egész meseirodalomban. És ez nem kis teljesítmény.
Hozzá képest a Jancsi és Juliska kannibál banyája galambetető nénike az Erzsébet (néhai Engels) térről. Coraline, a történet gyermek hőse ezzel a rettenettel száll szembe, hogy visszaszerezze elrabolt életét – természetesen sikerrel. És mondhatom, olyan jó elhinni, hogy a gyermeki ártatlanság és bátorság legyőzi a legnagyobb gonoszságot – még akkor is, ha az hazai pályán játszik!
Külön szeretem – hiába, macskabolond vagyok –, hogy a kislány legfőbb szövetségese macska. Visszaköszön a Tükör és füst kötet a házat a gonosztól védő cicája.
A könyv abból a szempontból is mese, mert annak ellenére, hogy egy meserajongó felnőtt is képes élvezni, valójában a gyermekekhez akar szólni – és nem is tesz másképpen. Nem villogtat hatalmas műveltséget, káprázatos, fantasztikus ötleteket, szuperhősöket. Egyszerűen elmesél valamit. E.T.A. Hoffmann tudott ebben a zsánerben valami hasonlót.

Agave kiadó, 2009., keményfedelű, 144 oldal, fordította Pék Zoltán

Filmváltozat update: a film jó, bár sok fanyalgó hang mondja, hogy "lassú", "unalmas". A képi világa egészen fantasztikus, és valójában rémísztőbb, mint a könyv. 3D szemüvegben néha még a bábok is megriasztják az embert. Aki viszont akciófilm izgalmakat kér számon ezen a történeten... Well, a egyszerűen hülye. Politikailag korekten: korunk gyermeke... Ez egy ilyen kor. Olyan középes...

Tana French – A halott hasonmás

2009-04-04T00:52:00.000+02:00

Az ember az ellenségeinek [1] hasznát veheti – ha tanulni tud tőlük. Már akitől lehet és érdemes [2]. Emiatt kerestem meg ezt a könyvet. Máskülönben eszembe se jutott volna a még a kezembe se venni.
Először is: nő írta. Azt, ugye csak akkor, ha kifejezetten ajánlják vagy kérik. Undorító, szexista ogreszokás, de ez van – általában nem érdekel a női irodalom.
Másodszor: a könyv a magyar könyvszakma lepusztulásának, korrumpálódásának ékes bizonyítéka. Volumetrizált papíron falazóblokk méretűre felpumpált, védőborítóval-keményfedéllel még vastagabbra hizlalt, mégis gyanúsan könnyű kötet – hogy a téglához még hasonlóbb legyen, a lapszélek pirosra föstve. Gagyi a köbön.
Pedig úgy nagyjából a borító rendben lévő, a manapság megszokott „semmi köze a tartalomhoz” montázs (bár ugyanez a képi világ az eredeti kiadásokon is, talán az előző könyvre, a Hallgatag erdőre akar rímelni) beleillesztve szépen a sorozat (Világsikerek) bőrébe. De mégis – gagyi a köbön. Kezembe nem venném!
Mégis, a kíváncsiság [3], hogy vajon mit olvas az ellenség, csak nem hagyott nyugodni: levadásztam a Mamut Libri egyetlen megmaradt példányát – és végül megérte.
Női könyv, de jó könyv, messzire elkerüli azokat a kliséket, csapdákat, rutinokat, amelyek a női könyvek sajátosságai. A logika persze már az alapfelvetésnél eléggé nagyvonalú, de ha azon átlép az ember, remek, jól megírt, mély, lélektanilag hiteles és szórakoztató krimit olvas.
Már az alapfeltevés is izgalmas: valaki volt olyan tudatlan/pofátlan, hogy a regény titkosügynök főhősnőjének egykori fedett alteregóját vegye fel hamis személyazonosságként. Mondjuk rá is abszott: megölték. És a könyv csak itt kezdődik a főhősnő saját egykori hamis identitását magára húzó hasonmása helyébe lép, hogy a nyomozást segítse. Beilleszkedik a halott lány társaságába, akik egyfajta kommunaszerűségben „tengődnek” a kies ír tájban. A bűnügy végül megoldódik, és közben megismerkedhetünk a főhősnő és hasonmása cseppet sem egyszerű életével és jellemével, az ír gazdasági csoda társadalmi problémáival, az ír társadalom több évszázad óta mélyben munkáló feszültségeivel. Kapunk alapos társadalomkritikát, és explicit módon, de implicite is, a cselekmény által, megkapjuk ennek a kritikának a kritikáját, majd a kritika által szült „megoldás” kritikáját is. A könyv tanulsága, hogy a kivonulás a társadalomból nem vezet sehová. Még happy end is jutott a végére, bár ez a fajta kifejlet jó ideig megvalósíthatatlannak látszott.
A regény nyelve friss, modern, a stílusa lendületes, az E1 narrációra csodálatos, egyszerű rövid indoklás, csakúgy, mint az előző (Nota bene, ELSŐ!!! [4]) könyvében, a főhősnő mesél valaki(k)nek, nekem, nekünk: "Nagyon szeretném elmesélni az egyiket…". A narráció hangja tökéletesen fedi a főhős jellemét.
Ügyesek, de nem túllihegettek az utalások a szerző előző regényére, fölpiszkálják [3] az embört, hogy elolvassa azt is. Már meg is vettem.
A fordítás nem erőszakos, mindvégig stílusban marad és valószínűleg pontos is. Csak azt a három „ledöbben”-t tudnám feledni! Nem hinném, hogy az eredeti ezt a pongyola szlenget kívánná meg adott helyeken.
Valójában egyetlen bajom volt a könyvvel: a felpumpálás miatt úgy tetszett, sohasem jutok a végére.

General Press Kiadó, 2009., keményfedelű, 550 oldal, fordította Szieberth Ádám

Jegyzetek:

[1] Politikailag korrekt gagyikráciánkban az ellenség üldözendő szó. Pedig nem tudok rá jobbat. Aki láthatóan az életemre tör – az ellenség. Ilyen egyszerű.
[2] A valódi ellenségtől, tehát aki azért veszélyes, mert esetleg okosabb nálad, valójában kötelező tanulni. Pusztán önvédelemből. Aki most ellenség, az hiperintelligens és művelt – lehet tanulni.
[3] A kíváncsiság megöli a macskát. Például azért kezdtem el olvasni Annie Proulx-t, mert valahol azt láttam, hogy Bruce Willis is éppen őt olvassa. És hun vót még akkor a Brokeback Mountain!
[4] Ha olvasol egy kéziratot, és az E1-ben van, kb. nyolcvan százalékos valószínűséggel kezdő [5] írását olvasod. Nyolcvan százalék a valószínűsége annak is, hogy nem indokolja meg, miért. Tana kezdő, mégis TUDTA, hogy ezt meg kell tennie – és MEG IS TETTE a legegyszerűbb, legelegánsabb módon. Kalap le!
[5] Ez nem jelenti szükségszerűen, hogy nem kezdő író nem fog egyes számban írni, csak egészen másképpen teszi.

Vladimir Nabokov – Ada

2009-04-02T20:27:00.000+02:00

A véletlen hozta az utamba ezt a vaskos regényt. Nabokovot régen olvastam, és az utolsó olvasott könyvében kicsit csalódtam, de a szép, lágyan visszafogott borító megragadott, majd a fülszöveg annál inkább. Alternatív Föld, alternatív történelem! Megint egy befutott nem zsánerszerző, aki kirándulást tesz a fantasztikum egyébként megvetett vidékére! Ő persze megteheti, és tehetsége okán valószínűleg eredményes is lehet ez a kirándulás.
Az lett. A legjobb alternatív emberi világ, amit valaha olvastam.
Nabokov megismételte Oscar Wilde teljesítményét, úgy szellemes, hogy közben a soraiból szellem (gondolat) is árad.
Nabokov Antiterrája (Demonia) elbűvölő világ, többé-kevésbé viktoriánus – a viktoriánus kor bigottsága nélkül, de annak az emberbe, az emberiségbe, a civilizációba és a technikai fejlődésbe vettet mély hitével. Ez a világ megteheti, hogy elveti az elektromosság használatát valamiféle nem részletezett vallási tilalom hatására, de azonmód talál helyette mást. És így van ez szinte mindennel. Az Antiterra lakója invenciózus, könnyed, szabadelvű, sokáig lehetne sorolni azokat a tulajdonságokat, melyek nagyjából hiányoznak a modern kor emberéből. Mégis, az Antiterra embere számára a mi világunk, Terra, melyről csak az elmebetegek hagymázas álmaiból szerez tudomást, valamiféle boldog, irigylendő túlvilág – még a Hitleri nácizmus is az benne. Jellemző, hogy jósors unalma miként ébreszt hülye képzeteket az emberben.
Antiterra ismerős, mégis ismeretlen, a történelem fordulópontjai kissé másképpen alakították a világ sorsát, az Amerikai Egyesült Államok például, ahol a cselekmény nagy része játszódik érdekes elegye a hódító orosz, francia és angolszász kultúrának. Orosz dominanciával. Európa angol uralom alá került, Franciaország nem létezik, Eurázsia nagy része pedig Tatária néven valamiféle keleti despotizmus igája alatt senyved. Ami az egészben kissé, nagyon halványan , bizonytalan, hogy az író néhány alkalommal, mintha szárnyakat emlegetne a szereplőkkel kapcsolatban. Hál’ Istennek ez az angyalos-túlvilági vonal nagyon a háttérben marad, és nem derül, ki mi volt az író célja vele.
Ebbe a közegbe helyezte Nabokov a főszereplő szerelmespárt, akik gyermekkoruktól halálukig ugyannak a szerelemnek lépvesszején vergődő madárként élnek meg száz évet Antiterra történelméből. A bonyodalmat az okozza, hogy a szuperintelligens szerelmespár valójában titkos testvérpár is, szüleik bonyolult szerelmi élete „jóvoltából”. Nabokov továbblépett a Lolita pedofiliájától – vaskos (és tudatos!) vérfertőzésnek vagyunk tanúi hétszáz oldalon keresztül. Akit ez zavar, az ne is kezdjen bele. Aki viszont szereti a szellemes önkifejezést témában, cselekményben és nyelvben, szereti tetten érni a zsenialitást munka közben, szereti az allúziókat, a rejtvényfejtésszerű olvasást, az érdekes történelmi és irodalmi fejtegetéseket és spekulációkat, szereti a mély szerelmi történeteket, az okvetlenül olvassa el ezt a könyvet!
Valójában az nem árt, ha az ember legalább még négy nyelven (orosz, francia, angol és német) beszél valamicskét. Bár én nem tartozom ezek közé, mégis szinte tökéletesen képes voltam élvezni a könyvet, köszönhetően a jegyzeteknek és még inkább a kitűnő fordításnak. Nem irigylem M. Nagy Miklóst gigászi munkájáért, viszont mélységesen tisztelem, hogy belevágott, és nem győzöm eléggé dicsérni, hogy milyen eredménnyel jött ki belőle. Három-négy nyelvű szójátékokat elvenen magyarra ültetni, és hűnek maradni – ritka teljesítmény.
A könyv szép, elegáns, bár a döglött, fos-kahakizöld csík helyett egy mutatósabb szín kedvezőbb összhatást adott volna. És a hátsó borítón, huncutul, mint egy kobold, ott vigyorog Nabokov.

Európa-Alexandra kiadó, 2008., keményfedelű, 710 oldal, fordította M. Nagy Miklós

José Saramago –A barlang

2009-04-01T23:22:00.000+02:00

Nem túlságosan mélyre temetett titok talán, hogy rajongója és tisztelője vagyok a vén portugál komcsinak és írásművészetének. Ennek ellenére bizony megesik, hogy köteteit nem azonnal olvasom el, horribile dictu, nem is tudok róluk. Ennek számos oka van – egyik sem tartozik a tárgyhoz.[1] Ez a könyv is véletlenül [2] került elém (Nabokov Adájával és Gimenez–Jodorowksy Metabárókjával együtt, persze azok másik könyvismertetések témái lesznek.), amikor öt év óta először igazán mélyre [3] bemerészkedtem egy újmódi könyvesboltba Magyarországon.

Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.

Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].

A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.

A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.

A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.

A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]

Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.

A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)

A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].

Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.

A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.

Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.

Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.

Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal

Jegyzetek:

[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.

Stefan Brijs – Angyalgyár

2009-03-17T23:02:00.001+01:00

A Tescóban vettem, véletlenül belebotolva. Valószínűleg a kiadás is véletlen volt: elképzelem, hogy a kiadó valami sikerest, belgát és divattémát keresve rábukkant erre a hazájában sikeresnek, irodalmi szenzációnak (botránynak?) mondott könyvre. Megtalálták, bár a keresőkifejezés első szavát nemigen értem: tudniillik, mitől és hol volt sikeres ez a regény?*
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.

Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.

Jegyzetek:

* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!

Neil Gaiman - Törékeny holmik

2009-01-07T20:53:00.000+01:00

Valószínűleg kiderül ezekből a könyvismertetésekből, hogy szeretem Gaimant, az anyablogból még az is, hogy mint embert is szeretem (Na jó, mint EMBERT szeretem, csak hogy egyértelműek – straight, ugyebár, hehe – legyenek a dolgok.), éppen ezért haragszom erre a könyvre. Illetve a könyvre nem, az értelmetlen lenne, hanem az EMBEREKRE, mindazon érző és értelmes lényekre, akik a könyv – eredeti és magyar változat – létrehozásában részt vettek. Beleértve magát az írót is.
Ez nem azt jelenti, hogy rossz könyv lenne, tömve olvashatatlan, élvezhetetlen novellákkal, hanem azt, hogy néhány – mennyiségileg elhanyagolható – kivételtől eltekintve senki sem hozta ki magából a maximumot. Beleértve az írót is.

A Törékeny holmik novelláskötet (illetve nem egészen, hiszen az író nem prózai alkotásaiból is válogattak a harmincegy mű közé.), az elején a Tükör és füst kötetnél alkalmazott, sokszor maguknál a műveknél értékesebb bevezetőkkel. Az írások többsége ilyen-olyan világokba, ilyen-olyan magazinokat, válogatásokat szerkesztő barátok felkérésére írt szöveg – s ez többnyire meg is látszik. Ez megint csak nem azt jelenti, hogy rosszak lennének: messze olvashatóbbak, szellemesebbek, jobban megírtak – EMBERIBBEK –, mint az átlag fantasztikus felhozatal, szóval, igazi Gaiman szövegek. Csak éppen a professzionális író Gaimanéi, ha érted, mire gondolok, és csupán néhányuk közelíti meg azt a csúcsot, melyet a Tükör és füst kötet A gyilkosság misztériuma* történetével elért. A kötet legjobb írásai azok, melyek mögött nincs felkérés, illetve, ha van, akkor az írás valamilyen szempontból valamiképpen nem elégítette ki a felkérés kívánalmait. Tipikusan ilyen a Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal című novella és ilyen a kötet záró darabja, A völgy császára című Árnyék (Amerikai istenek) kisregény is.
Azonban a legjobb írások azok, melyeket a szerző magának írt, melyekben mágikus képzelete magától, saját inspirációitól hajtva, nem "parancsra" szárnyal. Személyes kedvencem, és azt hiszem, a kötet csúcsa a Susan problémája, ez az igen sok rétegű, alternatív Narnia-történet. Másik kedvencem, a sokkal könnyedebb, stílusgyakorlatnak ható (talán az is), de szellemes, eredeti világba helyezett és rendkívül szórakoztató A napmadár című történet**.
A kötetnek nincs vezérfonala, világos szerkezete, bár több novellában is (Október a székben, Arcanincs pórok…, Susan problémája, Aladdin a kalapból) tetten érhetők a szerzőnek a valóság és írott szó viszonyát, az írás teremtő erejét analizáló gondolatai. Valahogy Örkény egypercese járt az eszemben, amikor ezeket olvastam.
Az írások, különösen a versek megvillantják Gaiman jellegzetesen angol humorát, (ön)iróniáját, (stílus)karikírozó kézségét. Az önirónia az Arcanincs pórok…-ban éri el a csúcsát, a képzelt betegségeket és a rajtuk élősködő pszeudogyógyászokat karikírozó ...Krupp pedig az én ízlésem szerint már túl is megy a paródia határán: felesleges, bántó gúnyként hat. Bár – El kell ismerni! – a hipochondria-gyógyító őrület előrehaladtának folyamata briliáns módon ábrázoltatik e rövid darabban.

A szerkesztésből/válogatásból fakadó gyöngeségeket a kötet eredetije is magában hordozza, azonban a magyar kiadásnak – természetesen – sikerült erre ráfejelnie.
Bizonyára létezik az egy-írót-minél-több-fordítóval-fordíttassunk-le-ugyanabban-a-kibaszott-kötetben! logikának kiadói létjogosultsága, bár személy szerint ez a gyakorlat inkább dühöt vált ki belőlem. Elismerem, hogy minél több havert pénzhez kell juttatni, sőt nem árt, ha a szerkesztőnek is jut egy kis fordítói díj és/vagy spórol a kiadójának, de…
Nagyon valószínűtlen (És most hagyjuk a tehetség fokozatait!), hogy minden fordító képes megérezni adott írót, ugyanazokon a húrokon játszani, mint az eredeti szerző, a „szívnek ugyanazon segédigéit” használni – és ez így is van jól. Még ha a fordító nem is képes megpendíteni ugyanazokat a húrokat de legalább alázat lakozik benne a zseni, a tehetség általában átüt a rajta és az író képes megszólalni saját hangján. A kötet fordítóiból valószínűleg nem hiányzik ez az alázat, mert Gaiman többnyire átütött rajtuk. Azonban csak néhányuknak sikerült szimulálni, saját egyéniségük – Jaj! Bizony: tehetségük…– erejével megeleveníteni a szerzőt. Hogy mennyire igaz az „egy szerző-egy jó fordító vagy még az se” állítás, elég megnézni, hogy ugyanaz a fordító – Pék Zoltán –, egészen varázsosan képes visszaadni a gaimani verset, míg a prózák elég gyengére, döcögősre sikerültek a keze alatt. Azt hiszem Gaiman magyar fordítója – e kötet alapján – Huszár Zoltán; szerencsére az Árnyék kisregény (egyedül annak ismerem az eredetijét) az ő munkája.
Nagyon nagy bánatom a borító. Rendben, hogy minimalista AGAVE vonal*** meg miegymás, de ez a borító nem egyéb, mint alibi: semmi köze a könyvhöz, grafikai megoldásában pedig említést sem érdemel. Kár érte. Főleg, hogy ugyanazon szerzőtől ugyanazon kiadó által megjelentetett Sosehol kötet bőre egészen találóra, szépre sikerült.

Agave kiadó, 2008. puhafedelű, 280 oldal.

Jegyzetek:
* Jellemző példája az újabb sütésű magyar fordításoknak mely világosan mutatja a tárgynyelv kultúrájának mély nem ismeretét és/vagy a hazai, tárgynyelvet nem ismerő olvasó lenézését és semmibe vételét. Ez az a fajta műveltségbeli hiány és/vagy fordítói attitűd, mellyel "felvértezve" bármily virtuóznak tételezett nyelvismerettel sem lenne szabad nekivágni a fordításnak. A novella eredeti címe Murder Mysteries. Ez a cím tehát egy szinte lefordíthatatlan szójáték, mely a mennyei misztériumot a krimi (mystery) "ki a gyilkos?" alzsánerének nevében (murder mystery) rejti el. Nem rossz A gyilkosság misztériuma megoldás, csak direkt és olcsó. És szokás szerint rétegek tűnnek el…

** Ha mindaz igaz, amit a bevezetőben áll R.A. Lafferty-ről, van egy nagy mulasztásom. Meg a magyar könyvkiadásnak is. Tíz novellája jelent meg a Galaktikákban, és egy frissen a Hypergalaktika 2-ben. Ezen a linken pedig egy novellája teljes fordításban olvasható.

*** Minimalista a brit kiadás címlapja is, de a különbséget le lehet zongorázni. Az amerikai kiadások viszont szintén semmilyenek. Mi van? Ez Gaiman, emberek!

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

2008-12-19T18:24:00.001+01:00

Odónak szokásává vált mióta itthon vagyok, hogy könyvcsomagokkal lep meg. Ennek a lányom is örül, így olvasta el a Perdidót, mert az biza csak angolul volt meg az apjának…
A legutóbbi csomagban ott volt ez a könyv. Nem volt sok kedvem hozzá, nő írta, a címe is igencsak női témát ígért – ha őszinte. Akkortájt jelent meg, amikor Washingtonban éltem, flörtöltem is vele akkor egy kicsit a címe miatt, de inkább vettem az árából tíz kiló használt könyvet – a női írók és női témák annyira nem érdekelnek.
Valahogy mégis rávettem magam, ajándék könyvet illik elolvasni, még ha vásott is a foga…

Nem volt vásott.
Régen került a kezembe ilyen jó regény, könnyed tollal megírva, ugyanakkor mélységes mély témákat – a szerelmet, időt, halált – feldolgozva. Rég olvastam ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató történetet. Régen dühöngtem, hogy máris vége, és hol van még. És szomorodtam el, mert bizony ennek vége, ez így lezárt, kerek, itt nincs folytatás. Ha lesz, a kiadót kivéve valószínűleg mindenki sajnálni fogja…
És, hm, khm, vágjál pofon, köpj le, drukkoltam a szereplőknek, izgultam értük, még ha egy idő után nyilvánvaló is lett, hogy a történet nem végződhet másképpen.
Ennek az az egyik oka, hogy a könyv – bár nyilvánvalóan dolgozószoba szagú és konstruált – nem hazudik. Azt mondja el, amire a címe utal: az időutazó feleségének történetét. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mert az író mégiscsak hazudik. Fölfelé csal (bár talán elméletileg is lehetetlen valaki felségének a történetét úgy elmondani, hogy ne szóljuk a valakiről, még ha az a valaki olyan illékony valami is, mint mondjuk egy időutazó…), a történt az időutazó története is, az időutazó is szereplője a könyvnek, sőt második narrátora, és ezt – azt hiszem saját tehetsége mellett főleg az időutazás témának hála – Niffenegger olyan ügyesen képes mozgatni, hogy elkerüli az egyes számú narrációk gyakori hibáját, amikor is halott hős szájába adják a történetet…
Tehát nem szokványos narrációval elmondott, nem szokványos regényidőben, távolról sem lineáris elbeszélésmódban elmesélt történetet olvashatunk a meglepően* jó fordítás tükrözte, élvezetes, könnyű, a mélységeket mégsem iszappal feltöltő stílusban. Természetesen a stílust leszámítva mindezeket a témának köszönheti Niffenegger. Az időutazás ebben a történetben kikövetelte a nonlinearitást, a furcsa regényidőt.
Kikövetelte még az időutazás szereplők életére tett behatásainak könyörtelen logikáját. Hatalmas erénye a szövegnek, de elsősorban az írónak, hogy ezt a logikát sehol el nem vétette, következetesen alkalmazta.
Mintha azonban az időutazás mást ezen kívül nem is követelt volna.
A megszokott időutazós sallangok (jól-rosszul felismert/feloldott időparadoxon, olcsó poénkodás az ősökkel/leszármazottakkal, a történelem befolyásolása, újraírása, etc.) még említésre sem kerülnek ebben a könyvben. Az időutazó spontán és irányíthatatlan elmozdulásai saját idejében adottak, a való világ részei, valójában senki sem – legkevésbé az író – törekszik arra, hogy megmagyarázza a jelenség okát, a hősökre közvetlenül származtatható okozatokon kívül a világ egészére vonatkozó következmények fel sem merülnek. Az az érdekes, hogy sem ezek a kérdések, sem a rájuk adható válaszok nem is hiányoznak a könyvből. Ezeken a kérdéseken Niffenegger a logikát kissé nagyvonalúan kezelő női gondolkodásra jellemzően egyszerűen túllépett. Talán nem is léteztek számára. De ismétlem, a szövegből nem is hiányoznak. Ez a szöveg nem a világról szól, hanem két emberről. Egy férfiről és egy nőről, akik teljesen hétköznapi módon szerelmesek egymásba, összeházasodnak, boldogok és néha boldogtalanok. Mindennapi emberek, csak éppen a férj el-elmozdul az időben. Emiatt aztán a feleségnek akad éppen elég izgulnivalója érte.

Nekem kétszeresen is akadt, mindkettőjükért, és ennek az a másik oka, hogy ezt a – nyilvánvalóan dolgozószoba szagú, konstruált etc. – történetet, mely ellentmond a tudományos fantasztikum** valamennyi időutazós változatának, élő, szerethető szereplők népesítik be. Az időutazó felesége természetesen nő, női vágyakkal, női testben rejtőző női lélekkel, és az időutazó… Nos, a női írók férfiábrázolásának szokott vakfoltja szerint az időutazó nem férfi. De – és a női irodalomban ez hatalmas erény – nem is férfiruhás nő, és nem is bizonyos nőkben a férfiról, mint olyanról kialakított sztereotípia, szerep (hős, hódító, férj, apa, etc.) vagy vágykép. Az időutazó… Nos, hajlamos vagyok elhinni Niffenegger-nak, hogy az időutazó mégiscsak férj, apa, tanár – férfi. Ennyit kénytelen voltam – örömmel – meghitelezni az írónőnek. Ritkán teszem. Ebből a szempontból érdekes, hogy a támogató szereplők egyike sokkal hitelesebben férfi, mint a főszereplő időutazó. Vakfolt, vakfolt.
A jellemfejlődés megszállott követelői is tobzódhatnak ebben a szövegben, itt a tág regényidőnek, és a különös emberi sorsoknak hála tág tere van a jellemek (nemcsak a főhősök) fejlődésének. És fejlődnek is, a változás ki nem mondott, pozitív értelmében valóban fejlődnek, bölcsebbek, felnőttebbek, megértőbbek, elnézőbbek, nagyvonalúbbak lesznek magukkal, és másokkal is.

Tanultam Niffenegger-tól. Kösz, Audrey! Kösz Odo!
Elsősorban, hogy az előítéletes gondolkodás – még ha az előítéletek saját tapasztalatokra is épülnek – névrokonom jelzőjével: szamárság.
Másodsorban, hogy női témák nem léteznek. Azokat a témákat gondoljuk női témáknak, melyeket a tömegmédia által korrumpált, magukat alkotóknak tituláló és hívő szerencsétlenek silány bőségben elénk tálalnak. Azok nem női témák: azokról a tömegmédia akarja elhitetni velünk, hogy azok. Azok még csak nem is témák, sablonok csupán, melyeket a mesteremberek hozott anyaggal töltenek meg. Majd a formából vasdoronggal kivert „alkotást” színes mázzal (pl. cukor) leöntik, és mást soha nem is ismerő, többszörösen átvert befogadóik elé lökik.
Ugyan már! Emberi témák léteznek, és ha emberként mutatja be őket valaki – legyen férfi vagy nő – lebilincselő alkotás születik. Manapság patetikusan hangzik, de: katarzis.
Mint ebben a könyvben.
Olvasd el!

Ulpius kiadó, 2004, puhafedelű, két kötet, 579 oldal

Jegyzetek:
* A „meglepő” nem a fordító személyének (Gálvölgyi Judit) szól, hanem a ritka fenoménnak, hogy pontos, szép, könnyed, nem a fordító faltól-falig egóját a szövegen áterőltető, hanem az írót, művét és közös szellemüket tiszteletben tartó, szép magyar nyelvű fordítást olvashatunk.
** Éppen ezért nem is tudományos fantasztikum. A Terrán használt besorolás szerint ez színtiszta mágikus realizmus. Nem kevesebb, de nem is több. Nem racionalizálja, magyarázza a fantasztikus elemeket, jelen esetben az időutazást, hanem tényként, a racionális világ részeként fogadja el. A történet, a szereplők – és az olvasó is.

Maruzs Éva – Emberek és idegenek

2008-06-03T14:09:00.001+02:00

Féltem ettől a könyvtől. Az új on-demand könyvkiadási hullám első sci-fijei között látott napvilágot, és bár Maruzs Éva több díjat is nyert írásaival, bevallom, én csak egyetlen novelláját olvastam eddig. Ráadásul női szerző – az én hozzáállásom a női sci-fihez pedig, hm, legalábbis közismert.
Évát volt alkalmam – restellem, de elég felületesen, tudom, hogy kétszeresen is kollégám –, megismerni az AVANA rendezvényeken. Mindennek látszik, csak sci-fi írónak nem! Leginkább jóságos nagymamának látszik, és az olyan felületes szarháziak szerint, mint én, a jóságos nagymamák általában nem írnak fantasztikus történeteket, jó fantasztikus történeteket különösen nem írnak. Figyelj a szóhasználatra!
És mi lesz, ha tényleg nem lesznek jók az írások? És ezt, hacsak nem köpök föl a levegőbe és állok alá, meg is kell mondanom a szerzőnek? Udvarias, zavart mosoly, ahogy szokás, vállveregetés csak így tovább, csak így tovább…

Aztán jött ez a könyv, és csalódnom kellett. Hál’ Istennek, jó irányba. Salgótarjánból visszafelé egy ülésben elolvastam a felét, aztán vasárnap a Főváros és a Rezedaszagú között retúr a másikat. És szinte végig mosolyogtam közben. Lo and behold! A jóságos nagymamák, akik babákat gyűjtenek, meg hímeznek, meg ilyesmi, igenis írnak fantasztikus történeteket, és – legalábbis Maruzs Éva – saját korlátaik között (erre visszatérek) időnként kitűnő, szórakoztató, ironikus fantasztikus történeteket írnak.

Fantasztikusakat. Mert ún. hard sci-finek merészség lenne címkézni ezeket az írásokat, bár a Sárdi Margit-féle probléma-központú sci-fi definícióba többnyire beleillenek. A kötet nem hazudik, sem címében, sem fülszövegében: a fülszöveg szerint ezek mesék, a cím szerint idegenek és emberek viszonyaival foglakozó mesék, s bizony ez így van. Többnyire ironikus mesék az emberiség jelenben gyökerező közeljövőjéről és/vagy az idegenekkel való mindenféle típusú találkozásokról. Igen sajátos szemszögből.

Azzal sértettem vérig sokakat egykor, hogy a női irodalmat a konyhaablak távlatával jellemeztem. Ez a kötet éppenséggel a konyhaablak távlatából szemléli a jövőt (a jelent) és a találkozást, de – nehogy csak én legyek felületes! –, egyáltalán nem mindegy, hogy ki konyhája ablakának a távlatából szemlélődünk. Mert az ablak mögött konyha van, és az aztán igazán nem mindegy, hogy kinek a konyhája! Ki érezné jól magát az újnő* steril, techno konyhájában, ahol a fogások mikróban készülnek** (melegszenek újra)? De nem érezném jól magam a vérfeminista konyhájában sem, annál is inkább, mert a vérfemina*** férfit oda be sem enged. Mint ahogy nem érzem jól magam a túljátszott nőiesség**** szappanopera konyhadíszletei és ételei között sem.
Én mindig is nagyanyám paprikás krumpliját szerettem…

A neolibsi világban nem divat a jövővel, a következő generációkkal, az unokákkal törődni. A nyugati (és keleti*****) világ ma nagy ívben szarik arra, hogy mit hagy örökül köbükire, de még arra is, mit a gyermekeire.

A régi vágású nagymama az unokákkal törődik.

Az Emberek című első blokkban a kötet jó néhány írását ez az indulat szülte. Az az aggodalom, mely a jelenkor tendenciájából igencsak tragikus jövőt sejt. Ebbe a jövőbe azonban nem a szokásos sci-fi díszletek között, dagadó izmú és/vagy hiperintelligens hősök és hősnők által vitt eposzokkal veri bele az orrunkat, hanem csendes, talán butácska, talán csak kevésbé tájékozott hétköznapi hősnők (hősök) hétköznapi történeteivel mutatja meg, mitől is kellene tartanunk. Mindezt nagyon fejlett iróniával és (női írók között igen ritka) öniróniával teszi. Amikor mosolyogva olvastam ezeket az írásokat, Dévényi jutott eszembe.
Sajnos Dévényi könnyed és merész szellemessége nélkül, de erre is visszatérek.
Mostanában jeleztem valakinek: az indulat, még ha jogos is, az irodalomban nem elég. Sőt. Vakfoltokat okoz. A legindulatosabbak a leggyengébbek ezek között az írások között, azok, melyeket a nyilvánvaló friss harag/aggodalom szült. Azok viszont, melyek feltehetően a harag elpárolgása után, az indulatok megfelelő csatornába terelésével születtek, mások, jobbak. Mert az emberiség, a Föld jövőjéért érzett aggodalom szülte meg a kötet legerősebb írását, a Közeledik…-et, mely egy hatalmas mágikus realista regény prológusának, vagy első fejezetének tűnik – sajnos a regény nélkül. Még ha a folytatása ott is áll utána, az inkább a meg nem írt regény vázának tűnik. A regény lehetőségének.
Amely, attól tartok lehetőség marad, hogy ide landoltassam a korábban lebegtetett két gondolatot. Maruzs Évának ugyanaz a baja, mint a sci-fi írók többségének: az ambíció. Csak nála ellentétes előjellel. Nem a túltengő ambíció, hanem az ambíció hiánya gátol. Amíg ez nem változik, addig bizony csak ilyen kispróza várható. Amivel nem azt mondom, hogy rossz, vagy felesleges, de lehetne nagyobb szabású, még jobb. Ez Éva legfőbb korlátja, és nem tudom, hajlandó lesz-e valamikor átlépni. Ugyanezért nem merészebb, nem szellemesebb az irónia. Talán majd egyszer. Vagy lehet, hogy éppen akkor lenne rosszabb? Ki tudhatja? Senkit sem szabad erőltetni arra, amit nem akar… Én erőltetném.
A kötet emberi (jövő) tárgyú írásaival volt egyébként a legnagyobb bajom, ezeknél fért volna el a leginkább a szerkesztés: bizony, némelyikük szépirodalmilag értékelhetetlen, inkább publicisztika, némelyik redundánsan ugyanaz mondja el, mint egy másik. Erre jó egyébként a szerkesztő: megmondja, mit ne. Ilyesmire különösen akkor van szükség, ha az író az életművét kívánja bemutatni: tudjuk, minden egyformán kedves, a zsengék is, az érettebb művek is, minden sor, de nem kell mindent megmutatni.

Az Idegenek adják a kötet második blokkját (inkább vonulatát, hiszen a kötet tagolása is emiatt rúg maga alá, majd minden blokkban van ilyen tárgyú írás, az idegenek szinte mindenhová beszivárognak… Például az Emberek blokkba a Holdbéli nyúl, mely ritka kitűnő stílus és zsánerparódia.). Illetve a találkozás az idegennel. Ez bizony súlyos téma, sokan nem is birkóznak meg vele. Maruzs Évának többnyire sikerül, mert nem akar leküzdhetelen mércét átugorni. Megkerüli inkább a problémát, nem fogja fel súlyos témának: egyszerűen találkozik az idegennel, mint novellája (Amikor jött a Szonma) főhőse, aki, míg az akadémikusok a módszeren vitatkoztak, egyszerűen elkezdett kommunikálni az idegennel. Ilyen egyszerű. Ezek az írások nem a tudomány, nem a nagybetűs Kapcsolat szemszögéből láttatják a találkozást, hanem a kisemberek sorsán keresztül. Ugyancsak ironikusan, mert ebből a szemszögből, a kisember számára önmaga szerepe, de főleg a nagybetűs Kapcsolat csak iróniával szemlélhető. Ha észrevesszük egyáltalán, hogy megtörtént, mint a kiváló hangulatú Tűz a pusztán-ban, melynek azonban a vége félrement: kevesebb több lett volna. Pedig mindössze az utolsó előtti belkezdéssel kellett volna vigyázni. Az olvasó nem (mindig) hülye, nem (mindig) igényli az ötlet szájbarágását.
A szerkesztés hiányából fakadó felesleges körök ebben a témakörben is megtalálhatók.

A harmadik blokk címe „Fantasztikus hétköznapjaink”, melynek írásai a magreálhoz állnak közel. Ne szépítgessem! –, a zömük mágikus realizmus (itt a Közeledik… !), amelyik nem annak meg inkább a másik blokkban lenne a helye. Ne koptassam a számat – szerkesztés.

A kötet legrövidebb, Más, blokkjában általában nem sci-fi írások olvashatók, ezek többnyire számomra amolyan ujjgyakorlat féléknek tűnnek, tematikailag és stílusban is kilógnak a kötetből. Bár a szellemes, ötletes, kitűnő paródiaérzékkel írt Nyelvemlékeink itt található. És itt van a kötetből keserű hangulatával igencsak kilógó Táltosének. Az életmű íve az ironikus, de optimista korai írásoktól eddig az érett, profi, pesszimista alkotásig világosan megmuatakozik. A művészet a valóság tükre.

Mint fentebb írtam: életműkötet összeállításakor a szerkesztő léte nagyon fontos – lenne.
Vegyes tartalmú kötet az erdemény, vegyes minőségben, vegyes benyomásokkal. Mindenképpen jó összbenyomással. Az olvassa, akinek nincsenek előítéletei, aki kíváncsi a világ egy hagyományosabb női felfogására. Akinek hiányoznak a nagyi meséi.

Lilli Kiadó 2008. 244 oldal, puhafedelű.

Jegyzetek:
* Az újnő (neo-female) saját kifejezés. A modern, férfitől elidegenedett, saját nemi identitását akaratlagosan feladó, a férfiakban nem társat, hanem versenytársat, sőt ellenfelet, sőt legyőzendő ellenfelet látó nő. Aki ebben a versenyben még azt a maradék nőiességét is elveszítette, ami volt neki, ugyanakkor optikai nőiségét kíméletlenül kihasználja a férfiak (és nőtársai) ellen. Hogy értsd: a Terminátor III-ban Arnie soros ellenfele…
** Az újnők által jegyzett sci-fik ugyanezt a versenyt tükrözik: férfias témákban, agresszív stílusban írt írások, mintha férfiak által írt történetek mikróban felmelegített változatai lennének.
*** A vérfemina, a modern kori feminista a férfit mindenestül feleslegesnek tudja. A vérfemin sci-fikben a férfi egészen fura látószögben jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
**** Sok nő, nyilvánvalóan – jogos –, önvédelemből ebben a tesztoszterontól bűzlő világban ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. A szappanoperák fogyasztói és termelői ők, szemük valóban konyhaablaki távlatot tükröz, ez a távlat azonban hamis, díszlet csupán.
***** Bizony, a Föld nevő bolygó legnagyobb pusztítói ma a természetharmónia vallásait kiatláló India és Kína. Hát nem irónikus?

Jonathan Cross – Veszett lelkek városa

2008-05-28T17:00:00.001+02:00

Bevallom, sohasem olvastam volna el Benyák Zoli könyvét, ha nem látom Odo ismertetését a Solarián: a fülszöveg egyszerűen thrillerként határozta meg, és Alsó Meránia jelen állapotában, a nyóckerben lakván, plusz thrillre semmi szükségem.

Well, a regény nem szimpla thriller, nem annyira a borzongatás a lényege, mint inkább a nagyon jó értelemben vett szórakoztatás – igen mély morális tartalommal megtöltve.
Olyan volt olvasni, mintha a szöveg úgy született volna, hogy Gaimann és Miéville a Fivérek módjára leülnek együtt könyvet írni. Azonban senki se gondolja, hogy a könyv stílusában vagy témájában bárhol is akármelyik említett írótól kölcsönzött volna. Egyszerűen az érzés volt olyan.

A regény egyben az első mély gondolatiságú, magyar mágikus realista mű. Máshová nemigen tudnám besorolni, mert néhány urban fantasy elemet leszámítva fantasynak nem nevezhető, tudományos fantasztikumnak semmiképpen, így boldogan ragasztom rá a természetfölötti ezen ágának címkéjét: nagyon ráfért már a magyar irodalomra, hogy legyen ilyen könyv!

A történet a lélek megtisztulásának problémájával foglakozik: képes-e az ember felismerni és őszintén megbánni, esetleg jóvá tenni bűneit – ha erre lehetőséget kap? A válasz a mű komor hangulat ellenére igenlő, még ha nem is általános érvényűen, minden emberre, minden bűnösre és bűnre vonatkozóan. A második esély, a próbatétel nem új motívum a fantasztikumban, a megvalósítás tere és mikéntje azonban igen. Még ha nem is ért mindenki egyet azzal, hogy piti bűnökért a purgatórium várhat valakire, ahonnan súlyos bűnökért is a szinte „bocsika” szintű jóvátétel után szabadulhatnak egyesek. Ha nem is tetszik a módszer, üdvözlöm az irodalmi megvalósítást és az állásfoglalást. Szeretem az optimista végkifejletű műveket.

A cím telitalálat, a veszett szó mindkét értelmével eljátszani ebben a történetben nagyon is helyénvaló.

A színhely, Backyard, a mindenkori Város, a Bűnök Városa, Babilon, még ha méreteiben és bűneiben nem is ér fel azzal, bárki számára ismerős lehet. Belvárosi lakosoknak még inkább. Előszörre kissé zavaró a környezet átláthatatlansága, változatosságának és változatlanságának ellentmondása, azonban mindez magyarázatot és igazolást nyer a történet fejlődésével.

A jellemek archetípusokat testesítenek meg, de kellően rugalmasak és hatásos eszközökkel ábrázoltak, hogy ne legyenek unalmasak és papírízűek. A szereplők egyensúlyán egy keveset ront, hogy – talán dramaturgiai okból –, a tulajdonképpeni női főhős szinte csak jelzésszerűen van jelen a regényben.
Ugyanígy néhol hiányosnak érzem a szöveget, mintha egész fejezetek maradtak volna ki, azonban a történet, és a szöveg koherenciája szempontjából ez nem jelentkezik, nem zavaró. Talán csak még többet akartam olvasni bizonyos részeknél.

A regény keretes szerkezetű, a keret lehetőséget ad a szöveg végén még egy történetcsavarra, melyre talán nem is lenne szükség, az ilyesmi stilárisan inkább a novella esetében szerencsés elem. Az író jó ritmusban váltogatja az eseményeket az idézet formában megvalósított (lásd Frank Hebert Dűne) magyarázó, leíró részekkel.

A stílus modern, élénk, friss, általában nem fárasztó – éppen ellenkezőleg. Stílustörés ott tapasztalható, ahol a nyelvezet helyenként – szerencsére ritkán –, átmegy abba a fajta költőies, rokokós, feleslegesen cizellált, tartalmatlan és zavaros, egyszóval idegesítő nyammogásba, amit általában az ilyen-olyan írókörök produktumainál tapasztalok.

A nyelv élő, általában a helyén van, a divatos, tiniszlengből átszivárgó lehetetlen igekötőhasználat (lenyugszik, de nem a nap, absza meg!) talán csak ha kétszer kerül elő. Jó pont, hogy a be igekötő katymaszolása egyszer sem fordult elő. Ami személyesen kissé bosszantott, az az „egy” angolosan notórius használata. Nem hinném, hogy különösen kihangsúlyozandó lenne például, hogy valaki egyetlen inget visel vagy egyetlen feje van.

Gondosabb szerkesztői munkával csaknem hibátlan mű születhetett volna, azonban ezek a kisebb hiányosságok tökéletesen feledhetők, amíg a regényt olvassa az ember. Önjáró szöveg.

Ha a végeredmény még nem is tökéletes, kezdetnek a kiváló. Előre a magreál magyar megteremtéséért!

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a mágikus realizmus rajongóinak, de az urban fantsy kedvelői sem csalódnak, ha elolvassák.

Agenda Kiadó, 2006. paperback.

Csóka Ferenc – Tíz golyó isten szívébe

2008-04-17T20:37:00.000+02:00

Ezt a könyvet ajándékba kaptam, de nem ettől különleges: azért különleges, mert nem az anyaországban íródott, hanem Szlovákiában. Nincs mögötte az anyaország nyelvi tömegének brutális alapzata, és mégis – vagy talán éppen ezért – , szép, korszerű, élő magyar nyelven* megírt szöveg.
Ez a kisregény nem hagyományos fantasztikus írás. Az alaphelyzet és a szereplők nagyon is reálisak, bár az alapfelállás fantasztikus, egy képzeletbeli szigeten egy képzeletbeli ország menkültjei és a helyi benszülöttek találkozását meséli el – tíz pisztolylövésben. Azonban ez a fantasztikum, ez a képzeletvilág csak éppen annyira képzeletbeli, mint Swift Gulliver-történeteinek, Voltaire Candidejának, vagy a magyar Swift, Szathmári Sándor Kazohíniájának világa. Mert ez a vékonyka könyv ezen művek szellemében, és szándéka szerint íródott. Szatírikus parabola, kegyetlen gúnyrajza a mának, társadalmunk mítoszainak. Az irónia fegyverével próbálja gondolkodásra kényszeríteni olvasóját.** Nem eredménytelenül.

Nincs könnyedség a szövegben, ami nem azt jelenti, hogy humortalan lenne, ellenkezőleg, hiszen a szatírikus parabola nem lehet meg humor nélkül, még ha az igen keserű humor is.
Gondolati könnyedeség nincs benne, nem hagy ellazulni, szórakozni, szívből nevetni a humorán, túlságosan keserű, oda kell figyelni a szövegre, mert szinte minden bekezdése valami csapdát rejt: bárhol belebotolhat az olvasó valami emberi gyarlóságba.
Ez az állandó negatív szembesülés még ilyen viszonylag rövid szövegnél is egy idő után fárasztó tud lenni.
Mert természetesen nincs hepiend ebben a könyvben, nemcsak az olvasónak, a szereplőknek sem kegyelmez a szöveg. A menekültek, akik a modern demokrácia, a fejlett társadalom eszményeit hozzák a sziget paradicsomi körülményei között élő bennszülöttei közé, elbuknak, de velük bukik a naiv, romlatlan bennszülött is, és velük bukik a modern demokrácia mítosza, a modern társadalmi kísérletek pozitív megvalósíthatóságának mítosza, de még az ártalan, természetközeli élet mítosza is.
Túlságosan törékenyek ezek a mítoszok: nem istenek vagy héroszok állnak mögöttük, hanem a nagyon is gyarló, korlátolt ember – törvényszerű tehát a bukás.

A társadalmi szatírák kedvelőinek melegen ajánlom a kötetet.

Megvallom, nem értem, hogy miért látható a borítón, még ha nem is Isten szívében, hanem egy vaslemezben, de mindenképpen tíznél több golyónyom…

Lilium Aurum kiadó, Dunaszerdahely, 2007. 134 oldal

Jegyzetek:

* Egyszer azért, egyetlenegyszer előfordul a szövegben a „be” igekötő modern anyaországi magyar használata, amit igen sajnáltam. Nem hittem volna, hogy ez a szemét megfertőzi a külhoni magyarságot, különösen nem Ferit. Látszik, védtelenek vagyunk a mémekkel szemben.
** Az ilyesfajta szatírák önellentmondása, hogy általában azok olvassák el, akik nélkülük is a helyes úton járnak, akikhez valójában szólna, azokhoz el sem jut, vagy fel sem fogják.

Joan Slonczewski – Ajtó az Óceánba

2008-03-08T18:35:00.001+01:00

Hímsoviszta elmélkedések irodalmi ürüggyel 1.

Megküzdöttem ezzel a szöveggel, eltartott vagy három hónapig, mire nagyobb megszakításokkal túljutottam rajta – egyszerűen az olvashatatlansága miatt. Egyesek azt állítják, hogy ez jobban megírt könyv, mint a nálunk Génszimfónia címen korábban megjelent folytatása (Children Star). Mivel azt eredeteiben is olvastam, véleményem szerint ez tévedés, bár ezzel a regénnyel is az bizonyosodott be, amit sezlony a Génszimfónia esetében velősen így fogalmazott meg: „Slonczewski nem tud írni.”. A kiadás sorrendje sajnos ezt az érzést fokozza is. Ha az Elysium sorozat jelen kötete jelenik meg elsőként, a Génszimfóniával legalább az a minimális fejlődés demonstrálható lett volna, amely vitathatatlanul tapasztalható: a Génszimfónia szövege legalább – általában –, tiszteletben tartja a nyelv logikáját. Az Ajtó az Óceánba nem.

Joan Slonczewski valóban nem tud írni. Irodalmi minőségben legalábbis nem: élvezhetetlen szöveggel megírt bárgyú történetek kerültek ki a keze alól. Regényei cselekményükben és karaktereikben mélyen a televizíós sorozatok színvonala alá esnek, a bennük ábrázolt tudományosság a fantazmagória kategóriájába sorolható, mondanivalójukban pedig a divatos, (ál)naív, környezettudatos, lilagőzös és vérfeminista klisék* szintjén rekedtek meg.

Mivel ebben a regényben – Hál’ Istennek! –, tudományról nemigen esik szó, hacsak néhány technológiai, kozmológiai** és biológiai*** nonszenszt nem tekintünk annak, a kötet tudományossága nem kíván mélyebb analízist. Ha kíváncsi vagy, mennyit ér Slonczewski asszony – a valódi tudományban egyébként ösztöndíjakkal, és katedrával jutalmazott –tudományos világlátása „irodalmi” megfogalmazásban, olvasd el a Génszimfóniához írt utószó teljes szövegét!

A regényből kihüvelyezhető mondanivalóról szándékomban áll egy önálló esszét írni, tehát most ennek elemzését is mellőzöm, és ehhez a mondanivalóhoz fűződő szoros kapcsolata miatt rövidre fogom a regény jellemábrázolásának elemzését is. Egészen röviden: egysíkú és sematikus jellemek tűnnek fel. A férfi karakterek egytől-egyig agresszív, ostoba „állatok”, az az egyetlen „férfialak” pedig, akinél érződik a szerző fogcsikorgatva magára és a szövegre erőltetett, hamis szimpátiája: kasztrációra szoruló, elnőiesedett androgün. Nem mintha a nők jobban jártak volna! Shora női ugyan az ideális, férfi nélküli női álomvilágban élnek, ez az álomvilág azonban igen leegyszerűsített, emiatt leegyszerűsített jellemeket kíván és tűr el. A legérdekesebb női jellemek (egyáltalán jellemek) tulajdonképpen inkább férfi(as) karakterek (például Yinevra), és Merwen, az egyetlen hiteles női szereplő sem lép túl egy igen egyszerű gondolkodású anya karakterén****. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Merwen az egész bolygó „anyjaként” tevékenykedik: Shora nem túlságosan bonyolult, és semmiképpen nyitott tudatú hely. Berenice-nek (Beszélő név, elvtársaim!), a valedoni nőnek pedig olyan összetett a jelleme, hogy már nincs is – többnyire rafinált gyengeelméjűként ábrázolódik, tudathasadásos szerepéhez és cselekedeteihez illően.

Nincsen teljes rálátásom, ezért nem tudhatom, hogy Slonczewski asszony volt-e az első, aki a szappanopera cselekményvezetését használta hard-nak csúfolt sci-fiben, mindenesetre az „űttörők” között lehet. E könyv fő konfliktusforrása valójában nem a furcsa háború, nem az emberiség fővonalától evolúciósan elsodródott Shora és a „maradék” emberiség közötti szembekerülés. Ebben a regényben egyszerűen a szappanoperák jól bevált fogásához híven senki sem hallgat meg senkit, senki sem figyel senkire, mindenki úgy beszél, mozog és cselekszik, mintha egyedül az üres világegyetemben tenné mindezeket*****. Ilyenképpen felfogható lenne a regény, mint a tolerancia dicshimnusza, vádbeszéd az előítéletes gondolkodás ellen... Lenne. Ha a Shora toleránsnak megálmodott és szájba rágott lakói, akik felé a szerző szimpátiája a kezdettől fordul, ekként sugalmazva azon világnézet, élet- és gondolkodásmód helyességét, nem lennének a maguk módján éppoly tudatlanul bigottak, ha nem rosszabbak******, mint a külvilági társadalom.

A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek.

A szemantikai linkségek szinte találomra, bármelyik oldalon fellelhetők attól kezdve jegyeztem fel párat, amikor emmyiségileg már átlépték az elviselhetőség szintjét, azaz itt, a 67.-68. oldalon. Ezek az egymást követő bekezdések az alany-egyértelműség figyelmen kívül hagyásának, a szövegkoherencia és a tagolás szabályai megcsúfolásának kiváló példái********:

„........– És minek hoztad magaddal azt a semmirekellő valedonit? Azért, hogy kiszippantsa a búvárharang összes levegőjét? – Yinevra szándékosan hátat fordított Spinellnek. A fejbőrét ráncok barázdálták, a melle és a karja azonban egy veterán féreghajcsárhoz illően izmos volt. Yinevra, a Haragtartó még jobban ismerte a valedoniakat, mint Lystra, ráadfásul idősebb volt Merwennél is.
........– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére. – Sokkal jobban ki lehet… mint… mint az egyedüllétet. – A nő a saját mellkasára szorította a kezét. Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben. A kéken világító kar közelségében úgy érezte, örökre megoldódnak majd a gondjai. Amikor elkezdett lila színűvé válni, roppantul erősnek hitte magát, pedig sokszor úgy gondolta, elviselhetetlenül nehéz a sorsa akár itt, akár bárhol másutt a világon.”

Itt most torpanjunk meg egy kis írástechnikai szemináriumra, melynek általában igen ellene vagyok, de ez a bekezdés kitűnően demonstrálja, hogy hová vezet a figyelem/fegyelem lankadása, amint egyszerre egynél több alany és/vagy idősík kerül képbe.

„– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére.” Tekintsünk most el attól, hogy a mondott szavak és a fiú gondolata (emlékezés) között semmiféle összefüggés nincsen, csak arra figyeljünk, hogy e mondat alanya Spinell!
Ezután következik egy alanyváltás:
„A nő a saját mellkasára szorította a kezét.” Tekintsünk el a szóhasználattól – „saját mellkas” –, az a fordító ízlése, csak arra ügyeljünk, hogy az alany innentől minden emberi logika szerint a nő! Tehát az:
„Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek.”
mondat alanyának nyilvánvalóan Ushának kellene lennie. Ez azonban nem így van, az angol ezt nyelvtani nemekkel valószínűleg egyértelművé is teszi, ugye Watson! De – ugyan nem a következő, hanem –, a rákövetkező mondatból kiderül, hogy itten a fiú szeme és könnyei forognak fenn.
Azonban a tanulság itten nem egyszerűen a fordítónak szól. Az eredetiben is csapkod a szöveg két alany között, minden indok nélkül egy röpke bekezdésben, tagolás nélkül, bízva az angol névmásokban, de nagy ívben szaharva a világosságra, amelyre különösen azért illene vigyázni, mert a homály jelen van a cselekményidők esetében is.
„Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben.”
Ez Spinell, tudjuk a következő mondatból, és a bekezdés szerkezete azt tételezi, abban a pillanatban támad ez az érzés. A következő mondatból viszont kristálytiszta, hogy a halálvágy bizony jóval korábban, a baleset pillanataiban, a szörny kéken világító karjainak közelében tört rá. Hogy még cifrább legyen, a fiú regényidőbeli következő gondolta egy még régebbi eseményre utal vissza, a lélegzőbaktériumok okozta lilaság elfogadására, melyet azonban a kéken fénylő karok szövegbeli közelsége a színek révén összemos.
El tudom képzelni, hogy az angol gazdagabb nyelvtani idő használata miatt az értelmetlenségben a fordításnak is szerepe van, azonban még az angolban sem szokás három idősíkot így összezagyválni.
A bekezdés utolsó mondata teszi fel egyébként a koronát erre a kis szemantikai „bravúrra”: a „roppantul erősnek hitte magát” egyszerűen semmiféle logikai művelettel nem hozható össze a többszöri reménytelen gondolatokkal.

A 197. oldalon újabb tanúbizonysága annak, hogy egynél több alany kezelése milyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat:

"........Berenice észrevette, hogy Realgar és az apja közelít feléjük. A két férfi belemerült a beszélgetésbe. Realgarnak le kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond az alacsonyabb férfi, akinek indigószínű talárja és uszálya feltűnően elütött kedvese csillogó egyenruhájától. Hyalite arca ugyanolyan nemes metszésű volt, mint lányáé, csak jóval több ránc barázdálta."

Tekintsünk el attól, hogy az első mondatban nem Realgar és az ő apja, hanem Realgar és a Berenice apja közelg! Az eredetiben ez biztosan egyértelmű a nyelvtani nemek miatt, fordítónk itt bizonyára ellankadt már a szöveg erejétől. Figyeljük inkább az alanyokat!
Az első mondat Berenice-é. A második alanya a két férfi. A harmadiké Realgar, bár a negyedik tagmondatban Berenice apja a birtokos. Az ötödik tagmondatban nyelvtanilag még mindig az apa a birtokos, mondat így ebben a formában (fordítási hiba lehet, nem jöttek át az angol nemek) azt jelenti, hogy Realgar Berenice apjának a kedvese, holott nyilvánvalóan (ezt már tudjuk) a lánya kedveséről van szó.******* A fordítás gyengéi ellenére az alanyváltások nyilvánvalóan jelen vannak, a mondat cselekvő alanya Realgar, aki lehajol, Bernice-t birtokosként belekeverni még egy "her" erejéig is nyelvi illetlenség. Hja, az a bizonyos baszdüh.

A 223. oldalon a

„........Lystra elvigyorodott, és fáradt karjával megveregette Nisi hátát. Nisi is jobban tette volna, ha kerüli Marwen állandóan vizslató tekintetét, pedig megtanulta a fehértraszot. Visszanyerte a színét és a jókedvét, amióta elhagyta Raia-elt; Lystra csak nagyritkán kapta rajta, hogy zavaros tekintettel, búskomoran mered maga elé. Nisinek voltak saját búvóhelyei a mélyben, régebben is oda rejtőzött tébolyult anyja elől.”

bekezdés szinte tüntet inkoherencijával. A regény ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezeknek a mondatoknak – Néha még tagmondatoknak sem! – nincs semmi közük egymáshoz, még egy elmebetegnek sem csaponghatnak ilyen fókuszálatlanul a gondolatai, Lystra pedig eddig nem volt gyengeelméjű. A teljes szöveg ismeretében pedig még gyászosabb az eredmény, a Merwenre való utalás a levegőben lebeg, Nisi búvóhelyei pedig azon a tutajon nyilvánvalóan nem létezhettek anyja előli bujkálása idején…
Olyan, mintha ezekből a bekezdésekből egész mondatok, a gondolat továbbvitelének lépőkövei hiányoznának.

A 247. Oldalon olvasható

"........– Gyötörjük? – Lysta nyugtalan volt. – Ha gyötrődést lehet cserélni, akkor inkább mi vagyunk azok, akiknek fáj. Pedig csak azért jöttünk, hogy beszédet cseréljünk velük. – Minden két irányban működött, de Lystra eddig még nem ártott senkinek."

bekezdés egyszerűen csak bántóan nehézkes, nyilvánvalóan, a „csere” értelmének az idiotizmust súrolóan makacs erőltetése miatt. Ugyan vonzónak tűnhet a kölcsönösség Krisztusi tana*********, de a világon semmi sem működik a kölcsönösség alapján. Legkevésbé a könyvben olyannyira csodálatra méltónak festett természet.

A köteten többszintű szerkesztési hiányosságok is érezhető, már az angol szövegbe sem lett volna szabad, hogy belekerüljön a 356. oldalon a shoraiak kedvenc kifejezésének, a többnyire erőltetett és a könyv végére már egészen pépesre csócsált „cserének” a magyarázata. Ha az elején nem magyarázta meg, ami egyébként is csak a gyengeelméjűek számára szorul magyarázatra, itt már felesleges és bántó.
A magyar elütések, egybeírások, tagolási malőrök és egyéb pontatlanságok általában nem ilyen vészesek. Azt az esetet kivéve, amikor az „életformáló” helyett „életforma” szerepel, romba döntve pár betű hiányával egy egész bekezdés értelmét vagy a 243. oldalon a

„Legtöbben felépülésük után azonnal visszatértek a katonák szállásához, de amikor másodszor és harmadszor is eszméletlenül kerültek vissza, Merwen egyre nehézkesebben lépett és úszott”

mondat nyilvánvaló szerkesztés közbeni értelmetlenné torzulása.

Személy szerint felesleges erőlködésnek tartom a fordító „kiköpjük a kopoltyúnkat” leleményét is. Egyrészt, mert a nőlények nem halak, nincs is kopoltyújuk, másrészt a kopoltyú kiköpését nehezen vizualizálom, az ugyanis a szó eredetét visszafejtve a szétrothadó tüdő darabjainak felköhögését, majd kiköpését tételezi (V.ö. Majakovszkij), egy hal esetében viszont a szétrohadó kopoltyú darabjai anatómiailag valószínűleg nem a szájüregbe kerülnek, a köpés tehát okafogyott. A derék Watson javára írandó, hogy eredetiben is egy halas-kopoltyús hülyeség******** szerepel.

Szokásaimmal ellentétben nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen jóérzésű, olvasni szerető embernek sem.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Média, 2007, 408 oldal. Fordította Kollárik Péter.

Jegyzetek:

* A biológiai nonszenszek sorába tartozik, de külön pontot kíván a harapós vagina esete, amely viccnek, ha nem is új, de legalább derék, hitvány hímsoviniszta(1) poén. A könyv egyik jelenetét úgy értelmezem ugyanis (lehet, hogy nem így van), hogy a derék shorai hölgyek karmokat, fogakat, vagy maró anyaggal teli vezikulákat (esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját) életformáltak a vaginájukba. Az erőszakoskodó katonának legalábbis valami borzalom történt a péniszével (259. oldal). De gondoljuk meg! Ott küzdi ki magát a gyerek! Az is halálra sebzi magát? Vagy ezek a karmok visszahúzhatók, mint a macskáéi?(2)
Azt még elhiszem, hogy e bájos, leszbikus lények, használaton kívüli vaginája pár ezer év alatt beszűkül, elsorvad (3) – bár a szüléshez bevallottan szükség van rá (Azt azért nem adták föl ezek a drága, egynemű lények, bár több utalás van a szövegben, hogy mellük az nincs a szoptatáshoz, de bagatell(4)! Matyerdom, asszonytársak, az ultimate cél!), tehát ez a „beszűkülés” meglehetősen hátrányos, annál is inkább, mert a sebészetet nem ismerik – nincs császármetszés(5). A komoly kérdés azonban az, hogy miért e fegyvertár? Hiszen a Shorán harminc évvel azelőttig nem voltak „férfiállatok”, erőszaktevők.
** Döbbenetes volt azt olvasni egy hard sci-finek csúfolt regényben, hogy az uszálykezelő robotok zavarodottságukban zárlatot kapnak, hogy az olcsó holokocka rosszabb képet mutat, mint a drága, etc. Kissé nehezen tudtam elképzelni, hogy miként ásnak üregeket az életformáló kamráknak a tutajfák gyökérszövedékébe, az pedig elemi fizikai ismeretekkel belátható, hogy a víz alatt harminc méter mélyen függőleges légaknát fenntartani komoly gépezeteket igényelne. „Közlekedőedényekről lenne szó, drága asszonyom, három atmoszféra túlnyomás, hova tehessük a kompresszort?” Súlyosabb, hogy nemigen értettem, miféle kozmológiai tünemény is ez a Valedont és Shorát tartalmazó csillagrendszer, és bevallom, a könyv végére sem lettem okosabb. (Várható volt.) Holdnak nevezik ezeket a nyilvánvalóan bolygó, sőt Földméretű égitesteket, és ebből arra következtetek, hogy valamiféle, a napjához kellemetlenül közel keringő gázóriás holdjai lehetnek. A gázóriásra viszont még véletlenül sincsen utalás a szövegben. Másrészről, egy napjához közeli gázóriás teljesen vízzel borított holdján nem a „tengerszívók” jelentenék a legnagyobb fenyegetést, hanem az árapályjelenségek kiváltotta vízmozgás. Mindezek betudhatók az átlagnő fizikai-technológiai tájékozottságának – nézzük el őket!
*** Úgy tetszik, a jóaasszonynak régi mániája – Igenigenigen! Végigmenni Stefánián! –, hanem a biológia forgómozgás. Ebben a regényben megjelenik a „csillagféreg” melynek belseje forgásban van. Az idevonatkozó fejtegetést lásd a Génszimfóniához írt utószóban. De ilyen a keleplegyek (sőt egész Shora) genomjaiban tárolt információ is. Rendben, a genom redundáns, de – Az Isten áldja meg! –, újabb és újabb adatok kerülnek elő, hogy a még eddig szemétnek tekintett intergénikus szakaszok is milyen fontos szabályozási szerepet játszanak, tehát ott sem lehet büntetlenül sokat játszani. A génekben pedig csak az intronok bizonyos részeit lehet – mai tudásunk szerint – variálni, vagyis elvben a leírt célokra használni, a fehérje, RNS-masinéria kódoló részeket nem! Ez manapság legfeljebb csak paródiaszinten jöhet elő. Ezen felül a öko(náci)tudatú nőlények szeretett bolygójukon láthatóan nem tűrnek meg pár tucat fajnál többet. Az ökoszisztéma ennek megfelelően sérülékeny és veszélyes. Óriási szerencse, hogy az életformálást nem fejtődött ki bővebben, viszont olvasható „az élő molekula atomjai” gyöngyszem is, mely alapján megjósolható lenne, hogy is képzelheti azt egy Howard Hughes ösztöndíjas mikrobiológus professzorasszony. Ezek a fantazmagóriák már, mivel szakmabeli követi el őket, sokkal súlyosabbak.
**** Amolyan Hős Anya típus. Simán feláldozná a gyermekeit az ideológia oltárán. (4)
***** A 252. oldalon, például, nagy tanácskozásban vannak a valedoniakat kilétét, mibenlétét illetően, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a közöttük ülő valedonit, Nisi/Berenice-t.
****** Követelés szinten komolyan felmerül a külvilágiak teljes kiirtása biológiai „fegyverrel” – az élet nevében. És amikor ez kerül szóba, ellenzői (Usha, Nisi/Berenice) ráadásul egyszerűen fáradtak az ellenvetéshez (313.-314. oldal). Ennyi fáradt potenciális tömeggyilkost egy rakáson!
******* Ezt a bájos homoerotikus felvillanást a tökéletesen felerősíti apja lánya viszonylatban az arcélek összehasonlítása. Vagy az apa túl nőies, vagy a lánya túl férfias: szegény Realgar vonzalmai mindenképpen „furcsák”.
******** (6)
********* Úgy gondolom, a Názáreti csak a szeretet kölcsönösségéről prédikált, hiszen már maga a "Tartsd oda a másik orcádat is fájóan egyoldalú".

Egészen komolytalan jegyzetek a jegyzetekhez:
(1) Male chauvinist of all countries, unite! Továbbá, durva poén, de énekelhető: „Elől ül a soviniszta, hátul meg a eltörlendők pereputtya.”
(2) Ha már macska, tudott, hogy a kandúroknál viszont a péniszen találhatók tüskék. Hímsovinisztáknak ajánlott – visszavágásként – e régi, bevált nősténykínzási módszer követése: növesszen tüskét minden igaz nőgyűlölő a péniszére, lehetőleg visszafelé görbülőt, mint a csuka foga! (V.ö. a legrosszabb fajta átokkal, mely férfit érhet.)
(3) V.ö. pókháló.
(4) Semmi köze a könyvhöz, csak egy kihagyhatatlan ócska vicc: „Időm van, tejem van, mé’ne szoptassak?”
(5) A Star Trek Voyager óta tudjuk, ha tüskés a gyerek feje, ki lehet teleportálni az anyaméhből. Egyébként érdekes sci-fi ötlet: egy faj evolúciósan azért fejleszti ki a biológiai alapú teleportálást, hogy egyedei világra tudjanak jönni…
(6) Állatorvosi hal! Muhahaha.

Brandon Hackett – A poszthumán döntés

2008-02-10T16:56:00.001+01:00

Ezt a regényt hasonló várakozás előzte meg, mint László Zoltán Keringését. Tudtunk róla, ismertük a szerző szándékait és ambícióit a szöveggel kapcsolatban. A várakozás – legalábbis nálam – nem igazolódott be. Illetve beigazolódott: bizonyos tekintetben ezt vártam. A regény, annak ellenére, hogy magasan kiemelkedik az átlagból, lehetett volna sokkal jobb.

Kezdetnek megint bevált a saját használatú hatvanadik oldal szabályom: nem szerettem meg a szöveget a hatvanadik oldalon – és azután sem.
Viszont ezúttal mélyen elgondolkodtam, hogy miért nem. Hackett, ha néha kissé nehézkesen is, de általában igen jól ír, kalandleírásban pedig különösen jó. Nem sokáig kellett töprengeni a válaszon: kalandok nemigen vannak, és nincs egy szerethető karakter sem a könyvben; az író semmit sem tett azért, hogy szerethetők legyenek – nyilvánvalóan ő sem szerette őket. Lehetetlen is megszeretni őket: egyszerűen aljanépek. A főszereplőnő például bevallja a naplójában, hogy sohasem érdekelte szeretett férje munkája (szinte irtózik tőle), a főszereplő pedig simán elolvassa szeretett felesége naplóját, amikor az orra elé kerül. A többiekről, a nagy játékosokról, pavonisiakról, földiekről, taui politikusokról ne is beszéljünk! Mindenki – minimum –, folyamatosan hazudozik mindenkinek. A Poszthumán döntés számomra etikai szubhumánokról szól. Emiatt néha olyan érzésem volt, hogy a karakterek valójában az író útjában vannak, hogy kifejthesse mondanivalóját.
És akkor rádöbbentem: A poszthumán döntés valójában esszéregény – Márai hagyományai szerint. És – kövezzenek meg – én Márai regényeit sem élveztem. Ahogy Németh László didaktikus drámáit sem.
Ez választ adott egy régi gondomra is: Miért nem szeretem általában az ún. hard sci-fit? Most már tudom, nem a hard sci-fit nem szeretem, Asimov Még az Istenek is-je tökéletes hard sci-fi, mégis rendkívül élvezetes olvasmány. A hard SF esszéregényeket nem szeretem. Clarke regényeit nem szeretem: technológiai, futurológiai okfejtések, melyek szárazságát történettel kívánta emészthetővé tenni. Nota bene, a legjobb és mélységükben a nehézkes szövegektől semmiben sem elmaradó clarke-i regények pontosan a cselekménnyel többek az utóbbiaknál. Az Einstein hídja John Cramertől sem egyéb, mint tudománypolitikai esszéregény, sci-fi klisékkel turbózva.
Továbbfejtve a gondolatot, ha igazából megkaparja az ember, a technoblabla, tucatszereplők és tucatbonyodalmak lehántása után a klasszikus cyberpunk is mutatni kezdi az esszéregények jegyeit… És én a CP-ért sem rajongok igazán.
Most azt gondolhatod, ostoba barom vagyok, aki nem képes/nem akarja felfogni a gondolati tartalmat. Ha kényelmes, hidd ezt! És tovább olvasni felesleges.

Valójában nem a gondolkodással, hanem a tálalással van bajom. Egy jó történetbe rejtett értékes gondolat sokkal inkább továbbgondolásra késztet, mint a szárazon előcitált fejtegetések és spekulációk.*

Térjünk vissza A poszthumán döntéshez!
Ha alzsánert kellene meghatároznom (nem kell!), a regény hard sci-fibe oltott cyberpunk. Ettől még lehetne igazán élvezetes olvasmány is. A hangsúly az igazán szón, és bizonyára sokan vannak, akik igazán élvezettel olvasták, és olvassák majd ezt a szöveget.
Én nem tudtam zavartalanul élvezni. A következők miatt:
– kéretlen, felesleges, indokolatlan információözön. Hogy egy példával illusztráljam: a regény elején azt az egyszerű cselekvést írja le, mely Hamlet fordításában Aranynál ennyi: „Kelt a legény, felöltözött”. Mert ennyi történik. Ebben a regényben négy oldalon keresztül. De közben infó, infó, infó. Hogy ez mennyire tud hitelesnek látszani egy naplóban, arról majd később.
– sci-fi ötletparádé.** Egy idő után már vártam, hogy mikor bukkan fel ötlet egy újabb divat sci-fi témában, és lám, rendre meg is jöttek! A végére, igaz teljesen érintőlegesen és a regény szempontjából kihasználatlanul, eljutottunk a klónozásig és a húrelméletileg. Olyan érzésem volt, hogy a szerző leltár szerint halad: „Miről nem írtam még?” És írt.
– a szereplők, noha mindannyian közvetlen idegi hozzáféréssel rendelkeznek egy bolygószintű információs rendszerhez (ezt a szerző nem mulasztja el időről-időre értésünkre adni) folyamatosan szónoklatokat intéznek egymáshoz olyan dolgokról, melyekről a beszélgetőtársnak nyilvánvalóan tudomása van. Bosszantott, hogy ezt időnként oly nyilvánvalóan az olvasó számára adják elő.
– az operához hasonlóan, ahol a szereplők időnként megállnak és énekelnek, A poszthumán döntés szereplői időnként (elég nagy gyakorisággal) megállnak, és kiselőadásokat tartanak egymásnak. Gyakorlatilag mindenből. Kozmológiából, biológiából, paleontológiából, archeológiából. Ezzel az a fő baj, hogy az operában a történet zene/ének okozta megtorpanása a drámai hatást fokozza, ebben a szövegben azonban sokszor megakasztja – vagy rosszabb –, helyettesíti a történetet. Valójában a szerző tart kiselőadást az olvasónak.
Motiváció szintén hadd legyek jóhiszemű: Hackett nevelni, oktatni akar.

Mindezekért tartom a könyvet elsősorban hagyományos esszéregénynek.

Zavart a mai sci-fiben divatos nagyszabásúság is: hol vannak már a kevés szereplős kamaradarabok! Hackett „milliárdokkal és milliárdokkal” dobálózik, milliárdok élete és az ehhez szükséges energiák fölött rendelkezik.

Zavart a Clarke-regényekből ismerős idegen értelmek részéről megszokott, millió éveket és fényévek ezreit átívelő, az emberiség egészét érintő kozmikus manipulációk felbukkanása. Mintha a nagyszabású kozmikus értelmeknek más dolga se lenne, csak az emberiség kispályás abúzolása!

Az előforduló logikátlanságok, tudományos-technikai csúsztatások kevésbé zavartak – annál inkább az, hogy a szerző ráébredvén ezekre, nem elvetette őket (ez – és itt felmerül a szerkesztés felelőssége is –, kis munkával a történet és mondanivaló számára zavartanul minden esetben elvégezhető lett volna.), hanem leállt magyarázkodni, vagy deus ex machinaként előhúzta a divat sci-fi varázsszavakat (nanotechnológia, kvantummechanika, féreglyuk, húrelmélet etc.) és a nehézségek máris tovatűntek.
Illusztrálom: a Földön ugyebár három milliárdnyi emberi lényt hibernáltak (logikai baki No.1: kimenekíteni őket a katasztrófa-övezetekből nem volt logisztikai kapacitás), mely a szerző által az elején vázolt folyékony nitrogénes mélyfagyasztást (technológiai-fiziológiai lehetetlenség No.1) *** jelenti. Ha csak fejenként egy köbméternyi cseppfolyós nitrogénnel számolunk*** ez hárommilliárd testre hárommilliárd köbméter cseppfolyós nitrogén – nagyjából hatvanezer köbkilométernyi cseppfolyósítani való levegő**** (logikai baki No.2). Nem hiszem, hogy bárki lekicsinyelné ezt a számot, ha ennyi hidegenergia előállítását és a nitrogén tárolását kell megfontolni. Különösen, ha ezt úgy kell megvalósítani, hogy figyelembe vesszük az egyes számú logikai bakit. A csillaghajók száma, méreteik és meghajtásuk energetikája ugyanennek a feltételnek függvényben adja a harmadik számú logikai bakit. Az író erre azt a megoldást választja, hogy valamikor a könyv második felében előhalássza a nontechnológiát, mint univerzális varázseszközt, és ettől kezdve nanokrió van, nano-összeszerelők, melyek a kriotechnológia hardverétől kezdve a lefagyasztás megvalósításán keresztül a csillaghajókig mindent az égvilágon megcsinálnak. Ha feltételezzük, hogy a nano-összeszerelők üzemeltetéséhez rendelkezésre áll az anyag és energia, ezzel a mindenható technológiával miért nem oldják meg egyszerűen helyben azt a „kis logisztikai problémát”?
Főként a vírus dolog körül bőven lehetne még mibe hasonlóan belekötni, de azt hiszem felesleges és méltatlan lenne több példával előhozakodni.
Csak a tanulsággal: nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A szerző még legalább tucatnyi alkalommal szeretett bele saját ötleteibe, és ezt – a szöveg legsúlyosabb hibájaként – számtalanszor az olvasóra is zúdítja. A kreált technoblablákkal együtt (Hackett néhány kivételtől***** eltekintve hihető és használható fiktív tudományos, és technológia nyelvezetet, és ezekből eredő fiktív szlenget alkalmaz – ez mindenképpen a szöveg javára írandó) bántóan nagy frekvenciával ismétlődnek. Ez hagyományos narrációnál nem lenne baj, de a naplószerű megoldásban a napló hitelét rontja az állandó ismételgetésük, és újradefinálásuk.
Mire gondolok? A szöveg nemigen mulasztja el megemlíteni például, hogy a járművek hydrocarok – a mindennapi használatban azonban nem írjuk le minden alkalommal a naplónkban, hogy robbanómotoros autón járunk; a neuroter, kvanter, és társaik pedig még tolakodóbban ismétlődnek. A szájbarágások közül legjobban a taszítómező irritált: OK, por van a légkörben, taszítómezővel tartják távol, de aki számára ez a mindennapi élet része, miért említi fel folyton. Esetleg, mint Dévényinél, ha folyton elromlik…
A szerző időről-időre emlékeztetett továbbá, hogy mennyi nyomorult földi teng lefagyasztva és milyen borzalmas dolog is lefagyasztva lenni. Az soha fel sem merült, hogy miért is ennyire borzalmas ez a lét… Miközben jó sokszor megtudható, hogy így a biztos és kegyetlen haláltól menekedtek meg, és kiolvadni is szörnyű élmény…
Vagy, hogyan is lehet mikro-fekete lyukat csinálni, és fegyverként használni? Az ötlet annyira briliánsnak és eredetinek látszik, hogy a szerző nem tudta megállni, meg ne ismertesse az olvasóval még a működését is! Hackett javára írom, hogy az idevágó kísértéssel derekasan küzdött, csak a könyv vége felé adta fel, és írta le mégis okulásunkra.
Nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A könyv nyelvezete – a sűrű kiselőadásokat leszámítva –, gördülékeny, pontos és élvezhető, tolakodó irodalmiaskodás vagy hivatali bikkfa alig található benne, azonban ahol van, ott rendesen el is kúródott a szöveg. Például: „A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét.” A szél nyilvánvalóan szeszélyesen sodorta azt a kurva pernyét, önkényességet tételezni róla még fantasztikumban is meredek; „üledékes táj” – üledékes kőzet létezik, de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj; „Álltam a számla összegét” – ilyet akkor írtak a naplójukba az emberek, amikor a „Ki szavatol a lady biztonságáért?” eredetije papírra került. És még egy szép bürokratikus mondat, amikor a Gretchen-fák felfedezőjét laza társalgásban lakónyilvántartási pontossággal nevezi meg a beszélő.
Hál’ Istennek, nincs is sokkal több ilyesmiből – gondosabb szerkesztéssel ennyi sem lenne.
Van viszont új keletű nyelvgyalázásból féltucatnyi remek példány. Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt******. A „vállal” igen, de nem a „be”-t: az semmiképpen sem vállalható, még azzal az egy alkalommal sem, amikor a szövegbe került. Ugyanez a helyzet a „lassul”-lal. Sohasem szeretnék „belassulni”. Rettenetesen hangzik. Grrr. Az lenne a vég!

Bocsánat a kis gúnyolódásért: erre valóban érzékeny vagyok.

A regény narrációja – a naplójegyzetek formájában előadott egyes szám első személy, múlt idő – kiválóan megválasztott, és profira vall. Hackett nem követte el azt a hibát, hogy az E1 múltat indok nélkül használja – a napló optimális megoldás. A narráció végig fegyelmezett, egyetlen bekezdést kivéve a 318. oldalon, ahol valamiért pár sor erejéig jelen időbe csúsztunk. A naplószövegek hitelessége más lapra tartozik: itt nem minden fenékig tejfel. Egyrészt a már említett magyarázkodásokra, redundanciákra gondolok, másrészt a naplóbejegyzések irodalmi minőségére. Az író feleség esetében ez általában rendben lenne – író ír –, de Eliottnál indokolhatatlan az irodalmi megfogalmazás. Ő szoftverfejlesztő és kész. Nincs utalás arra, hogy írói ambíciókat dédelgetett volna. Az események zűrzavarában erre egyszerűen nem is lenne idő.
Más kérdés, hogy naplót neuronális interfészen keresztül egyenesen az agyból rögzítik – itt viszont, ekkora információözönnél, mindenképpen utólagos szerkesztésre lenne szükség. Mikor volt erre ideje a szereplőknek?
Fájlalom, hogy kimaradt az a páratlan és nagyszerű írói lehetőség, hogy a neuroterből letöltődő emlékeket ne mint naplójegyzeteket, hanem mint „on-line” eseményeket mutassa be a szerző.

Profi a regény lezárása, a folytatás sokat sejtető felvezetése. Így kell ezt csinálni!

Ha a regény egészét, mint a transzhumanizmus-poszthumanizmus lehetőségét boncolgató esszéisztikus megvalósítást nézem, nem lehet kivetnivalót találni. Hackett valójában nem foglalt állást se pro, se kontra a poszthumanizmus mellett, bemutatta az általa elképzelt poszt és transzhumán jövőt, számba vette a lehetséges konzekvenciákat, kérdéseket nyitott föl – a válaszokat, a döntést pedig meghagyta az olvasónak.******** Ezzel bizony a Sztrugackij fivéreket idézi.

A tau Ceti zűrös űrmeteorológiájával pedig A Viking visszatér regényt evokálja. Ezzel a – nem tudni szándékos vagy szándéktalan –, hommage-ért ZSOLDOS Péter előtt kivívta a külön tiszteletemet – kiváló, nagyszabású, irigylésre méltóan profi allúzió.

Minden sci-fit szerető, jövőről gondolkodó embernek ajánlott elolvasni ezt a könyvet!

Delta Vision, 2007, 408 oldal.

Jegyzetek

* Hadd spekuláljak egy kicsit! Egy időben az esszéregények nagy presztízsnek örvendtek értelmiségi körökben. Egy hard SF esszéregény valójában fontosabb kérdésekkel – a jövővel – foglalkozik, mint egy átlagos entellektüel nyavalygás. És – szinte törvényszerűen, még a legnehézkesebb hard SF is sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az utóbbiak. Mégis – All hail the real snobism! – az átlagos entellektüel szaharba se veszi őket.

** Ez a ragályos betegség SF írók között. A CP rovására írom, mert leginkább a posztCP érában tapasztalható.

*** Sokadszorra: öklömnyinél nagyobb élő szervezetet nem lehet folyékony nitrogénben mélyfagyasztani anélkül, hogy a mindenképpen kialakuló hőmérsékletgradiens le ne lassítsa annyira a folyamatot, hogy a sejtközi és sejten belüli víz átmenjen a kristályos, megnövekedett térfogatú állapoton, és a szövet roncsolódjon. Akkor sem, ha fagyállót juttatunk a szervezetbe. Egyrészt lehetetlen kicserélni ekkora intracelluláris vízmennyiséget fagyállóra, másrészt, még ha sikerülne is kevéssé toxikus fagyállót találni, ha mást nem is, de egy szép, szisztémás immunreakciót bizonyára sikerülne kiváltani vele, mely viszont a felszabaduló citokinok kiváltotta sokkal ölné meg az áldozatot a felolvasztás után. A lefagyasztáskor vagy kiolvasztáskor kapott hullát viszont valóban a végtelenségig lehet folyékony nitrogénben konzerválni… Addig legalábbis, amíg a nitrogén el nem illan. Mert az meg jó szokása, legfeljebb az űrben mérséklődik, de ott sem áll le. Még a szilárd nitrogén is szublimál. Tehát, az egy köbméter legföljebb ideális esetben elég évtizedekre…

**** Hadd legyek elnéző: hozhatták egy fagyott holdról is a gázóriások övezetéből, de akkor azt a másféle energiát és szállítókapacitást kellett volna előteremteni a menekülteket elszállítani képtelen emberiségnek.

***** A „kriofagyasztás” – egyszerűen redundáns; a virtuális légifolyosó szintén – minden légifolyosó „virtuális”, mert nincsenek falak, útburkolati jelek, etc. a levegőben; „biogenetikus”, mint szakma – megint csak redundáns, milyen genetika létezik még?; „fúziós korvett”? – a szöveg azt sugallja, hogy a „hydrocar”-ok is fúziós reaktorral mennek; a „hydrocar”, amely azt sugallja, hidrogén vagy vízüzemű jármű – azután kiderül, hogy magfúziós, sőt képes a hidrogénnél nehezebb elemek fúziójára (Ez aztán a technológiai vágyálom! Mire is nincs logisztikai kapacitás?); „rotációs generátor” az űrállomáson – az űrben csak reaktív hajtással lehet forgatni, ha valamiféle tengelyt építenek be, akkor arra kell reaktív hajtás, de oda minek, ha egyszer hangsúlyozottan van a gyűrűn?; „ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”, kell valamilyen interface; „rezgő húrokkal bombázva a sejteket” – bennem egy biológia laborba beültetett vonószenekart idéz fel.

****** Sejtésem szerint a "bevállal" nagyjából ugyanattól az emberi lénytől származtatható, aki az „elfog” igénket „megfog”*******-gal helyettesítette a rendőrségi szlengben. Szóvivője ő a testületnek már majd két évtizede, és mellesleg írókolléga.

******* Hadd ne mondjam, hogy mijét fogja meg az illető!

******** Mivel pedig nem szoktam spoilerezni a szöveget, főleg nem eszmeiség szempontjából, így aztán ezt én is meghagyom a könyv – Nota bene, nem az ismertetés! – olvasóinak.