Árnyékban

Az amerikai sci-fi irodalom adu ásza, Orson Scott Card egyáltalán nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Nevéhez fűződne talán a legnagyobb hazai SF könyvsiker, ha a Végjáték (Ender's game) nem piaciatlan körülmények között lát napvilágot, és csaknem biztosan ő viszi a zsáner addigi legnagyobb kiadói bukását Magyarországon az immár piaci körülmények között megjelent Fajirtással (Xenocide).

A bukás okainak elemzése mindenképpen megér egy bekezdést, annál is inkább, mert ezen esszé témája éppen az Ender univerzum egy másik vonulatának ismertetése, mely vonulat szintén tartalmaz hasonló buktatókat – és a hírek szerint a Galaktika éppen erre készül.

Tehát, a fajirtás bukásának véleményem szerint elsősorban nem piaci okai vannak: a könyv sokunk számára egyszerűen élvezhetetlennek bizonyult, föként a Végjáték, és a Holtak Szószólója (Speaker for the dead) kötetek után. A hírek már akkor is közel fénysebességgel terjedtek, a moderált rajongók tehát nem szánták pénzüket egy rossznak ítélt könyvre az akkor igencsak meredek áron. De valóban olyan katasztrofálisan rossz-e a Fajirtás? Igen is, meg nem is. Igen, ha az előzmények fényében tekintjük, és igen, ha önmagában, a folytatás nélkül olvassuk. És nem, mert van folytatás, sőt, a kötetből kimaradt szerzői utószó és a "folytatás" ismeretében nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nem is a folytatás, hanem valójában a könyv második fele hiányzott/hiányzik! Ha az ember mindkettőt elolvassa, a Fajirtás-Children of the mind (Az elme gyermekei) az átlagosnál sokkal jobb könyv, méltó lezárása az Ender ciklusnak. A szerző tulajdonképpen briliáns megoldást ad Ender-Szószóló és az emberiség sorsát látszólag zsákutcába vivő történetre. Nem marad elvarratlan szál és még a mániákus magyarázat-igénylők is megkapják a magyarázataikat a borotvaélen táncoló történetben. És mindenképpen megérné, hogy egy avatott fordító és egy elszánt kiadó törlessze végre ezt a régi adósságot.

Ugyan hiábavaló a volna világában barangolni, de az ember eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Fajirtás végén ott van az a bizonyos utószó? Ha az olvasó akkor tisztába jön azzal, hogy fél könyvet kapott, és miként a Holtak Szószólójával tettük, kivárjuk a folytatást? Akkor talán nincs bukás, talán már rég megjelentek volna az Ender univerzum másik vonalának kötetei, az Árnyék regények. Talán…

Az Árnyék regényekben (Ender's Shadow (Ender árnyéka), Shadow of the Hegemon (A Hegemón árnyéka), Shadow Puppets (Árnyfigurák), Shadow of the Giant (Az óriás árnyéka)) az író azt meséli el, amivel az Ender univerzum eredeti szálának lezárása után is adós maradt, és amit a Holtak Szószólójában az Ender által írt a Királynő és a Hegemón mű kapcsán sejtetni engedett: hogyan vált Ender bátyja, Peter Wiggin, Hegemónná, és miként sikerült békében egyesítenie a föld nemzeteit.

A történet azonban nem ilyen egyszerű.

A sorozat elsö kötetével, az Ender árnyékával, Card elérte azt, ami tudtommal nagyon keveseknek (talán senkinek sem?) sikerült: elmondani ugyanazt a történetet egy másik szereplő szemszögéböl – ugyanabban a minőségben. A regény hőse Bean, a legkisebb, legfiatalabb tagja Ender csapatának. Bean, akinek valódi kilétével még Ender sincs tisztában, az egyetlen, aki képes lehet megismételni Ender katonai teljesítményét. Anak ellenére, hogy Enderrel ellentétben ő viszont nagyon is tisztában van vele, a képernyőkön nem játék, hanem valódi élethalálharc folyik.

Természetesen Bean-nek is megvannak a maga korlátai, a maga ellenségei.

A következő három kötet azokat a küzdelmeket meséli el, amelyeket a csillagok közé vonult Ender nélkül magára hagyott egykori "árnyék" önmagával és ellenségeivel folytat. Hogy a végső győzelem egyértelműen győzelem-e, annak eldöntése az olvasóra marad. Mellesleg valóban elolvashatjuk, hogyan sikerült Peter Wigginnek egyesíteni a Föld nemzeteit. A Hegemón árnyéka az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka történetei ugyanis már nem egyértelműen Bean-éi.

Az Ellenség legyőzése, a külső fenyegetés megszűnte után a kényszer szülte egység alól kitörő nemzetállamok szinte azonnal megkísérlik valóra váltani birodalmi álmaikat, és erre kézenfekvöen az Ender csapatában kinevelt katonai lángelméket próbálják felhasználni. Úgy tűnik, egyedül Peter Wiggin akar és képes szembeszállni a nemzeti öntudatok őrületével. Viharos gyorsasággal megszerzi a Hegemón tisztét, azonban az adott geopolitikai helyezetben ez nem több puszta címnél, és a fiú még Bean segítségével sem képes elejét venni a rettenetes háború kitörésének, mely az Ázsia feletti uralom megszerzéséért robban ki az egysített muszlim világ, Kína és India között. A két – a katonai és a politikai – géniusz méltó ellenféllel kerül szembe, aki zseniális őrületében képes lehet megszerezni az egész világ feletti uralmat.

A befejezö kötet, Az óriás árnyéka, az Elme gyermekeihez hasonlóan teszi fel a koronát erre a regényciklusra, azonban több elvarratlan szálat, illetve inkább továbbviteli lehetőséget rejt magában.

Vegyük észre, hogy az Árnyék regényekben, melyek több, mint tíz évvel a Végjáték és a Holtak Szószólója után keletkeztek (1999, Ender árnyéka) a szerző és az olvasó is gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az olvasó már tudja, hogy Peter végül valahogyan egyesíti a világot, az írót pedig az önmagára által megteremtett jövőkép tartja fogságban. Ez a tánc azonban, hála az író zsenialitásának, könnyed és rendkívül évezetes marad, az olvasó képes elfeledni minden előzetesen rendelkezésre álló információt és átadni magát a történet sodrának.

Vessünk tehát néhány pillantást a Card által teremtett jövőre!

Ismerve a Végjáték keletkezését, csodálatra méltó, ahogyan az író azidőtájt (1985 előtt, sőt 1977-ben, ha az alapnovellát tekintjük!) előre látta a világháló fejlődését, a hálózati kapcsolatok egyre erősebb befolyását a társadalom minden területére. A Fajirtásban leírt ansible-kapcsolat pedig nem más, mint azoknak a ma folyó, egyre eredményesebb kísérleteknek az eredménye, melyek a kvantummechanikai elveken megvalósítható részecske(foton)pár kommunikáció megvalósítására irányulnak. Ezek azonban pusztán technológiai finomságok.

A Végjátékban megjelenő társadalmi változások előrejelzésben már nem volt ilyen szerencsés, bár nem róható fel neki, hogy 1985 táján nem volt képes előrelátni a Szovjetunió bukását, a Varsói Szerzödés felbomlását. Senki sem látta előre. Aki azt állítja, hogy ő igen, nos – az legalábbis politikus!

Card azonban már a Ender árnyékában lazítani próbálja – sikerrel – saját kereteit, és képes megteremteni a hitelesség varázsát – még ebben az akkorra már alternatív jövővé vált világban is.

A folytatásokban már könnyebb a dolga: az újra nemzetállamokra széteső Földön készséggel elhisszük, hogy széthullik a Varsói Szerződés, felbomlik a Szovjetunió, és lo and behold! egyszerre csak a közeljövő/jelen geopolitikai helyzetével találjuk szembe magunkat. Az egyesült muszlim világ jelentős geolpolitikai tényezövé válik, Kina és India birodalmi álmokat dédelget, miközben az Egyesült Államok sértődötten visszatér a ciklikus izolációs politikájához. Európa elvesztette egységét, újra csak régi birodalmaik emléke felett nosztalgiázó nagy, és sohasemvolt birodalmaikról álmodozó kis országok nyugdíjasothonává válik. Oroszország – szicsasz – a korrupció langymelegében szokásos téli álmát alussza. Dél-Amerika – mañana – megint lemaradt valamiről, Afrika – hakuna matata – pedig ugyanolyan megosztott, korrupt és gyanakvó, mint a gyarmatbirodalmak szérhullása után mindig. Mindezek fölött fizikailag is ott a Nemzetközi Flotta, mely az Ellenség legyőzése után látszólag szerepét vesztette, de biztosítja, hogy legalább atomfegyvereket ne vessen be egyetlen ország sem, és fizikai, eszmei, financiális alapokat szolgáltat a megüresedett hangy világok emberi kolonizációjához. Ebbe a forrongó kulimászba csöppenek bele a Flotta iskoláiból hazatért gyerekek tömegei, akikben minden ambiciózus ország saját álmai megvalósításának kulcsát látja. El lehet képzelni, egy olyan kaliberű író, mint Card, mit képes kihozni mindebből.

Az egész regényfolyam két dologgal nyűgözött le, az egyik, hogy a nyugodt szívvel vallási fanatikusnak nevezhető mormon Card saját világnézetét mennyire a küszöbön kívül hagyta. A másik, hogy konkrétan az iszlám megítésében, amely pedig egy keresztény ember számára a legingoványosabb terület lehet, mennyire objektíven lát.

Az eddigiek, azt hiszem, kedvcsinálónak elegendőek. Az esszéíró tulajdonképpen csak három dologgal adós:

Először is: 2002-ben First Meetings (Az első találkozások) címmel megjelent egy kötet, mely novellákat tartalmaz az Ender univerzumból, köztük az erdeti, 1977-es novellát, melyben az Ellenség még egyáltalán nem az az Ellenség volt. Megjelent továbbá on line két további novella (Mazer In Prison és Pretty Boy) a Card által alapított honlapon, az Intergalactic Medicine Show-n. És állítólag valamikor kijön a Végjáték filmen.

   Másodszor – és ez elsősorban a potenciális kiadónak szól: az Ender árnyéka, csakúgy, mint a Végjáték, megáll önmagában, A Hegemón árnyéka, az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka azonban inkább olyan, mint a Fajirtás-Az elme gyermekei kettős: egyetlen történet önmagukban inkább zavaró szeletei. Az óriás árnyéka lezárása nélkül az előző két kötet egyszerűen bosszantó, a karakterek mintha önmaguk ellenében játszanának, olyan szaguk van, mintha csupán pénzért íródtak volna.

Harmadszor, és ez annak szól, aki semmit sem olvasott az Enderzum-ból: az ajánlatos, minden izgalmat és rejtélyt fenntartó olvasása a két regényfolyamnak:

(Az első találkozások), Végjáték, Ender árnyéka, A Hegemón árnyéka, Árnyfigurák, Az óriás árnyéka, Holtak Szószólója, Fajirtás, Az elme gyermekei.

Ehhez persze le kellene fordítani és kiadni a kiadatlan műveket.