2007. december 3., hétfő

László Zoltán – Keringés

A Keringés úgy magasodik ki az utóbbi két évtized magyar sci-fi terméséből*, mint az egykori World Trade Center Manhattan felhőkarcolói közül.
Ami kár.
Nem az irigység mondatja ezt velem, és nem is egy ironikus kép akart lenni, ismervén az ikertornyok sorsát, hanem a maximalista olvasó "Mi lehetett volna!" típusú sajnálata.
Mert a regény úgy emelkedhetne ki a többi mű közül, mint a Washington Monument a Mall fűszálai közül.
Mert Manhattan felhőkarcolói azért felérnek a WTC derekáig…

De először a jót:
A Keringés remekül megírt, fordulatos, ízig vérig tudományos és ízig vérig fantasztikus regény. A. C. Clarke igényességű tudományos háttérrel, invenciókkal, és a cyberpunk legjobb irodalmi újításait bőségesen alkalmazó, korszerű írói, stiláris eszköztárral**. A klasszikus időutazás témát újszerű, legalábbis friss nézőpontból dolgozza fel, nagyon erőteljes, és szinte hibátlan narrációval, és a több szálon futó cselekményt – bár nagyon furcsán, az egyik történetfonalnál kissé elnagyoltnak tűnően – úgy szövi össze, hogy elvarratlan szál nem marad, ugyanakkor a történet nyitott a folytatásra***. Bár számtalan reminiszcencia köti össze a történetet a Teremtés Utolsó napjával, a Keringés egyértelműen nem Jeschke-parafrázis. Már csak azért sem, mert a szerző bölcsen nem a múltba, hanem a jövőbe teszi az időutazás célpontját.

A főszereplők jellemrajzai többnyire jól körvonalazottak, bár a paleontológusnőről a "nő" nagyon ritkán jutott az eszembe. De a blogger, a tettre kész, de a körülmények és saját korlátai folytán mégis inkább az eseményekkel sodortatott értelmiségi alakja tökéletesen kimunkált, hibátlan. A kritikai értelmiség legszörnyűbb réme, miszerint nem tudja, mit és hogyan kell kritizálni, az ebből fakadó tehetetlenség és döntésképtelenség modern jelenvalósága a maga szörnyűségében megjelenik ebben a cselekményszálban. Mindenestül élő, elborzasztóan hiteles az a rendkívül puritán eszközökkel (merjem mondani, sztrugackiji egyszerűséggel) ábrázolt pillanat, amikor a blogger rádöbben bűntette nagyságára, – és az akkora, hogy képtelen felfogni, képtelen lelkifurdalást érezni.

Gondolatilag a szerző elemzi a liberális kapitalizmus (hadd mondjam ki: imperializmus) legszélsőségesebb lehetséges megnyilvánulásait, érinti az információs technológia köszöbön álló forradalmának következményeit, behatóan foglakozik a globális környezeti átalakulással és annak mikrotársadalmi-gazdasági-politikai aspektusaival, de a legelmélyültebben a blogger figuráján és történetén keresztül az globális méretű ökoterrorizmussal foglakozik. Gondolati tematikája tehát a lehető legkorszerűbb, bár társadalmi-technológiai vizióival talán nem mindenki ért egyet.

A tudományos alaposságról annyit, hogy a szerző ügyelt arra, hogy még a jövőben bekövetkező, Naprendszer szintű kozmológiai eseményekre is odafigyeljen. A jövő Földje lassabban forog, a nap hosszabb…

És ezzel egyúttal eljutottunk ahhoz, amiért a Keringés nem emelkedik ki jobban a hazai mezőnyből.

Erről a 199. oldalon drámaian kihangsúlyozott különbségről hét oldallal később kiderül, hogy mindössze négy perc!
Bang!
Egy újabb cyberpunk kis színes, kolorlokálé. A másodszori elsütéssel a varázslat elillant, ez a finom részlet fárasztó, öncélú cafranggá változott, ami a Snow Crash legrosszabb pillanatait juttatja eszembe: "Ha elsőre nem vettétek észre ezt a zseniális megfigyelést, másodszorra beleverem az orrotokat!". A szerző a regény legalább kétharmadában nem tudott felülemelkedni ezen a CP-os részletezésen, olyan kis díszítőelemek bukkannak fel többször, mint a folyadéklencse a távcsövekben. Engem például piszkosul nem érdekel, hogy a lakókocsinak "axiálisan rugózó vonószeme" van, mert a történet szempontjából ez aztán szemernyit sem mozdít sem előre, sem hátra. Ahol viszont – hasonlóan az által ismert novelláihoz – ezt a stílust leveti az író (megfeletkezik róla), bravúros, zseniális szöveg került ki a keze alól.
Sajnos az egész regényre cselekmény és gondolatiság szintjén jellemző ez a "kevesebb több lett volna"**** érzés.
Ha egyedül a blogger erőteljes szálát fejti és dolgozza fel bővebben, a két másik szálban elkövetett erőszakolt és kevéssé sikerült feminizálás helyett, az eredmény sokkal jobb.
Ha elmarad a végéről a nanoswarm képében megjelenő idegen, az eredmény sokkal több.
Ha nem boncolgatja a poszthumanizmus ugyan divatos, de maga a szerző által is meddőnek ítélt***** kérdését, az eredmény sokkal jobb. Etc. etc.
Ha, ha…

A kitűnő magyar nyelven megírt regénynek csak két szavába kötnék bele: a "chronoter" miért nem lett magyarosan "kronoter", és a beazonosít helyett miért nem volt elegendő az azonosít? Kisebb gond volt a Vasa halászhajó neve, melyet nem hiszem, hogy akár a norvégok is angolosan Wasa írnának, és a "rovarszag", mely mint olyan nem létezik, hacsak nem a kipreparált rovarok jellegzetes szagára gondolt a szerző.

És ezekkel a hibákkal eljutottunk a kötet legfőbb hiányosságához, a szerkesztéshez. Az előző bekezdésben mutatott apróságokon talán még a legélesebb szemű lektor is átfut, de a nyitójelenet sátor-sikátor geometriáján már nem illett volna, mint ahogy az történetidő kuszaságain (hol olyan érzésem volt, hogy a történeteidő a mához képest néhány évtized, hol, hogy legalább egy évszázad) sem , azon a bakin pedig, amelyben a főhősnő vesz egy nagyon olcsó mobot, azután erről megfeledkezve kölcsönkér egyet néhány oldallal később******, végképp nem.

Egyszóval, a regény alapján, ha László Zoltán valaha is rátalál önmagában és/vagy külső személyben egy erős és éles szemű szerkesztőre, esélye lesz, hogy a legnagyobb kortárs fantasztikus szerző legyen. Bátran ajánlom a könyvet a fantasztikum legszélesebb rajongótáborának.

A kötet könyvészetileg a Galaktika Fantasztikus Könyvek legkiforrottabb darabja. Mint romló szemű öreg ogre csak a rohadt összefutó oldalszámokkal vagyok nagyon elégedetlen!

Galaktika, 2007. Puhafedelű, 271 oldal.

Jegyzetek:

* Beleértve az író saját előző regényét, a Nagatét is, bár azt a szerző maga nem tartja tudományos fantsztikus írásnak. Jómagam nem szűnök vitatkozni ezzel.

** Nem kívánom túlértékelni a saját befolyásomat, de semmiképpen sem lenne jó, ha az írót mindezek után bárki a "magyar Clarke"-nak, vagy a "magyar Gibsonnak" kezdené nevezni. László Zoltán leginkább talán mindkettő szintézise, így más, magasabb, egyedi minőség. László Zoltán.

*** Kiváló és jó példa lehet a regényciklusok egyes regényei és folytatásokban megjelenő történet kötetei közötti különbségre.

**** Anekdot: sajnos volt alkamam részt venni egy olyan doktori védésen, melynek végkifejlete cum laude minősítés lett, holott a jelölt HÁROM olyan szintű munkát végzett el és sajnos próbált egybefűzni, melyek EGYENKÉNT summa cum laude minősítésűek lettek volna.

***** Poszthumán, tehát túl van az emberen; nem emberi, az ember számára tehát jobbára felfoghatatlan; felfoghatatlan, tehát érdektelen. És az író itt egyetlen bekezdéssel egyúttal valamennyi eljövendő űrjáró sci-fi történet értelmét-létjogosultságát is megkérdőjelezi - eltemeti a témát… Kellett ez?
De ez nem tartozik a könyvismertetéshez.

****** Meglehet, hogy ennek konspiratív okai voltak, mindenesetre ez sem a hősnő addigi jelleméből, sem a szövegből nem következett.

2007. november 28., szerda

Neil Gaiman - Csillagpor (Stardust)

Először olvastam Gaimant fordításban, és nagyot csalódtam. Illetve egyrészről nem: a fordító hozta a várható minimumot. Nota bene a várható minimum nem egyenlő az elvárható minimummal. Távolról sem. Valószínűleg sohasem fogom megérteni, hogy a magyar fordítók zöme számára a fordítás miért interpretációt és miért nem tolmácsolást jelent. Honnan veszi bárki a felhatalmazást, hogy oda tegyen hangulati elemeket, szójátékokat etc. – vagyis saját géniuszát -, ahol az eredeti szövegben nincsenek, és honnan veszi másrészről a bátorságot, hogy mindkét nyelv biztos ismerete nélkül szépirodalmat fordítson, és emiatt a szövegből árnyalatokat veszítsen, melyek az eredetit színesítik, sőt értelmetlen mondatroncsokat hagyjon a szövegben.
És persze itt van az angol mitológia/fantasy fordításainak rossz beidegződései, melyeknek az új kiadásokból illett volna eltűnnie. Nevezetesen a „tünde” és „törp” szavaknak.

Ennyi puffogás után a csalódás, amely nem is csalódás, ha az olvasó tudja, mire számítson:
ez a szöveg nem az Amerikai istenek, nem az Anansi fiúk – szóval nem mágikus realizmus.

Ez a Neverwhere vonalba tartozó mese. Fantasy nagyon fiatal közönségnek.
Ebben az esetben a történet igen erősen kapaszkodik az ír/kelta mítoszok legősibb rétegeihez*, a való világba beágyazódott Tündérországi jelenléthez. Természetesen annak továbbfejlesztett változata, az ember előtti tündérvilághoz ebben a történetben csatlakozik valamennyi képzeletbeli vidék, mely a Föld felfedezésével eltűntek a térképekről. Igen szép többrétegű metafora.
A történet teljesen átlagos mese, talán annyiban különbözik, hogy az ijesztő szereplők nagyon is valóságosak: néha olyan érzésem volt, hogy egy multinacionális vállalat magyar képviseletének teljes menedzsmentjét össze lehetne állítani abból a rengeteg kisstílű, gonosz(kodó) pszicho- és szociopatából, akik a történetben előfordulnak. Arra utalok, hogy ez a mese azért nem nyolc év alatti gyermekeknek való.

Abban is hasonlít a Neverwhere-hez, hogy bár irodalmi igényessége átüt a fordításon, azért nem sokal több, mint egy forgatókönyv** regényesítése. Nagyon el tudom képzelni, hogy a szöveg lapos ott, ahol a filmben esetleg a látványvilág vagy a színészi játék elviszi a történetet. De nem vagyok biztos benne, nem láttam a filmet.

Könyvészetileg a borító nemzetközi viszonylatban is kiváló, de sohasem hittem volna, hogy itthon megérem az emelt sortávolság megjelenését. Valóban, képtelenség vásárlóerőt találni egy kisregényre?

Leginkább csak mese és/vagy Gaiman rajongóknak ajánlom, másoknak esetleg csalódást fog okozni.

Agave 2007. Puhafedelű, 211 oldal. Pék Zoltán fordítása

Jegyzetek:

* Erről bővebben (angolul) esetleg itt.
** Valaki volt szíves kijavítani, hogy a Stardust az író második regénye, nem pedig forgatókönyv adaptáció. Köszönet. Utánanéztem, valójában graphic novel storybooknak készült eredetileg.

2007. november 20., kedd

China Miéville - Vastanács (Iron Council)

Nagyon reméltem, több dolgot is, kettőt főképpen. Reméltem, hogy Miéville megérik, zabolátlan kölyökzseniből érett író lesz, aki törődik a közönségével. És reméltem, hogy megírja pontosan ezt a könyvet. Persze honnan a bakter ződre festett (öncenzúra)ából tudtam volna, hogy mit akar megírni? Nem tudtam, nem is érdekes, akármit is ír, ha így írja meg, pontosan a nekem megfelelő regény sikeredik belőle. Nem a történet számít, nem a szavak számítanak – hanem az eszme. Az Eszme. Reméltem, hogy Miéville megírja, kiírja az eszmét, amelyben hisz, megírja a marxizmusát.
És féltem, hogy ezt azelőtt teszi meg, mielőtt megérne, beérne mint író.
Félelmeim nem, reményeim beigazolódtak. All hail the great author!

Ez az a könyv, amelyet vártam, attól az írótól, akitől annyit vártam.

Ez a könyv végre szerethető*: a hősei szerethetők, megérinthetők, megtapogathatók – élnek, a történet mélyértelmű, sokrétegű, a szövegben alig található üresjárat, felesleges részlet**, díszítőelem, végre nem azt a célt szolgálja, hogy a szerző zsenialitását fényezze, a fantáziában is alig botlik az olvasó üresjáratba, üres ötletbe, gondolati rokokóba; fegyelmezetten minden a Cél szolgálatában áll. És mert van cél, a szöveg nem esik szét, nem válik önmaga unalmas paródiájává, mint a Perdido pályaudvar vagy tűnik egészében feleslegesnek, mint A heg (The Scar).

Mi is a Cél? Valójában nem tudhatom. Számomra az, hogy az Eszme nem veszett el, nem veszhet el. Elbukhat, letiporhatják (figyelj erre a szóra!), kiirthatják a történelemkönyvekből, de nem veszhet el. Ez a regény az Eszme visszatéréséről szól, az Eszmének állít emléket. A történet és szó szerint.

A cím, Iron Council, egy másik szocialista sci-fi könyv címére emlékeztet, Jack London The Iron Heel-ére (magyarul Vaspata), és a két könyv tartalmában is sok hasonlóságot hozdoz. New Crobuzon urai ugyanolyanok, mint a Vaspata kíméletlen iparmágnásai, ugyanúgy egy lázadást tipornak el mindkét könyvben és hasonlóan függőben marad a második forradalom. Természetesen a történet más, a megoldás más, és a címek is egymás szöges ellentétei: a Vastanács a lázadók reménye, az utópisztikus közösségi társadalom, a Vaspata pedig az iparmágnások kontinensméretű uralmát, az Oligarchiát jelenti.***

A regény cselekménye a Perdido pályaudvar, végállomás történései után évtizedekkel játszódik. New Crobuzon kapitalizmusa még fejlettebb lesz, elkezdi vasútvonalai terjeszkedését a kontinensen. Az első cselekményszál ekkor indul, az erőltetett indusztrializáció következtében megszületik a Vastanács, mely a kommunisztikus törekvések szimbólumává válik a városban. A második két cselekményszál egyike a Vastanács keresése, megtalálása a közösségi törekvések legelkeseredettebb képviselői által a városon kívül, a másik szál a Párizsi Kommünhöz hasonló felkelés kirobbanása és bukása, a Tanács visszatérése a városban. A háttérben dúl New Crobuzon háborúja egy másik, kevésbé iparosodott, de mágiában jártasabb hatalommal, Tesh-sel.

A cselekményszálak két fő szereplői csoport körül bonyolódnak. A fő szálat, a Tanács megteremtése, majd keresése Judah Low, Ann-Hari és Cutter szerelmi háromszögén keresztül ismerhetjük meg. A másik szál hőse a fiatal radikális, Ori, akinek történetén keresztül a New Crobuzoni Kömmün kitörését követhetjük végig. Ez a szál eszmeileg főként a terror, az öncélú erőszak feleslegességének bizonyítása, de ezen a szálon mutatja meg az író a radikális és mérsékelt közösségi erők közötti különbségeket és hasonlóságokat.

A fő szál nagyságrendekkel bonyolultabb, és több rétegű, nemcsak a nagyobb időtáv, összetettebb, információgazdagabb történések, hanem a szerelmi háromszög nyújtotta plusz motivációk miatt is. Judah neve beszélő név, az ő „árulása” ugyanúgy a mitológia magasságába emeli a Vastanácsot, mint Júdás árulása Jézust. Ebben a pogány evangéliumban tehát a Tanács Jézus, Ann-Hari Mária Magdaléna, Judah Júdás. Cutter számára az evangélista szerepe marad. Mivel Ann-Hari valódi szerelme nem Judah, hanem a Tanács, az Eszme, ahogy Judahnak is, a szerelmi háromszög valamiképpen négyszög, egy élő/élettelen résztvevővel. Égi és földi szerelem keveredik nehezen kibogozhatóan.
A regény tetőpontján Judah „árulása” saját emlékművévé, a remény örök szimbólumává emeli a Vastanácsot, mely nélküle talán meg sem született volna. Mint Júdás, ő is életével fizetett a tettéért.

A regény narrációja sokkal barátságosabb, olvasóközelibb, mint az előzményeké, a lineáris cselekménymenetet a kellő időben töri meg a beékelődött kisregényszerű rész, mely Judah és a Tanács sorsának összefonódását – az első szálat – mutatja be flashback módjára. A szöveg nem tartalmaz annyi „kis színest”, unalmas ötletelést, mint előzményei, mindössze egy helyen találtam benne olyan számomra felesleges, a történet szempontjából érdektelen kalandot – szerencsére aránylag kis terjedelemben –, mely untatott. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, ez a regény számomra innovatívabb, egyénibb fantáziát mutat, mint az előzmények. A stílus mindvégig egyenletes, igazodik a szereplőkhöz, és a környezetekhez, a jellemek kiforrottak, jól megragadottak, akinél szükséges (az ifjú Ori) a kellő/a történet által megkívánt, így hiteles változás is érzékelhető. A szereplők motivácói világosak, hitelesek, többnyire mélyek. A dialógusok élők, nem papírszagúak, nem erőltetnek bennfentes humort, felesleges „laza” dumát az olvasóra. (Bár ez Miéville-nek sohasem volt sajátja.)

A szövegben néhol irodalmilag tökéletes részletek lelhetők, melyek líraiságukkal és/vagy szimbolikus erejükkel nagy hatással voltak rám. Az egyik ilyen az esőcseppekbe, mint borostyánba fagyott napfény lírai képe, a másik az a szimbólum, amikor a maga által rakott sínről a Tanács rágördül a város sínhálózatára. Annak ábrázolása, amint egy újonc átesik a tűzkeresztségen, a begyakorolt manőverek és a valóság, az akció múltja, jelene és jövője összemosódnak elméjében, irodalmilag páratlanul erőteljesen megvalósított. Vizuálisan döbbenetes a holttestekből alkotott gólem mozgása. Igen megrázó jelenet, amikor a regény hősei a városból menekülő gépezettel találkoztak: olyan embertelen a helyzet New Crobuzonban, hogy még a gépek is elmenekülnek…

Néhány spekulatív szó Bas Lagról, a regény színteréről, és arról, hogy mi a szösz is ez a könyv valójában? Mi az a weird fiction, melyet Miéville írásművészete reprezentál.
Szubjektív vélemény, de azt hiszem, ezek a regények a science fiction és nem a fantasy alzsánerébe tartoznak. Számomra ezt a szóhasználat, a nevek nagyon is földi eredete bizonyítja leginkább. Judah, Ann, nagyon is földi nevek, a jiddis chaver, chaverim (barát, bajtárs, elvtárs – magyar szlengben haver) a kifejezések, az „Ecce Jabber!” grafitti, egy szörnyeteg bastardizált latin!!! neve, a Homo raptor geometridae, a ghul lény neve földi eredetről tanúskodnak. Mindegy, hogy a világot mágia szövi át, a földi emberek, földi neveikkel leginkább posztapokaliptikus vízióvá teszik a regényeket, mint fantasyvá. Mindegy, hogy a téridő szerkezete esett szét, dimenziók, idősíkok, párhuzamos univerzumok csúsztak egymásba – a kiindulási alap a mi Földünk. Miéville játszik velünk, de ez ezúttal nem bántam.

Nem tudhatom természetesen, hogy a regénynek mi a valódi célja. Ha a cél a marxizmus eszméjének megismertetése egy olyan generációval, mely azt sohasem élte meg, a nyilvánvalóságok ellenére is nem biztos, hogy teljesül. Angolszász területen legalábbis kétséges. Hiányoznak a marxista alapok a fiatal olvasóközönségből. (Nem mintha nálunk meglennének.) Félek, hogy az átlag fiatal olvasó úgy fogja ezt a könyvet olvasni, mint egyszerű fantasyt, sőt értetlenül elfordul tőle. Pedig a másik vélt cél, megőrizni az Eszmét, az emlékét, átmenteni kedvezőbb időkre – ahogy Judah (talán Miéville) mondja: „A történelem ment tovább. Nem volt megfelelő az idő.” Értve ezt a Vastanácsra, a New Crobuzoni Kommünre, a Kollektívára, de értve ezt a nagy kommunista kísérletekre is. – talán még veszélyeztetettebb az értetlenség által. Hiába mondják a regény utolsó szavai: „Voltunk, vagyunk, leszünk.” Ha nincs, aki őrizze a lángot, tovább vigye a zászlót, meséljen, akkor az emlékkel meghal a dolog. De lehet, az is a célja, a könyvnek, hogy éppen erre hívja fel a figyelmet. Emlékművekre szükség van.****

Ugye ismerős: Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!*****

Jegyzetek:

* A hatvanas ökölszabályom, miszerint, ha a hatvanadik oldalon nem szeretem a könyvet, már nem is fogom, Miéville három köteténél nagyon beigazolódott.

** Ragadozó ló. Szerencsére csak egyetlen bekezdés erejéig.

*** Természetesen a címen kívül akad párhuzam más alkotásokkal is!
Az idegengyűlölő Új Csévélők (New Quillers) Párt tagjainak „egyenruhája“, a feltűrt nadrág és a keménykalap engem legalalábbis a Kubrick-féle Gépnarancs Alexének és társainak „egyenruhájára“ emlékeztet.
Amikor először felbukkan, Drogon, a suttogó előttem mindenestül mint King Dark Towerének mesterlövésze tűnt fel. Később ez a hasonlóság elillan, de az első benyomás ez volt.
Mosolyogtam, amikor azt a megszólítást olvastam egy szónoklat elején:
„Sisters, councilors, comrades!”, mely egyértelműen Antonius sokszor idézett Caesar temetési beszédének parafrázisa. Shakespear is megvolt!
Megragadott, de természetesen nem valódi allúzió a vonatmotívum, hiszen az eredeti célközönségnek valószínűleg nincs tudomása arról, hogy a vonat, a páncélvonat milyen fontos szerepet játszott az orosz-szovjet polgárháborúban. Arról biztosan nincs, hogy milyet a mi Tanácsköztársaságunkban, és hogy napvilágot látott a bolsevizmus idején egy könyv a Tanácsköztársaság harcairól, melynek az volt a címe: Mennyei páncélvonat.

**** Emlékezzünk meg ehelyt a rencerváltás szobordöntögetőiről!

***** És nehogy mán túl komolyan vegyük magunkat:
A Szovjet Órások Szövetsége órásversenyt hirdet ideológiailag megalapozott időmérők tárgyában. A kakukkos óra kategória harmadik helyezettjének szerkezetéből minden órában kijön a kakukk, és azt kakukkolja: „Lenin! Lenin! Lenin!”. A második helyezett mű kakukkja minden órában kijön, és azt mondja: „Lenin élt, Lenin él, Lenin élni fog!”. Az első helyezett órából minden egészkor kijön Lenin, és azt mondja: „Kakukk! Kakukk! Kakukk!”.

2007. október 24., szerda

Szergej Lukjanyenko - Éjszakai Őrség

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.

2007. október 16., kedd

Raana Raas – Csodaidők Első könyv: Az ogfák vöröse

Nehezen találtam jelzőt erre a kötetre, azután előjött megfelelő: női könyv.
Két okból is húzódzkodom a regény megjelöléstől: egyrészt óvatosan kell bánni a „női regény“ szókapcsolattal (erről még emitt olvashatsz), másrészt ugyanaz a bajom a könyvvel, amiért az idén (2007) a Zsoldos díj zsűrije nem volt hajlandó értékelni azt: ez a kötet nem regényciklus, sorozat nyitó kötete, de nem is önállóan értelmezhető darab. Ez a kötet egyszerűen sem az önálló kötetetek, sem a sorozatok szabályai szerint sincs befejezve. Még a suspense esetleg megkérdőjelezhető eszközének használata sem indokolja ezt a befejezetlenséget, mert feszültségről szó sincsen az egész könyvben. Ezt itt, így abbahagyták. A többes szám szándékos: nem tudható, hogy a kiadó vagy a szerző vagy mindketten döntöttek úgy, hogy itt megállnak (még akkor is, ha esetleg a szövegből jóval több is készen állt volna), és a szöveget első könyvnek nyilvánítják. Azt sem tudom, hogy mekkorára tervezi a szerző a kész regényt, vagy regényfolyamot, de amit kiadtak belőle, abból szerkezetileg, történetileg úgy tűnik, mindössze a bevezetés első felét? olvashattuk, a történet kibontakozására, ha az ebben a tempóban halad, talán a harmadik-negyedik kötetben, ha sor kerül majd.

De nem terjedelme-terjengőssége okán állítom csupán, hogy ez női könyv, hiszen írója nő, szerkesztője nő, várható közönsége női közönség (mint az interneten felbukkanó rajongói bejegyzések, ismertetések zöme is ezt bizonyítja), szereplői a női könyvek megszokott szereplői, témái elsősorban a nőket érdeklő témák (család, gyermekek felnövekvése/nevelése), társadalom és jövőképe a konyhaablakból látható távlat, technológiája-tudománya szóra sem érdemes, érintőleges.
Női könyv annyiban is, hogy a férfiak ábrázolása a megszokott módon sematikus, a női ideák mentén mozog, valójában nem akad a férfiszereplők között egyetlen épkézláb, valóságos, „normális“ férfi sem. Zsarnoki pátriárka-sablon, lázadó, kelekótya, de értékes/géniusz fiú sablon, nagypapa/nagybácsi sablon, áramvonalas-géniusz hős sablon…

A terjedelmet azért hangsúlyoztam a bevezetőben és utána is, mert ez az első fantasztikus könyv, melynél teljes jogúnak érzem azt az alzsáner megjelölést, amely Wilson Tucker rosszízű space opera bon mot-jából származik. Tucker természetesen nem a zenedrámákra gondolt, amikor ezt a kifejezést alkotta, hanem a rádiós-televíziós szappanoperákra*.
Mert ennek a könyvnek a története úgy nyúlik, mint a televíziós szappanoperáké, a szereplők körülbelül olyan valóságosak, a környezet olyan hiteles, mint azoké. Azzal is a szappanoperák rokona, hogy családtörténetet mond el, mint amazok. Még az a didaktikus düh is tetten érhető benne, amely a magyar szappanoperák (Szomszédok, etc.) sajátja.
A történet megoldásai is a szappanopera jelleget erősítik, a történet folyását elősegítendő, vagy a főhősök motivációs hátterének biztosítására a szerző teljesen önkényesen tüntet el – fizikailag elpusztít –szereplőket. Minden nagyon klappol, „ki van találva“, mint a sakktáblán. A halál mindig kapóra jön. Csak az élet hiányzik. A jellegzetes időhúzó szappanopera dramaturgiai fogások és konfliktusforrások is bőségesen jelen vannak:
  • félinformációkból, felületességből származó félreértések,
  • az, hogy a szereplők betegesen nem figyelnek egymásra – lehetőleg a kritikus pillanatokban a legkevésbé** -, viszont mindenki más véleménye fontosabb számukra, mint az ún. szeretteiké,
  • vagy vélt félelmek, illúziók miatt hallgatnak el fontos információkat.
Nyilvánvaló a kötelező jellemfejlődés forrása és az eljövendő morális tanulság.

Másfelől a könyv kulcsregény. Nagyon is mai problémákat lő ki a távoli jövőbe, és sajnos nem kerüli el a kulcsregények csapdáját: a kulisszákat, díszleteket nem sikerül élettel megtölteni, a történet szempontjából mindegy lenne, hogy a szereplők lovas kocsit hajtanának, vagy űrkompot, a „politika“ tanyaközpont vagy csillagközi méretű játszmákat játszik***. A szerző meg sem kísérelt jövőbeli problémákat, témákat, konfliktusokat kijelölni: saját mindennapi, földi nyomorunkkal találjuk szembe magunkat - a csodaidőkben.

Mert a kötet rendkívüli ambíciókról tanúskodik. Már a címben is fellehető a szájbarágós igyekezet, mellyel a könyv nagyszerűségére kívánják felhívni a figyelmet, melyet azután tovább fokoz a történések szempontjából teljesen indifferensnek és feleslegesnek ható előszó, mely szerzőjének neve azonos az író pen-nevével.
Ambíciózus a jövő csillagközi társadalma ábrázolásának szándéka, bár teljesen sikertelen. Nem véletlenül: reális csillagközi méretű gazdasági-társadalmi hajtóerők nélkül a dolog még gondolatkísérlet szintjén sem hiteles – működőképes.

Még nagyobb, már-már tolkieni ambíció a jövő egyik lehetséges nyelvének megalkotása, és kétségtelen, hogy a szerző ebből a szempontból sikeres. Azt ne firtassuk, hogy egy kevert, angol-latin nyelv (nitan – kissé gyenge rövidítés) hogyan alakulhat ki egy gyarmatosító populációban, amelyben vélhetőleg nem klasszika-filológusok teszik ki a legénység döntő hányadát, és azt se firtassuk, hogy a jelenkori tendenciák fényében a nyelv éppen a bemutatott irányba fejlődik-e. Ez a könyv legtisztábban fantasztikus része, és a leginkább értékelhető teljesítmény, még ha a megvalósítás hagy is kívánnivalót maga után.
Mire gondolok?
Az idegen nyelvi részek dramaturgiailag és a narráció szempontjából is teljesen indokolatlanul és redundánsan jelennek meg, sőt tolakodnak elő, az idegen kifejezések értelmetlen, és unalmas ismételgetése mintha csak ugyanazt a célt szolgálná, mint a cím: hogy tudniillik belesulykolja az olvasóba milyen nagyszerű is az, amit olvas! Ráadásul a szerző kihagyott egy nagyszerű elehetőséget nyelvészeti ambíciói kiélésének szervesebb beillesztésére. Az idegen gyerek közösségbe illeszkedésének folyamatában ezt kevésbé bántóan, sokkal több indokkal és egészen elegánsan meg lehetett volna tenni. Csak gondoljunk arra, ahogyan Crichton ezt az ügyet kezeli a Tizenharmadik harcosban! Mellesleg ezzel a fogással a kislány zsenialitását a szájbarágásnál sokkal hatékonyabban kidomboríthatta volna. Ehelyett idegen nyelvű betéteket és lábjegyzetes fordításokat kap az olvasó.

A narrációs fegyelemmel ezen kívül is gondok vannak. Még akkor is a mindentudó narrátor magyaráz az olvasónak, amikor a szereplők gondolataiban járunk, akik rendre elmagyarázzák maguknak a kisgyerekkoruk óta magától értetődő dolgokat.

Természetesen sommás ítélet lenne annyival elintézni ezt a könyvet, hogy egy bizonyos közönség számára íródott, és azok valószínűleg remekül is fognak szórakozni rajta, más pedig jobb, ha fenntartásokkal kezeli.

Tehát a fenntartások figyelembevétele mellett, bizony igyekezzen minden olvasó végigkövetni a könyv nyelvi, társadalmi gondolatkísérleteit, és mindenekelőtt azt, ami a kulcsregényt kulcsregénnyé teszi: a mának szóló üzenetét.

Ha a politikai fejtegetéseket a maguk súlyával is tekintem, számomra a könyv alapkonfliktusa mindenekelőtt Izrael állam létének alapkonfliktusával állítható párhuzamba. A könyv a vallásos közösségek jelentette kihívásokról szól a modern társadalom és a közösségek tagjai számára, a hagyomány és modernség összeütközéséről, a közösségi és generációs határvonalak mentén élők dilemmáiról. Mindezt sajátos női szemszögből tárgyalva, melyre érdemes odafigyelni még akkor is, ha argumentumait nem szilaj kalandok és végsőkig sarkított konfliktusok tüzével, hanem a házitűzhely otthonos fényével világítja meg.
Érdekes és eredeti gondolat, hogy a zárt közösség tagjai életét a nagyobb társadalmi tér történései természeti erő-szerűen befolyásolják, hogy a tradicionális közösségből valójában lehetetlen a kiszakadás.

Nagyon remélem, hogy a ciklus folytatódik, egészségesebb szerkesztőelvek szerint rendeződik majd kötetekbe, és köteteit egy jövőbeli Zsoldos-díj zsűri érdemei szerint majd valódi regényként ítélheti meg.

Animus kiadó, 2006. 447 oldal, keményfedél

Jegyzetek:

* Ha a Zsoldos zsűri jelen állapotában ítélte volna meg a könyvet, az olyan lett volna, mintha a Dallast valaki az első három epizód után értékelné. Pedig hol van még onnan Pamela álma!

** Egyetlen példa. Giin kudarca a fiatal Yaannal egyetlen egyet mutat: a férfi tökéletesen és eredendően alkalmatlan a társadalomban betöltött szerepére. Természetesen ez a viselkedés a szappanoperai dramaturgia és az elvárt jellemfejlődés kötelező gyakorlata szempontjából tökéletesen indokolt, csupán a karakter hitelességét rengeti meg alapjaiban.

*** Felmerülhet, hogy sci-fi-e egyáltalán, nem merő science faketion, de ennek boncolgatása most messzire vezetne.

2007. szeptember 12., szerda

A.C. Clarke&Stephen Baxter – Napvihar (Sunstorm)

Ezt az ismertetőt nem a közben a Galaktikánál megjelent magyar kiadás, hanem a 2006-os Del Ray kiadás alapján írtam. Bár ez remélhetően nem lesz fontos.

A könyv csalódás volt. Hál‘ Istennek a Ráma folytatások után után nemcsak negatív hanem jobbára pozitív csalódás.

A negatívum csalódásra két okot is találtam. Ezekből az első valójában nem is csalódás, várható, mert általában minden Clarke regény negatívuma: nagy csinnadratta után végül is nem derül ki semmi. Az embernél nagyságrendekkel nagyobb szabású idegenek kiléte, motivációi, de főleg jogcíme arra, hogy Istent játszanak velünk, teljességgel homályban marad. A másik negatív csalódás, nekem az elsőnél még fájóbb, hogy ez könyv minden beharangozás, azonos szerzőpáros és egy darab azonos főszereplő ellenére sem a folytatása/megoldása az Idő szemének. Ezt ne is várja a könyvtől senki!

Pozitív csalódás volt viszont, hogy a nagy öreg, a hard sci-fi (akármi is legyen az!) atyja és legjelesebb képviselője teljes fegyverzetben, szinte megfiatalodva visszatért! Nincsenek Gentry Lee féle nonszenszek, (Akvitániai Eleonóra), Baxter féle kalandocskák! A nagy Clarke hangja hallatszik ismét: kozmikus/emberiség léptékű problémát, és az arra adott emberi léptékű, technológiailag tökéletesen megalapozott választ* láthatjuk – ezúttal nem az Idő szeme kisiskolás történelmi ismeretterjesztésének színvonalán.

Ez tehát egy tökéletes A.C. Clarke regény, valahová az első Rama és a II.-III. Űrodüsseszia** mellé helyezném színvonalban. A történet, a problémafelvetés, a karekterábrázolás, még a regényidő is hasonló.

Abban is hasonlít a három regény, hogy inkább szépirodalmi eszközökkel operáló futurológiai esszé, mint valódi szépirodalom. Hogy a közeljövő ábrázolásának minden bizonnyal izgalmas, de mindenképpen veszélyes ábrázolása ebben az esetben mennyire sikerült a szerzőpárosnak, arról csak erősen szubjektív véleményt tudok alkotni. Mivel a regényidő egy kissé kitolódott a jövő irányába, az esetleges futurológiai aránytévesztések nem ellenőrizhetők, mint az Űrodüsszeia esetében, mindazonáltal az Idő szeme kissé elnagyolt geopolitikai felállása ebben a könyvben megszabja a peremfeltételeket. Mivel a felállás ismertetése akkor meglehetősen durva volt, természetesen nem túl szigorú peremfeltételeket. Noha az első kiadás éve 2005, az írásé tehát kb. 2003, Kína és a Közel Kelet (Emirátusok, Irán, Izrael etc.) gazdasági-geopolitikai szerepe kissé nagyvonalúan ábrázoltatott. Clarke rettegése Kína politikai-társadalmi-gazdasági ambícióitól viszont tetten érhető, csakúgy, mint a harmadik Űrodüsszeiában. Nehezen hihető továbbá, hogy a szélsőséges iszlám fanatizmus egy szelíd ökumenikus vallás megteremtődéséhez vezetne, még akkor sem, ha tény, hogy a terrorizmus rémtettei sokszor furcsa ellenreakciókat váltanak ki. A nők olyan fokú térnyerése a politikában, mint amilyen arányban a regényben jelen vannak, a mai tendenciákból következhet, azonban egyéni megítélés kérdése, hogy erre ki mekkora realitást lát a jövőben. A magam részéről kissé indokolatlannak tartom, főként a nyugati civilizációkon kívül felemelkedő új szuperhatalmak lehetőségének árnyékában.

Az Elsőszülöttek, akikre némi utalás található az Idő szemében, ebben a könyvben egyenesen az emberiség elpusztítására törekednek. Motivációik indoklása egyszerűen nevetséges, módszerük ugyan impozáns, csodálatra méltóan nagyszabású, és még csodálatra méltóbb pontossággal kivitelezett, ám, mint a könyv mutatja, könnyedén* kivédhető. Dramaturgiailag viszont a tökéletes konfliktus és tökéletes alkalom/ürügy bemutatni az emberi faj technológia-politikai összefogásának lehetőségeit. Kissé olyan, mint a Pörgés: az ellenség mindenható és távoli, az egyetlen esély az összmunka. Tehát végre egy optimista könyv az emberiségről***! Az ebből következő forgatóköny viszont nagyvonalúan, bár átlátszóan a szőnyeg alá söpri az Idő szemében bemutatott „sokidejű“ Föld, a Mír megteremtésének, fenntartásának problémáját. Nem kapunk valódi választ a miértre, és azáltal, hogy az Elsőszülötteket a tér és idő urainak látjuk, láttuk az Idő szemében, kissé nevetséges, erőltetett (mintha az írók jártasságát bizonygatná az égi mechanikában) az ebben a regényben látható primitív kozmikus biliárd. Az a paradoxon is feloldatlan maradt, hogy bár az Idő szemében 2037 az utolsó mintavételi pont, tehát utána „vége a világnak“, ahogy az Elsőszülöttek tervezték, ebben a történetben valahogy mégis keresztülhúztuk az öregek számításait.

Az önfényezés sohasem volt idegen Clarke-tól, és ha nem is olyan tolakodóan, mint a Ráma folytatásokban, de itt is megtalálható. Nem maradhat el az űrlift ötlet felemlegetése, de az űrcsúzli gondolat polírozása, és kucsszerepének kidomborítása is ide tartozik.

Az előzményhez képest az emberábrázolás még hiteltelenebbre, papírszagúbbra sikerült, mint az előzményben. E téren nem történt előrelépés Clarke írásművészetében, ami ebben pozitívnak mondható az Idő szemében, az valószínűleg Baxtertől származik.
A két könyvben szereplő azonos hős, Biesa mintha nem ugyanaz a személy lenne, a kamaszok a könyvben mind ütődötten és nótóriusan hülyék, a sok női főbb szereplő nem nő, hanem szoknyába bújt férfi. A homoszexualitás suta, zsákutcás, szégyellős ábrázolása kilógó, szervesületlen mellékszál.

Mindazonáltal ez a könyv nem hiányozhat a sci-fi rajongó könyvespolcáról. Egy nagy név talán utolsó műve, méltó korábbi nagy regényeinek színvonalához, egy nagy technokrata optimista hattyúdala, talán egy egész korszak lezárása. A hard sci-fi rajongók megtalálhatják benne mindazt, amit kedvenc könyveikben szeretnek, de a futurológiai fejtegetések intellektuális kihívást nyújtanak bárki, a jövő iránt érzékeny olvasó számára is.

Magyar kiadás:
Galaktika, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2007. Gálvölgyi Judit és Németh Attila fordítása

* Más lapra tartozik, hogy az ismertetett problémára létezik jóval egyszerűbb, olcsóbb és biztosabb megoldás, de mivel a szerzőpáros az ábrázoltat választotta, és az egész regény ennek a megoldásnak az ismertetésére épül, így ez valójában felesleges, lábjegyzetbe való felvetés.

** A görög üpszilon átírása, legélesebben az odüsszeia-odisszeia írásmódja fájó és megoldatlan kérdése a magyar nyelvnek, mellyet az angol y átírásai csak tovább rontottak (A biokémiában is csata dúl a glükóz és a glukóz használói között, miközben vannak, aki a harmadik variációhoz, a glykózhoz ragaszkodnak. Helyes kis mocsár!). Magam a többséggel egyetértésben az odüsszeusz-odüsszeia hangzás híve vagyok, ezért bántja a fülem a szeptemberi Galaktika „időodisszeia“ felirata. Kicsit sok az „i“…

*** Gyanús, hogy a Ráma folytatások lesújtó emberiség képe Gentry Leetől származik. Érdekes lenne összevetni az idős író egészségi állapotát a művek keletkezési idejével.

2007. augusztus 28., kedd

Christopher Moore – Biff evangéliuma

„– Te már elkövetted Onán bűnét?
– Nem, de alig várom.“

Biff szerint a világ...

Olyan jól esett már a sok magát éktelenül komolyan vevő fantasztikus szaharság után végre egy egészen komolytalan, ugyanakkor mély gondolatisággal megírt könyvet a kezembe venni!
Mindazonáltal nem veszélytelen: a könyvet óvatosan kell olvasni nyilvános helyeken, tömegközlekedési eszközökön, mert a hangos röhögés könnyen a javíthatalan hülye cimkéjét aggatja az emberre.

Biff evangéliuma szabályos/szabálytalan evangélium. Jézus/Jozsua történetét gyerekkori barátja meséli el, akit az Ég arra szemelt ki, hogy vigyázzon barátjára egész életében, és holta után kétezer évvel – napjainkban – a maga „örömhírével“ feltárja végre az igazságot a Megváltó körül.

Hát megteszi!
Olykor vaskos, de mindenkor eleven és szórakoztató humorral, abból a fajtából, mely a „nagyok“ tetteihez asszisztáló, azokat kritikus szemmel és éles elmével értékelő kisember – Sancho Panza, Švejk, Small Small, Baldrick, Regös Bendegúz – sajátja. Az a humor, mely miatt többször is újraolvas az ember egy könyvet, ha könnyíteni akar a lelkén.

Lévi, akit Biffnek hívnak, „mindössze“ Jézus elveszett éveit mutatja be. Azokat az évtizedeket, melyek a Megváltó Templombéli szereplése és Isten Fiaként történt előrelépése között teltek el.

Biff szerint Jézus ez alatt az idő alatt a világgal és a kortárs(?) filozófiai rendszerekkel, buddhizmussal, taoval, hiduizmussal ismerkedett, és azok elemeit beépítette a maga tanításaiba. Mellesleg közben mindketten férfivá értek, és lehetelen kalandokon estek át. Biff persze lehetelen szexuális kalandokon is.

Mert a könyv, azon kívül, hogy profán evangélium egyben kalandos urban fantasy is, angyalokkal és démonokkal, isteni tervvel, jetivel és kung fuval.

Csak hogy minél harsányabban röhöghessen az ember.

A fordítás, eleven és magyarságra illesztett, Pék Zoltán kiváló munkája.

Többet mondani a könyvről felesleges. Olvassa el mindenki, aki nem veszi túlságosan komolyan magát – és ezt a kurva életet!

Agave Kiadó, 2006. 440 oldal, puhafedelű.

Iain M. Banks - Emlékezz Phlebasra (Consider Phlebas)

Nem ez volt az első Banks sci-fim (lásd Holtpont, későbbi postban), de illik ezzel kezdeni, mint az első Kultúra regénnyel.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.

Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…

A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.

Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.

A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:

„A bálványimádat rosszabb a vérontásnál”

Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.

A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.

Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.

Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.

* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.

2007. június 25., hétfő

China Miéville - A Heg (The Scar)

Süllyedt!
Talán a torpedójáték „bűvszava“ a legtalálóbb jellemzése ennek a teljes egészében maritim vonatkozású regénynek.

Pedig az elején az hittem, hogy nem az újranemolvasás lesz a sorsa a könyvnek.

Jól indult, feszesen, rejtelmesen – pontosan úgy, mint lazán hozzákapcsolódó előzménye, a Perdido pályaudvar, végállomás. Melyről tudjuk, hogyan végezte. Nagy, de be nem váltott, vagy csak részben beváltott ígéretként.
Jól indult, Miéville valóban fejlődött, érett erre a harmadik regényére, a könyvnek már van egyértelmű főhőse, cselekménye.

Odáig még nem jutott el, hogy a főhős valóban élő, nota bene, szerethető legyen, de kezdetnek megteszi. Ami ezzel a főhőssel a legnagyobb probléma, hogy rajta keresztül próbálja be- és megmutatni a történet valódi főhősét, így óhatalanul árnyék karakter marad – a nagyobb szabású alak és történet nem emeli fel magához a mellékszereplőt. Mert Miéville-nek nem sikerült az, ami Wilsonnak a Pörgésben: a mellékszereplő szempontjából láttani a valódi főszereplőt és a cselekményt, és ily módon főszereplővé változtatni a mellékszereplőt. Valójában így a főszereplő motivációinak, történetének bemutatása, jellemrajzának felállítása is elsikkadt.

A cselekmény sajnos mondanivaló szempontjából még sokkal silányabb, mint az előzményé. Nagyon egyszerű, mondhatni klisés, tizenkilencedik századi kalandtörténet ez, amely még nem is lenne valódi hátrány, hiszen valamiféle fél-viktoriánus steampunk világban, Bas-Lagon játszódik. De ha tudjuk, hogy Miéville miféle ambíciókkal kezdett neki a fantasy „reformjának“, és milyen írói teljesítményre képes időnként, akkor kevés. Ha az a szándéka, hogy meghaladja Tolkient, be kell vallani, az itt nemigen sikerült, sőt a könyv helyenként olyan ásítóan unalmas és hosszadalmas, hogy egyenesen bűn az olvasóra zúdítani azt a betühalmazt.

Mondanivaló, üzenet szintjén is sekélyesebb, mint a Perdido pályaudvar. Hiányzik belőle az (ál)tudományos fejtegetések elgondolkodtató izgalma is. Még az az izgalmas marxista felhang is kimaradt belőle, amely az előző kötetben megvolt.

Lássuk részletesen!

Úgy gondolom, egy regényt – különösen egy ekkora, csaknem hatszáz oldalas regényt – bátran lehet spoilerezni. Ha egy hosszabb mű egyetlen értéke a cselekménye, akkor az talán nem is ér meg alaposabb elemzést. Aki azonban nem óhajt még egy bekezdés erejéig sem megismerkedni a cselekménnyel, az nyugodtan ugorja át a következőt. Később ugyan hivatkozni fogok bizonyos nevekre, helyekre és eseményekre, de az általános kép, azt hiszem anélkül is felfogható lesz.

A Heg Bas-Lag tengerein játszódik. A főhősnő, a nyelvész Bellis Coldwine a Perdido pályaudvarban megírt bonyodalmak miatt önkéntes számüzetésbe vonul a városállam, New Crobuzon távoli gyarmatára. A hajót a legendás úszó kalózváros, Armada foglyul ejti, hogy utasait saját érdekében felhasználja. A város titokzatos vezérei, a heges arcú Szeretők varázsos küldetésre indítják népüket: egy párhuzamos dimenzióból akarnak átemelni egy avanc-nak nevezett óriási lényt, hogy igába fogják, és így a város mozgatását egyszer és mindenkorra megoldják. További tervük, hogy az avanc vontatásával eljussanak a legendás Heghez (melyet a bolygó kérgébe egykor más dimenziókból érkezett lények látogatása vésett), és hasznosítsák mágikus erejét. A vállalkozás fő irányítója a Szeretők testőre, a titokzatos Uther Doul, a regény valódi főszereplője, fő ellenlábasa a vámpír Brucolac (az első valóban szimpatikus vámpír életemben!). A felbukkanó mellékszereplők közül Silas Fennec, a New Crobuzoni kalandor említésre méltó, az ő mahinációi sokban hozzájárulnak a cselekmény alakulásához.

A legnagyobb hibának a regény bőbeszédűsűgét tartom. Ennyire szűkre szabott cselekményhez a már említett terjedelem ijesztőnek tűnik, s valóban, többnyire töltelékszöveggel van dolgunk. Olyan töltelékszöveggel, mely még csak is nem menthető. Nem felesleges mellékszereplők felesleges kalandjai, vagy felesleges leíró részek nehezítik el a szöveget, egyszerűen maga cselekmény és a helyszínek leírása nehézkes – és következetlen. Ebben a szövegben található meg a világ legunalmasab harc-leírása – öt egész oldalon keresztül, melyet megelőz egy érdekesnek látszó, ámde nevetséges és hiteltelen ötlet leírása. Olyan érzésem van, hogy a harcleírás csupán ezen ötlet kedvéért került bele. Ugyanakkor pedig később, közel a tetőponthoz, az ellábasok (Doul és Brucolac) összeötközésének, harcának leírása egyszerűen kimaradt. Hogy sohasem íródott meg vagy a szerkesztés áldozata lett egy ilyen szín, az valószínűleg sohasem derül ki.
Sajnos sok kortárs fantasztikus regényhez hasonlóan ötletparádévá vált a szöveg, olyan ötletek parádéjává, amelyek semmivel sem viszik előre a cselekményt vagy a jellemábrázolást, mindössze a szerző fantáziáját hivatottak demonstrálni. A kötet 47. oldalán kezdődően („– Tanner! Ébredj! Mesélni akarok neked Shalkrikatorról!“) ez odáig eszkalálódik, hogy a szerző egy mellékszereplővel egész oldalas dicshimnuszt zenget az ábrázolt világ eredetiségéről és fantasztikusságáról. Enyhén szólva olcsó fogás.
Egy ilyen funkció nélküli, esetleges ötlethalmaz előbb idegesítő, azután fárasztóvá és unalmassá válik. Érteni vélem a szerző szándékát, hogy dédelgetett világnak mind több szeletét igyekszik bemutani, de ebben az esetben – és többször a Perdido pályaudvar esetében is – ennek a szándéknak a regény látta kárát.

Utaltam rá, hogy a szereplők jellemábrázolása hagy kivetnivalót maga után. Valóban szinte mindegyik karakter jelleme hiányos, a teljesen kidolgozatlan mellékszereplők felbukkanása és eltűnése/újra előrángatása néha hajmeresztően esetleges. Számomra különösen fájó volt Uther Doul motivációinak teljes homályban hagyása.

Amilyen hiányos és következetlen a cselekmény és jellemábrázolás, olyannyira esetleges a szerkezet és narráció is.
A több – bár nem túlságosan sok – színhelyes történet színhelyei közötti váltást a szerző közjátékok beiktatásával oldotta meg. E téren következetesen és jól járt el, a titokzatosságot remekül fokozzák ezek a közjátékok, és a le-leülő cselekménybe életet is visznek.
A szerkezet Achilles sarka a narráció következetlen váltogatása. Főtömegében a szöveg múlt idő egyes szám harmadik személyű mindentudó narráció, de – s ennek először rendkívül örültem – helyenként megszakítják a főhős levélnaplójának részletei. A levélnapló abszolút kicizellált, stilizált irodalmi stílusa először bosszantott, de hamar megbékéltem vele: elvégre literátus ember leveleiről van szó*. Azonban ezek a levélnaplórészletek teljesen esetlegesen és indokolatlanul kerülnek a szövegbe, előfordul, hogy több száz oldalon keresztül a szerző egyszerűen „megfeledkezik“ a levélnapló létezéséről, hogy aztán egészen váratlanul, és oda nem illően egy-két oldal erejéig „előrántsa“ azt varázsló cilinderéből, és újra megfeledkezzen róla. Nem arról van szó, hogy a cselekmény olyan gyors lenne (bárcsak egy paraszthajszálnyival gyorsabb lenne!), hogy a naplószövegnek nem férnek bele, vagy, hogy a napló a felpörgő cselekménybe „suspense“ eszközként szolgálna. Sőt. Indokolatlanságuk a logikátlanságik fokozódik. Igen kétséges, hogy amikor valaki adott rendszerben az életét kockáztatva rendszerellenes cselekedeteket visz véghez, az első dolga az lesz, hogy mintegy írásos vallomásként azokat naplójába rögzíti. A bejegyzés vége felé Miéville erre maga is rájött, de nyilvánvalóan nem volt szíve megválni szeretett soraitól…

A logika figyelmen kívül hagyása a kis színes, az ötlet és az egyébként lanyha cselekmény kedvéért sajnos szintén tetten érhető. Sajnos ugyanolyan hihetelen/hiteltelen elemek kerültek bele a zabolátlan ötletelés következtében, mint amelyekre a Perdido pályaudvar esetében nem egy elemző rámutatott.
Hogy néhányat említsek. A hajókra épített úszó város jellemzői ugyancsak diffúzak, az író erre a leírás szerint nagyjából egy négyzetmérföldes területre, amelyen még nagy parkok, gyárak, üzemek, termőterület is megtalálható, százezer lakost telepít. Toronyházak nélkül ez nevetségesen túlzónak tűnik, mert az maga a szerző is elismeri, hogy toronyházak nincsenek Armadán. Egy közepes méretű vérengzéssel egybekötött polgárháború végén azután ez a százezernyi ember szinte maréknyinak tűnik fel.
Mint lovak körül forgolódó ember, külön fáj, hogy ezen a korlátozott felszínen, csak egy odavetett félmondat kedvéért Miéville lótenyésztést tételez fel.
Mindeféle iparuk van, de papírt nem tudnak gyártani. A papírhiány miatt tehát nem nyomtatnak könyveket, azokat rabolják e furcsa kalózok – de politikai röplapokkal képesek elárasztani az utcákat.
Egy olyan mély tengerészhagyományokkal rendelkező ország írójának tudni illene, hogy mit bír el és ki egy tizenkilencedik századi hajó, de a könyvben olyan szerkezeti megoldások, leírások kerülnek elő, melyek mágia nélkül elképzelhetetlenek – és esetünkben nincs szó mágiáról. A legkisebbel kezdve: nagy hajótestek közé bekerülő kisebb hajókat a hullámverésben a nagyok óhatalanul összezúzzák (egymást is!), hacsak a nagy törzseket igen erős bakokkal el nem választják egymástól. Erről szó sincs. Már a Perdido pályaudvarból tudjuk, hogy Miéville hadilábon áll a fémek sűrűségével, tömegük és térfogatuk arányával. Itt ez egészen hajmeresztő módon nyilvánul meg az avanc hámjának leírásánál. A hámot ugyanis harminc centiméter vastag rudakból kovácsolt, egyenként tizenöt méteres szemekből álló láncok kötik Armadához. A lánc hossza legalább öt kilométer. Vettem a fáradtságot és kiszámoltam egy minimálisra méretezett szem súlyát, melyekből ezen a hosszon körülbelül 350 szükséges. Egy szem körülbelül 16 tonnát, egy lánc 5600 tonnát nyom. Van belőlük minimum három. Kétséges, hogy azok úszó szerkezetek ezt a súlyt elbírják. A hab a tortán, hogy a Szeretők a lánchoz szükséges anyagot hajók lebontásával nyerik…

A történet belső logikáját szerencsére csak néhány apró hiba feszegeti, s ezek sem súlyosak. Egy-egy szereplő nem tudhat bizonyos történésekről, másoknak nem lenne szabad rácsodálkozni bizonyos eseményekre. Gyenge szerkesztéssel ilyesmi becsúszik, ha a szerzőt elragadja a mesélés heve.

Mindemellett akad néhány ragyogó részlet a könyben, melyért érdemes az olvasónak átrágnia magát a leült részeken is. Amikor Bellis megtalálja elrabolt könyveit a kalózok könyvtárában, vagy amikor addig írástudatlan tanítványa felfedezi az írott nyelvek létezését. A tengerparton rozsdálló ősi gépek leírása páratlanul jó, és elgondolkodtat Bas-Lag eredetéről.

Mert a legfőbb erőssége Miéville Bas-Lagi regényeinek maga a világ, mely állandó spekulációra késztet. Földi eredetre tett utalásaival – személynevekkel, elnevezésekkel, lényekkel. Arronax Lab, jihaaa!

Aki szerette a Perdido pályaudvart, okvetlenül olvassa el!
Én is alig várom már, hogy elkezdhessem a „folytatást“ a Vas tanácsot (Iron Council), mely legalábbis címében egy izgalmas jack londoni utalással valami marxizmust sejtet.

*: Bárcsak negyedannyira tudna levélnaplót írni Miéville, mint ahogy a mi Mikes Kelemenünk tudott!

2007. május 3., csütörtök

Arthur C. Clarke&Gentry Lee - Ráma folytatások

Két irányból is elfogult voltam ezekkel a könyvekkel. Egyrészt pozitívan, mivel a Rámát kifejezetten szerettem, másrészt negatívan, mert az ún. hard sci-fi méltatói szinte bibliájuknak tartják.
Elfogultságaim ötven százalékban beigazolódtak, sajnos negatív irányban: a regények minősége külön-külön, de összességükben sem közelíti meg a Randevú a Rámával színvonalát, és hozzák mindazt a rosszat, amit egy ún. hard sci-fitől vártam.

A hatalmas méretű regényfolyam (a Randevú nélkül több, mint 1500 oldal) két szerző munkája. Az idős Clarke nyilvánvalóan fizikailag nem tudta felvállalni egy ekkora anyag megírását, ezért a NASA egykori főmérnökét, Gentry Lee-t választotta társául a munkához. A választás kissé érthetetlennek tűnik, még akkor is, ha előtte már megírtak közösen egy sci-fi regényt, mely magyarul is megjelent Bölcső címen.

Az érthetetlen választás be is igazolta a negatív várakozást. A Randevú folytatásai mind irodalmilag, mind a tudományos fantasztikum vonatkozásában elmaradnak az előzménytől. Sőt több tekintetben szinte negálják azt.

A méltatások szerint a folytatások inkább karakter orientáltak, mint az első Ráma, bár ezt az kitételt csak akkor tudom értelmezni, ha a karakter -orientáltság és a közhely-orientáltság közé egyenlőségjelet teszek.

Mert ez az 1500 oldal bizony hemzseg az SF kliséktől, a másodosztályú hollywoodi akció és szentimentális filmek sablonjaitól, irodalmi közhelyektől. És mindezek ellénére, vagy éppen ezért, halálosan unalmas. A szereplők, szituációk és történések annyira közhelyesek, hogy több tucat gondosan válogatott másodosztályú sci-fi regény és forgatókönyv kvázi-random összeollózásával valószínűleg hasonló eredményre jutnánk.

Ekkora volumenű történetet lehetetlen spoilerezni, így bátran megadom a történet rövid összefoglalóját, hogy a későbbiekben könnyebb legyen hivatkozni.

A Rama II története (részletes olvasónapló itt) nem más, mint a Naprendszerbe belépő második Ráma osztályú idegen úrhajóhoz indított földi expedíció története. Mivel arra az időre az emberi társadalom éppen csak kilábalt egy súlyos gazdasági, politikai, lélektani etc. válságból, az űrhajózás az első Rama körüli színvonal alatt maradt. A technológiai elégtelenség és emberi gyengeségek következménye, hogy többen meghalnak, és végül a Ráma II-n reked az expedíció három tagja, Nicole des Jardins orvos (a regényciklus főszereplője), Richard Wakefield tudós/mérnök és Michael O’Toole tábornok, miután a föld koncentrált atomtámadást intéz a jármű ellen. A Ráma készítőiről és céljáról semmiféle információhoz nem jutunk. Annyi sejthető, hogy az embereken kívül még legalább két értelmes faj tartózkodik az űrhajón, amelyek közül az egyik valószínűleg nem baráti.

A Garden of Rama címét a tartalom ismeretében Ráma Édenkertjének kellene fordítani. Ez a kötet két élesen elváló részre oszlik. Az első felében a három Rámán maradt asztronauta útját mesélik el a Szíriusz csillag felé. A cselekmény főként akörül bonyolódik, hogy miként lesznek képesek az emberek az idegen technológia használatára, és miként próbálnak saját természetes szaporulatuk genetikai optimalizálásával legénységet biztosítani a Ráma ismeretlen időtartamú útja alatt. Ez az egy nő-két férfi összetételű csapatban nem megy zökkenők nélkül, de ennek ellenére a Szíriuszhoz már Richard és Nicole három lányával és Michael és Nicole két fiával megszaporodva érnek. A csillag körül a Rámák és hasonló járművek gigantikus fogadóállomása, a titokzatos Csomópont kering, ahol anélkül, hogy az embereknek valódi információt adnának, a Rámát átrendezik, megépül a jövendő emberi kolónia az Új Éden, és két önként a Csomóponton maradó kivételével az embereket útnak indítják vissza a Földre. A Ráma feladata ezúttal az, hogy kapcsolatba lépjen az emberiséggel, és fedélzetén kétezer emberi önkéntessel elinduljon egy ismeretlen útirány felé, bevallottan azért, hogy közben a Ráma alkotói az embereket tanulmányozzák. A regény második fele az emberi kolónia alapítását és történetét meséli el. Mivel a kétezer fős legénységben jócskán akadnak elitélt gyilkosok is, hamarosan a bűnözők ragadják magukhoz a hatalmat, és háborúba kezdenek a Ráma másik felében elszállásolt másik értelmes fajjal, amelyet sikeresen ki is irtanak. Nicole férje, Richard, a másik faj utolsó maradékát egy harmadik, szintén a Rámán utazó fajhoz menekíti. Nicole-t természetesen letartóztatják.

A harmadik könyvben, melynek címe Rama Revealed, − Ráma felfedi magát −, Nicole és gyermekeinek szökését meséli el Új Édenből, életüket a harmadik idegen faj városában, majd a háborút, melyet az emberek ez ellen a faj ellen indítottak. Mielőtt a háborúban minden elpusztulna, a Ráma építői mindenkit elaltatnak (hibernálnak?) a járművön, így az alvó legénységgel érkezik végállomására, a Tau Ceti körül keringő másik Csomóponthoz. A Ráma készítői itt felfedik magukat, és a Ráma küldetések célját.

Ez a folytatása annak a könyvnek, mely annak idején éppen eredetiségével, hangjával és titokzatosságával nyűgözött le. Noha a sztori és a szereplők sztereotípiáiért egyértelműen a társalkotó, a valós író a felelős, a történet ívéért és a Ráma valódi céljának kiötléséért egyértelműen a mélyen vallásos keresztény Clarke. Emiatt ez a könyv sajnos a kreácionisták és intelligens tervezettség hívők bibliája is lehet.

Ami megdöbbentően hiányzik a könyvekből, az a tudomány. Mert a világegyetem értelmének kérdésére adott transzcendens válasz minden, csak nem az, amelyet tudománynak nevezünk.

Ami fájón jelen van viszont a könyvben, az egyrészt a földi események teljesen üres és sehová sem vezető extrapolációja, és olyan mélységes pesszimizmus fajunkkal szemben, mely már a rögeszme határát súrolja.

A szerzők megragadtak a késő nyolcvanas évek társadalmi, technológiai, gazdasági, tudományos problémáinál, és ezeket a problémákat egyszerűen kilőtték a XXIII. századba. Ami az ebből a nyolcvanas évek végi pesszimista életérzésből fakad, vagyis hogy az emberiség javíthatatlan, tulajdonképpen az egyetlen valamirevaló színt hozta volna történetbe, ha a szerzők nem inkább valószínűtlen idegen életformák és társadalmak aprólékos, mégis hiteltelen leírásával töltik meg a lapokat. Tudniillik, az, hogy a Föld az idegenek vizsgálati alanyaként „válogatott” emberanyagot, sőt elítélt gyilkosokat is küld a Rámára, olyan drámai helyzetek és történések lehetőségét veti fel, melyeket egy Dick, egy Brabury, egy Simak vagy a Sztrugackij fivérek nem hagytak volna kiaknázatlanul. És annak ellenére, hogy a Lee-Clarke szerzőpár ezt a helyzetet is csak melodramatikus klisék sorával volt képes megragadni, még mindig a legerősebb része a könyvnek.

A javíthatatlan pesszimizmus már az első könyvben, a Rama II-ben is tetten érhető, hiszen a fő konfliktusforrás az, hogy a nemzetközi űrhajózási hivatal egy majdnem teljesen emberi hulladékból álló legénységet válogatott össze az expedícióra. Ez a válogatás talán magyarázható a Nagy Káosz okozta visszaeséssel, azonban a Ráma II első látogatása és visszatérése között eltelt több mint negyven évben a Föld már a Mars újratelepítésén fáradozik: természetesen ugyannal az emberanyaggal, amelyet a Rámra küldenek.

Van még a könyvben jókora adag öntömjénezés is, mely Clarke-nek sohasem volt sajátja, de mely a későbbi írói generációk rákfenéje. Többször elhangzanak a szereplők szájából az egész Ráma küldetés nagyszerűségéről szóló ömlengések, a férfi főszeplő speciel Lee önmagáról alkotott idealizált képe, átlag száz oldalankét valamilyen formában elhangzik Clarke mondása, miszerint „Bármely meglelően fejlett technológia megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Biokémiával foglakozó emberként mérhetetlenül idegesített Lee minduntalan ájult csodálata a biológia tudománya iránt és, hogy a könyvek „tudománya” főként elrugaszkodott biológiai spekulációkból áll. Lelki szemeim előtt megjelent a következő jelenet:

Lee kipirult arccal fordul az idős mester felé:
- Arthur bátyám! Eszembe jutott valami! Az AIDS olyan divatos, meg titokzatos, meg minden és olyan csúnyán bántak kezdetben a hordozóival. Nem kéne erről is írni?
- Írjá, Gentry fiam!
És írt.

Mindazonáltal azok, akiknek elég, ha hosszadalmas leírásokat ismeretlen rendeltetésű szerkezetekről, lehetetlen biológiájú és társadalmi berendezkedésű idegenekről, az élvezni fogja a könyvet.

Ha pedig valaki megveszi majd mind a négy kötetet legalább nem fog billegni az asztal. Bár a Randevú valószínűleg nem végzi az asztalláb alatt. Különben is jócskán vékonyabb.

Ja és az uplift ideát pofa nélkül lenyúlták Brintől.

2007. április 21., szombat

Bret Easton Ellis - Holdpark

Természetfölöttiről/horrorról még úgysem írtam.
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.

Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.

Át lettem abszva!

Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.

Félreértések, félreértések, félreértések.

Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.

Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…

Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.

Semmi sem létezik.

Át lettem abszva!

Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.

Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.

Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.

Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.

Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.

Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.

Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!

Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós

Neil Gaiman - Tükör és füst

Szeretek Gaimant olvasni.

Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.
Még a terjedelemre is ügyel, szinte sohasem terjengős, a történetei éppen olyan hosszúak, amilyen hosszúaknak lenniük kell.

Most éppen novellák.
A kötetnek Tükör és füst a magyar címe, valami előttem ismeretelen oknál fogva az eredeti többes szám lemaradt a tükrökről. Szóval, "Smoke and Mirrors".
Azért időzök el a címnél, mert – azt hiszem – a címmel akart valamit közölni a szerző. Egyrészt jelezni, hogy itt varázslatos történetek következnek majd. Másrészt utalni a színpadi bűvészek trükkjeinek mechanizmusaira. Harmadrészt ezáltal visszamenőleg jelezni, hogy a varázslatos történetek mögött trükk lehet. Negyedrészt vezérmotívumot adni a novellafüzérnek. Mert a trükkök és tükrök, a bűvész bizony visszatérő motívumok ebben a válogatásban.

Mi is az előszó első mondata? "Tükrökkel csinálják."

Angolszász területen kiadott novelláskötek esetében nem először találkozom azzal, hogy a szerző előszót ír a történetekhez. Nem akarom megítélni, hogy általában helyes gyakorlat-e ez, Gaiman esetében biztosan nem lehet kifogást emelni ellene: a novellák keletkezésének történetét, jellegüket bemutató néhány mondatos előszavacskák a kötet elején csokorba gyűjtve legalább annyira érdekesek, mint bármelyik történet.

Esszéíró akkor kerül bajba, ha a novellákról kell írni. Mi mondható el egy rövid történetről, anélkül, hogy kárt okoznánk magában elbeszélésben akár egy piciny rész felfedésével is?

Annyit mondhatok, hogy szinte valamennyi történet ugyanazzal az érzékenységgel, tehetséggel és a mese iránti végtelen vonzalommal íródott, mint az Amerikai istenek. A szerző nem ritkán klasszikus vagy népmesét dolgoz fel újszerű, rá jellemző tálalásban – hasonló sikerrel, vagy talán sikeresebben, mint Ilja Varsavszkíj tette.

Ritkán találni altémáktól és műfajoktól függetlenül ilyen egyenletes minőséget olyan hosszú időt felölelő válogatásban (1984-től 1998-ig, gyakorlatilag az írói pálya kezdetétől a kötet megjelenéséig), mint Gaimannél.

Személyesen négy írást emelek ki: a kezdő novellát, melynek angol címe "Chivalry" (talán Lovagkor lett magyarul?), s mely ízig-vérig angol bájával és meseszerűségével tündököl; a "We Can Get Them for You Wholesale"-t (talán: Megszámíthatjuk Önnek nagykeráron) eredetiségével, mely egyben a kötet legkorábbi alkotása, s mely kiválóan érzékeli Gaiman érzékét a groteszkhez (könnyű neki, angol) és a horrorhoz; a hátborzongató Babahúst (Babahús lett, mely elég találó - lenne, ha a az itt kettős értelemben használt "babycakes"-hez hasonlóan a babahús létező magyar szó lenne..., de egy fordítása legalább olvasható a linken, ízelítőül), mely abszurditásához méltóan nem lett hosszabb, mint egy jól sikerült Örkény egyperces; és az utolsó előtti történetet, a "Murder Mysteries"-t (Ki a gyilkos? lehetne), mely hosszabb történet és krimiben meséli el a világ teremtésének és Lucifer bukásának kezdetéről szóló történetet miközben felszínre kerül a Teremtő felelőssége is mindezekben.

A kötet egészében olyan volt számomra, mintha valamelyik jól sikerült régi szerzői Galaktikát olvasnék. Vagy Metagalaktikát. Igen. Mint azokban, alaposan megismerhető a szerző, sokféle alkotói korszakából, sokféle oldaláról.

Még a költő Gaiman is megismerhető – és e téren nehezen tudok bármit is mondani a magyar kiadás ismerete nélkül, mert meglehet, hogy a fordítások jobban sikerültek, mint az eredeti. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy Gaiman közepes költő-e, vagy csak saját személyes idegenkedésem az angol nyelvű verseléssel szemben mondatja velem, hogy a versek a leggyengébb részei a könyvnek, ráadásul a minőségük sem olyan egyenletes, mint a prózáké.

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a jól megírt rövid történeteket, melyeket más korban egyszerűen mesének neveztek. Ennek az elemzésnek is ez a kulcsszava.

Magyarul: Neil Gaiman, Tükör és füst, 1998 vagy 1999, Benefícium kiadó,

Neil Gaiman - Anansi boys (Anansi fiúk)

Szeretek Gaimant olvasni.

Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.

És ad valami kényelmes, otthonos érzést.
Az Amerikai istenekben a számtalan mitológiai utalással, a Tükör és füstben a régi Galaktikák, Metagalaktikák és Kozmosz-novelláskötetek emlékével.

És az „Anansi Boys“ (Anansi fiúk) az afrikai mesékkel melyeket még gyerekkoromból ismerek, érdekes módon szintén a Móra kiadó jóvoltából. Otthonos, mert a történet kiváltója, bár a szövegben explicite alig jelenik meg, az az Anansi, akit az Amerikai istenekben ismerhettünk meg. És ismerős, mert személyes érzelmeket pendít meg, melyekről majd a későbbiekben írok. Bár talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezekben az érzelmekben többekkel osztozom.

Egyszerű történet: egy apa meghalt és kisgyerekkorukban elválasztott fiai ezen alkalomból találkoznak. Elválasztásuk olyan régen történt, hogy az egyik fiú, a regény főhőse, még csak nem is emlékszik a másik létezésére. A fiúk megküzdenek az apa emlékével/örökségével, és természetesen egymással. Megtalálják igaz szerelmüket és valódi életüket.

A bonyodalom abból ered, hogy a halott apa nem más, mint Anansi, az ősi afrikai istenség és a fiúk az ő halandó nővel kötött házasságából származó gyermekei. Az isten apa örökölhető személyisége és mágikus ereje olyan egyenlőtlenül oszlik el a két testvérben, hogy az egyik (hősünk) rendezett hivatalnokéletet él Londonban, miközben a másik, az isteni fiú, körbeszélhámoskodja a fél világot.

Természetesen Anansi – jelleméből következően – még afrikai istenség korában számos ellenséget szerzett magának, akik az apa halála után most a fiain kívánnak bosszút állni, és mellesleg visszaszerezni a lelkek feletti uralmat, melyet Anansi kicsalt tőlük.

Mert Anansi nemcsak nekem lehet ismerős. A szélhámos archetípusa ő. Az az istenség, aki hol nyúl, hol pók alakban jelenik meg a mesékben (Gaiman szerint a pók az igazi) és ravaszságával kerekedik felül erős és erőszakos ellenségein. Persze nem hibátlan jellem. Önző, mint minden isten, de nem öl és aláz csak az ölés és alázás kedvéért: szeretnivaló szélhámos.

És itt jön a regény valódi ereje: annak ábrázolása, hogy mennyire zavaró lehet egy többé-kevésbé link apai alak egy többé-kevésbé normális fiúgyerek számára tökéletesen sikerült. Ez az a szál ahol kedvemre lubickolhattam az otthonosság érzésében. Zavaró apában én is szakértő vagyok. (Bár nagyon sokat adnék, ha megint érezhetném azokat a zavartságokat, amelyeket az én apám okozott.)

A regény másik erőssége a fegyelmezett mederben hömpölygő mese. Mert hömpölyög rendesen, magával ragad, de nem árad ki parttalanul. Gaiman megadja a módját terjedelemben is, de nem terjengős: a szöveg éppen akkora, amekkorának lennie kell. Pedig a kísértés az angolszász könyvkiadást ismerve nem lehetett csekély, hogy a leütések számát akár meg is duplázza az író. Kísértő érzés lehetett az Amerikai istenek jól megérdemelt sikere is, hogy Anansi valóban szerethető karaktere köré még nagyobb volumenű történetet szőjön. Szerencsére nem tette meg.

Tiszta szívből ajánlom a regényt a mágikus realizmus kedvelőinek. Nem fognak csalódni.

2007. április 3., kedd

China Miéville - Perdido Pályaudvar, végállomás

Nagy várakozásokkal vettem a kezembe a könyvet, mert a magyar fordítást mindenki dicsérte. Nagyon gondosan jártam el, direkt nem néztem utána az írónak, nehogy valami olyasmibe botoljak, ami befolyásolná az olvasmányélményt így vagy úgy.

És mindenféle csalódás ért.

A könyv ugyanis magán viseli minden pozitívumát és negatívumát egy első regénynek. Kivéve, hogy ez nem egy első regény, így jóval kevesebb negatívumnak kellene benne lenni, mint amennyi valójában van.

De nem akarom a negatívummal kezdeni, mert ez háromötödében egy jó könyv, egy igen ígéretes és eredeti tehetség munkája, és abban a háromötödben remekül szórakoztam. Vegyük előbb tehát azt a háromötödöt!

Miéville eredeti világot teremtett, egy fura alternatív földet, ahol a mágia keveredik a tudománnyal, ahol lehetetlen lények élnek együtt ugyanabban városban nagyon is közönséges emberekkel, egy olyan bolygón, mely a későbbi regények utalásai szerint lapos.

Nem úgy a regény, legalábbis nem úgy a háromötödében.

A színhely New Crobuzon, az alternatív világ leghatalmasabb városa, melyet egy brutális és korrupt technokrata kormányzat irányít. Ezt a várost minden tekintetben döntő mértékben az emberek határozzák meg, nagyon is földi emberek, akiket például úgy hívnak, hogy Isaac, mint a regény egyik hősét. Szándékosan nem írom, hogy főhősét, mert az ebben a műben nincsen. A város a gőzkorszak reneszánszát éli a tudomány minden ága értsd földi értelemben vett tudomány és a mágia tudománya virágzik. Kart karba öltve, elválaszthatatlanul. Viktoriánus kor annak erkölcsi skrupulusai nélkül. Ebbe a nem éppen idilli, de stabilnak látszó statis quoba zavar bele az álmokon élősködő, rémálmokat ürítő traszdimenzionális oltmolyok megjelenése. A cselekmény körülöttük zajlik, valamennyi felvonultatott szereplő ezeknek az elpusztíthatatlan gyilkos parazitáknak a szaporításán, fogva tartásán, elszabadításán, újra elfogásán vagy elpusztításán fáradozik.

A könyvnek számos erénye van. Az egyik legfőbb, hogy a város viktoriánus hangulatát maradéktalanul visszaadja. A másik erény a fantázia bőséges áradása, idegen fajokban, történésekben, helyszínekben és képekben. A harmadik erény, a kortárs társadalmi helyzetek ábrázolása – briliáns elrejtése a szövegben.

Mivel az eredeti szöveget olvastam, eleinte megfogott a szöveg nyelvezete is, amely remélhetőleg – és a hírek szerint valóban – átment magyarba. Annyit mondhatok, nem irigylem a fordítót. Irodalmilag a garuda szereplő monológjai nyűgöztek le elsősorban
és,
sajnos, azt kell mondanom, hogy minden téren a garuda lakja, és a monológok a legfőbb értékei a könyvnek. Mert a maradék kétötöd negatívumai, megint csak sajnos, súlyosabbak, mint a háromötöd pozitívumai.

A könyv beteg. Gyermekbetegségekben szenved. A kezdő író gyermekbetegségeiben. Egy tehetséges és rendkívül ambiciózus egyéniség nyomta agyon saját egyéniségével és/vagy túlméretezett szándékaival a szöveget.

Miéville láthatóan mindent akart egyszerre:

  1. Megteremteni a science fiction és a fantasy egységét, belekeverve a divatos (és szigorúan utánagondolva leginkább szánalmas) steampunkot. Az író többször deklarálta ellenérzéseit Tolkien túlhatalmával a fantasyban, és megkísérelte, hogy egy ahhoz hasonló bonyolultságú univerzumot teremtsen.
  2. Egyetlen könyvben megteremteni ennek az univerzumnak a körvonalait, szabályait, nyelvezetét, történelmét és mitológiáját.
  3. Izgalmas, széles olvasóközönség számára élvezhető, megkockáztatom, a filmesítést célzó történetet kreálni.
  4. Megalkotni ugyanakkor egy olyan zsáner fikciót, amely nyelvezetével besorolódik az irodalmi fővonalba, mivel
  5. Ábrázolni kívánta ugyanakkor a szerző marxista meggyőződésének megfelelő társadalomképet és kritikát.

Mi is sikerült mindebből?

  1. Az egység megteremtődni látszik, végig az agyamban motoszkált, hogy Bas-Lagra földi emberek kerültek valahogy (mint László Zoltán Nagatéjában) vagy a Föld maga változott Bas-Laggá, a tudomány és mágia, a hétköznapiság és a fantasy összekeveredése a nevek és elnevezések ilyesmit sugallnak, de sajnos az író pontosan a leglényegesebbel marad adós. Még utalás szinten sem derül fény a világ eredetére. A steampunk kissé más, mint amit mondjuk a Gépezetből megismerhetünk. Nem a Babage féle mechanikus, hanem mintha inkább valamilyen pneumatikus elven működnének a számítógépek. A szerző itt mindent összezavart, és kínjában, hogy helyrehozza a primitív logikátlanságokat még nagyobb marhaságokat hordott össze. Csak illusztráció: önmagától terjedő informatikai vírus csak a Nauman elven működő gépek esetében lehetséges. Ha a program lyukkártyán tárolt, a vírust valakinek el kell készíteni – így a unixra írt moldáv vírusok működnek, melyek e-mailben érkeznek, és szépen megkérik a júzert, hogy ugyan installálja már őket a gépére, mert erre ők maguk képtelenek… A világ azonban összességében, színeiben, hátterében meg se közelíti Középföldét, mivel
  2. a második szándék tökéletesen kudarcot vallott. A tömegével egymásra hajigált lények, helyszínek, események, mítosz-töredékek, históriai utalások nem állnak össze egésszé, sőt helyenként leginkább egymás hitelét rontják. Amit viszont tökéletesen agyonvágnak az a
  3. történet maga. A rengeteg cuccal nem tud mit kezdeni a szerző. Elvész közöttük, tömérdek logikátlanságba kerül a bőségből fakadó logikátlanságok feloldása. (Nem a mágiára gondolok, annak is megvannak a szabályai) A könyv a felénél elkezd egyhelyben topogni, önmaga ismétléseivé válik, az újabb és újabb előrángatott elemek nem megoldják, csak még inkább összekuszálják a szöveget, és nemhogy felélénkítik, hanem inkább megfullasztják a történetet. A háromötödénél kezdtem intenzíven unni, és az unalmam akkor érte el a mélypontját, amikor a nevezetes kábel lefektetését húsz oldalon keresztül kísérhettem figyelemmel. Mely kábelfektetés maga az állatorvosi ló a regény hibáinak szemléltetésére. Az egész több mérföldet körülölelő műveletet úgy hajtották végre, hogy a regényben végig hangsúlyos szerepet kapó milícia és a máskor rendkívül éber besúgóhálózat semmit sem gyanított. A szerző (és a megjelent kritikákból és vitákból láthatóan a fordító sem) tudott mit kezdeni az kábel anyagmennyiségeivel. A kábelek vastagsága és hossza sehogy sem ad ki kezelhető mértéket.
  4. A regény sohasem lesz irodalmilag széles körben elfogadott. Hiába a sziporkázó nyelv, a lelemények. A történetvezetés hibái, a karakterek teljes hiánya, és indokolatlan felbukkanásuk/eltüntetésük, báb jellegük, irodalmilag sem teszik teljes értékűvé a művet. A történetben egyetlen szerethető karakter sincs. Mindenki elkövetett vagy elkövet valami megbocsáthatatlan aljasságot, vagy egyszerűen üres báb, papírfigura.
  5. A meglepő, hogy a társadalomrajz, vagy inkább karikatúra hozzávetőlegesen sikeres lett. Talán az a titka, hogy a karikatúrához vázlatok is elegendőek, és nem kell szeretni a figurákat. Bár, magam is marxista lévén, a regény ezen része meglehetősen engelsire sikeredett. Ez talán védhető azzal, hogy a regényidő elvileg viktoriánus, de a modern problémák felmerülése ezt mégis kétségessé teszi. Nem tudok egyetérteni a szerző jogfelfogásával sem, de ezek már valóban csak személyes kifogások.

Összefoglalva, ezt a könyvet elsősorban fantasy rajongóknak ajánlom, nekik viszont melegen: új színeket és levegőt hoz a poshadtságba.

Hardcore sci-fi olvasók valószínűleg szenvedni fognak tőle, bár a megismerkedés ezzel az érdekes kísérlettel mindképpen megér egy misét.

2007. március 25., vasárnap

John Cramer - Einstein Hídja

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy fél éve készülök írni az John Cramer Einstein hídjáról, mert egyáltalján nem akartam írni róla. Nem érné meg az energiát máskülönben, de így, hogy párhuzamba lehet állítani valamivel, ami valóban jó, most Asimov Az Istenek is…-ével, talán mégis.

Az Einstein hídja a hard science fiction rajongók álma, ha ez az álom az jelenti, hogy rosszul megírt szöveget olvasol, súlytalan papírkarakterekkel, B osztályú sci-fi filmekből összevágott történettel, melyet bőségesen leöntöttek tudományos mázzal.

Ez esetben túlságosan is bőségesen. Tocsog a tudományos ötletekben, elméletekben, fejtegetésekben, nem is látszik valójában tőlük, mi is akar ez lenni. Szétázott a szöveg.

Az író, John Cramer elismert tudós, fizikus, kozmológus. Ez természetesen nem tartja vissza attól, hogy az olvasóra zúdítsa minden más tudományágba tartozó ötleteit is. Nem is lenne zavaró önmagában, tudósból lett írók igen gyakran használják gyakorlótérnek az olvasót ötleteik tesztelésére. Cramer ideái még csak nem is olyan légből kapott fantazmagóriák mint mondjuk azok, melyek a Slonczewski asszonynál feltűnnek a saját szakmájában.

Egy dolog hiányzik égetően a regényből, ugyanaz mely a Génszimfóniából is hiányzik és amely megvan Asimovban – az az apró dolog, amit egyszerűen írói tehetségnek neveznek.

Bármilyen kellő intelligenciával és olvasottsággal rendelkező emberi lény képes efféle könyvet írni. Talán még jobbat is.

De íróember sohasem követne el olyasmit, hogy a fő konfliktusforrást ügyetlen titokzatoskodás közepette gyatra fenyegetésként lebegtesse már az első oldalakon. Mely fenyegetés aztán B kategóriás filmként realizálódik, bár valójában egészen amatőr módon az ún. főszereplőktől távol, hogy aztán egészen eliminálódjon. Deus ex machina, ismerős?

A fenyegetés, mint máskülönben az egész könyv nem egyéb, mint ürügy, hogy a tudós szerző kiengedje magából a dühöt, melyet az váltott ki belőle, hogy a cúnya, cúnya demokrata szenátor bácsik nem vették meg neki a világ legdrágább játékszerét, a nagy SSC-t, a Szupravezető Szuper Gyorsítót.

A könyv nem más tehát, mint vérbeli science faketion. Science fictionnak, méghozzá hard SF-nek öltöztetett pamflet a szenátorok vakságáról, érzéketlenségéről és tudatlanságáról a tudomány őszentsége irányában (1), a cudar, anyagias világról meg a mockosz, mockosz politikáról. Azt meg kell hagyni, hogy a könyv ott élvezhető egyáltalán, amikor megszűnik sci-finek lenni és ez a pamfletség, alternatív történelemnek álcázva, teljes pompájában kivirágzik a regény második felében. Akkor még szórakozni is tudtam rajta. Mulatni.

Az egyetlen dolog, ami tetszett a regényben, az időparadoxon elegáns, és utánozhatatlan feloldása. Sajna ha elmondanám, romba dönteném még azt a kevéske eredetiséget is, ami a történetben van. Ha elolvasod úgyis megtudod.

Mert biztosan elolvasod. Reménytelen hard Sf rajongó vagy.

Jegyzetek:
(1) A tudós egyszerűen imádja költeni az adófizetők pénzét. Én is. A tudós meggyőződése, hogy a tudás megszerzésének jelszavával joga van az adófizetők pénzét saját hobbijára fordítani. Az én meggyőződésem is. A tudósnak meggyőződése, hogy rajta kívül senki sem képes felbecsülni a kutatásának fontosságát, legkevésbé a törvényhozók, aki végső soron azoknak a bizonyos pénzeknek az elosztásáról döntenek. Ezt én is így hiszem.

Ezt a tudomány függetlenségének nevezik, mely egy nagyon erős mítosz. Egy mítosz, mely pontosan ugyanannyira érvényes, mint a Szabadság, egyenlőség, Testvériség mítosza. Ha valaki keresgél a Medline-on, csuda dolgokat találhat. Például tudományos közleményt arról, hogy miféle különbségek van a harcsa által akváriumban vagy szabad vízben kiadott hangok között. Vagy mekkora nyomással préselik ki a pingvinek az ürüléküket…(ez utóbbi egyik szerzője magyar, és kiérdemelték érte az ig Nobel díjat)

Két évvel ezelőtt nagy felháborodást keltett, hogy a Szenátus visszavont két, az NIH által már odaítélt pályázatot, ha jól emlékszem összesen egymillió dollár értékben. A pályázatok egyike azt vizsgálta volna, hogy miként dekorálják a college hallgatók a szobáikat, a másik, hogy miként építik fel a college hallgatók személyes honlapjaikat.
Gimme a break!

2007. március 24., szombat

Isaac Asimov - Az istenek is...

Általában tudható, hogy nem vagyok nagy rajongója az ún. hard sci-finek, akármi is legyen az. A Sztrugackij fivérek, Dick vagy Zsoldos Péter bármelyik írása számomra „hardabb” sci-fi, mint Clark egész regény-életműve. És legutóbbi, hm, olvasmányélményeim csak megerősítették ezt a véleményemet.

Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.

A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.

Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:

A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.

„Az ostobaság ellen...
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”


Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.

Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.

Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.

Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.

Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
  • a másik univerzumban a pozitront biztosan nem hívják pozitronnak, mert nekik az a normális, és
  • biztosan nem élt Cervantes sem, hogy megalkossa Don Quijote alakját, aki a magyart a „szélmalomharc” főnévvel, az angolt pedig a „quixotic” jelzővel gazdagította. Na, ezt a jelzőt biztosan nem mondják abban a másik világban.

A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .

Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.



Jegyzetek:

(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.