Nem ez volt az első Banks sci-fim (lásd Holtpont, későbbi postban), de illik ezzel kezdeni, mint az első Kultúra regénnyel.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
Ugyanolyan várakozással vettem kezembe, mint a Holtpontot, és ugyanannyi, sőt még több csalódás is ért, mint azzal.
A plusz csalódás mindjárt a fordítás menthetelenül gyatra volta.
Nem tanácsként írom, gazdaságilag aztán végképp semmi értelme sincs, de szép lenne a kiadótól, ha rendesen lefordítva újrakiadná, a meglévő raktárkészletet pedig egyszerűen bezúzná.
Ennyivel talán tartoznak Banksnak és olvasóiknak is.
Miután kidühöngtem magam, megpróbáltam a magyar szöveg mögé hatolni, és élvezni a regényt, ért a másik csalódás: történet szintjén ez a könyv semmiről sem szól. Úgy értem, történet szintjén ez bizony maximum a Csillagok Háborújával állítható párhuzamba – semmi kézzelfoghatóan újat nem hoz. A karakterek szintjén csaknem ugyanez a helyzet. Ha a SW űropera, akkor ez a szuper űropera, de csak a nagyságrend különbözik, mint a Közért és a Tesco között: ott egyetlen bolygónyi űrhajó volt, itt több van.
Személy szerint fárasztottak a felesleges, sehova sem vezető kalandok, a nagyszabású felvezetés, a semmit meg nem világító, a célhoz semmivel közelebb nem vivő, „kis színes” ötletrohamok, hogy aztán az egész egy telejesen banális, semmit meg és föl nem oldó egyszerű hentelős befejezésbe torkolljon, mintha az író belfáradt volna saját történetébe és hőseibe. Bosszantottak a hajuknál fogva előrángatott szerereplők, akiket funkciójuk ellátása után a szerző, mint kesztyűbábokat a játékos dobott ki a regényből, láthatóan nem sokat vacakolva sem az ábrázolásukkal, sem a helyükkel a történetben. Mely történet túlságosan is sima: minden a helyén van, a főhős akkora mázlikészlettel rendelkezik, mely talán egy másik univerzum megteremtéséhez is elegendő lenne. Példának okáért az elorzott hajó kapitánya rá abszolút nem jellemző módon hang-emlékeztetőt hagyott hátra, hogy hősünk kényelmesen a bőrébe bújhasson…
A technikai-technológiai-tudományos balfogásokról nem szólok, mert nem tudom mennyiben az író és mennyiben a fordító „leleményei”. Például nem tudom, hogy az űrben értelmezhetetelen „a hajó vízszintbe került” kifejezés vagy a halott testén tátongó „Legalább fél méter átmérőjű lyuk” mint anatómiai nonszensz melyiküktől származott. Azon azért el kellene gondolkodni minden űr-sci-fit író embernek, hogy egy Ciolkovszkíj űrállomáson a gravitációt a forgómozgás biztosítja – már ha átadódik a forgó padlón keresztül a súrlódás révén. Folyadékok esetében ez még rendben is van (vödörben), de mi a helyzet a gázokkal? Elegendő ehhez a gázok belső súrlódása? Azon is illene elgondolkodni mielőtt űrcsata írására/fordítására adja fejét az ember, hogy a lézernyaláb nem közöl mechanikai energiát (a becsapódásakor elgőzölgő anyag kiváltotta nyomásváltozás/robbanás persze igen, de az más tészta), tehát a lézer „lövések ereje” nem „dobja a levegőbe” az embert, nem „rúgja ki alóla a lábát” és nem ”rángatja úgy, mint egy dühödt gyerek a babáját”. És, ha már lézer, akkor, ha „kúp alakú” a nyaláb – régen rossz.
Mindazonáltal ezt a könyvet nem szabad egy „újabb vaskos űropera!” felkiáltással elintézni, mivel a satnya sablontörténet hátterében igen mély gondolatok állnak, és bizony, ha az író odafigyel – véleményem szerint ha megszereti teremtményét -, bizony nagyon is eleven karaktert képes adni neki. Mondjuk az egész regénybe egyetlen ilyen kevéssé papírkarakter került, aki történetesen nem is a főszereplők egyike, és talán maga sem tudja, hogy mit keres a könyvben, mint a Disney-féle Micimackóban az ürge: Fal ’Ngeestra, az emberi elemző. Ő viszont aztán, amikor felbukkan, kárpótol a sok kliséért és papírfiguráért.
A könyv egyik gondolati íve arra konfliktushelyzetre épül, melyet Samuel P. Huntington 1996-ban – tehát Banks regénye után majd tíz évvel* – kiadott, A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvéből ismerhetünk, és amelyre az első kézzel fogható jel az első Öböl Háború volt – megint csak évekkel a könyv megjelenése után. Banks könyvében ugyanis egy ultraliberális civilizáció, mely magát minden szerénység nélkül csak úgy nevezi: Kultúra, és egy vallási fanatikus, militarista civilizáció csap össze egy Tejút szintű háborúban. Hogy a párhuzam egészen egyértelmű legyen, a regény mottója egy Korán idézet. Így hangzik:
„A bálványimádat rosszabb a vérontásnál”
Banks érdekes módon – nem tudom, hogy helyesen vagy helytelenül teszi –, de nem foglal állást a kérdésben. Bár az egyik félnek az függelékben leírt győzelme talán mégiscsak abba az irányba mutató rokonszenvre utal. A Főhős csillapíthatalan gyűlölete az egyik fél iránt lehetővé tenné az írónak egyfajta állásfoglalást, sőt talán elegánsabb írói eszközökkel mutathatta volna be a konfliktust, mint a regény végére biggyesztett függelék, de sajnos ez a gyűlölet motivációjának kifejtésével együtt elmaradt – ez a hiányosság szerintem a könyv egyik nagy gyengéje.
A függelék léte is azt bizonyítja egyébként számomra, hogy Banks egyszerűen belefáradt a történetbe.
A könyv másik gondolati íve a Kultúra gépagyai, az Elmék léte és a szereplők hozzájuk fűződő viszonya fölött feszül. Banks itt nem hibázott, és ezért minden elismerés megilleti. Mesterséges értelem képe túlhaladja Asimov robotjait, ugyanakkor úgy érzem, az Elmékben valamiképpen rejtetten az Asimovi törvények munkálnak.
Ősszefoglalva, ezt a regényt (még inkább az eredetit vagy az újrafordítását) minden sci-fi kedvelőnek ajánlhatom. Különösen azoknak, akik képesek üres kalandok kásahagyén átrágódva eltöprengeni remek és eredeti gondolatokon.
Agave Kiadó, 2005. 550 oldal, puhafedelű.
* Az igazsághoz tartozik, hogy Huntington saját, 1993-ban, a Foreign Affairs című amerikai lapban publikált hasonló című cikke kifejtéseként írta meg a könyvét, de ez nem változtat a Consider Phlebas megjelenési dátumán: 1987.
1 megjegyzés:
Keep up the good work.
Megjegyzés küldése