2010. szeptember 20., hétfő

China Miéville – The City & The City

Sógornőmék hoztak pár könyvet a Nagy Sátán Országából, köztük ezt, megosztom a benyomásom róla, de nem tudom, hogy magyarul mikor lesz olvasható. Ha viszont lesz, ne hagyd ki!

Hogy ez micsoda ötlet ezzel a két várossal! Mennyi lehetőség! Mennyi Kihasznált és kihasználatlan lehetőség. Írónak, gondolkodónak…
Fantáziája van Miévillenek, csodálatra méltó, gazdag és kellően kitekeredett fantáziája, és mindig bíztam benne, hogy dacára a korai sikernek, egyszer rendesen írni is megtanul; a Vastanácsban nagyon biztató jelek is szóltak erről, és ez a regény is, mint egy az átlagnál jobb krimi, már a kiváló író erényeit csillogtatja. Például már van benne főhős, és ezt a főhőst akár kedvelni is lehet, drukkolni érte. Szóval létezik írói fejlődés.

A történet azonban nem él azokkal az óriási lehetőségekkel, amelyeket az alapHELYZET tálcán kínál. Slampos, hétköznapi krimiplot lesz belőle, döbbenetesen kiszámítható befejezéssel. Ne hidd el, amit a fülszöveg ígér – Franz Kafka szelleme nincs jelen ebben a szövegben! Pedig jócskán beleférne. De nincs benne Chandler sem. Nem noire az atmoszféra, csak lepukkant, mintha a nyócker egy PC változatában indulna a nyomozás. Mintha Miéville túl sok Jo Nesbót olvasott volna… Pedig nem tesz az jót egy rendes írónak sem.

A HELYZETből fakadó atmoszférák ábrázolása azonban kitűnő, még ha a hangulat nem is annyira közép-európai, mint aminek szánták… [1]

Hogy mi a HELYZET?

Azt sajnos nem árulhatom el. A történet annyira szimpla krimi, hogy lehetetlen spoilerezni, azonban a HELYZET, amíg föl nem ismered, kellőképpen megbonyolítja a történetet, megnehezíti a főhős dolgát és életét. Az író meglehetősen sokáig jól takargatja, nagyon óvatosan csepegteti a felismeréshez szükséges információt, noha persze a HELYZET elég hamar felismerhető, ha eltöpreng az ember.

A HELYZETet Miéville meglehetősen jól érzékelteti a nyelvezetben is, alkotott egy-két pszeudo közép-európai nyelvet, és persze az angolt bitang jól használja [2] a HELYZETből fakadó jelenségek, cselekedetek, történések, helyzetek leírására. Az írói teljesítmény ezen a téren nagyon magasra értékelhető.

Amit nagyon hiányolok, hogy a szöveg nagyon hamar belefárad a HELYZETbe, nem hozza ki belőle mindazt a filozófiai, politológia, szociológiai, történelmi, pszichológiai, geográfiai gondolatiságot, amit Kafka biztosan kihozott volna. Maradt a csodaországba helyezett közepes krimi.

Nem tudok többet írni erről a regényről, mert minden újabb szó a HELYZET felfedéshez visz közel, és ha az idő előtt felfejtődik, akkor oda a varázsa ennek a könyvnek.

Pedig van neki, kár lenne érte, szóval bocs, de nem többet. Olvasd el!

Ja, a város és a város legjobban Budapestről közelíthető meg. Itt vannak a szomszédban.

China Miéville, 2009.

Jegyzetek:

[1] Sajnos a nyugati embernek semmiféle tudása nincs Kelet Európáról. Ha van, akkor hamis: vagy túl kedvező, vagy túl kedvezőtlen.
[2] Nem irigylem a fordítót. Olyan egyszerű leírni angolul „unsee”, hogy aztán azt is jelentse: szándékosan nem látni (vagyis nem tudomást nem venni róla, hanem nem látni, nem engedni a képet az agy látóközpontjáig eljutni, vagy ott blokkolni), ami ott van. Erre nekünk nincs szavunk.

2010. szeptember 16., csütörtök

Kondor Vilmos – Budapesti kém

Valamikor tavaly ősszel az egyik írószövetségi találkozón sokként ért a pletyka, hogy Kondor Vilmos egy hoax, a könyveket az Agave egyik szerkesztője írja. Nem tudom, hogy ennek mi értelme lenne a kiadó részéről, és, hogy igaz-e – de nem is igazán érdekelne, ha dolog még mindig működne. Azonban nem így van, és a Budapest ciklus harmadik kötetében akadnak gyanús részletek is.

Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…

A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.

Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.

Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.

Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.

A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.

Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.

A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…

Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.

2010. szeptember 4., szombat

Neil Gaiman – A temető könyve

A könyveknek megvan a sorsuk – az enyém pár perccel azután elveszett, hogy megvettem, de ez az idő elég volt arra, hogy belelapozzak, beleolvassak, és felhúzzam magam: az Agave nyomdai trükkökkel megint felfújt egy kisregényt regényméretre, megint át akarnak baszni. Így aztán, hogy elveszett a könyv, nemigen sajnáltam. De Bori másnap, meghazudtolva mindent, amit addig tudtam róla, elment és – csodák csodája – visszakapta az elveszett holmit.

Ha már, akkor…

És megint megtörtént a csoda, az utóbbi ötven év egyik legnagyobb irodalmi varázslója győzött: hozzáragasztott ehhez a nem annyira ragaszkodó könyvhöz és nem engedett el, amíg végig nem olvastam. Ami persze elég gyorsan ment, lévén a könyv valóban regénnyé pumpált kisregény.

De az első fejezet után már nem érdekelt a formátumbűvészkedés, a szövegről el-, le- és félrecsúszó (egyébként kiváló) illusztrációk (Dave McKean), csak a mese érdekelt. Ez egy meseregény, nehezen, vagy inkább túlságosan is könnyen behatárolható korosztálynak. Szerencsére Gaiman rögeszmésen hisz abban, hogy léteznek (még) olyan kiskamaszok, akiket az írott szó varázsával szőtt mesék, ilyesféle temetői történetek érdeklenek, lekötnek, így elmeséli ezeket a történeteket, olyan igényességgel, ahogy nagyon kis gyerekeknek vagy okos felnőtteknek kell mesélni. Egyértelmű, egyszerű, szép mondatokkal, nyelvi bűvészkedések és művészi pózok nélkül, ugyanakkor nehezen utánozható nyelvi gazdagsággal, játékossággal és fantáziával, helyenként a költészet szféráiba emelkedő képekkel. Pék Zoltán fordítása az első oldalak zörgése után hozzásimult a szöveghez, és megszólalt Gaiman hangja: valahogy így kellene fordítani másnak is, helyet hagyva az írónak.

A történet nem túlságosan bonyolult: szülei meggyilkolása után egy fiú a temetőben nő fel, évezredes szellemek és még vénebb, halálos cselszövések között. Ennyi a mese, de ha az ember más szemmel nézi, a mese mögött kibontakozik a fejlődésregény, a felnőtté válás, a világba kilépés metaforikus tere. Mi vagyunk Senki Owens, a temető árvája, saját életünk temetőjébe zárva, odakint halálos fenyegetéssel, idebenn barátságos holtakkal – félelmeinkkel – és kifelé igyekvő vágyainkkal. Idebent otthon vagyunk, még ha ez az otthon néha kísérteties is, az odakinttel meg kell ismerkednünk, bele kell nőnünk, meg kell szelídítenünk.

Van, akinek terápia lehet ez a szöveg, van akinek egyszerű, szép mese. Olvasd el, akárhány éves is vagy, ha felnőttél már, ha nem, ha fel akarsz nőni, ha nem.

Agave Kiadó, 2010, 277 oldal, puhafedelű, Fordította Pék Zoltán