2010. október 21., csütörtök

Cory Doctorow – Kis Testvér

Vártam erre a könyvre, alapvetően, mert mindig kész vagyok a tanulásra, jobbtól tanulni meg nem szégyen, és ugyebár C. Doctorownak igazán kiváló írónak kell lenni, ha már egyesek ennyire dicsérik (vö. félisten) és persze a kiadási siker is ezt bizonyítja.
Hogy a siker mennyire esetleges, manipulált és mérgező, arról már értekeztem, de ez nem zárja ki, hogy magam is ne szomjúhozzam rá. :-) Szóval tanulni akartam, megfejteni C. Doctorow sikerének a titkát – abban a reményben, hogy ez a titok pusztán az írói tehetség. Mellesleg a Doctorow-Stross jelenség és maga C. Doctorow is, már puszta említésükkel felbosszantanak, így ez az ismertetés – noha az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani, de – minden lesz, csak elfogulatlan nem. Azt is előrebocsátom, hogy a cselekményre egy szóval sem fogok utalni, mert ez a szöveg hajlamossá tesz, hogy az általam annyira ostorozott és elvetett tematikai elemzés irányába csússzak. Az Anti Doctorow, hogy Engelsre utaljak a Levelezőlapokon olvasható.

Kissé meglepett, hogy nem lettem okosabb, illetve igen, az lettem, csak másképpen, de ezt a nehezen szerzett tudást nem tudom (nem akarom, nem vagyok képes rá, etc.) a magam írói épülésére fordítani. De erről inkább olvass amott, most lássuk a nagy művet!

Sajnos azt kell, hogy mondjam, bármennyire is annak álcázták, ez nem irodalom. Legalábbis inkább a politikai pamflet és az esszéregény határán egyensúlyoz, a hangsúlyt erősen az első irányba tolva. Azt már most meg kell, hogy mondjam, csupán az összevetés végett, hogy Engelstől és Lenintől olvastam sokkal élvezetesebb pamfletet, és ettől még Márai esszéregényei is jobban izgattak… De ezek szubjektív dolgok.

Ami a valóság, hogy a cselekmény és a szereplők szigorúan a szerző ideológiájának, az általa hitt mítoszoknak és személyes rögeszméinek alárendeltek, ettől kezdve tehát szinte törvényszerű, hogy a történet konstruált, klisés és lapos, a szereplők élet- és hiteltelenek legyenek.

A főszereplő – hősnek inkább nem nevezem, bármennyire is szeretné az író hősként beállítani (Csitulj, dúlt elme, ez már megint a tematika irányába visz!) –, személyében C. Doctorow sikeresen ábrázolta azt a kamaszt, akit a felnőtt társadalom és többnyire kortársai egységfrontban utálnak. Nem is lehet másképpen: Marcusnak egyetlen szeretetreméltó vonása sincs. Tehetős szülei hátországával nagyképű, pimasz, modoros, pozőr, önző, lusta, gyáva, puhány, hazug, csaló és totálisan intoleráns mindennel szemben, ami saját kis körein kívül áll – egyszóval hozza a mai kamaszról alkotott kissé sztereotip képet. Állítólag okos, de ezt nem kell okvetlenül elhinni, mert okossága leginkább ravaszság és többnyire kimerül IT evidenciák (évtizedes algoritmusok és programozói fogások) kinyilatkoztatásaiban és az állítólagos kódírásban. Hogy ez a kódírás, amely a programozás csúfneve lehet, valójában mi, az nem derül ki, ami talán szerencsés is, mert esetleg arra jutna az olvasó, hogy az IT próféta író sem igazán tudja, hogy mi az. (Én még írtam gépi kódot és assembly-t is – azt nevezhetjük kódírásnak, és programoztam szinte valamennyi C előtti elterjedt jelentősebb nyelvben {ADÁban nem, kis hamis!}, szóval van némi fogalmam. De csitt! Megint a tematika mocsara felé tántorgunk…). Mindenesetre Marcus nálam halmozottan kimeríti annak a fogalmát, melyet házunk falán egyetlen szóban, gyufakorommal foglalt össze valószínűleg Marcus életkor-sortársa: KÖCSÖK. Ami önmagában nem baj, egy hitelesen ábrázolt köcsök akár érdekes, vagy legalább mulatságos lehet, azonban amikor ugyanarról a köcsökről azt akarja valaki bemesélni, hogy explicit szabadsághős, sőt, szabadságharcos, az már maga a merő hiteltelenség. Ez a „hős” ugyanis ostobaságból rendszeresen halálos veszedelembe sodor jó sok embert, köztük szerelmét és barátait is, hogy azután gyávaságból és puhányságból ott is hagyja őket, miközben önmagát biztonságba helyezi. Más időben, más földrajzi környezetben, felnőttként Marcus lelki és testi alkata a tipikus bolsevik komisszárt jeleníti meg. Ezen nem csodálkozom: Marcus minden valószínűség szerint az író tüköre, a Doctorow-féle emberfajta pedig dogmatikus, diktatórikus, toleranciát hirdet, miközben velejéig intoleráns minden más nézettel szemben, mindent jobban tud és saját meggyőződését/hitét/ideológiáját az egész világra rá akarja kényszeríteni. (Na tessék, megint elgaloppíroztam magam…)

Stiláris eszközökről nincs mit mondani, mert nem léteznek, erre egyes szám első személyben egyébként is kevés a lehetőség a narráció jellegénél fogva, de C. Doctorow (vagy érdemes fordítója, nem tudom, nem ismerem az eredeti szöveget*, de erről később bővebben) még azt a keveset sem használja ki: kamasz szereplői nem kamaszul beszélnek, ahogy szinte egyetlen szereplő sem saját magának megfelelően beszél. Többnyire mindenki az író hangján szólal meg, az író álláspontját képviseli, vagy untermannként aládolgozik, hogy cáfolhassa az ellenvéleményt. Nem javít a helyzeten, hogy Marcus időről-időre hosszadalmas és avétas IT kinyilatkoztatásokat tesz, végképp tönkresilányítva a szöveget. Tulajdonképpen az irodalmi egyszerűségen két okból sem kell csodálkozni: a politikai-ideológiai kinyilatkoztatások nyelvi eszköztára a közérthetőség végett egyszerű kell, hogy legyen. Különösen, ha a célzott embercsoport még az átlagosnál is sivárabb. Emlékezz csak a példára: „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás.”! A könyv üzenete ennek megfelelően ennyi: „Szabadság egyenlő kamaszhatalom plusz korlátlan szélessávú internet.”.

Az sem válik a szöveg előnyére, hogy idősről-időre e-mail imitációs tipó jelenik meg benne, ezt a fogást Crichton már a hetvenes években agyonkoptatta: csak a CP hajnalán volt igazán (Irónia. Vö. Crichton jóval a CP előtt megtette.) forradalmi komputerkódnak látszó szarságokkal spékelni irodalmi szöveget. Manapság olcsó modorosság. Szinte közhely. Nem is szinte.

Ha már közhely: a fordítás elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, melyet a magyar nyelv ellen fordítás elkövethet: a kortárs zsurnalisztáktól kölcsönvett irodalmi közhelyekkel tömte tele a szöveget – ráadásul többször még azokat is rosszul alkalmazta. Ezt nem szabad! Angolban, franciában ezek jól használva a választékos stílust jelentik, a magyarban azonban nem! Egyetlen bekezdést (265. o.) idézve:

„Ezek a cserkésztáborok évente csak három-négy alkalommal KERÜLTEK MEGRENDEZÉSRE (kiemelés tőlem), amitől Darryl és én – és még sok más Live-os is – VISZONYLAG HEVES LIVE ELVONÁSI TÜNETEKKEL RENDELKEZTÜNK (kiemelés tőlem).”

Mint mondtam, nem ismerem az eredetit, így nem tudom, a fordítás egyébként mennyire hiteles. Azt minden más újsütetű fordítónak is figyelmébe ajánlanám, hogy ne csak a cél és forrásnyelvvel legyen tökéletesen tisztában, hanem mindkettő kulturális viszonyaival is. Az Army Surplust például magyarra nem szó szerint illene lefordítani (katonai felesleg, 312. o.), hanem, ahogy Magyarországon mindenki ismeri, Military Shopnak, Military Butiknak, Katonai Bótnak vagy effélének..

A szövegben egyébként is hemzsegnek a buta elütések, sőt, helyesírási hibák – pedig az utóbbi években a Galaktika erre már sokkal jobban ügyelt. Ezek egyikére külön kitérek, mert súlyos stiláris hibával nőtt egybe. Szóval: valószínűtlen, hogy egy mai kamasz a „hadd” szót használná (különösen nem a Marcus féle köcsökök), azt mondják: „hagy”. A „hadd” így szimplán stílushiba lenne, de egy dével írva értelemzavaró és nevetséges helyesírási csőd.

Világosan látszik, hogy az író sikeresen túl van creative writing tanfolyamokon: a cselekmény ritmusa az ilyen kurzusokon megkívántakhoz igazodik (amikor már nagyon kell, a szereplők tessék-lássék keffentenek is egyet,mert a szüzesség elvesztése még mai kamasznak is csoda nagy misztérium – legalábbis Doctorow szerint), és nyilvánvalóan célközönség – a legrosszabb fajta liberalizmussal (vö. szabadosság, {érték}relativizmus és az igazság fogalmának egészen szabad megközelítése) megfertőzött geek kamaszok – számára íródott. Ennyit a creative writing kurzusok eredményességéről.

Nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen korosztálynak sem. A felnőtteknek azért, mert hamis, ijesztő képet kapnak az ifjúságról és önmagukról, a célközönségének azért, mert hamis tudatok és mítoszok halmazával zavarja meg a fejükben éppen gőzerővel zajló neuronális újraszerveződési folyamatokat. Még esetleg örökre az agyukba drótozódik az a számos köz- és önveszélyes baromság, amelyeket a könyvben találnak. Az könyv üzenete ugyanis, melyet a „25 év felett ne bízz senkiben!” szlogen fogalmaz meg, össztársadalmi szinten káros és veszélyes. Megfordult a fejemben, hogy paródia az egész szöveg, akkor viszont az a probléma, hogy a több mint háromszáz oldalon keresztül egyetlen mosolyt sem csalt az arcomra.

Na, sikerült többnyire tartalmi utalások nélkül megúszni**. Még egyszer: ha azokra is kíváncsi vagy, nézd meg a Tábori Levelezőlapokon!

Jegyzetek:

* Tudom, hogy C. Doctorow minden cucca ingyér letölthető a netről, de megbocsáss, elég volt egyszer.
** Még valami. Magam mániákus utó- és előszó gyártó vagyok, de azért túlzás, hogy egy regénynek három is legyen…

Kis Testvér, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2010., puhafedelű. 337 oldal.

2010. október 19., kedd

The Year’s Best Science Fiction 26th Annual Collection

Temérdek kellemetlenségtől szabadítja meg magát az ember, ha ezeket a válogatásokat [1] olvassa, legfőképpen attól, hogy minden megjelenő szirszart elolvasson. A másik, hogy eredeti nyelven olvasva a fordítás gyengeségei vagy ritkább esetben brillírozásai nem torzítják az írói minőség valóságát.

A válogató-szerkesztő [2] ízlésével lehet vitatkozni, mivel azonban személyük (Amerikában) évek tucatjain keresztül állandó, és mivel kénytelenek hozott anyagból dolgozni (a megjelent jó írások száma véges) az éves megjelenések összehasonlításai meglehetősen tiszta képet adnak az angolszász sci-fi novellairodalomról.

Ehhez a képhez tartozik, hogy a kétezres évek második felének válogatásait olvasva hajlamos voltam a zsánert úgy, ahogy van megérdemelt sírjába helyezni. A mélypont a 2008-as válogatás volt a 2007-es novellákkal: én, aki minden kézbe vett könyvet végigolvasok, még a felénél sem járok a jeles kötetnek… Pedig, ellentétben a kétezerötös Hartwell-Cramer válogatással, embernőstényeket baszó, értelmes poszthumán kutya poszt-poszt-poszt novella (by Michael Swanwick) nincs is benne…

Ezek után kissé félve kezdtem bele a tavalyi-tavalyelőtti válogatásba. És igen kellemes meglepetést ért, csupán a buszon és a budin olvasva, más egyéb írásokat notóriusan elébe helyezve, három hét alatt elolvastam ezt a terjedelmes könyvet: no more poszt CP, no more szingularitás, no more Ted Chiang – a sci-fi, mint a főnix feltámadott haló poraiból, és újra szárnyal (Ott az ékezet, te!). Nem kell persze azt hinni, hogy kényelmetlen magasságokban, az átlag olvasó számára érthetetlen és értelmezhetetlen magasirodalmi minőségekbe emelkedett: annyira nem újultunk meg. Visszatérés ez inkább a klasszikusokhoz és az új hullámhoz, a huszonegyedik század frissebb nyelvével, és tematikájával. Visszatérés az emberhez technológia fétisek és meglovagolt divattémák helyett. Majd három tucat novella mutatja ezt, és még Ian MacDonald elsőbben beszerkesztett novellája (An Eligible boy – tán megjelent vagy megjelenik magyarul), mely egyenesen bosszantott az írói módszere [3] miatt, sem tér el ettől a tendenciától. Kiszámítható vége ellenére a maga tematikájában egészen kiváló másik McDonald nagynovellában (The Tear) is az ember áll a központban.
A tematika sokkal szélesebb, mint az előző éviek – annak ellenére, hogy a korábbi évek divattémái szinte teljesen hiányoznak (no Ted Chiang). A közeljövőbe helyezett biológiai-társadalmi sci-fitól (Ted Kosmatka N-words) a távoli jövő nagyszabású űrsagájáig (The Tear) szinte mindenki megtalálja a kedvére való, színvonalas írást. Annak ellenére, hogy a már említett első McDonald írást leszámítva, a szándékos (olvasócsapda) tematikus modernség (vö. a szó eredeti jelentése, ami éppen divatos) nehezen érhető tetten.

Persze volt, ami bosszantott, mint Swanwick From Babels’s Fall’n Glory We Fled már-már chiangian modoros értelme(zhete)tlensége. Greg Egan pedig a szerintem egyik legokosabb sci-fi ötletet írta agyon a Crystal Nights-ban – bár az legalább izzig-vérig emberi történet maradt.

Szóval, ha az idei-tavalyi és a jövőre-idei válogatás is ezt hozza majd, egészen optimistán kezdem nézni a zsáner jövőjét. Már csak az kellene, hogy irodalmilag valami izgalmas, eredeti bukkanjon föl végre a sci-fiben.

Jegyzetek:

[1] Boldogabb időkben volt, hogy három ilyen válogatás is megjelent adott évről – és akkor még nem egyetlen ember, hanem általában páros szerkesztésben. A gond azokkal a kötetetekkel, hogy a beléjük válogatott írások, hm, kicsit gyengécskék.
[2] Jelen esetben Gardner Dozois, akinek CP-poszt CP elfogultságai és személyes szimpátiái sokszor bántóan nyilvánvalóak, de hosszú távon ez kiegyenlítődik.
[3] Annak idején Szélesi baszott föl azzal, hogy a szövegből nyilvánvalóan kilógott a lóláb: az egzotikumra éhes olvasót tömjük meg távoli népekre, kultúrákra vonatkozó, könyvtárból kibányászott ismeretekkel – nől tőle a karakterszám, és az olvasó mintegy lenyűgözve bámulja műveltségünket, széles látókörünket és közben észre sem veszi, hogy a történetben megrövidítjük. Szélesi – hál’ Istennek! – már évekkel ezelőtt fölhagyott ezzel. McDonald nem. India, Brazilia, etc. ezekkel ámít bennünket.

2010. október 17., vasárnap

Szentmihályi Szabó Péter – 66 új mini sci-fi

A könyv bemutatóján elhangzott, hogy ezek az írások nem humorosak, mert a gúny nem humor. Azt gondolom, hogy az. Nem a legkifinomultabb fajta, de az írások zöme szépen belesimul még az esztétikai definícióba is. Ezt a kötetet egy kicsit más szemmel kell nézni: azt hiszem egy ilyen indulatos szövegnél a leghelyesebb a Chicagói Iskola elvei szerint eljárni, az egészet szemügyre venni, beleérve az író vélhető szándékait is, mivel ha a könyvet részleteiben nézzük, igen könnyen sommás ítéletet hozhatunk, és kivágjuk a francba az egészet. Egy írórtárs a bemutató est folyamán kilencszer kérte el tőlem a könyvet, belelapozott, beleolvasott aztán undorral visszaadta. Bizonyára nem tetszett a jó embernek, hogy Gy.F. elkövető neve szinte minden lapon szerepel – és sehol sem pozitív értelemben.

Pedig Gy.F. szimbólum csupán, az elmúlt nyolc esztendő szimbóluma, amely egy olyan konzervatív, nemzeti – valljuk be! – soviniszta ember számára, mint SzSzP színtiszta rémálom lehetett.

És ez a könyvecske ennek a majd’ évtizedes rémálom sorozatnak az esszenciája. Vádirat, helyzetjelentés, jóslat és segélykiáltás. Nem több, de nem is kevesebb. Ez így, ebben a formában egészében talán nem az, amit irodalomnak neveznek – biztosan nem az, amit az ún. magyar irodalmi kánon annak nevez. Az írások többnyire nyersek, rájuk fért volna a nyelvi és tartalmi csiszolás, bár egy-kettő, különösen a Galaktikában már megjelent utolsó írás és a Széchenyi időgépe kerek, jól sikerült sci-fi darabok.

Egy könyvecske ilyen hirtelen, ilyen spontán, mert nem egyéb, mint immunreakció, mellyel az író ártalmatlan burokba csomagolja és kilöki a szervezetéből a mérget. A toxin azonban toxin marad, és az ártalmatlan burkot a gúny keserű mérgévé alakítja. Nincs mit tenni, le kell nyelni, egészben, egy ültő helyben. Vagy el sem kezdeni. Természetesen lesznek, akik éppen a becsomagolt méregre immúnisak, azok, akik jól érezték magukat az író rémálom-évei alatt, netán (haszon)élvezői voltak. Nekik nem való ez a könyv.

Ha nem csak helyezetjelentést adna, hanem valamiféle program/megoldás csírát is, tekinthetnénk politikai pamfletnek is, mely a – sajnos akár lehetséges – jövőkbe löki ki a jelen fájó tendenciáit, hogy kiteljesedésükben tűzze őket a gúny céltáblájára. Talán azért nem tartják egyesek sci-finek a novellák nagy részét, mert olyan fájdalmasan gyökereznek a mában, a realitásban, és a fantasztikus elemnek kevés köze van a tudományhoz bennük. Ez így nagyjából igaz. Annyira tudományos-fantasztikus irodalom ez, mint Bradbury 451-e. De az én meghatározásom szerint egy jövőbeli világ, még ha a jelen tudományának ellent is mond, vagy akár meg sem szólítja a tudományt, de levezethető a jelenből – sci-fi. Szerencsére. Mert nem a valóság, csak egy többé-kevésbé, szerencsére egyre kevésbé valószínű lehetőség. Ha valóság lenne, mindenkinek azt tanácsolnám, azonnal hagyja el a bolygót. Az egyetlen lehetséges módon…

SzSzP ugyanis vérpesszimista jövőképeket vázol elénk. Visszatérő motívumokkal, változatos környezeti katasztrófákkal, bürokratikus, korrupt és idióta világkormányokkal, globális média agyhalállal. És mindezen világvégék közepén a magyarság megrendítő végeivel és szánalmas diadalaival. Örkény utolsó magyarjain még lehetett mosolyogni, SzSzP utolsó magyarjai a tragikumot és a komédiát egyaránt nélkülöző, szimplán szánalmas figurák. Úgy tetszik, megérdemeljük kihalásunkat. Mindehhez még szánalmasabb ellenpontul szolgál a jövőben makacsul felbukkanó írói mumus, Gy. F. diadalmas gazdagodása és optimista helyzetértékelése – saját szempontjából bizonyára igaza van. Az író, mint a régi szómágiák, a rémség kimondásával és/vagy fokozásával próbálja csökkentetni a rettenetet, azzal, hogy a rémet nevesíti, talán azt hiszi, le is győzte azt.

Jogállamban talán így is lenne…

Így azonban a szöveg talán ellentétes hatást kelt. Az egész elfogult lett, gyűlölködő, egyoldalú, paranoiás, helyenként nem is burkoltan soviniszta, mondjuk ki, joggal kapja meg a ma olyan könnyen osztogatott antiszemita jelzőt is. Már csak azért az egyszerű, de ad absurdum vitt gondolatmenetért a nyitó novellában, mely azon a talán városi legendán, talán féligazságon alapul hogy izraeliek vásárolnak titokban földet Magyarországon. Nos, SzSzP-nél az izraeli vállalkozás szó szerint megveszi a földet: a termőföldréteget, hogy a zsidó állam, hm, kissé száraz, terméketlen talaját följavítsa.

Azt mondom: kár.

Kár, hogy elmúlt húsz esztendő, azon belül is nyolc olyan év, mely a Sebezhetetlen írójából ezt a szöveget hozta ki.

2010. szeptember 20., hétfő

China Miéville – The City & The City

Sógornőmék hoztak pár könyvet a Nagy Sátán Országából, köztük ezt, megosztom a benyomásom róla, de nem tudom, hogy magyarul mikor lesz olvasható. Ha viszont lesz, ne hagyd ki!

Hogy ez micsoda ötlet ezzel a két várossal! Mennyi lehetőség! Mennyi Kihasznált és kihasználatlan lehetőség. Írónak, gondolkodónak…
Fantáziája van Miévillenek, csodálatra méltó, gazdag és kellően kitekeredett fantáziája, és mindig bíztam benne, hogy dacára a korai sikernek, egyszer rendesen írni is megtanul; a Vastanácsban nagyon biztató jelek is szóltak erről, és ez a regény is, mint egy az átlagnál jobb krimi, már a kiváló író erényeit csillogtatja. Például már van benne főhős, és ezt a főhőst akár kedvelni is lehet, drukkolni érte. Szóval létezik írói fejlődés.

A történet azonban nem él azokkal az óriási lehetőségekkel, amelyeket az alapHELYZET tálcán kínál. Slampos, hétköznapi krimiplot lesz belőle, döbbenetesen kiszámítható befejezéssel. Ne hidd el, amit a fülszöveg ígér – Franz Kafka szelleme nincs jelen ebben a szövegben! Pedig jócskán beleférne. De nincs benne Chandler sem. Nem noire az atmoszféra, csak lepukkant, mintha a nyócker egy PC változatában indulna a nyomozás. Mintha Miéville túl sok Jo Nesbót olvasott volna… Pedig nem tesz az jót egy rendes írónak sem.

A HELYZETből fakadó atmoszférák ábrázolása azonban kitűnő, még ha a hangulat nem is annyira közép-európai, mint aminek szánták… [1]

Hogy mi a HELYZET?

Azt sajnos nem árulhatom el. A történet annyira szimpla krimi, hogy lehetetlen spoilerezni, azonban a HELYZET, amíg föl nem ismered, kellőképpen megbonyolítja a történetet, megnehezíti a főhős dolgát és életét. Az író meglehetősen sokáig jól takargatja, nagyon óvatosan csepegteti a felismeréshez szükséges információt, noha persze a HELYZET elég hamar felismerhető, ha eltöpreng az ember.

A HELYZETet Miéville meglehetősen jól érzékelteti a nyelvezetben is, alkotott egy-két pszeudo közép-európai nyelvet, és persze az angolt bitang jól használja [2] a HELYZETből fakadó jelenségek, cselekedetek, történések, helyzetek leírására. Az írói teljesítmény ezen a téren nagyon magasra értékelhető.

Amit nagyon hiányolok, hogy a szöveg nagyon hamar belefárad a HELYZETbe, nem hozza ki belőle mindazt a filozófiai, politológia, szociológiai, történelmi, pszichológiai, geográfiai gondolatiságot, amit Kafka biztosan kihozott volna. Maradt a csodaországba helyezett közepes krimi.

Nem tudok többet írni erről a regényről, mert minden újabb szó a HELYZET felfedéshez visz közel, és ha az idő előtt felfejtődik, akkor oda a varázsa ennek a könyvnek.

Pedig van neki, kár lenne érte, szóval bocs, de nem többet. Olvasd el!

Ja, a város és a város legjobban Budapestről közelíthető meg. Itt vannak a szomszédban.

China Miéville, 2009.

Jegyzetek:

[1] Sajnos a nyugati embernek semmiféle tudása nincs Kelet Európáról. Ha van, akkor hamis: vagy túl kedvező, vagy túl kedvezőtlen.
[2] Nem irigylem a fordítót. Olyan egyszerű leírni angolul „unsee”, hogy aztán azt is jelentse: szándékosan nem látni (vagyis nem tudomást nem venni róla, hanem nem látni, nem engedni a képet az agy látóközpontjáig eljutni, vagy ott blokkolni), ami ott van. Erre nekünk nincs szavunk.

2010. szeptember 16., csütörtök

Kondor Vilmos – Budapesti kém

Valamikor tavaly ősszel az egyik írószövetségi találkozón sokként ért a pletyka, hogy Kondor Vilmos egy hoax, a könyveket az Agave egyik szerkesztője írja. Nem tudom, hogy ennek mi értelme lenne a kiadó részéről, és, hogy igaz-e – de nem is igazán érdekelne, ha dolog még mindig működne. Azonban nem így van, és a Budapest ciklus harmadik kötetében akadnak gyanús részletek is.

Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…

A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.

Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.

Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.

Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.

A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.

Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.

A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…

Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.

2010. szeptember 4., szombat

Neil Gaiman – A temető könyve

A könyveknek megvan a sorsuk – az enyém pár perccel azután elveszett, hogy megvettem, de ez az idő elég volt arra, hogy belelapozzak, beleolvassak, és felhúzzam magam: az Agave nyomdai trükkökkel megint felfújt egy kisregényt regényméretre, megint át akarnak baszni. Így aztán, hogy elveszett a könyv, nemigen sajnáltam. De Bori másnap, meghazudtolva mindent, amit addig tudtam róla, elment és – csodák csodája – visszakapta az elveszett holmit.

Ha már, akkor…

És megint megtörtént a csoda, az utóbbi ötven év egyik legnagyobb irodalmi varázslója győzött: hozzáragasztott ehhez a nem annyira ragaszkodó könyvhöz és nem engedett el, amíg végig nem olvastam. Ami persze elég gyorsan ment, lévén a könyv valóban regénnyé pumpált kisregény.

De az első fejezet után már nem érdekelt a formátumbűvészkedés, a szövegről el-, le- és félrecsúszó (egyébként kiváló) illusztrációk (Dave McKean), csak a mese érdekelt. Ez egy meseregény, nehezen, vagy inkább túlságosan is könnyen behatárolható korosztálynak. Szerencsére Gaiman rögeszmésen hisz abban, hogy léteznek (még) olyan kiskamaszok, akiket az írott szó varázsával szőtt mesék, ilyesféle temetői történetek érdeklenek, lekötnek, így elmeséli ezeket a történeteket, olyan igényességgel, ahogy nagyon kis gyerekeknek vagy okos felnőtteknek kell mesélni. Egyértelmű, egyszerű, szép mondatokkal, nyelvi bűvészkedések és művészi pózok nélkül, ugyanakkor nehezen utánozható nyelvi gazdagsággal, játékossággal és fantáziával, helyenként a költészet szféráiba emelkedő képekkel. Pék Zoltán fordítása az első oldalak zörgése után hozzásimult a szöveghez, és megszólalt Gaiman hangja: valahogy így kellene fordítani másnak is, helyet hagyva az írónak.

A történet nem túlságosan bonyolult: szülei meggyilkolása után egy fiú a temetőben nő fel, évezredes szellemek és még vénebb, halálos cselszövések között. Ennyi a mese, de ha az ember más szemmel nézi, a mese mögött kibontakozik a fejlődésregény, a felnőtté válás, a világba kilépés metaforikus tere. Mi vagyunk Senki Owens, a temető árvája, saját életünk temetőjébe zárva, odakint halálos fenyegetéssel, idebenn barátságos holtakkal – félelmeinkkel – és kifelé igyekvő vágyainkkal. Idebent otthon vagyunk, még ha ez az otthon néha kísérteties is, az odakinttel meg kell ismerkednünk, bele kell nőnünk, meg kell szelídítenünk.

Van, akinek terápia lehet ez a szöveg, van akinek egyszerű, szép mese. Olvasd el, akárhány éves is vagy, ha felnőttél már, ha nem, ha fel akarsz nőni, ha nem.

Agave Kiadó, 2010, 277 oldal, puhafedelű, Fordította Pék Zoltán

2010. január 14., csütörtök

Szolgálati közlemény

Kedves Dwalin (vagy ki?)!

Ha már tetten értelek :-) a blogon, nem lehetne valami hozzáférést kapnom ahhoz a távoli projecthez? Csak kíváncsi vagyok...

Bocs a tolakodásáért:

Tony

2010. január 2., szombat

Árnyékban

Az amerikai sci-fi irodalom adu ásza, Orson Scott Card egyáltalán nem ismeretlen a magyar közönség előtt. Nevéhez fűződne talán a legnagyobb hazai SF könyvsiker, ha a Végjáték (Ender's game) nem piaciatlan körülmények között lát napvilágot, és csaknem biztosan ő viszi a zsáner addigi legnagyobb kiadói bukását Magyarországon az immár piaci körülmények között megjelent Fajirtással (Xenocide).

A bukás okainak elemzése mindenképpen megér egy bekezdést, annál is inkább, mert ezen esszé témája éppen az Ender univerzum egy másik vonulatának ismertetése, mely vonulat szintén tartalmaz hasonló buktatókat – és a hírek szerint a Galaktika éppen erre készül.

Tehát, a fajirtás bukásának véleményem szerint elsősorban nem piaci okai vannak: a könyv sokunk számára egyszerűen élvezhetetlennek bizonyult, föként a Végjáték, és a Holtak Szószólója (Speaker for the dead) kötetek után. A hírek már akkor is közel fénysebességgel terjedtek, a moderált rajongók tehát nem szánták pénzüket egy rossznak ítélt könyvre az akkor igencsak meredek áron. De valóban olyan katasztrofálisan rossz-e a Fajirtás? Igen is, meg nem is. Igen, ha az előzmények fényében tekintjük, és igen, ha önmagában, a folytatás nélkül olvassuk. És nem, mert van folytatás, sőt, a kötetből kimaradt szerzői utószó és a "folytatás" ismeretében nyugodtan elkönyvelhetjük, hogy nem is a folytatás, hanem valójában a könyv második fele hiányzott/hiányzik! Ha az ember mindkettőt elolvassa, a Fajirtás-Children of the mind (Az elme gyermekei) az átlagosnál sokkal jobb könyv, méltó lezárása az Ender ciklusnak. A szerző tulajdonképpen briliáns megoldást ad Ender-Szószóló és az emberiség sorsát látszólag zsákutcába vivő történetre. Nem marad elvarratlan szál és még a mániákus magyarázat-igénylők is megkapják a magyarázataikat a borotvaélen táncoló történetben. És mindenképpen megérné, hogy egy avatott fordító és egy elszánt kiadó törlessze végre ezt a régi adósságot.

Ugyan hiábavaló a volna világában barangolni, de az ember eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a Fajirtás végén ott van az a bizonyos utószó? Ha az olvasó akkor tisztába jön azzal, hogy fél könyvet kapott, és miként a Holtak Szószólójával tettük, kivárjuk a folytatást? Akkor talán nincs bukás, talán már rég megjelentek volna az Ender univerzum másik vonalának kötetei, az Árnyék regények. Talán…

Az Árnyék regényekben (Ender's Shadow (Ender árnyéka), Shadow of the Hegemon (A Hegemón árnyéka), Shadow Puppets (Árnyfigurák), Shadow of the Giant (Az óriás árnyéka)) az író azt meséli el, amivel az Ender univerzum eredeti szálának lezárása után is adós maradt, és amit a Holtak Szószólójában az Ender által írt a Királynő és a Hegemón mű kapcsán sejtetni engedett: hogyan vált Ender bátyja, Peter Wiggin, Hegemónná, és miként sikerült békében egyesítenie a föld nemzeteit.

A történet azonban nem ilyen egyszerű.

A sorozat elsö kötetével, az Ender árnyékával, Card elérte azt, ami tudtommal nagyon keveseknek (talán senkinek sem?) sikerült: elmondani ugyanazt a történetet egy másik szereplő szemszögéböl – ugyanabban a minőségben. A regény hőse Bean, a legkisebb, legfiatalabb tagja Ender csapatának. Bean, akinek valódi kilétével még Ender sincs tisztában, az egyetlen, aki képes lehet megismételni Ender katonai teljesítményét. Anak ellenére, hogy Enderrel ellentétben ő viszont nagyon is tisztában van vele, a képernyőkön nem játék, hanem valódi élethalálharc folyik.

Természetesen Bean-nek is megvannak a maga korlátai, a maga ellenségei.

A következő három kötet azokat a küzdelmeket meséli el, amelyeket a csillagok közé vonult Ender nélkül magára hagyott egykori "árnyék" önmagával és ellenségeivel folytat. Hogy a végső győzelem egyértelműen győzelem-e, annak eldöntése az olvasóra marad. Mellesleg valóban elolvashatjuk, hogyan sikerült Peter Wigginnek egyesíteni a Föld nemzeteit. A Hegemón árnyéka az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka történetei ugyanis már nem egyértelműen Bean-éi.

Az Ellenség legyőzése, a külső fenyegetés megszűnte után a kényszer szülte egység alól kitörő nemzetállamok szinte azonnal megkísérlik valóra váltani birodalmi álmaikat, és erre kézenfekvöen az Ender csapatában kinevelt katonai lángelméket próbálják felhasználni. Úgy tűnik, egyedül Peter Wiggin akar és képes szembeszállni a nemzeti öntudatok őrületével. Viharos gyorsasággal megszerzi a Hegemón tisztét, azonban az adott geopolitikai helyezetben ez nem több puszta címnél, és a fiú még Bean segítségével sem képes elejét venni a rettenetes háború kitörésének, mely az Ázsia feletti uralom megszerzéséért robban ki az egysített muszlim világ, Kína és India között. A két – a katonai és a politikai – géniusz méltó ellenféllel kerül szembe, aki zseniális őrületében képes lehet megszerezni az egész világ feletti uralmat.

A befejezö kötet, Az óriás árnyéka, az Elme gyermekeihez hasonlóan teszi fel a koronát erre a regényciklusra, azonban több elvarratlan szálat, illetve inkább továbbviteli lehetőséget rejt magában.

Vegyük észre, hogy az Árnyék regényekben, melyek több, mint tíz évvel a Végjáték és a Holtak Szószólója után keletkeztek (1999, Ender árnyéka) a szerző és az olvasó is gúzsba kötve kénytelen táncolni. Az olvasó már tudja, hogy Peter végül valahogyan egyesíti a világot, az írót pedig az önmagára által megteremtett jövőkép tartja fogságban. Ez a tánc azonban, hála az író zsenialitásának, könnyed és rendkívül évezetes marad, az olvasó képes elfeledni minden előzetesen rendelkezésre álló információt és átadni magát a történet sodrának.

Vessünk tehát néhány pillantást a Card által teremtett jövőre!

Ismerve a Végjáték keletkezését, csodálatra méltó, ahogyan az író azidőtájt (1985 előtt, sőt 1977-ben, ha az alapnovellát tekintjük!) előre látta a világháló fejlődését, a hálózati kapcsolatok egyre erősebb befolyását a társadalom minden területére. A Fajirtásban leírt ansible-kapcsolat pedig nem más, mint azoknak a ma folyó, egyre eredményesebb kísérleteknek az eredménye, melyek a kvantummechanikai elveken megvalósítható részecske(foton)pár kommunikáció megvalósítására irányulnak. Ezek azonban pusztán technológiai finomságok.

A Végjátékban megjelenő társadalmi változások előrejelzésben már nem volt ilyen szerencsés, bár nem róható fel neki, hogy 1985 táján nem volt képes előrelátni a Szovjetunió bukását, a Varsói Szerzödés felbomlását. Senki sem látta előre. Aki azt állítja, hogy ő igen, nos – az legalábbis politikus!

Card azonban már a Ender árnyékában lazítani próbálja – sikerrel – saját kereteit, és képes megteremteni a hitelesség varázsát – még ebben az akkorra már alternatív jövővé vált világban is.

A folytatásokban már könnyebb a dolga: az újra nemzetállamokra széteső Földön készséggel elhisszük, hogy széthullik a Varsói Szerződés, felbomlik a Szovjetunió, és lo and behold! egyszerre csak a közeljövő/jelen geopolitikai helyzetével találjuk szembe magunkat. Az egyesült muszlim világ jelentős geolpolitikai tényezövé válik, Kina és India birodalmi álmokat dédelget, miközben az Egyesült Államok sértődötten visszatér a ciklikus izolációs politikájához. Európa elvesztette egységét, újra csak régi birodalmaik emléke felett nosztalgiázó nagy, és sohasemvolt birodalmaikról álmodozó kis országok nyugdíjasothonává válik. Oroszország – szicsasz – a korrupció langymelegében szokásos téli álmát alussza. Dél-Amerika – mañana – megint lemaradt valamiről, Afrika – hakuna matata – pedig ugyanolyan megosztott, korrupt és gyanakvó, mint a gyarmatbirodalmak szérhullása után mindig. Mindezek fölött fizikailag is ott a Nemzetközi Flotta, mely az Ellenség legyőzése után látszólag szerepét vesztette, de biztosítja, hogy legalább atomfegyvereket ne vessen be egyetlen ország sem, és fizikai, eszmei, financiális alapokat szolgáltat a megüresedett hangy világok emberi kolonizációjához. Ebbe a forrongó kulimászba csöppenek bele a Flotta iskoláiból hazatért gyerekek tömegei, akikben minden ambiciózus ország saját álmai megvalósításának kulcsát látja. El lehet képzelni, egy olyan kaliberű író, mint Card, mit képes kihozni mindebből.

Az egész regényfolyam két dologgal nyűgözött le, az egyik, hogy a nyugodt szívvel vallási fanatikusnak nevezhető mormon Card saját világnézetét mennyire a küszöbön kívül hagyta. A másik, hogy konkrétan az iszlám megítésében, amely pedig egy keresztény ember számára a legingoványosabb terület lehet, mennyire objektíven lát.

Az eddigiek, azt hiszem, kedvcsinálónak elegendőek. Az esszéíró tulajdonképpen csak három dologgal adós:

Először is: 2002-ben First Meetings (Az első találkozások) címmel megjelent egy kötet, mely novellákat tartalmaz az Ender univerzumból, köztük az erdeti, 1977-es novellát, melyben az Ellenség még egyáltalán nem az az Ellenség volt. Megjelent továbbá on line két további novella (Mazer In Prison és Pretty Boy) a Card által alapított honlapon, az Intergalactic Medicine Show-n. És állítólag valamikor kijön a Végjáték filmen.

   Másodszor – és ez elsősorban a potenciális kiadónak szól: az Ender árnyéka, csakúgy, mint a Végjáték, megáll önmagában, A Hegemón árnyéka, az Árnyfigurák és Az óriás árnyéka azonban inkább olyan, mint a Fajirtás-Az elme gyermekei kettős: egyetlen történet önmagukban inkább zavaró szeletei. Az óriás árnyéka lezárása nélkül az előző két kötet egyszerűen bosszantó, a karakterek mintha önmaguk ellenében játszanának, olyan szaguk van, mintha csupán pénzért íródtak volna.

Harmadszor, és ez annak szól, aki semmit sem olvasott az Enderzum-ból: az ajánlatos, minden izgalmat és rejtélyt fenntartó olvasása a két regényfolyamnak:

(Az első találkozások), Végjáték, Ender árnyéka, A Hegemón árnyéka, Árnyfigurák, Az óriás árnyéka, Holtak Szószólója, Fajirtás, Az elme gyermekei.

Ehhez persze le kellene fordítani és kiadni a kiadatlan műveket.

Dark Power

A Rémkoppantók után hagytam fel Kinggel. Mármint könyveinek vásárlásával. Elsősorban az égbe emelkedő áruk miatt. De az áremelés egybeesett azzal az akkor megváltoztathatatlannak tűnő ítéletemmel, hogy a pasas kiírta magát. A Holtsáv, a Ragyogás, talán még a Stand (Végítélet) után – nincs tovább. (Nem mintha ezek nem lennének egyedül is elegendőek bármilyen író számára.) Körülbelül ugyanekkor hazatért az Államokból ifjú barátom: tizenöt évesen, a Dark Tower első köteteivel – és kritikátlan King rajongással. A túlzott rajongás mindig is taszított. Aztán le is fordították az első köteteket, Setét Torony címen. Ez "setét" adta meg aztán a végső lökést, hogy eldöntsem: a Dark Tower lesz az, amelyet sohasem fogok elolvasni. Sorozat egyenlő pénz, és annak bizony még akkor is van szaga, ha nem nyilvános vécéből származik. Könnyű – és ostoba – ítélet, könnyelmű fogadalom.

Ifjú barátom azóta felhagyott a King rajongással, és a Dark Towerrel is leállt a negyedik kötetnél. (Felnőtt? Azt azért nem...) A 2005-ös second hand könyvvásáron azonban megláttam a Gunslingert [1], és mivel bőségesen belefért a két-gallon-könyvet-tíz-dollárért árba, megvettem. Aztán elolvastam a másik harminc könyvet, és még sok mást, de végül is ráfanyalodtam. És az első oldalán beleszerettem. Gyógyíthatatlanul. A legjobbkor: akkortájt jelent meg a hétkötetes regényciklus befejező kötete, nem kellett húsz évet várnom, mint a Gunslinger első olvasóinak, hogy megtudjam, eléri-e Roland élete célját, felkapaszkodik-e a Sötét Torony legfelső szobájáig, és mit talál ott. De így is csaknem két évig tartott, mire sikerült megvennem és elolvasnom valamennyi folytatást. A másik jó dolog, hogy az eredeti nyelven volt szerencsém hozzá. Egy betűt sem olvastam belőle magyarul, és valószínűleg csak kíváncsiságból fogok (sajnos megtörtént), átjön-e valamennyi réteg, finomság, lelemény (távolról sem). Egyelőre azonban elég, ha a fordítás címére gondolok, hogy legyőzzem kíváncsiságomat: "Setét Torony". De kár lenne kárhozhatni a fordítót és a kiadót. Az első kötettel láthatóan sem az író, sem az amerikai kiadó nem tudtak mit kezdeni. A kötet külleme, az illusztrációk (egyáltalán, az illusztrációk léte) azt sugallják, hogy legalábbis a kiadó az ifjúsági könyvek közé sorolta. A magyar fordító és kiadó, úgy tűnik, elsőre fantasynak ítélte.

Pedig sem ez, sem az, vagy ha úgy tetszik, minden egyszerre: fantasy, science-fiction, mágikus realizmus és természetfölötti (horror és spirituális). Ifjúsági irodalom, és nagyon is felnőtteknek szóló alkotás. Western történet és antiutópia, kalandos mese és filozófiai értekezés, ha úgy vesszük, kiadós társadalombírálat, környezeti segélykiáltás. Egyetlen dolog biztos: ez a sorozat nem egyértelműen egyenlő az érte kapott pénzzel. Az a gyanúm, hogy King még fizetett is volna, hogy megjelenjen. Szerencsére erre sem volt szükség. (Anekdot*: az utolsó kötetből egyetlen darab volt az egyik legnagyobb washingtoni könyváruházban, az eladók kétségbeesetten várták az utánnyomást. Végül azt az egyetlen, másnak félretett, de fel nem csípett darabot adták el nekem. Biztosan egészen elkeseredett fanatikusnak látszottam.)

Amennyire egy író szavára adni lehet, King alaposan megküzdött ezzel az anyaggal, évtizedekig küszködött vele, és be kell vallani, nem mindig győzelmesen került ki ebből a küzdelemből. De megtette, amit lehetett, és a végén legalábbis döntetlen az eredmény.

A Torony összefoglaló alkotás. Összefogja King szerteágazó életművének sok fonalát, ívet ad az életműnek. Hála Istennek, nem olyan módon, ahogyan Asimov bánt el sajátjával. King smooth operator. Összefoglaló oly módon is, hogy temérdek zsánert és műfajt olvaszt egyetlen regényfolyamba, és úgy is, hogy allúziói révén egészen nagyot meríthetünk az angolszász irodalom, filozófia világából. Legalábbis abból a részéből, amelyet King fontosnak tart.

Történet, karakterek

A sztori olyan egyszerű s egyben annyira összetett, hogy lehetetlen spoilerezni. Első közelítésben az ihlető Childe Roland to the Dark Tower Came címü Robert Browning vers [2] prózai kiteljesítése. Harminc valahány versszak több ezer oldalnyi prózába oldva. Bővebben, klasszikus lovagi küldetés, "quest", a titokzatos Sötét Torony keresése korokon és világokon keresztül. A Torony, mely egyben minden létező világegyetem központja és fenntartója, és melyet mellesleg a gonosz megtestesítője, a Kármin Király [3] elpusztítani szándékozik. Roland Deschain mániákus útkeresése egyben a Torony megmentésének eszköze is. Persze ez sem ilyen egyszerű: Rolandnak akadnak segítőtársai, és maga Roland sem az a csillogó páncélos lovag. Ugyan a legendák Arthur királyának egyenesági leszármazottja, de külsőleg (bevallottan) leginkább Clint Eastwood valamelyik spagetti westernből [4], és nem az Excaliburt forgatja, hanem az annak acéljából kovácsolt pisztolyt. Gunslinger ő, mesterlövész, a rend fegyveres őre, s mint ilyen, az utolsó a maga haldokló világában. A világ ugyanis "elmozdult", tér, idő, emberi viszonyok összeomlottak, összekuszálódtak a Kármin Király mesterkedéseinek következtében. Egészen általános a jó és rossz örök harcának ábrázolása.

Roland nem egyértelműen pozitív hős: mint Eastwood karaktere A Jó, a Rossz és a Csúfban, teszi, amit úgy hisz, tennie kell, nemigen törődve közben mások életével, bár a végeredmény többnyire jó, és a szándék sohasem rossz. Ne tagadjuk: megszállott. A Torony megszállottja. Nem azért akarja megmenteni a pusztulástól, hogy a világ ne pusztuljon el vele, hanem azért, mert ha a Torony leomlana, nem lenne képes beteljesíteni saját magára szabott küldetését: belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott...

Senki sem fekete vagy fehér ebben a könyvben. Inkább fehér és vörös, jegyezhetjük meg rosszmájúan, de ez sem igaz.

A Kármin Király leginkább Madách Luciferére emlékeztet, mint a tagadás örök szelleme, bár King Lucifere szélsőségesebb: mindent tagad, mindent el akar pusztítani, hogy aztán a semmin uralkodjék örökkön. Nyilvánvaló: őrült és ez tételesen többször is kimondatik a könyvben. De őrült-e igazán? Engem inkább a rend örök ellentétének, a káosznak, a rendezettség örök ellentétének, az entrópiának megtestesülésére emlékeztet. Így, a rend tagadása, tehát a rend szempontjából tökéletesen őrültnek kell látszania. Őrült beszéd és nincs benne rendszer

De nem egyértelműen csak gonosz a Kármin Király követe, Homályfia Walter (Walter O'Dim), Roland hús-vér ellenlábasa a regényben. Nem más ő, mint King több történetének gonosztevője, a háttérben munkálkodó varázserejű intrikus. A Stand Randall Flagg-je, hogy tisztán lássunk. Ő azzal nem törődik, ha tervei megvalósulása közben valami jó történik, csak fokozódjon a káosz a társadalomban, térben és időben. Walter nem akarja elpusztítani a világot, csupán meg akarja gyengíteni szövedékét, hogy elérje végső célját, mely nem más, mint belépni a Sötét Toronyba, felkapaszkodni a legfelső szobába, és megnézni, mi is van ott... Ismerős?

Nemigen vannak papírkarakterek a Sötét Torony világában, bár sokszor előkerül egy-egy szereplő, akinek úgy tűnik, nagy jelentősége van (legalábbis annyira kidolgozott, hogy azt hinné az ember), hogy azután örökre eltűnjön a "süllyesztöben". Nem tudom, hogy gyengéje vagy erőssége ez a könyvnek. Mindenesetre, Kinget ismerve, esetleg felbukkan majd egy jövendőbeli regényben [5]. Ahogy bekerült pár elöző történetből a jó öreg Randall Flagg és még pár ismerős. Az író szereti a szereplőit.

És én külön szeretem őt ezért.

Üzenet, mondanivaló, egyéb bullshit

Azt gondolhatnánk, miként a fantasztikus irodalom hivatásos lenézői, hogy Kingnél, a horrorszerzőnél erről szó sem lehet. Legfeljebb valami elcsépelt mondanivaló.

Mint, hát igen, a fehér és a vörös, a jó és rossz örök harca.

De itt van még az elgondolkoztató kép a technológiai civilizáció folyományairól és következményeiröl – jövőjéről. Arról, hogyan válik a mágia tudománnyá és a tudomány mágiává. Hommage á A.C. Clarke.

Ezzel párhuzamosan itt van a környezetpusztulás miatt érzett aggodalom, az emberi kisközösségek felbomlásáért érzett aggodalom, az emberi jövőért érzett aggodalom folyamatos jelenléte. Kingnek nincs optimista jövőképe. Bár a világok elpusztításáért a Kármin Király a felelős, a Király tehetetlen lenne szorgos emberi segítői nélkül. Az elembertelenedett (szó szerint) mamutcégek tevékenysége nélkül. Mert Homályfia Walter/Randall Flagg mindig megtalálja azt, aki segítségére lehet tervei megvalósításában.

Rendesen rímel ez a vélemény a Neil Gaiman Amerikai istenek-jében feltűnő új isten szerepére, tulajdonságaira – és bukására.

És itt a legfőbb üzenet, a mondanivaló, a lényeg: az író viszonya alkotásához.

Író ír*

De miért ír? És mi a következménye ennek a tevékenységnek? Miben áll az író felelőssége? Valójában az író alkot, vagy súgja neki valaki vagy valami, külső erő, hatalom, értelem, mit tudom én?

Minden valamirevaló író szembekerül egyszer, legalább egyetlenegyszer ezekkel a kérdésekkel. Mint ahogy azzal az érzéssel is, hogy is mondjam, amelyet Örkény olyan találóan megrajzolt egypercesében: a mindenhatóság érzésével [6].

King, mint a könyveiből készült filmekben oly gyakran, személyesen tűnik fel a Torony regényekben, hogy válaszoljon ezekre a kérdésekre. Hogy meséljen erről a rettenetes, felemelő érzésről. Erről a sötét hatalomról.

Pontosan a filmbéli feltűnések mutatják, számomra legalábbis, hogy Kingnek létezik egy erően narcisztikus oldala is. Ezzel megfejelve a mindenhatóság érzése oda vezet, ahová végül a Sötét Torony történet konkludál: a világot az író képzelőereje teremti. Finomítva: a világ az író művein keresztül teremti meg magát. Csinos, nemde?

De ez a teremtőerő felelősséggel is jár, és King nem veti el ezt a felelősséget. Mint ahogy nem hárítja el a felelősséget a képzelete által teremtett szereplőkkel szemben sem. Talán ezért nem papírfigurák, talán ez a felelősség tölti meg őket élettel, rajzolja őket teljessé. Még ha oldalakkal később pusztulás is vár rájuk. (Na jó, King bőbeszédűségét ismerve, fejezetekkel, kötetekkel később.)

A nyelv

Általában szokás Kinget a történet és nem a nyelv mesterének elismerni. (A valódi sznobéria az elözőt is tagadja, természetesen.)

A szokás (és a sznobéria) valószínűleg nem olvasta a Sötét Tornyot.

Ritkán találni annyi nyelvi bravúrt, nyelvalkotást, nyelvjárások olyan alapos és jártas ismeretét és használatát, mint az eredeti nyelvű könyvekben. Csak reménykedem, hogy mindez hiánytalanul átkerült a magyar fordításba.

Ha így van, say thankya!

Amerika hangja

Ebben a regényfolyamban Amerika a világok közepe, és nincs más hely Amerikán kívül. Pár évvel ezelőtt már csak emiatt sem olvastam volna el a könyvet. Szerencsére most már mindkettőt másképpen látom. És bocsássuk meg ennek az ízig-vérig amerikai írónak, amerikai embernek ezt a kis gyengeséget.

Az illusztrációk

Az első kötet után mindig a nagyalakú kiadásokat vettem meg. Pedig nem szeretem. Nagyok, kényelmetlen forgatni őket, pláne utazni velük és drágák. De az illusztrációk kárpótolnak mindezért.

Az első és utolsó kötetet, a The Gunslingert és a Dark Towert, ugyanaz a kéz, Michael Whelan keze illusztrálta. Whelan stílusa érettebb lett húsz év alatt, de nem mondanám, hogy nem az első kötet illusztrációi tetszenek jobban. A mókás a dologban, hogy a The Gunslinger első megjelenése idején senkinek sem volt fogalma sem, hogy nézhet ki a Sötét Torony... Mint ahogy arról sem, mi is valójában ez a valami. Mármint a regény.

A második kötet a The Drawing of the Three esetében már egyértelmű, mi lesz ez. Phil Hale szikár, különös hangulatú illusztrációi legalábbis ezt mutatják.

Az enyémek közül a harmadik regény a The Waste Lands képei - Ned Dameron alkotásai - a leggyengébbek. Ez a kötet egyébként az, melynek címlapján a legtöbbet gagyiztak a különféle borítóművészek Blaine a Mono ábrázolásával. Blaine, a Mono nevéhez méltóan egy hipermodern egysínű gyorsvasút, a kötetben szerepel továbbá egy klasszikus amerikai gőzmozdony, Csihu Charlie [7]. A kettő értelmetlen szintéziséből mindig valami brutális, démoni gőzmozdony került a címlapokra.

Ezek után, és mindenekfölött a Wizard and Glass elvont illusztrációi egészen más dimenzióba emelik a könyvet. Dave McKean, thankya.

A Wolves of the Calla illusztrációit Bernie Wrightson készítette. Számomra ezek a Dameron rajzokkal esnek azonos szintre.

A hatodik könyv, a Song of Susannah, képei Darrel Andersont dicsérik. Egyenértékűek McKean munkáival, bár egészen más stílust képviselnek. Ha egyszer ilyesmi jelenne meg a Galaktikában, mindenki megnyalhatná mind a tíz ujját.

Gyengék

Nincs tökéletes mű. Ez sem az. Sokszor feleslegesen bőbeszédű, sokszor értelmetlenül szűkszavú. Szubjektív és egyoldalú. Sokszor olcsó fordulatokkal operál. Sokszor bombasztikus. Sokszor csak deus ex machinákon keresztül jönnek a megoldások. Roland csatái mindig ugyanazon taktika szerint zajlanak. Satöbbi, satöbbi...

A vége, mindkét vége valószínűleg sokaknak nem teszik. De Kingnek ebben is igaza van: a vég annyira végleges...

Mindezek ellenére öszintén ajánlom mindenkinek. Hatalma van. Dark Power.

"Long days and pleasant nights."

Európa Kiadó, Bihari György fordítása.


*Remélem Esterházy Péter megbocsátja ennek használatát.

Jegyzetek

[1] Jellemzően az Ország féle Angol-Magyar szótár 2005-ös nyomásában a szó jelentése: 1. fegyveres gengszter 2. bérgyilkos. Grr. Ahogy a magyar fordítás címe is "A harcos". Grr, grr, grrr. SzVSz a "The Magnificent Seven" szerencsétlen "A hét mesterlövész" fordításának gyökeret verése után a The Gunslinger magyar fordítása nem lehetne más, mint "A mesterlövész".
Nem mintha a többi magyar cím száz százalékos lenne:

The Drawing of the ThreeA hármak elhívatása, amikor a történetben egyértelműen kártyahúzásról, és Roland kísérőinek fizikai átrángatásáról van szó. Akkor már lehívást illett volna mondani…

The Waste LandsPuszta földek, amikor egy kissé tiszteletben kellene/illene/lehetne tartani az Elliot allúziót, és ha már egyszer az ö Waste Land-je Átokföldjének fordítódott, ennek is akként kellett/illett/lehetett volna megjelennie.

Wizard and GlassVarázsló és üveg, rendben lévő tükörfordítás lenne, ha az a bizonyos üveg nem éppen a varázsló varázsgömbje és nem a pálikásbutykosa lenne, mint ebből a címből sejthető.

The Wolves of the Calla - Callai farkasok, megint tükörfordítás. De a Calla farkasainak egészen más, több értelme lenne magyarban. (Közelebbi értelme az angol eredetihez. Calla egyszerűen földet, országot jelent King szótárában, és a Föld (Calla) farkasai egészen mély filozófiai tartalmat hordoz(ná)nak. Hasonlóan a Föld söpredékéhez, hogy érthető legyen, mire gondolok.)

Maga a Setét Torony, a ciklus és a befejező kötet magyar címe is rettenetes: King rendesen archizálja a nyelvet ahol szükséges, de sehol, egyetlen egyszer sincs utalás arra, hogy az örökkévaló Torony neve archaizálva lenne. A Setét szó használata az egyszerű Sötét helyett valami orbitális tévedés. Azokból az időkböl, amikor a teljes ciklus még nem állt rendelkezésre, a Browning vers Tellér Gyula általi fordítása a "setéttel" viszont igen. Ami a versnél talán helyénvaló, bár a "setét" inkább a középangol "derk" megfelelője lenne - és a versben is "dark" áll.
[2] Roland lovag a Sötét Toronyhoz ért. A hetedik kötet végén található eredeti vers engem nem fogott meg igazán: a szokott angol romantikus hőbörgés, jó adag titokzatoskodással nyakon öntve (néhol úgy néz ki, még a költőnek sem világos, mit akar mondani), szánalmas angol rímekkel. Az utolsó versszak sorvégei például: met/frame/flame/yet/set/came. Ennyit a líra tömörítö erejéről.
[3] A crimson és carmin - karmazsin és kármin mint színek, a vörös különbözö árnyalatai, azonban mind a crimson, mind a carmin, mint pigmentek ugyanarra a bíbortetűből származó festékre utalnak, melynek a kárminsav a színanyaga. Na itt igazodj ki! A Karmazsin Király mindenesetre kényelmetlenül hosszú, és a kármin szín személyesen jobban tetszik. Mélyebb árnyalat.
  • A Crimson King alliterál (valószínűleg ezért választotta nevéül az ihlető zenekar), a Purple King – Bíbor Király nem. Ezzel a fordítással tehát ez nyelvi réteg elveszett, míg az általam ajánlott Kármin Királlyal megmarad.
  • Méltatlan azt képzelni, hogy az író ne lett volna tisztában a szavak jelentésével. Ha bíbort akart volna, akkor bíbort ír.
  • Valószínüleg éppen az egyházi méltóságok lilulása miatt nem használta King a purple-bíbor szót.
  • A Crimson King egyértelműen vörös. Az íróval egyetértésben született illusztrációkon is. Annál is inkább, mert a regényfolyamban a jó és a rossz harcát a vörös és fehér harca szimbolizálja. A kármin vörös színárnyalat, minden lilaság nélkül.
  • A regény Crimson Kingje egyáltalán nem fenséges (királyi) alak, nemigen járna neki a királyi bíbor. Leginkább kártyakirályra emlékeztet, mely allúzió tovább visz Lewis Caroll világaiba. A kőr és a káró kártyaszín egyáltalán nem bíbor, hanem vörös színű.
[4] Néhol az író vonásait hordozva. Holly crap!
[5] Például: Atlantisz gyermekei.
[6] Örkény István A megváltó.
[7] Charlie the Choo-Choo.