2007. október 24., szerda

Szergej Lukjanyenko - Éjszakai Őrség

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.

2007. október 16., kedd

Raana Raas – Csodaidők Első könyv: Az ogfák vöröse

Nehezen találtam jelzőt erre a kötetre, azután előjött megfelelő: női könyv.
Két okból is húzódzkodom a regény megjelöléstől: egyrészt óvatosan kell bánni a „női regény“ szókapcsolattal (erről még emitt olvashatsz), másrészt ugyanaz a bajom a könyvvel, amiért az idén (2007) a Zsoldos díj zsűrije nem volt hajlandó értékelni azt: ez a kötet nem regényciklus, sorozat nyitó kötete, de nem is önállóan értelmezhető darab. Ez a kötet egyszerűen sem az önálló kötetetek, sem a sorozatok szabályai szerint sincs befejezve. Még a suspense esetleg megkérdőjelezhető eszközének használata sem indokolja ezt a befejezetlenséget, mert feszültségről szó sincsen az egész könyvben. Ezt itt, így abbahagyták. A többes szám szándékos: nem tudható, hogy a kiadó vagy a szerző vagy mindketten döntöttek úgy, hogy itt megállnak (még akkor is, ha esetleg a szövegből jóval több is készen állt volna), és a szöveget első könyvnek nyilvánítják. Azt sem tudom, hogy mekkorára tervezi a szerző a kész regényt, vagy regényfolyamot, de amit kiadtak belőle, abból szerkezetileg, történetileg úgy tűnik, mindössze a bevezetés első felét? olvashattuk, a történet kibontakozására, ha az ebben a tempóban halad, talán a harmadik-negyedik kötetben, ha sor kerül majd.

De nem terjedelme-terjengőssége okán állítom csupán, hogy ez női könyv, hiszen írója nő, szerkesztője nő, várható közönsége női közönség (mint az interneten felbukkanó rajongói bejegyzések, ismertetések zöme is ezt bizonyítja), szereplői a női könyvek megszokott szereplői, témái elsősorban a nőket érdeklő témák (család, gyermekek felnövekvése/nevelése), társadalom és jövőképe a konyhaablakból látható távlat, technológiája-tudománya szóra sem érdemes, érintőleges.
Női könyv annyiban is, hogy a férfiak ábrázolása a megszokott módon sematikus, a női ideák mentén mozog, valójában nem akad a férfiszereplők között egyetlen épkézláb, valóságos, „normális“ férfi sem. Zsarnoki pátriárka-sablon, lázadó, kelekótya, de értékes/géniusz fiú sablon, nagypapa/nagybácsi sablon, áramvonalas-géniusz hős sablon…

A terjedelmet azért hangsúlyoztam a bevezetőben és utána is, mert ez az első fantasztikus könyv, melynél teljes jogúnak érzem azt az alzsáner megjelölést, amely Wilson Tucker rosszízű space opera bon mot-jából származik. Tucker természetesen nem a zenedrámákra gondolt, amikor ezt a kifejezést alkotta, hanem a rádiós-televíziós szappanoperákra*.
Mert ennek a könyvnek a története úgy nyúlik, mint a televíziós szappanoperáké, a szereplők körülbelül olyan valóságosak, a környezet olyan hiteles, mint azoké. Azzal is a szappanoperák rokona, hogy családtörténetet mond el, mint amazok. Még az a didaktikus düh is tetten érhető benne, amely a magyar szappanoperák (Szomszédok, etc.) sajátja.
A történet megoldásai is a szappanopera jelleget erősítik, a történet folyását elősegítendő, vagy a főhősök motivációs hátterének biztosítására a szerző teljesen önkényesen tüntet el – fizikailag elpusztít –szereplőket. Minden nagyon klappol, „ki van találva“, mint a sakktáblán. A halál mindig kapóra jön. Csak az élet hiányzik. A jellegzetes időhúzó szappanopera dramaturgiai fogások és konfliktusforrások is bőségesen jelen vannak:
  • félinformációkból, felületességből származó félreértések,
  • az, hogy a szereplők betegesen nem figyelnek egymásra – lehetőleg a kritikus pillanatokban a legkevésbé** -, viszont mindenki más véleménye fontosabb számukra, mint az ún. szeretteiké,
  • vagy vélt félelmek, illúziók miatt hallgatnak el fontos információkat.
Nyilvánvaló a kötelező jellemfejlődés forrása és az eljövendő morális tanulság.

Másfelől a könyv kulcsregény. Nagyon is mai problémákat lő ki a távoli jövőbe, és sajnos nem kerüli el a kulcsregények csapdáját: a kulisszákat, díszleteket nem sikerül élettel megtölteni, a történet szempontjából mindegy lenne, hogy a szereplők lovas kocsit hajtanának, vagy űrkompot, a „politika“ tanyaközpont vagy csillagközi méretű játszmákat játszik***. A szerző meg sem kísérelt jövőbeli problémákat, témákat, konfliktusokat kijelölni: saját mindennapi, földi nyomorunkkal találjuk szembe magunkat - a csodaidőkben.

Mert a kötet rendkívüli ambíciókról tanúskodik. Már a címben is fellehető a szájbarágós igyekezet, mellyel a könyv nagyszerűségére kívánják felhívni a figyelmet, melyet azután tovább fokoz a történések szempontjából teljesen indifferensnek és feleslegesnek ható előszó, mely szerzőjének neve azonos az író pen-nevével.
Ambíciózus a jövő csillagközi társadalma ábrázolásának szándéka, bár teljesen sikertelen. Nem véletlenül: reális csillagközi méretű gazdasági-társadalmi hajtóerők nélkül a dolog még gondolatkísérlet szintjén sem hiteles – működőképes.

Még nagyobb, már-már tolkieni ambíció a jövő egyik lehetséges nyelvének megalkotása, és kétségtelen, hogy a szerző ebből a szempontból sikeres. Azt ne firtassuk, hogy egy kevert, angol-latin nyelv (nitan – kissé gyenge rövidítés) hogyan alakulhat ki egy gyarmatosító populációban, amelyben vélhetőleg nem klasszika-filológusok teszik ki a legénység döntő hányadát, és azt se firtassuk, hogy a jelenkori tendenciák fényében a nyelv éppen a bemutatott irányba fejlődik-e. Ez a könyv legtisztábban fantasztikus része, és a leginkább értékelhető teljesítmény, még ha a megvalósítás hagy is kívánnivalót maga után.
Mire gondolok?
Az idegen nyelvi részek dramaturgiailag és a narráció szempontjából is teljesen indokolatlanul és redundánsan jelennek meg, sőt tolakodnak elő, az idegen kifejezések értelmetlen, és unalmas ismételgetése mintha csak ugyanazt a célt szolgálná, mint a cím: hogy tudniillik belesulykolja az olvasóba milyen nagyszerű is az, amit olvas! Ráadásul a szerző kihagyott egy nagyszerű elehetőséget nyelvészeti ambíciói kiélésének szervesebb beillesztésére. Az idegen gyerek közösségbe illeszkedésének folyamatában ezt kevésbé bántóan, sokkal több indokkal és egészen elegánsan meg lehetett volna tenni. Csak gondoljunk arra, ahogyan Crichton ezt az ügyet kezeli a Tizenharmadik harcosban! Mellesleg ezzel a fogással a kislány zsenialitását a szájbarágásnál sokkal hatékonyabban kidomboríthatta volna. Ehelyett idegen nyelvű betéteket és lábjegyzetes fordításokat kap az olvasó.

A narrációs fegyelemmel ezen kívül is gondok vannak. Még akkor is a mindentudó narrátor magyaráz az olvasónak, amikor a szereplők gondolataiban járunk, akik rendre elmagyarázzák maguknak a kisgyerekkoruk óta magától értetődő dolgokat.

Természetesen sommás ítélet lenne annyival elintézni ezt a könyvet, hogy egy bizonyos közönség számára íródott, és azok valószínűleg remekül is fognak szórakozni rajta, más pedig jobb, ha fenntartásokkal kezeli.

Tehát a fenntartások figyelembevétele mellett, bizony igyekezzen minden olvasó végigkövetni a könyv nyelvi, társadalmi gondolatkísérleteit, és mindenekelőtt azt, ami a kulcsregényt kulcsregénnyé teszi: a mának szóló üzenetét.

Ha a politikai fejtegetéseket a maguk súlyával is tekintem, számomra a könyv alapkonfliktusa mindenekelőtt Izrael állam létének alapkonfliktusával állítható párhuzamba. A könyv a vallásos közösségek jelentette kihívásokról szól a modern társadalom és a közösségek tagjai számára, a hagyomány és modernség összeütközéséről, a közösségi és generációs határvonalak mentén élők dilemmáiról. Mindezt sajátos női szemszögből tárgyalva, melyre érdemes odafigyelni még akkor is, ha argumentumait nem szilaj kalandok és végsőkig sarkított konfliktusok tüzével, hanem a házitűzhely otthonos fényével világítja meg.
Érdekes és eredeti gondolat, hogy a zárt közösség tagjai életét a nagyobb társadalmi tér történései természeti erő-szerűen befolyásolják, hogy a tradicionális közösségből valójában lehetetlen a kiszakadás.

Nagyon remélem, hogy a ciklus folytatódik, egészségesebb szerkesztőelvek szerint rendeződik majd kötetekbe, és köteteit egy jövőbeli Zsoldos-díj zsűri érdemei szerint majd valódi regényként ítélheti meg.

Animus kiadó, 2006. 447 oldal, keményfedél

Jegyzetek:

* Ha a Zsoldos zsűri jelen állapotában ítélte volna meg a könyvet, az olyan lett volna, mintha a Dallast valaki az első három epizód után értékelné. Pedig hol van még onnan Pamela álma!

** Egyetlen példa. Giin kudarca a fiatal Yaannal egyetlen egyet mutat: a férfi tökéletesen és eredendően alkalmatlan a társadalomban betöltött szerepére. Természetesen ez a viselkedés a szappanoperai dramaturgia és az elvárt jellemfejlődés kötelező gyakorlata szempontjából tökéletesen indokolt, csupán a karakter hitelességét rengeti meg alapjaiban.

*** Felmerülhet, hogy sci-fi-e egyáltalán, nem merő science faketion, de ennek boncolgatása most messzire vezetne.