Mary Doria Russel – Verebecske

Deus vult

Simán elsiklottam volna a kötet fölött, úgy, hogy kezembe se veszem a boltban. A borító ügyes* ugyan, de a kiadó gyanús, az író keresztneve pedig női szerzőt sejtet, az ilyesmit meg, ha ismeretlen író, kerülöm. Nagy ívben. Magasról.

Már csak ilyen előítéletes hímsoviniszta disznó és a kortárs angolszász sci-fiben tök tájékozatlan, beszűkült bunkó vagyok, na. Egyikkel se bántasz meg, ha a pofámba mondod…

De Isten úgy akarta, hogy valaki betegyen róla egy recenziót a Heti Válasz havi könyvajánlójába, ahol hét év óta, mióta a lapot olvasom, sci-fi még elő nem fordult (vö. bottal hozzá nem piszka). És ettől kezdve egymásra találásunk sorsszerű volt.

Deus vult.

Kincset találtam, valami olyasmit, amit az ember újraolvas, szóval jó irodalmat – és jó sci-fit. Talán az utóbbi évek legjobb – legfontosabb – magyarul megjelent sci-fijét. Szándékosan fogalmazok így, mert a regény már legalább tíz éve íródott. Emiatt lassan alternatív történelemmé alakul, de ez nem válik hátrányára, igaz előnyére sem (lásd később).

Nem fogom spoilerezni ezt a könyvet sem, de szokásomtól eltérően némi tematikai bemutatástól most nem lehet eltekinteni, egyszerűen azért, mert vallástalan létemre – vagy talán éppen azért – a vallási tárgyú sci-fi mindig is izgatott olvasóként – és persze íróként is**. Emlékszem, levegő után kapkodtam, amikor először kézbe kaptam Clarke novelláját a betlehemi csillagról…

Ennek a könyvnek a témája Isten. Vagyis a hívő katolikusok és a hívő ateisták viszonya Istenhez, a teremtéshez. Vagyis mégiscsak Isten. A Teremtő, a Mindenható, a Jóságos, a Közömbös.

A témát Doria Russel jezsuita tudósok és egy idegen bolygó lakóinak kapcsolatfelvételén keresztül mutatja be. A regény főhőse, Emilio Sandoz atya nem tagadott párhuzamban a tragikus sorsú jezsuita misszionáriussal, Isaac Jogues missziójával, idegenek közé utazik az Alfa Centauri  csillagkép rádiójelei által felfedezett bolygójára. A biológiai, evolúciós és kulturális-civilizációs különbségeket, melyek idegen fajok között tátongnak, talán áthidalhatja hitével, talán maguktól eltűnnek az intelligencia evolúció csiszolta, közömbös közösségében. Talán nem.

De érdemes megpróbálnia. Újra, meg újra. Mert Isten akarja.

Deus vult.

Erről szól a regény. Ha elolvasod, megtudod, hogyan történik.

De miért olvasnád el egyáltalán?

Csak azért, mert a tematikától eltekintve is jó könyv, izgalmas könyv, okos könyv, szép könyv. Anélkül nehezen letehető, hogy holywoodi akciójelenetekkel tömték volna tele. Az intellektuális kaland sodor magával, mely a történet kínálta szerkezet miatt a titkokat fokozatosan feltárulóvá teszi. Nem mesterséges nyújtásról, mellébeszélésről van szó, á la sorozatok, hanem az idegen bolygón és a Földön történtek fokozatos kibontásáról, a történet, és a főhős természetes fejlődése szerint. Nem túlságosan sok felesleges betű van a könyvben.

A szöveg hagyományos eszközökkel dolgozik, a múlt időben mesélő, külső narrátor nem mindentudó, vele együtt ismerjük meg Emilio Sandoz sorsát, bár egyszer-kétszer beleesik abba a hibába, hogy szenzációhajhász, figyelemfelkeltő „jóslatokat” tesz. Elnézhető a szövegnek ez a néhány mondatnyi szereptévesztés. Doria Russel még ott sem él az egyes szám első személy talmi előnyeivel, ahol a helyzet felkínálja, sőt szint erőszakosan tukmálja a lehetőséget. Megerősítő kísérlet híján nem tudható, jobb lett volna-e a szöveg, ha Sandoz atya személyes beszámolóját olvassuk. Lehet, hogy még esősebbé tette volna, lehet, hogy leszűkítette volna kibontási lehetőségeket, lehet, hogy valami gagyi sikerül. Lehet ezen töprengeni, de minek. Ez van.

Deus vult.

A jellemek többségét a súlyának megfelelően bontja ki az író, a jellemábrázolásra az minden bevett fogást felhasznál. A súlyozás miatt néhány szereplő sematikusnak tűnhet, de ez nem zavaró – életünk mellékszereplői, kellő mélység híján, mind sematikusak. Ahogy a valóságban történik, a szereplők csak akkor változnak, ha elegendő erejű behatás éri őket, máskülönben maradnak azok, akiknek megismertük őket. Így főként a három főszereplő jelleme/világnézete formálódik a regény idejében: Sandoz atya, eljut Istentől Istenig, a liberális ateista Anna (az expedíció orvosa), a semmitől jut el Istenig, legalábbis tagadásig, nem elvetésélig és Sofia Mendez (MI szakértő) önmaga és élete elfogadásáig jut el, bár saját árnyékát legkevésbé ő lépi, lépheti át. Tulajdonképpen Mendez korlátai határozzák meg végérvényesen a jezsuita expedíció sorsát.

A világok ábrázolása vegyes képet mutat. Az idegen bolygó, különösen az idegenek leírása kiváló – szinte egyedülállóan*** az. A rakhat-lakók biológiája, evolúciója, pszichológiája és civilizációja (hellyel közzel még a nyelvtanuk is) eleven, hihető – eredeti és meglepő! – és úgy ismerhetjük meg őket, hogy a leírás sohasem válik nehézkessé, diadaktikussá. A gondok éppen a Földön vannak. Nem az ábrázolás minősége bajos. Azt se kell gondolni, hogy valamiképpen a jezsuita rend, a jezsuiták élete sikerült hiteltelenre. A baj a jövőképben van. Hajmeresztő, hogy a sci-fi írók fantáziája, logikája, éleslátása milyen mértékben mond csődöt, ha a közeljövő kerül terítékre****. Ha biztosan akarod tudni, milyen nem lesz a közeljövő, olvass sci-fit! A probléma természetesen kezelhető: fogjuk fel ezt is alternatív Földnek!

Súlyos tematikai probléma, legalábbis számomra, hogy időnként „viccesen” előtolakodnak a szerző politikai nézetei. Ezt nem lett volna szabad. Szerencsére nem sokszor fordul elő ilyesmi.

Nyelvi bravúrok nem találhatók a szövegben, a stílus nem túlságosan eredeti, bár Doria Russel saját hangja időnként megnyilvánul, leginkább a szöveg szerkezetében, váltásaiban. Az idegenek szavai, nevei jól eltaláltak, hangulatosak (lásd később). Bosszantó, jellemzően angolszász fogás, hogy az elsőször használt idegen szót dőlt betűvel szedik. Elhiszem, hogy a gyakorlatilag képírást használó angolban a figyelmetlen olvasó esetleg nem veszi észre az idegenséget, de a magyar kiadásban ezt mellőzni lehetett volna.

Szántai Zsolt fordítása (bár az eredetit nem ismerem) kellemes, gördülékeny, éppen annyira stílusos, mint az eredeti lehet. Nem rovom fel hibának, bár személyesen bosszant, hogy becsúszott néhány beazonosít és hasonló hibás igekötős tinikifejezés, és az angol fordításoknál elmaradhatatlan, felesleges határozatlan névelő. Dicséteres, hogy az idegen neveket magyar helyesírással közölték, ugyanakkor fordítói/szerkesztői következetlenség, hogy nem valamennyi idegen szó kapott magyar alakot.

De hát: Deus vult.

Azt nem tudom, hogy Ő mit akar még, én mindenesetre azt, hogy ennek a könyvnek a folytatása is megjelenjen magyarul.

Miért?

Mert Isten a miértekben van. Ezt tanultam ebből a könyvből. Meg sok egyebet, de azt olvasd ki belőle magad. Nagyon ajánlom!

IPC Könyvek Kft.

2013.

Puhafedelű

542 oldal.

Szántai Zsolt fordítása.

* Az ügyes címtipót leszámítva a borító nem teszik. Egyensúlytalan. Harsány. Mi ez a piros keret?

** Csak még nem vagyok elég jó hozzá.

*** Még: Asimov, Az Istenek is...

**** Nem kellene messzebb menni a Neutron akció parabolantennáitól. E regény megírásáakor, 1992 és 96 között, ha Kína és Korea jövőbeli szerepe nem is volt tisztán látható, az már nyilvánvalónak látszott, hogy a CP Japánra vonatkozó túlzó jóslatainak immár semmi alapja. Clarke viszont tisztán látta, hogy a jövő Kínáé. Funny.

Michael Chabon – Jiddis rendőrök szövetsége

Ebből az ismertetésből valószínűleg jobbára az derül ki majd, miért tartok jónak egy könyvet. Innen könnyű kitalálni, hogy ezt jónak tartom.

Áttetsző vagyok, mint az üveg.

Ez az ismertető, majd egy éve, kissé más formában elhangzott az Írószövetségben.

Hányan olvasták a Jiddis rendőrök szövetségé-t, akik akkor jelen voltak a teremben?

 …

Na, erre gondolok.

Emiatt szükséges egy kis bemutatás.

Michael Chabon (ejtsd: Sejbon) 1963-ban született, Pittsburgban nőtt fel, elvált anyja jiddis kultúrájú zsidó környezetében és az amerikai popkultúra bűvöletében. Nem csoda, hogy zsánerirodalmat, fiktív világokban játszódó fura krimiket kezdett írni, végül három vagy négy év munkával megalkotta, a Jiddis rendőrök szövetségé-t, melyet 2007-ben adták ki.

A regény 2007-ben Nebula-, 2008-ban Locus-díjat kapott. Ugyancsak 2008-ban Hugo-díjat nyert, olyan mezőny előtt, mint a Scalzi, Stross, Sawyer és McDonald. A szöveget lefordították tucatnyi nyelvre. Lengyel, német, francia és angol nyelven máris több kiadást élt meg.

Jellemzően a kiadói fülszöveg szerint a regény annyiféle zsánerbe sorolható („Krimi, sci-fi, sakkregény, alternatív történelmi fantazmagória, politikai szatíra, szerelmes regény, zsidó sorsregény, nabokovi ihletésű játék a nyelvvel”), hogy szerintük valójában besorolhatatlan.

Mindig problémás a kiadó számára, ha sznob közönségének olyan szöveget akar eladni, amelynek kritikai és piaci fogadtatása sikeres – és sci-fi.

A derekas felsorolásban kiválóan el lehet rejteni, amit a két kapott exkluzívan sci-fi díj mutat: ez a szöveg vérbeli sci-fi – amennyiben az alternatív Földeken játszódó történeteket sci-finek nevezzük.

De miért ne neveznénk annak? Sok klasszikus sci-fi író olyan meggondolatlan volt, hogy a története időtávlatát a mi időkeretünkbe helyezte, így aztán meglehetősen sok sci-fi alternatív történelemmé vált, anélkül, hogy írójának ilyen szándéka lett volna.

Chabon viszont nem bízta a véletlenre: egyértelműen alternatív valóságot akart és kreált. Itt Welles rádiójátékot csinált a Sötétség mélyén-ből, nem filmet, Marilyn Monroe-t Marilyn Monroe Kennedy-nek hívják, Einstein pedig svájci születésű. Ja, Ketchikan azért ugyanaz a Ketchikan nevű helység, mint valójában.

„Chabon világában (ahol Hitler előbb legyőzte Sztálint, s aztán Berlinre hullott az első atombomba) Amerika a második világháború alatt elfogad egy törvényt, amelynek értelmében a menekülő zsidók letelepedhetnek Alaszkában, s így a holokausztban „csak” kétmillió zsidó pusztul el… A Palesztinában létrejövő zsidó államot az arab túlerő elpusztítja, s így a zsidóság nagy része Alaszkában köt ki, egy Sitka nevű városban és környékén, amely hatvan évre autonómiát kap.

Itt, Sitkában játszódik a történet, akkor, amikor megint „fura idők járnak” – az autonómia hat évtizede után a jövő újból bizonytalan: a zsidók elveszítik már-már megszeretett új hazájukat. Landsman nyomozó és félig zsidó, félig alaszkai őslakos társa ekkor kezd el nyomozni egy rejtélyes gyilkosság ügyében, amiből a legelején csak annyi világos: az áldozat egy narkós fiú, és a szobában, ahol megölték, van egy sakktábla, rajta bizarr állással, amely talán valamiféle kulcsa lehet a megoldásnak.”

Spoilerből ennyi elég is…

Valójában persze az alternatív valóság nem volt elég Chabon-nak. A szöveg tartalmaz fantasztikus-misztikus elemeket is: ott él Sitkában, és teszi kis csodáit a nemzedék potenciális Messiása, a Caddik Ha-Dor, sőt valójában körülötte forog a történet.

Ellentétben azzal, amit egykor a Zsoldos Zsűri egyik tisztelt extagja hozott fel indoklásul egy novella ellenében (nem az én novellám), igenis érdekes, hogy felépül-e és miként a Templom Jeruzsálemban.

Ha a kiadó felsorolását nem zsánerbe sorolásnak tekintjük, hanem egyszerűen a szöveg rétegeit ismerjük fel benne, helyére kerülnek a dolgok: ennek a regénynek ennyiféle rétege van, és valójában az olvasótól függ, hogy melyiket érzékeli erőteljesebben.

Az én szívemhez leginkább a szerelmi szál áll közel, a bennem jó mélyen rejtőző értelmes olvasót pedig a nabokoviság fogja meg. Az egész nemzetközi méretűvé duzzadó bűntény, Messiás-biznisz, gyilkosságok, gyilkossági kísérletek és kimenetelük kevésbé izgattak, mint, hogy a főhős újra egymásra talál-e régi szerelmével. A finom eszközökkel vázolt alternatív valóság csiszoltságánál nagyobb örömet okozott a nabokovi párhuzamok, utalások felfedezése.

Hát ilyesmi az, amit jó könyvnek nevezek.

És nem utolsó sorban, nagyon nagy köszönet a fordítónak, M. Nagy Miklósnak. Persze nem véletlen.

Cartaphilus Kiadó

2012.

Puhafedelű

432 oldal.

Fordította: M. Nagy Miklós

Bartók Imre – A patkány éve (Vendégoldal)

A vendég: Vásárhelyi Lajos

Aláereszkedés

A könyv (mint tárgy) nagyon szép. Klasszikus keményfedél, szép színes védőborító, képpel és jól tipografált „fülszöveggel”. Kellemes fogású lapok, és nagyon komoly, a szem számára kimondottan tetszetős belső tipográfia. És régi kedvencem is megvan: a „beszerelt” könyvjelző. Ez a könyv bárkinek a könyvespolcán jól mutatna. Már arra kell gondolnom, hogy e tekintélyes kiadvány esetleg a hagyományos formájú könyvek rekviemje, és az e-könyv apokaliptikus előszele. Mert vannak olyan legendák, melyek szerint a nagyon beteg ember a halála előtt még egyszer igen jól érzi magát, mintha újra bele költözne az élet. Csak sajnos egyedül ő nem tudja, hogy ez átmeneti állapot. Bár ne lenne igazam, és még élne a beteg, a nyomtatott könyv tovább, esetleg a másik lehetőség, az e-könyv mellett!

Innentől hosszú leszek – mondta a kígyó, amikor bement a kötélgyárba –, mert a könyv is hosszú: 573 oldal.

A könyv (mint tartalom) sok izgalmas kérdést vet fel.

Néha olyan érzésem volt, hogy az írót, amikor még tanult, valaki vagy valakik nagyon sanyargathatták, és most rossz emlékeit az olvasóin tölti ki. Pedig nagyon dicséretes írói szándék, hogy műveli vagy művelni próbálja olvasóját. Igen sok idegen kifejezést, és idézetet használ a szövegben. Az olvasó ezek segítségével megtanulhatja használni a számítógépét és az internetet. Persze az is komoly segítség lenne, ha az író egyszerűen jegyzeteket alkalmazna. Mert mindkét módszerrel megakasztja az olvasás folyamatát és a szöveg értelmezését. Bár lehet, mostanság ez a trendi. Gondolkodjon és cselekedjen az olvasó, ha már megvette azt a könyvet!

Arra már nem is merek gondolni, hogy egy bölcsész/filozófus esetleg magyar kifejezéseket is használhatna, vagy talán (ékes) magyar nyelvű idézeteket. Mert az olyan snassz lenne, még azt hinnénk, nem tanult semmit az egyetemen. Pedig bizonyosan tanult. Sokat.

Mintha az olvasója – én – soha nem tudna eljutni azokra a magaslatokra, ahonnan ő kinyilatkozik. Persze, ennyi bölcsész/filozófus töredéket olvasva, az is lehet, csak nekem van kisebbségi komplexusom. Érzem, ahogy összehajolnak a fejem fölött az okosok, és engem kihagynak valamiből…

Az írónak természetesen igaza van. Ha már veszem a fáradságot, és olvasok, olvassak utána azoknak az elhintett töredékeknek is, amelyek a szövegben előfordulnak. Hiszen meg is tanított arra, hogyan csináljam.

Most pedig jó tudóshoz méltóan – ha már ilyen elit társaságba keveredtem –, hadd elemezzem végig a könyvet!

Szereplők:

Van a tipikus rendőrnyomozó, zilált szokásokkal és magánélettel.

Van csábos hölgy, aki kezeli a konyhát és az egyik betévedt srácot.

Kommandósok (manapság elmaradhatatlanok), népség, katonaság.

Sok oldalon keresztül, igencsak kimérten, visszafogottan adagolja az író a tudnivalókat a szereplőkről is. Persze igaza van, nem kell mindjárt mindenbe fejest ugrani. Majdnem a könyv végéig azt sem tudjuk, hogy ki kicsoda, mert szinte csak becenevükön említi a megjelenő figurákat: Karl, Martin és Ludwig. Hogy ők kicsodák, azt a vájtagyú filozófushallgatók tudják csak, méghozzá az elpötyögtetett anekdota-töredékekből. De azért nem kell arra gondolni, hogy az író bővérűen mesél! Nem, csak megemlít, mondjuk egy létrát, vagy egyéb lételméleti izét. Hiszen igaza van, ő az elitnek ír, az pedig tudja, most miről is beszél éppen. A többi meg nem számit.

Vannak egyébként nagyon fontos szereplők, akik, vagy amik a könyv végéig meg sem jelennek, pedig az ő kezükben futnak össze a szálak. Az író róluk teljesen megfeledkezett, vagy csak sűríteni akarta a homályt.

Időközben megtudtam, az író azért nagyolja el ennyire a szereplőket, mert trilógiává akarja bővíteni a könyvet! Ez nagyon érdekes lesz, mert így is irtózatosan sok az üresjárat, hát még három kötetben. Azt is meg merném jövendölni, hogy aki ezen a könyvön átrágja magát, „óvakszik” még két ilyet vagy hasonlót a kezébe venni. Volt már ilyen befulladt történet az SF irodalom piacán. De erről majd a végén!

Környezet:

A könyv New Yorkban játszódik, a „világok keresztútján”, de a városról semmit nem tudunk meg. Amit az író megjelenít, azt bármelyik térképen meg lehet nézni. Bár ha a mostani 3D-s térképeket vette volna elő, ennél azért többet láttathatott volna. Az is lehet, hogy visszafogta magát, mert számára a történet és a gondolatok fontosabbak voltak, mint holmi házak meg utcák.

Aztán van az a ház, ahol a szereplőink éldegélnek. Ez az épület nagy meglepetésekkel szolgál az egyszerű olvasó számára. Mert ha az író úgy dönt, határtalanul bővíthető. Persze csak lefelé, mert azt nem látja az ellenség. Amikor elkezdünk benne kalandozni, akkora lehet, mint a négyes metró kompletten. Hiszen fontos, hogy a szeplők legalább térben szabadok legyenek.

Vannak ezenkívül különleges gyilkossági helyszínek is. Lepukkadt kiskocsmák (csak a hangulat miatt), elhagyott metróalagutak, ultramodern „lombikos-szülőszobákkal” (most tessék borzongani!). Tehát teljesen köznapi megszokott kellékek, a nagyjából megszokott történetekhez…

Történet:

Amikor olvasás közben a könyv végére lapozok, hogy mennyi van még, az már régen rossz nekem, de az író és története számára is. Mert nem történik semmi, csak a szereplők tengnek, lengnek. Ápolgatják szorongásra tartogatott plüssmacijukat, fiúk után futkosnak, veszekszenek érthetetlen dolgokon. Vagy csak simán önkielégítést végeznek a társalgóban. Éljen a magvas filozófia!

Olvasás közben arra gondoltam, hogy ezt az író azért csinálja, mert valamiről el akarja terelni az olvasó figyelmét, de sajnos nem. Az ő figyelme kalandozott el, és nyújtotta a szöveget feleslegesen

Itt is áll a klasszikus igazság: a kevesebb több lett volna. Sok volt az ismétlés és a tesze-tosza csámborgás. Lehet, hogy a valóságban így történnek a dolgok, de a regények az élet sűrített és szerkesztett megjelenései. Szerintem ezt valahol tanítják is. A valóságban a szereplő bemehet egy házba, ahol nem történik vele semmi, de a regényben ennek a semminek is súlya kell, hogy legyen. Vagy nem megy be, mert nincs ott dolga. Csehov drámáiban vannak látszólag üresjáratok, de sokért nem adtam volna, ha itt lett volna pár ilyen megoldás! Sokszor volt olyan érzésem, hogy az író vagy unja az egészet, vagy a honorárium mértékére figyel, és azt mondták neki, az az oldalszám függvénye. Mert más értelmét nem láttam az 573 oldalnak. Ha valaki egy történetet feleslegesen hosszan mesél el, az egyéb szörnyűségekre is képes!

Tehát a nagy biológiai és egyéb evolúciós világ-megváltás elmarad, de legalábbis „nem volt rendesen előadva”. Forrongnak a kocsonyák és a trutymók a New York-i utcákon, de semmi több. Ja, a város lakói ezt nehezen viselik. Persze, ez filozófia nélkül is így volna. De filozófiával biztosan fűszeresebb.

Azt gondoltam, ha valaki logikával kel és fekszik, akkor majd gördülékeny és követhető szöveget hoz létre. De ehelyett csak sok üresjárat és porhintés, meg lila közhelyek. Pedig volt egy egészen jó történet, csak minden „művészkedés” nélkül meg kellett volna írni.

A lila köd sok mindent eltakar az olvasó elől, talán attól nem láttam a nekem tálalt lényeget. Vagy az is a Próféta elmaradt dörgedelmeiben lett volna?

Mondanivaló:

Hát ez végig tisztázatlan marad.

Valami nagy világ-átalakításról lenne benne szó, de aztán ez sajnos elmarad, mert az író ráun, és elkalandozik erre-arra, rengeteg üresjárattal.,

Kalandozás közben viszont rengeteg ötletre bukkanhatott.

Úgy van ez, hogy az olvasó úgysem tud elolvasni minden könyvet, megnézni minden filmet. Így, ha egy szerző elég ügyes, a máshonnan összelopkodott ötleteket eredetiként tudja eladni. Célszerű nívós helyekről lopni, főleg ha a lopott holmival tud is mit kezdeni valaki.

Sok szerző visszaél ezzel. Van, aki sikeresen, van aki nem.

Itt most nem sikerült. Mert a legnagyobb ötletnek, ennek az evolúciós összeolvasztásnak/megváltásnak ábrázolása elmaradt. Lehet, hogy csak nekünk nem mutatta meg az író, mert úgysem értenénk meg ennyire magvas gondolatokat/ötleteket, vagy nem jöttek el a sejtetett idegenek, hogy megvalósítsák az író helyett. Sajnos még a Próféta végső átkai is kimaradtak, pedig nagyon készültem rájuk. Hiszen ő is készült, több száz évig, egy banki trezorban (és ez nem vicc, az író komolyan gondolta).

Poszt apokalipszis – poszthumán. Mert az most olyan divatos. Itt pontosan csak azért szerepelnek, mert divatosak. Leginkább a gyilkosságok és egy-két városkép poszt apokaliptikus, poszthumánok, meg a behuzalozott és minden módon feljavított szereplőkkel belakva.

Mint rendes olvasó, mindig magamban keresem a hibát, az írót meg sem gyanúsítanám azzal, hogy valamit rosszul csinált! De semmi gondolat vagy filozófia, mert az biztosan ártalmas volna. Az író, ha már filozófus, ezt biztosan tudja, az olvasó helyett is. És elérte célját! Isten látja lelkemet (pedig azt mondják a kritikusnak olyan nincsen), én nagyon figyeltem, de nem találkoztam egy gondolattal se. Lehet, észrevétlenül elmentünk egymás mellett. Voltak morzsák, töredékek, olyan Coelho-instant módján – bár azok jobbak, mert jókat lehet rajtuk röhögni. Vagy a három filozófus által nézett Tom és Jerrybe voltak beágyazva, azért nem vettem észre?

Írói eszközök:

Horrorral kezdtünk, folytattunk, és befejeztünk, de mindez öncélura sikeredett. Pedig a kezdésnél az a lassan kibelezett feleség, jól indult. Sajna később a horror csak tölteléknek kellett, meg azért, hogy a nyomozó tudjon mi után kajtatni. A vége felé pedig egyszerűen unalmas lett. Eladható/eladott árucikk. Olyan, mint a felesleges pornográfia. Persze lehet, hogy a gondolatot helyettesítette. Kibelezett, esetleg megnyúzott gondolat, itt-ott betömködve fűvel, fával, mohával (honnan is ismerős ez nekem?)… Csak azért használni valamit, hogy hatást érjünk el, minden gondolat nélkül, ez nem más, mint értelmiségi giccs!

Líra is volt, de akaratlan. Amikor elolvasta az ember a mondatot, szinte benne akadt a szuszoghatnék. Majd megrázta a fejét, és újra elolvasta a szöveget, hogy tényleg az van oda írva? Ha valakinek hangosan felolvasta, az illető sem hitte el, hogy tényleg van ilyen mondat, és azt mondta, ennek semmi értelme. Lehet, hogy ezek a mondatok rejtett üzeneteket tartalmaztak, csak én ostobán elmentem mellettük?

Parkinson törvénye: Nagyszabású pénzügyek fejezet, a Jelentéktelenség Törvénye "A napirend bármelyik pontjának szentelt idő fordított arányban áll a szóban forgó összeggel." Tudom, rá már senki nem emlékszik, és a névről a legtöbbeknek a betegség jut eszébe, de ez a Parkinson (Cyril Northcote) hivatalról és annak mozgásairól írt nagyon hasznos és kacagtató könyvet. Idézett mondását úgy igazítanám az alkalomhoz: „Minél nagyobb a szerző látszólagos vagy vélt presztízse, annál könnyebben fog falsot az irodalommal megfertőzött szerkesztő, különösen a science-fiction-nal kapcsolatban”.

Hogy miről is beszélek? Szerzőket és kiadókat nem nevezek meg, csak számokat és időpontokat adok meg. Valamikor 2008 táján egy neves és komoly kiadó vette a fáradságot – és talán arra gondolt, haladni kellene a korral –, meghirdetett egy science-fiction pályázatot. A bírálók között volt: irodalomtörténész, író, költő, műfordító és a kiadó munkatársa. Ugyan a pályázat a tudományos-fantasztikummal foglalkozott, de annyira nem ereszkedtek le, hogy egy „szakembert” is meghívjanak. A pályázatra 75 szerző 91 regénye érkezett be. És sikerült a lecsó mellé csapni egy irdatlan nagyot! Nem tudom mennyi és milyen könyv maradt a nyakukon, de szétnézvén a neten láttam a maradékot 450 Ft-ért is árusítani. Annak idején nagy szenvedések között elolvastam az első díjas regényt, amivel azóta sem találkoztam a boltokban. Olvasás közben volt egy olyan érzésem, hogy a zsűrit a nevek és a szépen kivitelezett illusztrációk tévesztették meg. Nem létezik, hogy a könyvbe beleolvastak. Szerintem, ha egy rendes irodalomtörténész elolvasta volna, azonnal világgá szalad.

Itt is valami olyasmi történt: „Ha filozófus, biztosan tud regényt írni, és akinek ennyi iskolája van, az csak jót hozhat létre”. De sajna, az irodalom nem így működik. Rimbaud sem tanulta a költészetet. Tehát vagy a múzsa csókol, vagy az iparosság, de ha csak a tanult kultúra, az az olvasó számára leggyakrabban elborzasztó eredménnyel jár. És az üres fal akkor sem lesz képpé, ha triptichonná meszeljük…

Mert, a „meg nem gondolt gondolat” a mű végéig az maradt.

Libri Kiadó, Budapest, Keményfedelű, 573 oldal.

Miklya Anna - Dühös nemzedék I.

Kétségtelenül kétség nélkül

Kétségtelenül dicsérendő, ritka és nemes szándék, hogy egy kritikailag elismert és népszerű író „harmadik szépirodalmi regénye befejezése után elhatározta, hogy próbára teszi magát a könnyedebb hangvételű műfajokban (sic!) is”.

Kétségtelenül kevesen vállalkoznak erre Magyarországon, még a nagyvilágban is alig, pedig ott a magyarra jellemző éles határvonal zsánerirodalom és jelző nélküli irodalom között nem létezik.

Kétségtelenül afféle alászállás ez a tett a sajnos valóban létező jelző nélküli irodalmi magaslatokról a sajnos valóban létező zsánerirodalmakhoz, melyek között sajnos kétségtelenül létezik bizonyos minőségi különbség – a jelzős irodalom rovására [1].

Kétségtelenül megtermékenyítően és felemelően hatna: új kifejezésmódok, új eszköztár, új közönség és vele új igények jelennének meg, a tematikus sutaságok csökkennének, végeredményben eltűnne az választóvonal jelzősség és jelző nélküliség között, még akkor is, ha a szerzőnek ez nem szándéka. Tej és méz.

Kétségtelenül még a jelzőtlen irodalom is profitálhat bizonyos mértékben efféle kísérletekből a legkedvezőbb kimenetel megvalósulásakor  [2].

Kétségtelenül ehhez szinte extrém vakmerőség szükségeltetik manapság a kiadó részéről, így mindenképpen méltatnivaló szándék és, ha ténylegesen kísérlet történik, csodálnivaló tett. Hazánkban ilyen nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó, amely szinte vakon megbízik az író szándékában, munkájában és teret enged a kísérletnek, csaknem olyan gyakorisággal fordul elő, mint az Észak Korea-i unikornis.

Kétségtelenül ahhoz, hogy ilyen kísérlet pozitív végkifejlettel záruljon, kemény követelményeknek kell megfelelnie annak, aki erre a szerepre vállalkozik.

Kétségtelenül mesternek [3] kell lennie, a kritika kedvencének, okvetlenül sikeresnek, stabil olvasótáborral, amely vakon megbízik még írói kísérleteiben is.

Kétségtelenül ismernie kell annak a zsánernak alapműveit, melybe alászállni szándékozik, és nem csupán az alapműveket, mert a zsánerirodalom csapdáit éppenséggel nem a csúcsteljesítmények rejtik.

Kétségtelenül fokozott jelentősége van az előbbi feltételnek, ha a „kipróbálásra” választott zsáner a tudományos fantasztikum, mert ebben a mi tematikánkban – sajnos – a tematikai eredetiség (az ún. ötlet) fontosabb követelmény, mint az írói teljesítmény [4].

Kétségtelenül csak a sikerrel igazolható minden efféle ambíció, szándék és kísérlet. Természetesen nem a közönségsikerre gondolok [5].

Kétségtelenül alig várom már, hogy végre sikerrel megvalósítsa valaki ezt a kísérletet, aztán az ő hátán felevickéljen mintegy az egész tudományos fantasztikum és vele persze én is, ha nem is a Parnasszosz ormaira, de legalább valami olyan magasságra, ami a jelző nélküli irodalom kritikusainak látóterébe esik, mert mostanra az is aranykornak tűnik, amikor a science fiction-t piszoárnak tekintették [6].

Kétségtelenül sikertelen kísérlettel állunk szemben, ha Miklya Anna próbálkozását tekintjük.

Kétségtelenül a feltételrendszer valamelyik eleme hibázik, de melyik? Csak emlékeztetőül, az ilyes kalandra vállalkozó író legyen

1.                  mester,

2.                  a kritika kedvence,

3.                  sikeres,

4.                  a tudományos fantasztikus irodalom jó ismerője,

5.                  nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó által támogatott.

Kétségtelenül könnyebb és célravezetőbb előbb azt megválaszolni, hogy az íróra vonatkozó fenti követelmények közül mi teljesült, mert a kudarc valódi nagysága leginkább az elpuskázott lehetőségek fényében mérhető fel.

Kétségtelenül máris kipipálhatjuk az ötös pontot: a Libri nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadóként is funkcionál, olyannyira, hogy ezt a „próbára teszi magát a könnyedebb hangvételű műfajokban (sic!) is” dolgot más, jelzőtlen irodalomban ismert szerzőkkel is megkísérli megvalósítani a tudományos fantasztikus jelzővel ellátott sorozatában. Egyelőre nem egyértelműen kirobbanó sikerrel [7].

Kétségtelenül a kettes pont is abszolválva: Miklya Anna a kritika kedvencének mondható. Legalábbis ezt megelőző három „szépirodalmi regénye” szép számú kritikát besöpört megfelelő helyekről [8], és noha egyetlen kritika sem egyértelműen pozitív – sőt! (lásd később) –, mindegyik az unalomig arra konkludál, hogy ha adott mű még nem is tökéletes, mégis mekkora irodalmi ígéret a szerző.

Kétségtelenül nem tehetünk okvetlenül egyenlőségjelet a kritikai siker és az olvasói siker közé, az író három „szépirodalmi regényének” példányszámai és eladási adati sem ismertek, de Miklya Anna kétségtelenül érzett maga mögött bizonyos olvasótábort, akikről feltételezi (a kiadó is), hogy hűségesen követik a jelzős irodalomba is, így a hármas pontot is teljesítettnek vehetjük.

Kétségtelenül a négyes számú feltétel az egyik, ahol a jeles szándék ezúttal először dugába dőlt, amikor végre a szöveg konkrétumai alapján ítélhetünk, bár a benyomásom a szerző SF tájékozottságáról ellentmondásos. Egyrészt huszonnégyéves korára egyszerűen senki sem rendelkezhet kimerítő SF ismeretekkel – hacsak egész addigi olvasó-életében kizárólag ezt falta, ami egy magát szívós és kitartó munkával (lásd később) a jelző nélküli irodalom szövetébe beásó személynél ugyancsak valószínűtlen. Másrészt viszont a kész szöveg, mint tudományos fantasztikus alkotás egészen lenyűgöző és szinte egyedülálló [9] módon nélkülöz bármiféle eredetiséget. Az első oldalak után végig két gondolat kísértett: i.) Miért is olvasom én ezt? ii.) Miért kellett megírni még egyszer egy csomó könyvet – egyben és rosszabbul? Az első kérdésre létezik biztos válasz: mert megígértem. A második kérdésnek csak tudni vélem miértjét: egy interjúban a szerző maga vallja be, hogy keresgél a divattémák között, izgatja a korszellem. „Szépirodalmi regényeinek” recenzióit és részleteit olvasva: indeed*. Szóval, még az is lehetséges, hogy nem ismerte az 1984-et, a Kis testvért, a Majomházat, a Dettót, etc., csak éppen összegyúrta és újraírta őket egy lagymatag és egészen irreleváns katymasszá. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy sci-fi motívumkincsét kizárólag filmekből merítette – sajnos egyre gyakrabban előfordul manapság. A zsánerismeret másik – írói szempontból még fontosabb – aspektusa, különösen az ilyen leszállós-próbálkozós kalandnál, hogy az olvasottak miképpen kristályosodnak ki, mint a zsáner írás közben kötelezően alkalmazandó jellemzői, írástechnikai-tematikai fogásai, ha a zsáner írásmód is egyben, kifejezéstára. Ha ez a kikristályosodás elmarad, a kísérlet sikertelen, az egész nagyszabású félreértés, a szöveg értéktelen mind a jelzőtlen, mind a jelzős irodalom szempontjai szerint. Mint sci-fi azért értéktelen, mert az alapkövetelmény, a fantasztikus helyzetet racionalizáló tudományos, technológiai hitelesség nem teljesül, a jelzőtlen irodalom pedig még annyit sem tud kezdeni egy félresikerült sci-fivel, mint egy sikerülttel [10]. Egyébként sincsen szánalmasabb a vacak lektűrnél, vagyis van: a vacak jelzőtlen irodalmi alkotás [11].

Kétségtelenül még csak kísérlet sem történt Miklya Anna részéről a tematika írói kristályosítására. A tudományos fantasztikum nála csak díszlet, méghozzá meglehetősen olcsó [12] és second hand. A technológia fejlődése vagy egy helyben topog (A Mars benépesítése idején Facebook? A marshajókon a legnagyobb probléma a gravitáció hiánya?), vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a természettudományos ismeretek teljes hiányáról árulkodik (Négy napig tartó Marsutazás. Hibernáció. Az egész lakosság szexuális vágyát kiütő szer.). És természetesen a logika a női írókra – tisztelet a kivételnek! – általánosan jellemző bakugrásairól se feledkezzünk meg! [13] Az egyébként kissé felületesen ábrázolt (ez talán a trilógia ígért folytatásaira maradna?) társadalom annyi önellentmondástól terhelt, hogy nehéz elképzelni egy hónapnál hosszabb ideig tartó működését. Fájdalmas egy fantasztikus tematikába írt műről azt mondani, hogy a szerzőjének nincsen fantáziája, de sajnos ez van. Miklya Anna nemcsak a technológiai fejlődést nem tudja elképzelni, de a kötelező és átvett technológia kliséket lehámozva minden egyéb is földhözragadtan ezredfordulós ebben a szövegben. Hogy ez így van nyelvi síkon is, az már a következő pont köre, lásd ott.

Kétségtelenül alapjaiban nemes kísérletről lévén szó, hadd legyek nagyvonalú: a nem-sci-fiséget menthetné, ha máskülönben egy nemes veretű, érzékeny, felemelő és megújító szöveggel áll elénk az író. Azonban ebben a konkrét esetben éppen, hogy nem erről van szó.

Kétségtelenül az első pont, a mesterség hiánya kérhető leginkább számon ezen a regényen. A gyakorlat (három év alatt (2010-2012) három „szépirodalmi” kisregény és a számtalan cikk meg esszé) azt mutatja, hogy Miklya Anna könnyen, gyorsan és sok szempontból jól ír. Ez azonban elmondható Fejős Éváról is [14]. Szemezgetve Miklya prózai életművéből, nem látok különbséget a két írónő munkái között: mindketten (számomra tökéletesen érdektelen és felesleges) női lektűrt írnak, csak az Fejős körül széles körű celeb-hírverés, az Miklya körül belterjes bölcsész-reklám fortyog. Nota bene, közös a célközönség – nő olvasók –, a tematika – női tragyődiák – és a nézőpont – meg valljuk csak be szépen: az eszköztár is. Kétségtelenül bájos és ártatlan fiatal leány korukban különböző szerkesztőségekben meresztették a meresztenivalót (ábrándos, csészealjnyi kék szemüket, te perverz állat!) és szocializálódtak szépen. Miklya az ún. szépirodalom szubkultúrájában (ÉS, irodalmi portálok), Fejős a TV és a Nők Lapja világában, mindketten saját, zárt univerzumuk belső mozgás (és farkas) törvényeihez alkalmazkodva. A fő különbség, hogy az előbbi szubkultúra fejétől a farkáig és farkától a fejéig hazug, belterjes, míg az utóbbi, üzleti vállalkozás lévén, csak a fogyasztói felé hazudik (ezt ma marketingnek nevezik, de hasznos, így kegyes hazugság révén hamarosan a Vatikán és moszkvai pátriárka is áldását adja rá. Ego te absolvo…). Miklya Annát saját kritikája évek óta hitegeti, hogy mekkora irodalmi ígéret is ő, Éva pedig zsebrevágja a honort meg a royalty-t, és anélkül, hogy az irodalmi Nobelről ábrándozna, nekiül, és buzgón írja a következő művét [14].

Kétségtelenül irodalmi és egyéb ígérettel tele van a padlás, és az író – ember lévén [15] – szereti elhinni ezeket az ígérteket. E túlméretezett recenzió tárgyának kísérletező kedvű írója, három „szépirodalmi regénnyel”, változatos irodalmi felületeken publikált írásaival és verseivel háta mögött egy interjúban máris kellő szerénységgel klasszikus szerzőnek vallja magát. De így van-e valójában?

Kétségtelenül nincs így. Amit prózában a tudományos fantasztikum előtt művelt, az valójában kritikailag túlértékelt női lektűr. Ami pedig ezt a konkrét sci-fi kísérletet illeti, nemcsak tudományos fantasztikumként, de női lektűrként is gyönge teljesítmény – mert bizony, ha félredobjuk az értéktelen sci-fi díszleteket, a maradék egy harmatos kamaszlány regény, csak éppen nem pöttyös.

Kétségtelenül alapvető jellem- és világábrázolási gondokkal találkozhatunk lapról lapra. Az egyetlen értékelhető teljesítmény a véletlen műve: azzal, hogy a népességgel libidócsökkentő szereket szedet a gonosz kormányzat, így a nemek közötti különbségek valamiképpen megszűntek, kényelmesen eltűnik az az írói hiányosság, hogy Miklya képtelen ábrázolni a kamaszFIÚt. A szövegben világosan tetten érhető az idióta és destruktív genderizmus, ami nagyon divatos manapság, tehát szerzőnk éles szemének mohó pillantását, melyet gondosan korunk lüktető pulzusán tart**, nem kerülhette el. Hogy a nőalakokkal is baj van – sablonanya, sablonlány, ó, Istenem! –, az persze túlmutat ezen.

Kétségteenül, olyan kritikai előélet után, amit a szerző tudhat a háta mögött, illene egy ilyen ambíciójú kísérleti szövegnek, ha tematikában, jellem- és világábrázolásban kudarcot is vallott, legalább nyelvi szinten brillírozni, vagy legalább önmagán túllépni. Sajnos ez sem sikerült. A negyedik regényt is ugyanabban az unalmas, indokolatlan, a kezdőkre annyira jellemző E1 narrációban sikerült megírni, mintha önmagán kívül az író nem lenne képes megszólani. Nyelvi szintek, rétegek gyakorlatilag nincsenek, mindenki ugyanúgy, és mindenki ugyanazt az ezredfordulós nyelvet [16] beszéli, amit a tévékben hallani. Az évtizedek óta a Marsra rekesztett kolónia olyan lehetőséget kínálna a nyelvi divergencia ábrázolására, amit kár volt kihagyni. De kimaradt, és mindegy, hogy figyelmetlenség, a kamasz célközönségnek szóló könnyítés/megfelelés, vagy az inadekvát író eszköztár miatt. A nyelvi különállás, a tiniszleng a kamaszvilágra annyira jellemző és a kamaszlélekre annyira jellemzően változékony és illékony [17], hogy az egyik legkitűnőbb irodalmi eszköz a világábrázolásra. Jellemzően persze az is elmaradt, hogy az író találó tiniszlenget fejlesszen ki a könyv világa számára. Az nem ér, különösen E1-ben, hogy a távoli jövő fiatal hősei a mi ezredfordulós hablatyunkon szólaljanak meg.

Kétségtelenül nem mindenki Burgess, hogy egész nyelvet teremtsen a világa számára, vagy Orwell, hogy találó, új szavakkal jellemezze világa hazugságait, de, hogy nem született még egy nyamvadt technoblabla sem („Facebook”, ó, Édes Istenem!), mint a technoblablák esküdt ellensége, külön kikérem magamnak.

Kétségtelenül senkinek sem ajánlhatom e kísérleti művet kétség-telenül.

Libri Kiadó 2013. Puhafedelű, 342 oldal.

* Elnézést, ezt az angol szót utálom a legjobban, így nem tudom, megállni, hogy ne használjam. Az immunológiában ezt deszenzitivizálásnak mondják.

** Szándékos képzavar.

Jegyzetek:

[1] Mit kezdjek ezzekkel? "...első ránézésre olyasféle szövegnek mutatja ugyanis magát, amilyenről a magyar irodalom szokásrendje szerint efféle folyóiratokban nem is szokás írni..." és "...nem feltétlenül azt a szubkultúrát célozza meg, amely történeti okokból a magyar irodalom nevet őrzi..." Ezek fájtak, tisztelt „kritikus”, vagy inkább csak.kritikás (Nincs is egyebe, csak kritikája van), úr! Tudom, ezt akartad. Már csak ilyen vagy. Ahhoz a szubkutúrához tartozol. Én viszont nem ismerem el a jelzős és jelzőtlen irodalom megkülönböztetését! Hegedűs Gézával vallom, hogy az irodalom szándékával leírt szöveg: irodalom. Sőt esetleg még akkor is irodalom lehet valami, ha nem szánták annak. Még Fejős Éva irományai is ebbe a kategóriába tartoznak. A minőség persze más lapra tartozik: van kiváló irodalom, van jó irodalom, van közepes irodalom, és van szar irodalom – talán még azon is túl: mire az én életkoromat (f)eléli az ember, megtanulja, hogy mindig van lejjebb. Sajnálatos, és széles körben terjesztett tény, hogy a legutolsó minőségi kategóriából a jelzős irodalom tetemes mennyiséget produkál. Visszagondolva a jegyzetben szereplő idézetre, a hivatásos irodalom szemében kizárólag csak ürüléket termel, ha esetleg nem így lenne, az az mű számukra automatikusan jelzőtlen irodalommá válik [2]. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelzőtlen irodalom ne produkálna ugyannyi vagy címek száma szerint még több olvashatatlan szart – csak nem verik nagydobra. Mondjuk az ötven-kétszáz példányos kiadványok léte és nemléte között a különbség elenyésző, tehát eltagadhatóságuk egészen könnyű. A „kritika” viszonya a zsánerhez azon is tetten érhető, hogy a [8] alatt található kritikák forrásaiban egy nyikk sincs Miklya Anna ezen könyvéről. Nem szégyellitek magatokat, kritikás úr? Egy kicsit se?

[2] Palaniuk, Pelevin, Szorokin, hogy csak a névsor végével példálózzak.

[3] A mester készség szintjén bírja a szakma fogásait, szilárd, egyéni és azonosítható stiláris eszköztárral, nyelvi háttérrel, élettapasztalattal vagy legalábbis azzal egyenértékű empátiával, egyéni látásmóddal, tematikával és önbizalommal rendelkezik.

[4] Vesd össze China Miéville: Railsea.

[5] Hogy női irodalom tárgykörben maradjunk, tekintsd Fejős Éva volumenében máris jelentős [14] életművét. Egek Ura! Most néztem meg, hogy az írónő csak két évvel fiatalabb nálam! Nem Évikézhetem többé! How sad!

[6]  Kurt Vonnegut a sci-firől.

[7] A patkány éve. Kritikák. A 3. kritika linkje nem hibás, két recenzált könyv közül a mondott kötet a második. Alulról az első, ha így egyértelműbb. És itt van Vásárhelyi Lajos recenziója. Úgy adódott, hogy éppen a Könyvdaráló ad neki helyet.

[8] A szürke huszonhat árnyalata « KULTer.hu 
A harmadik év - Litera | Az irodalmi portál 
Népszabadság - Ahogy esik… 
Átázott oldalak | Kortárs Online 
Vihar a sarokban | Irodalmi Jelen Online 
Csodák, napfény | KuK - Kultúra és Kritika 
„Ez az állandó oldás-kötés, ez az ostoba játék” « KULTer.hu 
Zűrzavar és korabánat - Litera | Az irodalmi portál 
Tanár és prosti, avagy mi a hivatás? – Miklya Anna A hivatásos című regényéről | Irodalmi Jelen Online 
PRAE.HU - Alibi Woman 
Magyar Narancs - Könyv - Miklya Anna: A hivatásos 
Kultúra.hu | Test és testület – MIKLYA ANNA: A HIVATÁSOS 
A hivatásos | Kortárs Online 
Népszabadság - Nem hivatásos 
Ugyanazt a fagyot 
Foglalkozása: kurva « KULTer.hu

[9] Vesd össze: Shayren.

[10] A széles körben méltatott Stalker irodalmi alapanyagai éppen olyan értékesek, mint maga film (ha nem értékesebbek), az irodalomkritika mégsem igen kezd velük semmit.

[11] Mivel a szórakoztatáson és pénzkeresésen túlmutató ígéret áll mögötte.

[12] Vesd össze „Szok, olcó, jó”.

[13] Mivel nem szeretem, ha a recenziót összekeverik a rezümével, ezt a fajta „logikát” inkább az író egyik versén mutatom meg. Itt olvashatod. A címe kicsit lütyő: a "Betakarítás az almáskertben" az ugyebár, magyarul almaszedés. Hozzá kicsit kopogós, kicsit didaktikus, kicsit zavaros, de általában rendben levő a zengemény. Azonban, amikor a költőt elragadja a lírai baszdüh, az almáskert közepén hirtelen szőlőszüreti hangulatba és kelléktárba csöppenünk. Kúrja már meg a bakegér! Ki a fasz szed almát metszőollóval? A költő vidéki lány, kétségtelenül látott már almát almafán, és azt is tudnia kell, hogy megy az almaszedés. (Természetsen, a cím ügyetlenségét is figyelembe véve, ez a bájosan naiv "mindigösszekeveremesdi" szándékos is lehet, a vidéki lányság elfedése. De ez csak az én ogre olvasatom, na!)  És persze, hogy a női logika létét tudományosan is igazoljam, nézd meg ezt. Végre!

[14] Veled ellentétben én elolvastam Fejős Éva legalább egy regényét. Éva hat év alatt 13 (tizenhárom!) kötetet jelentetett meg, mindannyiunk számára, akik ezt a recenziót kerülgetjük, álomszerű példányszámban.

[15] A székely mondás – miszerint „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék” – középső eleme, ha kikerül a „férfi elnevezése=ember” értelmezésből, viccnek jó, de nagyon káros. Persze amiképpen meglehetősen sok férfi sem ember, csak „embör”, kellő számú asszony sem tarthat igényt az ember megnevezésre, ők is csak "embörök".

[16] Ne higgye senki, hogy átléptünk a huszonegyedik századba! 2013-ban is az ezred- és századforduló küszöbén toporgunk, és hacsak valami megbocsáthatatlan nem történik, még 2020-ban is ugyanott fogunk toporogni.