2008. december 19., péntek

Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

Odónak szokásává vált mióta itthon vagyok, hogy könyvcsomagokkal lep meg. Ennek a lányom is örül, így olvasta el a Perdidót, mert az biza csak angolul volt meg az apjának…
A legutóbbi csomagban ott volt ez a könyv. Nem volt sok kedvem hozzá, nő írta, a címe is igencsak női témát ígért – ha őszinte. Akkortájt jelent meg, amikor Washingtonban éltem, flörtöltem is vele akkor egy kicsit a címe miatt, de inkább vettem az árából tíz kiló használt könyvet – a női írók és női témák annyira nem érdekelnek.
Valahogy mégis rávettem magam, ajándék könyvet illik elolvasni, még ha vásott is a foga…

Nem volt vásott.
Régen került a kezembe ilyen jó regény, könnyed tollal megírva, ugyanakkor mélységes mély témákat – a szerelmet, időt, halált – feldolgozva. Rég olvastam ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató történetet. Régen dühöngtem, hogy máris vége, és hol van még. És szomorodtam el, mert bizony ennek vége, ez így lezárt, kerek, itt nincs folytatás. Ha lesz, a kiadót kivéve valószínűleg mindenki sajnálni fogja…
És, hm, khm, vágjál pofon, köpj le, drukkoltam a szereplőknek, izgultam értük, még ha egy idő után nyilvánvaló is lett, hogy a történet nem végződhet másképpen.
Ennek az az egyik oka, hogy a könyv – bár nyilvánvalóan dolgozószoba szagú és konstruált – nem hazudik. Azt mondja el, amire a címe utal: az időutazó feleségének történetét. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mert az író mégiscsak hazudik. Fölfelé csal (bár talán elméletileg is lehetetlen valaki felségének a történetét úgy elmondani, hogy ne szóljuk a valakiről, még ha az a valaki olyan illékony valami is, mint mondjuk egy időutazó…), a történt az időutazó története is, az időutazó is szereplője a könyvnek, sőt második narrátora, és ezt – azt hiszem saját tehetsége mellett főleg az időutazás témának hála – Niffenegger olyan ügyesen képes mozgatni, hogy elkerüli az egyes számú narrációk gyakori hibáját, amikor is halott hős szájába adják a történetet…
Tehát nem szokványos narrációval elmondott, nem szokványos regényidőben, távolról sem lineáris elbeszélésmódban elmesélt történetet olvashatunk a meglepően* jó fordítás tükrözte, élvezetes, könnyű, a mélységeket mégsem iszappal feltöltő stílusban. Természetesen a stílust leszámítva mindezeket a témának köszönheti Niffenegger. Az időutazás ebben a történetben kikövetelte a nonlinearitást, a furcsa regényidőt.
Kikövetelte még az időutazás szereplők életére tett behatásainak könyörtelen logikáját. Hatalmas erénye a szövegnek, de elsősorban az írónak, hogy ezt a logikát sehol el nem vétette, következetesen alkalmazta.
Mintha azonban az időutazás mást ezen kívül nem is követelt volna.
A megszokott időutazós sallangok (jól-rosszul felismert/feloldott időparadoxon, olcsó poénkodás az ősökkel/leszármazottakkal, a történelem befolyásolása, újraírása, etc.) még említésre sem kerülnek ebben a könyvben. Az időutazó spontán és irányíthatatlan elmozdulásai saját idejében adottak, a való világ részei, valójában senki sem – legkevésbé az író – törekszik arra, hogy megmagyarázza a jelenség okát, a hősökre közvetlenül származtatható okozatokon kívül a világ egészére vonatkozó következmények fel sem merülnek. Az az érdekes, hogy sem ezek a kérdések, sem a rájuk adható válaszok nem is hiányoznak a könyvből. Ezeken a kérdéseken Niffenegger a logikát kissé nagyvonalúan kezelő női gondolkodásra jellemzően egyszerűen túllépett. Talán nem is léteztek számára. De ismétlem, a szövegből nem is hiányoznak. Ez a szöveg nem a világról szól, hanem két emberről. Egy férfiről és egy nőről, akik teljesen hétköznapi módon szerelmesek egymásba, összeházasodnak, boldogok és néha boldogtalanok. Mindennapi emberek, csak éppen a férj el-elmozdul az időben. Emiatt aztán a feleségnek akad éppen elég izgulnivalója érte.

Nekem kétszeresen is akadt, mindkettőjükért, és ennek az a másik oka, hogy ezt a – nyilvánvalóan dolgozószoba szagú, konstruált etc. – történetet, mely ellentmond a tudományos fantasztikum** valamennyi időutazós változatának, élő, szerethető szereplők népesítik be. Az időutazó felesége természetesen nő, női vágyakkal, női testben rejtőző női lélekkel, és az időutazó… Nos, a női írók férfiábrázolásának szokott vakfoltja szerint az időutazó nem férfi. De – és a női irodalomban ez hatalmas erény – nem is férfiruhás nő, és nem is bizonyos nőkben a férfiról, mint olyanról kialakított sztereotípia, szerep (hős, hódító, férj, apa, etc.) vagy vágykép. Az időutazó… Nos, hajlamos vagyok elhinni Niffenegger-nak, hogy az időutazó mégiscsak férj, apa, tanár – férfi. Ennyit kénytelen voltam – örömmel – meghitelezni az írónőnek. Ritkán teszem. Ebből a szempontból érdekes, hogy a támogató szereplők egyike sokkal hitelesebben férfi, mint a főszereplő időutazó. Vakfolt, vakfolt.
A jellemfejlődés megszállott követelői is tobzódhatnak ebben a szövegben, itt a tág regényidőnek, és a különös emberi sorsoknak hála tág tere van a jellemek (nemcsak a főhősök) fejlődésének. És fejlődnek is, a változás ki nem mondott, pozitív értelmében valóban fejlődnek, bölcsebbek, felnőttebbek, megértőbbek, elnézőbbek, nagyvonalúbbak lesznek magukkal, és másokkal is.

Tanultam Niffenegger-tól. Kösz, Audrey! Kösz Odo!
Elsősorban, hogy az előítéletes gondolkodás – még ha az előítéletek saját tapasztalatokra is épülnek – névrokonom jelzőjével: szamárság.
Másodsorban, hogy női témák nem léteznek. Azokat a témákat gondoljuk női témáknak, melyeket a tömegmédia által korrumpált, magukat alkotóknak tituláló és hívő szerencsétlenek silány bőségben elénk tálalnak. Azok nem női témák: azokról a tömegmédia akarja elhitetni velünk, hogy azok. Azok még csak nem is témák, sablonok csupán, melyeket a mesteremberek hozott anyaggal töltenek meg. Majd a formából vasdoronggal kivert „alkotást” színes mázzal (pl. cukor) leöntik, és mást soha nem is ismerő, többszörösen átvert befogadóik elé lökik.
Ugyan már! Emberi témák léteznek, és ha emberként mutatja be őket valaki – legyen férfi vagy nő – lebilincselő alkotás születik. Manapság patetikusan hangzik, de: katarzis.
Mint ebben a könyvben.
Olvasd el!

Ulpius kiadó, 2004, puhafedelű, két kötet, 579 oldal


Jegyzetek:
* A „meglepő” nem a fordító személyének (Gálvölgyi Judit) szól, hanem a ritka fenoménnak, hogy pontos, szép, könnyed, nem a fordító faltól-falig egóját a szövegen áterőltető, hanem az írót, művét és közös szellemüket tiszteletben tartó, szép magyar nyelvű fordítást olvashatunk.
** Éppen ezért nem is tudományos fantasztikum. A Terrán használt besorolás szerint ez színtiszta mágikus realizmus. Nem kevesebb, de nem is több. Nem racionalizálja, magyarázza a fantasztikus elemeket, jelen esetben az időutazást, hanem tényként, a racionális világ részeként fogadja el. A történet, a szereplők – és az olvasó is.

2008. június 3., kedd

Maruzs Éva – Emberek és idegenek

Féltem ettől a könyvtől. Az új on-demand könyvkiadási hullám első sci-fijei között látott napvilágot, és bár Maruzs Éva több díjat is nyert írásaival, bevallom, én csak egyetlen novelláját olvastam eddig. Ráadásul női szerző – az én hozzáállásom a női sci-fihez pedig, hm, legalábbis közismert.
Évát volt alkalmam – restellem, de elég felületesen, tudom, hogy kétszeresen is kollégám –, megismerni az AVANA rendezvényeken. Mindennek látszik, csak sci-fi írónak nem! Leginkább jóságos nagymamának látszik, és az olyan felületes szarháziak szerint, mint én, a jóságos nagymamák általában nem írnak fantasztikus történeteket, jó fantasztikus történeteket különösen nem írnak. Figyelj a szóhasználatra!
És mi lesz, ha tényleg nem lesznek jók az írások? És ezt, hacsak nem köpök föl a levegőbe és állok alá, meg is kell mondanom a szerzőnek? Udvarias, zavart mosoly, ahogy szokás, vállveregetés csak így tovább, csak így tovább…

Aztán jött ez a könyv, és csalódnom kellett. Hál’ Istennek, jó irányba. Salgótarjánból visszafelé egy ülésben elolvastam a felét, aztán vasárnap a Főváros és a Rezedaszagú között retúr a másikat. És szinte végig mosolyogtam közben. Lo and behold! A jóságos nagymamák, akik babákat gyűjtenek, meg hímeznek, meg ilyesmi, igenis írnak fantasztikus történeteket, és – legalábbis Maruzs Éva – saját korlátaik között (erre visszatérek) időnként kitűnő, szórakoztató, ironikus fantasztikus történeteket írnak.

Fantasztikusakat. Mert ún. hard sci-finek merészség lenne címkézni ezeket az írásokat, bár a Sárdi Margit-féle probléma-központú sci-fi definícióba többnyire beleillenek. A kötet nem hazudik, sem címében, sem fülszövegében: a fülszöveg szerint ezek mesék, a cím szerint idegenek és emberek viszonyaival foglakozó mesék, s bizony ez így van. Többnyire ironikus mesék az emberiség jelenben gyökerező közeljövőjéről és/vagy az idegenekkel való mindenféle típusú találkozásokról. Igen sajátos szemszögből.

Azzal sértettem vérig sokakat egykor, hogy a női irodalmat a konyhaablak távlatával jellemeztem. Ez a kötet éppenséggel a konyhaablak távlatából szemléli a jövőt (a jelent) és a találkozást, de – nehogy csak én legyek felületes! –, egyáltalán nem mindegy, hogy ki konyhája ablakának a távlatából szemlélődünk. Mert az ablak mögött konyha van, és az aztán igazán nem mindegy, hogy kinek a konyhája! Ki érezné jól magát az újnő* steril, techno konyhájában, ahol a fogások mikróban készülnek** (melegszenek újra)? De nem érezném jól magam a vérfeminista konyhájában sem, annál is inkább, mert a vérfemina*** férfit oda be sem enged. Mint ahogy nem érzem jól magam a túljátszott nőiesség**** szappanopera konyhadíszletei és ételei között sem.
Én mindig is nagyanyám paprikás krumpliját szerettem…

A neolibsi világban nem divat a jövővel, a következő generációkkal, az unokákkal törődni. A nyugati (és keleti*****) világ ma nagy ívben szarik arra, hogy mit hagy örökül köbükire, de még arra is, mit a gyermekeire.

A régi vágású nagymama az unokákkal törődik.

Az Emberek című első blokkban a kötet jó néhány írását ez az indulat szülte. Az az aggodalom, mely a jelenkor tendenciájából igencsak tragikus jövőt sejt. Ebbe a jövőbe azonban nem a szokásos sci-fi díszletek között, dagadó izmú és/vagy hiperintelligens hősök és hősnők által vitt eposzokkal veri bele az orrunkat, hanem csendes, talán butácska, talán csak kevésbé tájékozott hétköznapi hősnők (hősök) hétköznapi történeteivel mutatja meg, mitől is kellene tartanunk. Mindezt nagyon fejlett iróniával és (női írók között igen ritka) öniróniával teszi. Amikor mosolyogva olvastam ezeket az írásokat, Dévényi jutott eszembe.
Sajnos Dévényi könnyed és merész szellemessége nélkül, de erre is visszatérek.
Mostanában jeleztem valakinek: az indulat, még ha jogos is, az irodalomban nem elég. Sőt. Vakfoltokat okoz. A legindulatosabbak a leggyengébbek ezek között az írások között, azok, melyeket a nyilvánvaló friss harag/aggodalom szült. Azok viszont, melyek feltehetően a harag elpárolgása után, az indulatok megfelelő csatornába terelésével születtek, mások, jobbak. Mert az emberiség, a Föld jövőjéért érzett aggodalom szülte meg a kötet legerősebb írását, a Közeledik…-et, mely egy hatalmas mágikus realista regény prológusának, vagy első fejezetének tűnik – sajnos a regény nélkül. Még ha a folytatása ott is áll utána, az inkább a meg nem írt regény vázának tűnik. A regény lehetőségének.
Amely, attól tartok lehetőség marad, hogy ide landoltassam a korábban lebegtetett két gondolatot. Maruzs Évának ugyanaz a baja, mint a sci-fi írók többségének: az ambíció. Csak nála ellentétes előjellel. Nem a túltengő ambíció, hanem az ambíció hiánya gátol. Amíg ez nem változik, addig bizony csak ilyen kispróza várható. Amivel nem azt mondom, hogy rossz, vagy felesleges, de lehetne nagyobb szabású, még jobb. Ez Éva legfőbb korlátja, és nem tudom, hajlandó lesz-e valamikor átlépni. Ugyanezért nem merészebb, nem szellemesebb az irónia. Talán majd egyszer. Vagy lehet, hogy éppen akkor lenne rosszabb? Ki tudhatja? Senkit sem szabad erőltetni arra, amit nem akar… Én erőltetném.
A kötet emberi (jövő) tárgyú írásaival volt egyébként a legnagyobb bajom, ezeknél fért volna el a leginkább a szerkesztés: bizony, némelyikük szépirodalmilag értékelhetetlen, inkább publicisztika, némelyik redundánsan ugyanaz mondja el, mint egy másik. Erre jó egyébként a szerkesztő: megmondja, mit ne. Ilyesmire különösen akkor van szükség, ha az író az életművét kívánja bemutatni: tudjuk, minden egyformán kedves, a zsengék is, az érettebb művek is, minden sor, de nem kell mindent megmutatni.

Az Idegenek adják a kötet második blokkját (inkább vonulatát, hiszen a kötet tagolása is emiatt rúg maga alá, majd minden blokkban van ilyen tárgyú írás, az idegenek szinte mindenhová beszivárognak… Például az Emberek blokkba a Holdbéli nyúl, mely ritka kitűnő stílus és zsánerparódia.). Illetve a találkozás az idegennel. Ez bizony súlyos téma, sokan nem is birkóznak meg vele. Maruzs Évának többnyire sikerül, mert nem akar leküzdhetelen mércét átugorni. Megkerüli inkább a problémát, nem fogja fel súlyos témának: egyszerűen találkozik az idegennel, mint novellája (Amikor jött a Szonma) főhőse, aki, míg az akadémikusok a módszeren vitatkoztak, egyszerűen elkezdett kommunikálni az idegennel. Ilyen egyszerű. Ezek az írások nem a tudomány, nem a nagybetűs Kapcsolat szemszögéből láttatják a találkozást, hanem a kisemberek sorsán keresztül. Ugyancsak ironikusan, mert ebből a szemszögből, a kisember számára önmaga szerepe, de főleg a nagybetűs Kapcsolat csak iróniával szemlélhető. Ha észrevesszük egyáltalán, hogy megtörtént, mint a kiváló hangulatú Tűz a pusztán-ban, melynek azonban a vége félrement: kevesebb több lett volna. Pedig mindössze az utolsó előtti belkezdéssel kellett volna vigyázni. Az olvasó nem (mindig) hülye, nem (mindig) igényli az ötlet szájbarágását.
A szerkesztés hiányából fakadó felesleges körök ebben a témakörben is megtalálhatók.

A harmadik blokk címe „Fantasztikus hétköznapjaink”, melynek írásai a magreálhoz állnak közel. Ne szépítgessem! –, a zömük mágikus realizmus (itt a Közeledik… !), amelyik nem annak meg inkább a másik blokkban lenne a helye. Ne koptassam a számat – szerkesztés.

A kötet legrövidebb, Más, blokkjában általában nem sci-fi írások olvashatók, ezek többnyire számomra amolyan ujjgyakorlat féléknek tűnnek, tematikailag és stílusban is kilógnak a kötetből. Bár a szellemes, ötletes, kitűnő paródiaérzékkel írt Nyelvemlékeink itt található. És itt van a kötetből keserű hangulatával igencsak kilógó Táltosének. Az életmű íve az ironikus, de optimista korai írásoktól eddig az érett, profi, pesszimista alkotásig világosan megmuatakozik. A művészet a valóság tükre.

Mint fentebb írtam: életműkötet összeállításakor a szerkesztő léte nagyon fontos – lenne.
Vegyes tartalmú kötet az erdemény, vegyes minőségben, vegyes benyomásokkal. Mindenképpen jó összbenyomással. Az olvassa, akinek nincsenek előítéletei, aki kíváncsi a világ egy hagyományosabb női felfogására. Akinek hiányoznak a nagyi meséi.

Lilli Kiadó 2008. 244 oldal, puhafedelű.

Jegyzetek:
* Az újnő (neo-female) saját kifejezés. A modern, férfitől elidegenedett, saját nemi identitását akaratlagosan feladó, a férfiakban nem társat, hanem versenytársat, sőt ellenfelet, sőt legyőzendő ellenfelet látó nő. Aki ebben a versenyben még azt a maradék nőiességét is elveszítette, ami volt neki, ugyanakkor optikai nőiségét kíméletlenül kihasználja a férfiak (és nőtársai) ellen. Hogy értsd: a Terminátor III-ban Arnie soros ellenfele…
** Az újnők által jegyzett sci-fik ugyanezt a versenyt tükrözik: férfias témákban, agresszív stílusban írt írások, mintha férfiak által írt történetek mikróban felmelegített változatai lennének.
*** A vérfemina, a modern kori feminista a férfit mindenestül feleslegesnek tudja. A vérfemin sci-fikben a férfi egészen fura látószögben jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
**** Sok nő, nyilvánvalóan – jogos –, önvédelemből ebben a tesztoszterontól bűzlő világban ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. A szappanoperák fogyasztói és termelői ők, szemük valóban konyhaablaki távlatot tükröz, ez a távlat azonban hamis, díszlet csupán.
***** Bizony, a Föld nevő bolygó legnagyobb pusztítói ma a természetharmónia vallásait kiatláló India és Kína. Hát nem irónikus?

2008. május 28., szerda

Jonathan Cross – Veszett lelkek városa

Bevallom, sohasem olvastam volna el Benyák Zoli könyvét, ha nem látom Odo ismertetését a Solarián: a fülszöveg egyszerűen thrillerként határozta meg, és Alsó Meránia jelen állapotában, a nyóckerben lakván, plusz thrillre semmi szükségem.

Well, a regény nem szimpla thriller, nem annyira a borzongatás a lényege, mint inkább a nagyon jó értelemben vett szórakoztatás – igen mély morális tartalommal megtöltve.
Olyan volt olvasni, mintha a szöveg úgy született volna, hogy Gaimann és Miéville a Fivérek módjára leülnek együtt könyvet írni. Azonban senki se gondolja, hogy a könyv stílusában vagy témájában bárhol is akármelyik említett írótól kölcsönzött volna. Egyszerűen az érzés volt olyan.

A regény egyben az első mély gondolatiságú, magyar mágikus realista mű. Máshová nemigen tudnám besorolni, mert néhány urban fantasy elemet leszámítva fantasynak nem nevezhető, tudományos fantasztikumnak semmiképpen, így boldogan ragasztom rá a természetfölötti ezen ágának címkéjét: nagyon ráfért már a magyar irodalomra, hogy legyen ilyen könyv!

A történet a lélek megtisztulásának problémájával foglakozik: képes-e az ember felismerni és őszintén megbánni, esetleg jóvá tenni bűneit – ha erre lehetőséget kap? A válasz a mű komor hangulat ellenére igenlő, még ha nem is általános érvényűen, minden emberre, minden bűnösre és bűnre vonatkozóan. A második esély, a próbatétel nem új motívum a fantasztikumban, a megvalósítás tere és mikéntje azonban igen. Még ha nem is ért mindenki egyet azzal, hogy piti bűnökért a purgatórium várhat valakire, ahonnan súlyos bűnökért is a szinte „bocsika” szintű jóvátétel után szabadulhatnak egyesek. Ha nem is tetszik a módszer, üdvözlöm az irodalmi megvalósítást és az állásfoglalást. Szeretem az optimista végkifejletű műveket.

A cím telitalálat, a veszett szó mindkét értelmével eljátszani ebben a történetben nagyon is helyénvaló.

A színhely, Backyard, a mindenkori Város, a Bűnök Városa, Babilon, még ha méreteiben és bűneiben nem is ér fel azzal, bárki számára ismerős lehet. Belvárosi lakosoknak még inkább. Előszörre kissé zavaró a környezet átláthatatlansága, változatosságának és változatlanságának ellentmondása, azonban mindez magyarázatot és igazolást nyer a történet fejlődésével.

A jellemek archetípusokat testesítenek meg, de kellően rugalmasak és hatásos eszközökkel ábrázoltak, hogy ne legyenek unalmasak és papírízűek. A szereplők egyensúlyán egy keveset ront, hogy – talán dramaturgiai okból –, a tulajdonképpeni női főhős szinte csak jelzésszerűen van jelen a regényben.
Ugyanígy néhol hiányosnak érzem a szöveget, mintha egész fejezetek maradtak volna ki, azonban a történet, és a szöveg koherenciája szempontjából ez nem jelentkezik, nem zavaró. Talán csak még többet akartam olvasni bizonyos részeknél.

A regény keretes szerkezetű, a keret lehetőséget ad a szöveg végén még egy történetcsavarra, melyre talán nem is lenne szükség, az ilyesmi stilárisan inkább a novella esetében szerencsés elem. Az író jó ritmusban váltogatja az eseményeket az idézet formában megvalósított (lásd Frank Hebert Dűne) magyarázó, leíró részekkel.

A stílus modern, élénk, friss, általában nem fárasztó – éppen ellenkezőleg. Stílustörés ott tapasztalható, ahol a nyelvezet helyenként – szerencsére ritkán –, átmegy abba a fajta költőies, rokokós, feleslegesen cizellált, tartalmatlan és zavaros, egyszóval idegesítő nyammogásba, amit általában az ilyen-olyan írókörök produktumainál tapasztalok.

A nyelv élő, általában a helyén van, a divatos, tiniszlengből átszivárgó lehetetlen igekötőhasználat (lenyugszik, de nem a nap, absza meg!) talán csak ha kétszer kerül elő. Jó pont, hogy a be igekötő katymaszolása egyszer sem fordult elő. Ami személyesen kissé bosszantott, az az „egy” angolosan notórius használata. Nem hinném, hogy különösen kihangsúlyozandó lenne például, hogy valaki egyetlen inget visel vagy egyetlen feje van.

Gondosabb szerkesztői munkával csaknem hibátlan mű születhetett volna, azonban ezek a kisebb hiányosságok tökéletesen feledhetők, amíg a regényt olvassa az ember. Önjáró szöveg.

Ha a végeredmény még nem is tökéletes, kezdetnek a kiváló. Előre a magreál magyar megteremtéséért!

Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, különösen a mágikus realizmus rajongóinak, de az urban fantsy kedvelői sem csalódnak, ha elolvassák.

Agenda Kiadó, 2006. paperback.

2008. április 17., csütörtök

Csóka Ferenc – Tíz golyó isten szívébe

Ezt a könyvet ajándékba kaptam, de nem ettől különleges: azért különleges, mert nem az anyaországban íródott, hanem Szlovákiában. Nincs mögötte az anyaország nyelvi tömegének brutális alapzata, és mégis – vagy talán éppen ezért – , szép, korszerű, élő magyar nyelven* megírt szöveg.
Ez a kisregény nem hagyományos fantasztikus írás. Az alaphelyzet és a szereplők nagyon is reálisak, bár az alapfelállás fantasztikus, egy képzeletbeli szigeten egy képzeletbeli ország menkültjei és a helyi benszülöttek találkozását meséli el – tíz pisztolylövésben. Azonban ez a fantasztikum, ez a képzeletvilág csak éppen annyira képzeletbeli, mint Swift Gulliver-történeteinek, Voltaire Candidejának, vagy a magyar Swift, Szathmári Sándor Kazohíniájának világa. Mert ez a vékonyka könyv ezen művek szellemében, és szándéka szerint íródott. Szatírikus parabola, kegyetlen gúnyrajza a mának, társadalmunk mítoszainak. Az irónia fegyverével próbálja gondolkodásra kényszeríteni olvasóját.** Nem eredménytelenül.

Nincs könnyedség a szövegben, ami nem azt jelenti, hogy humortalan lenne, ellenkezőleg, hiszen a szatírikus parabola nem lehet meg humor nélkül, még ha az igen keserű humor is.
Gondolati könnyedeség nincs benne, nem hagy ellazulni, szórakozni, szívből nevetni a humorán, túlságosan keserű, oda kell figyelni a szövegre, mert szinte minden bekezdése valami csapdát rejt: bárhol belebotolhat az olvasó valami emberi gyarlóságba.
Ez az állandó negatív szembesülés még ilyen viszonylag rövid szövegnél is egy idő után fárasztó tud lenni.
Mert természetesen nincs hepiend ebben a könyvben, nemcsak az olvasónak, a szereplőknek sem kegyelmez a szöveg. A menekültek, akik a modern demokrácia, a fejlett társadalom eszményeit hozzák a sziget paradicsomi körülményei között élő bennszülöttei közé, elbuknak, de velük bukik a naiv, romlatlan bennszülött is, és velük bukik a modern demokrácia mítosza, a modern társadalmi kísérletek pozitív megvalósíthatóságának mítosza, de még az ártalan, természetközeli élet mítosza is.
Túlságosan törékenyek ezek a mítoszok: nem istenek vagy héroszok állnak mögöttük, hanem a nagyon is gyarló, korlátolt ember – törvényszerű tehát a bukás.

A társadalmi szatírák kedvelőinek melegen ajánlom a kötetet.

Megvallom, nem értem, hogy miért látható a borítón, még ha nem is Isten szívében, hanem egy vaslemezben, de mindenképpen tíznél több golyónyom…

Lilium Aurum kiadó, Dunaszerdahely, 2007. 134 oldal

Jegyzetek:

* Egyszer azért, egyetlenegyszer előfordul a szövegben a „be” igekötő modern anyaországi magyar használata, amit igen sajnáltam. Nem hittem volna, hogy ez a szemét megfertőzi a külhoni magyarságot, különösen nem Ferit. Látszik, védtelenek vagyunk a mémekkel szemben.
** Az ilyesfajta szatírák önellentmondása, hogy általában azok olvassák el, akik nélkülük is a helyes úton járnak, akikhez valójában szólna, azokhoz el sem jut, vagy fel sem fogják.

2008. március 8., szombat

Joan Slonczewski – Ajtó az Óceánba

Hímsoviszta elmélkedések irodalmi ürüggyel 1.

Megküzdöttem ezzel a szöveggel, eltartott vagy három hónapig, mire nagyobb megszakításokkal túljutottam rajta – egyszerűen az olvashatatlansága miatt. Egyesek azt állítják, hogy ez jobban megírt könyv, mint a nálunk Génszimfónia címen korábban megjelent folytatása (Children Star). Mivel azt eredeteiben is olvastam, véleményem szerint ez tévedés, bár ezzel a regénnyel is az bizonyosodott be, amit sezlony a Génszimfónia esetében velősen így fogalmazott meg: „Slonczewski nem tud írni.”. A kiadás sorrendje sajnos ezt az érzést fokozza is. Ha az Elysium sorozat jelen kötete jelenik meg elsőként, a Génszimfóniával legalább az a minimális fejlődés demonstrálható lett volna, amely vitathatatlanul tapasztalható: a Génszimfónia szövege legalább – általában –, tiszteletben tartja a nyelv logikáját. Az Ajtó az Óceánba nem.

Joan Slonczewski valóban nem tud írni. Irodalmi minőségben legalábbis nem: élvezhetetlen szöveggel megírt bárgyú történetek kerültek ki a keze alól. Regényei cselekményükben és karaktereikben mélyen a televizíós sorozatok színvonala alá esnek, a bennük ábrázolt tudományosság a fantazmagória kategóriájába sorolható, mondanivalójukban pedig a divatos, (ál)naív, környezettudatos, lilagőzös és vérfeminista klisék* szintjén rekedtek meg.

Mivel ebben a regényben – Hál’ Istennek! –, tudományról nemigen esik szó, hacsak néhány technológiai, kozmológiai** és biológiai*** nonszenszt nem tekintünk annak, a kötet tudományossága nem kíván mélyebb analízist. Ha kíváncsi vagy, mennyit ér Slonczewski asszony – a valódi tudományban egyébként ösztöndíjakkal, és katedrával jutalmazott –tudományos világlátása „irodalmi” megfogalmazásban, olvasd el a Génszimfóniához írt utószó teljes szövegét!

A regényből kihüvelyezhető mondanivalóról szándékomban áll egy önálló esszét írni, tehát most ennek elemzését is mellőzöm, és ehhez a mondanivalóhoz fűződő szoros kapcsolata miatt rövidre fogom a regény jellemábrázolásának elemzését is. Egészen röviden: egysíkú és sematikus jellemek tűnnek fel. A férfi karakterek egytől-egyig agresszív, ostoba „állatok”, az az egyetlen „férfialak” pedig, akinél érződik a szerző fogcsikorgatva magára és a szövegre erőltetett, hamis szimpátiája: kasztrációra szoruló, elnőiesedett androgün. Nem mintha a nők jobban jártak volna! Shora női ugyan az ideális, férfi nélküli női álomvilágban élnek, ez az álomvilág azonban igen leegyszerűsített, emiatt leegyszerűsített jellemeket kíván és tűr el. A legérdekesebb női jellemek (egyáltalán jellemek) tulajdonképpen inkább férfi(as) karakterek (például Yinevra), és Merwen, az egyetlen hiteles női szereplő sem lép túl egy igen egyszerű gondolkodású anya karakterén****. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Merwen az egész bolygó „anyjaként” tevékenykedik: Shora nem túlságosan bonyolult, és semmiképpen nyitott tudatú hely. Berenice-nek (Beszélő név, elvtársaim!), a valedoni nőnek pedig olyan összetett a jelleme, hogy már nincs is – többnyire rafinált gyengeelméjűként ábrázolódik, tudathasadásos szerepéhez és cselekedeteihez illően.

Nincsen teljes rálátásom, ezért nem tudhatom, hogy Slonczewski asszony volt-e az első, aki a szappanopera cselekményvezetését használta hard-nak csúfolt sci-fiben, mindenesetre az „űttörők” között lehet. E könyv fő konfliktusforrása valójában nem a furcsa háború, nem az emberiség fővonalától evolúciósan elsodródott Shora és a „maradék” emberiség közötti szembekerülés. Ebben a regényben egyszerűen a szappanoperák jól bevált fogásához híven senki sem hallgat meg senkit, senki sem figyel senkire, mindenki úgy beszél, mozog és cselekszik, mintha egyedül az üres világegyetemben tenné mindezeket*****. Ilyenképpen felfogható lenne a regény, mint a tolerancia dicshimnusza, vádbeszéd az előítéletes gondolkodás ellen... Lenne. Ha a Shora toleránsnak megálmodott és szájba rágott lakói, akik felé a szerző szimpátiája a kezdettől fordul, ekként sugalmazva azon világnézet, élet- és gondolkodásmód helyességét, nem lennének a maguk módján éppoly tudatlanul bigottak, ha nem rosszabbak******, mint a külvilági társadalom.

A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek.

A szemantikai linkségek szinte találomra, bármelyik oldalon fellelhetők attól kezdve jegyeztem fel párat, amikor emmyiségileg már átlépték az elviselhetőség szintjét, azaz itt, a 67.-68. oldalon. Ezek az egymást követő bekezdések az alany-egyértelműség figyelmen kívül hagyásának, a szövegkoherencia és a tagolás szabályai megcsúfolásának kiváló példái********:

........– És minek hoztad magaddal azt a semmirekellő valedonit? Azért, hogy kiszippantsa a búvárharang összes levegőjét? – Yinevra szándékosan hátat fordított Spinellnek. A fejbőrét ráncok barázdálták, a melle és a karja azonban egy veterán féreghajcsárhoz illően izmos volt. Yinevra, a Haragtartó még jobban ismerte a valedoniakat, mint Lystra, ráadfásul idősebb volt Merwennél is.
........– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére. – Sokkal jobban ki lehet… mint… mint az egyedüllétet. – A nő a saját mellkasára szorította a kezét. Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben. A kéken világító kar közelségében úgy érezte, örökre megoldódnak majd a gondjai. Amikor elkezdett lila színűvé válni, roppantul erősnek hitte magát, pedig sokszor úgy gondolta, elviselhetetlenül nehéz a sorsa akár itt, akár bárhol másutt a világon.

Itt most torpanjunk meg egy kis írástechnikai szemináriumra, melynek általában igen ellene vagyok, de ez a bekezdés kitűnően demonstrálja, hogy hová vezet a figyelem/fegyelem lankadása, amint egyszerre egynél több alany és/vagy idősík kerül képbe.

„– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére.” Tekintsünk most el attól, hogy a mondott szavak és a fiú gondolata (emlékezés) között semmiféle összefüggés nincsen, csak arra figyeljünk, hogy e mondat alanya Spinell!
Ezután következik egy alanyváltás:
„A nő a saját mellkasára szorította a kezét.” Tekintsünk el a szóhasználattól – „saját mellkas” –, az a fordító ízlése, csak arra ügyeljünk, hogy az alany innentől minden emberi logika szerint a nő! Tehát az:
„Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek.”
mondat alanyának nyilvánvalóan Ushának kellene lennie. Ez azonban nem így van, az angol ezt nyelvtani nemekkel valószínűleg egyértelművé is teszi, ugye Watson! De – ugyan nem a következő, hanem –, a rákövetkező mondatból kiderül, hogy itten a fiú szeme és könnyei forognak fenn.
Azonban a tanulság itten nem egyszerűen a fordítónak szól. Az eredetiben is csapkod a szöveg két alany között, minden indok nélkül egy röpke bekezdésben, tagolás nélkül, bízva az angol névmásokban, de nagy ívben szaharva a világosságra, amelyre különösen azért illene vigyázni, mert a homály jelen van a cselekményidők esetében is.
„Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben.”
Ez Spinell, tudjuk a következő mondatból, és a bekezdés szerkezete azt tételezi, abban a pillanatban támad ez az érzés. A következő mondatból viszont kristálytiszta, hogy a halálvágy bizony jóval korábban, a baleset pillanataiban, a szörny kéken világító karjainak közelében tört rá. Hogy még cifrább legyen, a fiú regényidőbeli következő gondolta egy még régebbi eseményre utal vissza, a lélegzőbaktériumok okozta lilaság elfogadására, melyet azonban a kéken fénylő karok szövegbeli közelsége a színek révén összemos.
El tudom képzelni, hogy az angol gazdagabb nyelvtani idő használata miatt az értelmetlenségben a fordításnak is szerepe van, azonban még az angolban sem szokás három idősíkot így összezagyválni.
A bekezdés utolsó mondata teszi fel egyébként a koronát erre a kis szemantikai „bravúrra”: a „roppantul erősnek hitte magát” egyszerűen semmiféle logikai művelettel nem hozható össze a többszöri reménytelen gondolatokkal.

A 197. oldalon újabb tanúbizonysága annak, hogy egynél több alany kezelése milyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat:

"........Berenice észrevette, hogy Realgar és az apja közelít feléjük. A két férfi belemerült a beszélgetésbe. Realgarnak le kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond az alacsonyabb férfi, akinek indigószínű talárja és uszálya feltűnően elütött kedvese csillogó egyenruhájától. Hyalite arca ugyanolyan nemes metszésű volt, mint lányáé, csak jóval több ránc barázdálta."


Tekintsünk el attól, hogy az első mondatban nem Realgar és az ő apja, hanem Realgar és a Berenice apja közelg! Az eredetiben ez biztosan egyértelmű a nyelvtani nemek miatt, fordítónk itt bizonyára ellankadt már a szöveg erejétől. Figyeljük inkább az alanyokat!
Az első mondat Berenice-é. A második alanya a két férfi. A harmadiké Realgar, bár a negyedik tagmondatban Berenice apja a birtokos. Az ötödik tagmondatban nyelvtanilag még mindig az apa a birtokos, mondat így ebben a formában (fordítási hiba lehet, nem jöttek át az angol nemek) azt jelenti, hogy Realgar Berenice apjának a kedvese, holott nyilvánvalóan (ezt már tudjuk) a lánya kedveséről van szó.******* A fordítás gyengéi ellenére az alanyváltások nyilvánvalóan jelen vannak, a mondat cselekvő alanya Realgar, aki lehajol, Bernice-t birtokosként belekeverni még egy "her" erejéig is nyelvi illetlenség. Hja, az a bizonyos baszdüh.

A 223. oldalon a

........Lystra elvigyorodott, és fáradt karjával megveregette Nisi hátát. Nisi is jobban tette volna, ha kerüli Marwen állandóan vizslató tekintetét, pedig megtanulta a fehértraszot. Visszanyerte a színét és a jókedvét, amióta elhagyta Raia-elt; Lystra csak nagyritkán kapta rajta, hogy zavaros tekintettel, búskomoran mered maga elé. Nisinek voltak saját búvóhelyei a mélyben, régebben is oda rejtőzött tébolyult anyja elől.

bekezdés szinte tüntet inkoherencijával. A regény ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezeknek a mondatoknak – Néha még tagmondatoknak sem! – nincs semmi közük egymáshoz, még egy elmebetegnek sem csaponghatnak ilyen fókuszálatlanul a gondolatai, Lystra pedig eddig nem volt gyengeelméjű. A teljes szöveg ismeretében pedig még gyászosabb az eredmény, a Merwenre való utalás a levegőben lebeg, Nisi búvóhelyei pedig azon a tutajon nyilvánvalóan nem létezhettek anyja előli bujkálása idején…
Olyan, mintha ezekből a bekezdésekből egész mondatok, a gondolat továbbvitelének lépőkövei hiányoznának.

A 247. Oldalon olvasható

"........– Gyötörjük? – Lysta nyugtalan volt. – Ha gyötrődést lehet cserélni, akkor inkább mi vagyunk azok, akiknek fáj. Pedig csak azért jöttünk, hogy beszédet cseréljünk velük. – Minden két irányban működött, de Lystra eddig még nem ártott senkinek."

bekezdés egyszerűen csak bántóan nehézkes, nyilvánvalóan, a „csere” értelmének az idiotizmust súrolóan makacs erőltetése miatt. Ugyan vonzónak tűnhet a kölcsönösség Krisztusi tana*********, de a világon semmi sem működik a kölcsönösség alapján. Legkevésbé a könyvben olyannyira csodálatra méltónak festett természet.

A köteten többszintű szerkesztési hiányosságok is érezhető, már az angol szövegbe sem lett volna szabad, hogy belekerüljön a 356. oldalon a shoraiak kedvenc kifejezésének, a többnyire erőltetett és a könyv végére már egészen pépesre csócsált „cserének” a magyarázata. Ha az elején nem magyarázta meg, ami egyébként is csak a gyengeelméjűek számára szorul magyarázatra, itt már felesleges és bántó.
A magyar elütések, egybeírások, tagolási malőrök és egyéb pontatlanságok általában nem ilyen vészesek. Azt az esetet kivéve, amikor az „életformáló” helyett „életforma” szerepel, romba döntve pár betű hiányával egy egész bekezdés értelmét vagy a 243. oldalon a

Legtöbben felépülésük után azonnal visszatértek a katonák szállásához, de amikor másodszor és harmadszor is eszméletlenül kerültek vissza, Merwen egyre nehézkesebben lépett és úszott

mondat nyilvánvaló szerkesztés közbeni értelmetlenné torzulása.

Személy szerint felesleges erőlködésnek tartom a fordító „kiköpjük a kopoltyúnkat” leleményét is. Egyrészt, mert a nőlények nem halak, nincs is kopoltyújuk, másrészt a kopoltyú kiköpését nehezen vizualizálom, az ugyanis a szó eredetét visszafejtve a szétrothadó tüdő darabjainak felköhögését, majd kiköpését tételezi (V.ö. Majakovszkij), egy hal esetében viszont a szétrohadó kopoltyú darabjai anatómiailag valószínűleg nem a szájüregbe kerülnek, a köpés tehát okafogyott. A derék Watson javára írandó, hogy eredetiben is egy halas-kopoltyús hülyeség******** szerepel.

Szokásaimmal ellentétben nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen jóérzésű, olvasni szerető embernek sem.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Média, 2007, 408 oldal. Fordította Kollárik Péter.

Jegyzetek:

* A biológiai nonszenszek sorába tartozik, de külön pontot kíván a harapós vagina esete, amely viccnek, ha nem is új, de legalább derék, hitvány hímsoviniszta(1) poén. A könyv egyik jelenetét úgy értelmezem ugyanis (lehet, hogy nem így van), hogy a derék shorai hölgyek karmokat, fogakat, vagy maró anyaggal teli vezikulákat (esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját) életformáltak a vaginájukba. Az erőszakoskodó katonának legalábbis valami borzalom történt a péniszével (259. oldal). De gondoljuk meg! Ott küzdi ki magát a gyerek! Az is halálra sebzi magát? Vagy ezek a karmok visszahúzhatók, mint a macskáéi?(2)
Azt még elhiszem, hogy e bájos, leszbikus lények, használaton kívüli vaginája pár ezer év alatt beszűkül, elsorvad (3) – bár a szüléshez bevallottan szükség van rá (Azt azért nem adták föl ezek a drága, egynemű lények, bár több utalás van a szövegben, hogy mellük az nincs a szoptatáshoz, de bagatell(4)! Matyerdom, asszonytársak, az ultimate cél!), tehát ez a „beszűkülés” meglehetősen hátrányos, annál is inkább, mert a sebészetet nem ismerik – nincs császármetszés(5). A komoly kérdés azonban az, hogy miért e fegyvertár? Hiszen a Shorán harminc évvel azelőttig nem voltak „férfiállatok”, erőszaktevők.
** Döbbenetes volt azt olvasni egy hard sci-finek csúfolt regényben, hogy az uszálykezelő robotok zavarodottságukban zárlatot kapnak, hogy az olcsó holokocka rosszabb képet mutat, mint a drága, etc. Kissé nehezen tudtam elképzelni, hogy miként ásnak üregeket az életformáló kamráknak a tutajfák gyökérszövedékébe, az pedig elemi fizikai ismeretekkel belátható, hogy a víz alatt harminc méter mélyen függőleges légaknát fenntartani komoly gépezeteket igényelne. „Közlekedőedényekről lenne szó, drága asszonyom, három atmoszféra túlnyomás, hova tehessük a kompresszort?” Súlyosabb, hogy nemigen értettem, miféle kozmológiai tünemény is ez a Valedont és Shorát tartalmazó csillagrendszer, és bevallom, a könyv végére sem lettem okosabb. (Várható volt.) Holdnak nevezik ezeket a nyilvánvalóan bolygó, sőt Földméretű égitesteket, és ebből arra következtetek, hogy valamiféle, a napjához kellemetlenül közel keringő gázóriás holdjai lehetnek. A gázóriásra viszont még véletlenül sincsen utalás a szövegben. Másrészről, egy napjához közeli gázóriás teljesen vízzel borított holdján nem a „tengerszívók” jelentenék a legnagyobb fenyegetést, hanem az árapályjelenségek kiváltotta vízmozgás. Mindezek betudhatók az átlagnő fizikai-technológiai tájékozottságának – nézzük el őket!
*** Úgy tetszik, a jóaasszonynak régi mániája – Igenigenigen! Végigmenni Stefánián! –, hanem a biológia forgómozgás. Ebben a regényben megjelenik a „csillagféreg” melynek belseje forgásban van. Az idevonatkozó fejtegetést lásd a Génszimfóniához írt utószóban. De ilyen a keleplegyek (sőt egész Shora) genomjaiban tárolt információ is. Rendben, a genom redundáns, de – Az Isten áldja meg! –, újabb és újabb adatok kerülnek elő, hogy a még eddig szemétnek tekintett intergénikus szakaszok is milyen fontos szabályozási szerepet játszanak, tehát ott sem lehet büntetlenül sokat játszani. A génekben pedig csak az intronok bizonyos részeit lehet – mai tudásunk szerint – variálni, vagyis elvben a leírt célokra használni, a fehérje, RNS-masinéria kódoló részeket nem! Ez manapság legfeljebb csak paródiaszinten jöhet elő. Ezen felül a öko(náci)tudatú nőlények szeretett bolygójukon láthatóan nem tűrnek meg pár tucat fajnál többet. Az ökoszisztéma ennek megfelelően sérülékeny és veszélyes. Óriási szerencse, hogy az életformálást nem fejtődött ki bővebben, viszont olvasható „az élő molekula atomjai” gyöngyszem is, mely alapján megjósolható lenne, hogy is képzelheti azt egy Howard Hughes ösztöndíjas mikrobiológus professzorasszony. Ezek a fantazmagóriák már, mivel szakmabeli követi el őket, sokkal súlyosabbak.
**** Amolyan Hős Anya típus. Simán feláldozná a gyermekeit az ideológia oltárán. (4)
***** A 252. oldalon, például, nagy tanácskozásban vannak a valedoniakat kilétét, mibenlétét illetően, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a közöttük ülő valedonit, Nisi/Berenice-t.
****** Követelés szinten komolyan felmerül a külvilágiak teljes kiirtása biológiai „fegyverrel” – az élet nevében. És amikor ez kerül szóba, ellenzői (Usha, Nisi/Berenice) ráadásul egyszerűen fáradtak az ellenvetéshez (313.-314. oldal). Ennyi fáradt potenciális tömeggyilkost egy rakáson!
******* Ezt a bájos homoerotikus felvillanást a tökéletesen felerősíti apja lánya viszonylatban az arcélek összehasonlítása. Vagy az apa túl nőies, vagy a lánya túl férfias: szegény Realgar vonzalmai mindenképpen „furcsák”.
******** (6)
********* Úgy gondolom, a Názáreti csak a szeretet kölcsönösségéről prédikált, hiszen már maga a "Tartsd oda a másik orcádat is fájóan egyoldalú".

Egészen komolytalan jegyzetek a jegyzetekhez:
(1) Male chauvinist of all countries, unite! Továbbá, durva poén, de énekelhető: „Elől ül a soviniszta, hátul meg a eltörlendők pereputtya.”
(2) Ha már macska, tudott, hogy a kandúroknál viszont a péniszen találhatók tüskék. Hímsovinisztáknak ajánlott – visszavágásként – e régi, bevált nősténykínzási módszer követése: növesszen tüskét minden igaz nőgyűlölő a péniszére, lehetőleg visszafelé görbülőt, mint a csuka foga! (V.ö. a legrosszabb fajta átokkal, mely férfit érhet.)
(3) V.ö. pókháló.
(4) Semmi köze a könyvhöz, csak egy kihagyhatatlan ócska vicc: „Időm van, tejem van, mé’ne szoptassak?”
(5) A Star Trek Voyager óta tudjuk, ha tüskés a gyerek feje, ki lehet teleportálni az anyaméhből. Egyébként érdekes sci-fi ötlet: egy faj evolúciósan azért fejleszti ki a biológiai alapú teleportálást, hogy egyedei világra tudjanak jönni…
(6) Állatorvosi hal! Muhahaha.

2008. február 10., vasárnap

Brandon Hackett – A poszthumán döntés

Ezt a regényt hasonló várakozás előzte meg, mint László Zoltán Keringését. Tudtunk róla, ismertük a szerző szándékait és ambícióit a szöveggel kapcsolatban. A várakozás – legalábbis nálam – nem igazolódott be. Illetve beigazolódott: bizonyos tekintetben ezt vártam. A regény, annak ellenére, hogy magasan kiemelkedik az átlagból, lehetett volna sokkal jobb.

Kezdetnek megint bevált a saját használatú hatvanadik oldal szabályom: nem szerettem meg a szöveget a hatvanadik oldalon – és azután sem.
Viszont ezúttal mélyen elgondolkodtam, hogy miért nem. Hackett, ha néha kissé nehézkesen is, de általában igen jól ír, kalandleírásban pedig különösen jó. Nem sokáig kellett töprengeni a válaszon: kalandok nemigen vannak, és nincs egy szerethető karakter sem a könyvben; az író semmit sem tett azért, hogy szerethetők legyenek – nyilvánvalóan ő sem szerette őket. Lehetetlen is megszeretni őket: egyszerűen aljanépek. A főszereplőnő például bevallja a naplójában, hogy sohasem érdekelte szeretett férje munkája (szinte irtózik tőle), a főszereplő pedig simán elolvassa szeretett felesége naplóját, amikor az orra elé kerül. A többiekről, a nagy játékosokról, pavonisiakról, földiekről, taui politikusokról ne is beszéljünk! Mindenki – minimum –, folyamatosan hazudozik mindenkinek. A Poszthumán döntés számomra etikai szubhumánokról szól. Emiatt néha olyan érzésem volt, hogy a karakterek valójában az író útjában vannak, hogy kifejthesse mondanivalóját.
És akkor rádöbbentem: A poszthumán döntés valójában esszéregény – Márai hagyományai szerint. És – kövezzenek meg – én Márai regényeit sem élveztem. Ahogy Németh László didaktikus drámáit sem.
Ez választ adott egy régi gondomra is: Miért nem szeretem általában az ún. hard sci-fit? Most már tudom, nem a hard sci-fit nem szeretem, Asimov Még az Istenek is-je tökéletes hard sci-fi, mégis rendkívül élvezetes olvasmány. A hard SF esszéregényeket nem szeretem. Clarke regényeit nem szeretem: technológiai, futurológiai okfejtések, melyek szárazságát történettel kívánta emészthetővé tenni. Nota bene, a legjobb és mélységükben a nehézkes szövegektől semmiben sem elmaradó clarke-i regények pontosan a cselekménnyel többek az utóbbiaknál. Az Einstein hídja John Cramertől sem egyéb, mint tudománypolitikai esszéregény, sci-fi klisékkel turbózva.
Továbbfejtve a gondolatot, ha igazából megkaparja az ember, a technoblabla, tucatszereplők és tucatbonyodalmak lehántása után a klasszikus cyberpunk is mutatni kezdi az esszéregények jegyeit… És én a CP-ért sem rajongok igazán.
Most azt gondolhatod, ostoba barom vagyok, aki nem képes/nem akarja felfogni a gondolati tartalmat. Ha kényelmes, hidd ezt! És tovább olvasni felesleges.

Valójában nem a gondolkodással, hanem a tálalással van bajom. Egy jó történetbe rejtett értékes gondolat sokkal inkább továbbgondolásra késztet, mint a szárazon előcitált fejtegetések és spekulációk.*

Térjünk vissza A poszthumán döntéshez!
Ha alzsánert kellene meghatároznom (nem kell!), a regény hard sci-fibe oltott cyberpunk. Ettől még lehetne igazán élvezetes olvasmány is. A hangsúly az igazán szón, és bizonyára sokan vannak, akik igazán élvezettel olvasták, és olvassák majd ezt a szöveget.
Én nem tudtam zavartalanul élvezni. A következők miatt:
– kéretlen, felesleges, indokolatlan információözön. Hogy egy példával illusztráljam: a regény elején azt az egyszerű cselekvést írja le, mely Hamlet fordításában Aranynál ennyi: „Kelt a legény, felöltözött”. Mert ennyi történik. Ebben a regényben négy oldalon keresztül. De közben infó, infó, infó. Hogy ez mennyire tud hitelesnek látszani egy naplóban, arról majd később.
– sci-fi ötletparádé.** Egy idő után már vártam, hogy mikor bukkan fel ötlet egy újabb divat sci-fi témában, és lám, rendre meg is jöttek! A végére, igaz teljesen érintőlegesen és a regény szempontjából kihasználatlanul, eljutottunk a klónozásig és a húrelméletileg. Olyan érzésem volt, hogy a szerző leltár szerint halad: „Miről nem írtam még?” És írt.
– a szereplők, noha mindannyian közvetlen idegi hozzáféréssel rendelkeznek egy bolygószintű információs rendszerhez (ezt a szerző nem mulasztja el időről-időre értésünkre adni) folyamatosan szónoklatokat intéznek egymáshoz olyan dolgokról, melyekről a beszélgetőtársnak nyilvánvalóan tudomása van. Bosszantott, hogy ezt időnként oly nyilvánvalóan az olvasó számára adják elő.
– az operához hasonlóan, ahol a szereplők időnként megállnak és énekelnek, A poszthumán döntés szereplői időnként (elég nagy gyakorisággal) megállnak, és kiselőadásokat tartanak egymásnak. Gyakorlatilag mindenből. Kozmológiából, biológiából, paleontológiából, archeológiából. Ezzel az a fő baj, hogy az operában a történet zene/ének okozta megtorpanása a drámai hatást fokozza, ebben a szövegben azonban sokszor megakasztja – vagy rosszabb –, helyettesíti a történetet. Valójában a szerző tart kiselőadást az olvasónak.
Motiváció szintén hadd legyek jóhiszemű: Hackett nevelni, oktatni akar.

Mindezekért tartom a könyvet elsősorban hagyományos esszéregénynek.

Zavart a mai sci-fiben divatos nagyszabásúság is: hol vannak már a kevés szereplős kamaradarabok! Hackett „milliárdokkal és milliárdokkal” dobálózik, milliárdok élete és az ehhez szükséges energiák fölött rendelkezik.

Zavart a Clarke-regényekből ismerős idegen értelmek részéről megszokott, millió éveket és fényévek ezreit átívelő, az emberiség egészét érintő kozmikus manipulációk felbukkanása. Mintha a nagyszabású kozmikus értelmeknek más dolga se lenne, csak az emberiség kispályás abúzolása!

Az előforduló logikátlanságok, tudományos-technikai csúsztatások kevésbé zavartak – annál inkább az, hogy a szerző ráébredvén ezekre, nem elvetette őket (ez – és itt felmerül a szerkesztés felelőssége is –, kis munkával a történet és mondanivaló számára zavartanul minden esetben elvégezhető lett volna.), hanem leállt magyarázkodni, vagy deus ex machinaként előhúzta a divat sci-fi varázsszavakat (nanotechnológia, kvantummechanika, féreglyuk, húrelmélet etc.) és a nehézségek máris tovatűntek.
Illusztrálom: a Földön ugyebár három milliárdnyi emberi lényt hibernáltak (logikai baki No.1: kimenekíteni őket a katasztrófa-övezetekből nem volt logisztikai kapacitás), mely a szerző által az elején vázolt folyékony nitrogénes mélyfagyasztást (technológiai-fiziológiai lehetetlenség No.1) *** jelenti. Ha csak fejenként egy köbméternyi cseppfolyós nitrogénnel számolunk*** ez hárommilliárd testre hárommilliárd köbméter cseppfolyós nitrogén – nagyjából hatvanezer köbkilométernyi cseppfolyósítani való levegő**** (logikai baki No.2). Nem hiszem, hogy bárki lekicsinyelné ezt a számot, ha ennyi hidegenergia előállítását és a nitrogén tárolását kell megfontolni. Különösen, ha ezt úgy kell megvalósítani, hogy figyelembe vesszük az egyes számú logikai bakit. A csillaghajók száma, méreteik és meghajtásuk energetikája ugyanennek a feltételnek függvényben adja a harmadik számú logikai bakit. Az író erre azt a megoldást választja, hogy valamikor a könyv második felében előhalássza a nontechnológiát, mint univerzális varázseszközt, és ettől kezdve nanokrió van, nano-összeszerelők, melyek a kriotechnológia hardverétől kezdve a lefagyasztás megvalósításán keresztül a csillaghajókig mindent az égvilágon megcsinálnak. Ha feltételezzük, hogy a nano-összeszerelők üzemeltetéséhez rendelkezésre áll az anyag és energia, ezzel a mindenható technológiával miért nem oldják meg egyszerűen helyben azt a „kis logisztikai problémát”?
Főként a vírus dolog körül bőven lehetne még mibe hasonlóan belekötni, de azt hiszem felesleges és méltatlan lenne több példával előhozakodni.
Csak a tanulsággal: nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A szerző még legalább tucatnyi alkalommal szeretett bele saját ötleteibe, és ezt – a szöveg legsúlyosabb hibájaként – számtalanszor az olvasóra is zúdítja. A kreált technoblablákkal együtt (Hackett néhány kivételtől***** eltekintve hihető és használható fiktív tudományos, és technológia nyelvezetet, és ezekből eredő fiktív szlenget alkalmaz – ez mindenképpen a szöveg javára írandó) bántóan nagy frekvenciával ismétlődnek. Ez hagyományos narrációnál nem lenne baj, de a naplószerű megoldásban a napló hitelét rontja az állandó ismételgetésük, és újradefinálásuk.
Mire gondolok? A szöveg nemigen mulasztja el megemlíteni például, hogy a járművek hydrocarok – a mindennapi használatban azonban nem írjuk le minden alkalommal a naplónkban, hogy robbanómotoros autón járunk; a neuroter, kvanter, és társaik pedig még tolakodóbban ismétlődnek. A szájbarágások közül legjobban a taszítómező irritált: OK, por van a légkörben, taszítómezővel tartják távol, de aki számára ez a mindennapi élet része, miért említi fel folyton. Esetleg, mint Dévényinél, ha folyton elromlik…
A szerző időről-időre emlékeztetett továbbá, hogy mennyi nyomorult földi teng lefagyasztva és milyen borzalmas dolog is lefagyasztva lenni. Az soha fel sem merült, hogy miért is ennyire borzalmas ez a lét… Miközben jó sokszor megtudható, hogy így a biztos és kegyetlen haláltól menekedtek meg, és kiolvadni is szörnyű élmény…
Vagy, hogyan is lehet mikro-fekete lyukat csinálni, és fegyverként használni? Az ötlet annyira briliánsnak és eredetinek látszik, hogy a szerző nem tudta megállni, meg ne ismertesse az olvasóval még a működését is! Hackett javára írom, hogy az idevágó kísértéssel derekasan küzdött, csak a könyv vége felé adta fel, és írta le mégis okulásunkra.
Nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A könyv nyelvezete – a sűrű kiselőadásokat leszámítva –, gördülékeny, pontos és élvezhető, tolakodó irodalmiaskodás vagy hivatali bikkfa alig található benne, azonban ahol van, ott rendesen el is kúródott a szöveg. Például: „A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét.” A szél nyilvánvalóan szeszélyesen sodorta azt a kurva pernyét, önkényességet tételezni róla még fantasztikumban is meredek; „üledékes táj” – üledékes kőzet létezik, de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj; „Álltam a számla összegét” – ilyet akkor írtak a naplójukba az emberek, amikor a „Ki szavatol a lady biztonságáért?” eredetije papírra került. És még egy szép bürokratikus mondat, amikor a Gretchen-fák felfedezőjét laza társalgásban lakónyilvántartási pontossággal nevezi meg a beszélő.
Hál’ Istennek, nincs is sokkal több ilyesmiből – gondosabb szerkesztéssel ennyi sem lenne.
Van viszont új keletű nyelvgyalázásból féltucatnyi remek példány. Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt******. A „vállal” igen, de nem a „be”-t: az semmiképpen sem vállalható, még azzal az egy alkalommal sem, amikor a szövegbe került. Ugyanez a helyzet a „lassul”-lal. Sohasem szeretnék „belassulni”. Rettenetesen hangzik. Grrr. Az lenne a vég!

Bocsánat a kis gúnyolódásért: erre valóban érzékeny vagyok.

A regény narrációja – a naplójegyzetek formájában előadott egyes szám első személy, múlt idő – kiválóan megválasztott, és profira vall. Hackett nem követte el azt a hibát, hogy az E1 múltat indok nélkül használja – a napló optimális megoldás. A narráció végig fegyelmezett, egyetlen bekezdést kivéve a 318. oldalon, ahol valamiért pár sor erejéig jelen időbe csúsztunk. A naplószövegek hitelessége más lapra tartozik: itt nem minden fenékig tejfel. Egyrészt a már említett magyarázkodásokra, redundanciákra gondolok, másrészt a naplóbejegyzések irodalmi minőségére. Az író feleség esetében ez általában rendben lenne – író ír –, de Eliottnál indokolhatatlan az irodalmi megfogalmazás. Ő szoftverfejlesztő és kész. Nincs utalás arra, hogy írói ambíciókat dédelgetett volna. Az események zűrzavarában erre egyszerűen nem is lenne idő.
Más kérdés, hogy naplót neuronális interfészen keresztül egyenesen az agyból rögzítik – itt viszont, ekkora információözönnél, mindenképpen utólagos szerkesztésre lenne szükség. Mikor volt erre ideje a szereplőknek?
Fájlalom, hogy kimaradt az a páratlan és nagyszerű írói lehetőség, hogy a neuroterből letöltődő emlékeket ne mint naplójegyzeteket, hanem mint „on-line” eseményeket mutassa be a szerző.

Profi a regény lezárása, a folytatás sokat sejtető felvezetése. Így kell ezt csinálni!

Ha a regény egészét, mint a transzhumanizmus-poszthumanizmus lehetőségét boncolgató esszéisztikus megvalósítást nézem, nem lehet kivetnivalót találni. Hackett valójában nem foglalt állást se pro, se kontra a poszthumanizmus mellett, bemutatta az általa elképzelt poszt és transzhumán jövőt, számba vette a lehetséges konzekvenciákat, kérdéseket nyitott föl – a válaszokat, a döntést pedig meghagyta az olvasónak.******** Ezzel bizony a Sztrugackij fivéreket idézi.

A tau Ceti zűrös űrmeteorológiájával pedig A Viking visszatér regényt evokálja. Ezzel a – nem tudni szándékos vagy szándéktalan –, hommage-ért ZSOLDOS Péter előtt kivívta a külön tiszteletemet – kiváló, nagyszabású, irigylésre méltóan profi allúzió.

Minden sci-fit szerető, jövőről gondolkodó embernek ajánlott elolvasni ezt a könyvet!

Delta Vision, 2007, 408 oldal.


Jegyzetek

* Hadd spekuláljak egy kicsit! Egy időben az esszéregények nagy presztízsnek örvendtek értelmiségi körökben. Egy hard SF esszéregény valójában fontosabb kérdésekkel – a jövővel – foglalkozik, mint egy átlagos entellektüel nyavalygás. És – szinte törvényszerűen, még a legnehézkesebb hard SF is sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az utóbbiak. Mégis – All hail the real snobism! – az átlagos entellektüel szaharba se veszi őket.

** Ez a ragályos betegség SF írók között. A CP rovására írom, mert leginkább a posztCP érában tapasztalható.

*** Sokadszorra: öklömnyinél nagyobb élő szervezetet nem lehet folyékony nitrogénben mélyfagyasztani anélkül, hogy a mindenképpen kialakuló hőmérsékletgradiens le ne lassítsa annyira a folyamatot, hogy a sejtközi és sejten belüli víz átmenjen a kristályos, megnövekedett térfogatú állapoton, és a szövet roncsolódjon. Akkor sem, ha fagyállót juttatunk a szervezetbe. Egyrészt lehetetlen kicserélni ekkora intracelluláris vízmennyiséget fagyállóra, másrészt, még ha sikerülne is kevéssé toxikus fagyállót találni, ha mást nem is, de egy szép, szisztémás immunreakciót bizonyára sikerülne kiváltani vele, mely viszont a felszabaduló citokinok kiváltotta sokkal ölné meg az áldozatot a felolvasztás után. A lefagyasztáskor vagy kiolvasztáskor kapott hullát viszont valóban a végtelenségig lehet folyékony nitrogénben konzerválni… Addig legalábbis, amíg a nitrogén el nem illan. Mert az meg jó szokása, legfeljebb az űrben mérséklődik, de ott sem áll le. Még a szilárd nitrogén is szublimál. Tehát, az egy köbméter legföljebb ideális esetben elég évtizedekre…

**** Hadd legyek elnéző: hozhatták egy fagyott holdról is a gázóriások övezetéből, de akkor azt a másféle energiát és szállítókapacitást kellett volna előteremteni a menekülteket elszállítani képtelen emberiségnek.

***** A „kriofagyasztás” – egyszerűen redundáns; a virtuális légifolyosó szintén – minden légifolyosó „virtuális”, mert nincsenek falak, útburkolati jelek, etc. a levegőben; „biogenetikus”, mint szakma – megint csak redundáns, milyen genetika létezik még?; „fúziós korvett”? – a szöveg azt sugallja, hogy a „hydrocar”-ok is fúziós reaktorral mennek; a „hydrocar”, amely azt sugallja, hidrogén vagy vízüzemű jármű – azután kiderül, hogy magfúziós, sőt képes a hidrogénnél nehezebb elemek fúziójára (Ez aztán a technológiai vágyálom! Mire is nincs logisztikai kapacitás?); „rotációs generátor” az űrállomáson – az űrben csak reaktív hajtással lehet forgatni, ha valamiféle tengelyt építenek be, akkor arra kell reaktív hajtás, de oda minek, ha egyszer hangsúlyozottan van a gyűrűn?; „ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”, kell valamilyen interface; „rezgő húrokkal bombázva a sejteket” – bennem egy biológia laborba beültetett vonószenekart idéz fel.

****** Sejtésem szerint a "bevállal" nagyjából ugyanattól az emberi lénytől származtatható, aki az „elfog” igénket „megfog”*******-gal helyettesítette a rendőrségi szlengben. Szóvivője ő a testületnek már majd két évtizede, és mellesleg írókolléga.

******* Hadd ne mondjam, hogy mijét fogja meg az illető!

******** Mivel pedig nem szoktam spoilerezni a szöveget, főleg nem eszmeiség szempontjából, így aztán ezt én is meghagyom a könyv – Nota bene, nem az ismertetés! – olvasóinak.

2008. január 30., szerda

William Wharton - Áttetsző

Nem írok valójában a könyv egészéről, tipikus késői Wharton regény, fiktív és valós elemekből épített varázsos életrajza valakinek, talán éppen Whartonnak, ezúttal - szerintem - eléggé megkérdőjelezhető, és teljesen felesleges versszerű betétekkel. De a próza valódi Wharton, szeressük.
Ahogy Whartont is. Ő, aki a Madárkát írta, Az éjfélre kitisztult... Zseni.
Száz százalékig amerikai író, élő klasszikus, aki gyakorlatilag nincs jelen (2004-2007 között nem volt) a nagy könyváruházak polcain az Államokban - szó szerint kifranciázta magát az amerikai irodalomból.
Ha olyan jó festő lenne, amilyen író, milliókat adnának egy rajzfecnijéért.

Ami idekerül, az a Cartaphilus jóvoltából a regény egyik fejezete. Azért kerül ide, mert az idő művészi megragadásának olyan példája, amelyre - sajnos - a fantasztikumon belül nem tudok példát. Voila!

XI.
Időtlen idő
Most, hogy van egy kis pénzünk, feladok ötezer dollárt Los Angelesbe az adóhivatalnak. Ez néhány évig visszatartja őket attól, hogy eladják alólam a negyven hektárt. Egy rémálom-forrás kipipálva. Most, hogy ezzel egy ideig nem lesz gondom, talán képes leszek elengedni magam.
Alig várom, hogy belevessem magam a Maras-sorozatba. Veszek egy tekercs jó minőségű, legalább húsz festményre elegendő belga vásznat. Beszerzek némi dammara gyantát, és az én kis boszorkánykonyhám segítségével újra feltöltöm a festékkészletemet. Még az ecseteimet is kicserélem, némelyik már a pálcáig le volt kopva.
De képtelen vagyok festeni! Bármi is kell hozzá – összpontosítás, kilépés a normál időből –, odavan. Unatkozom. Csinálok egy igazán szörnyű képet, de az is merő kínszenvedés. Elkalandoznak a gondolataim, képtelen vagyok a festésre koncentrálni. Vékony jégen jár a művész. A dacos szembehelyezkedést hálatelt elfogadással vegyíti valami csodás alkímia. Ha valami okból elvész az egyensúly, visszazuhanunk az elviselhetetlenül normális, hétköznapi látásmódba. Egy több mint képzeletbeli fekete lyuk szélén állok, és abba bámulok.

UGYAN MINEK SÍRNI? BELEVETJÜK
MAGUNKAT EGYMÁS KÖNNYEIBE. A VÉGET
NEM ÉRŐ ÉVEK ZSARNOKSÁGA.
Lehet, hogy túl hosszú ideje festek az utcán. Az ember belefárad, ha mindig egyfélét fest. Elegem van már a zsalukból meg a macskakövekből. Megfulladok a kocsik bűzétől. Legalább száz kifogást fel tudnék sorolni.
Visszamegyek a Sasha rám hagyta műtermembe. A fehér alapon fehér képeket festő művész már elment. Öszszejött egy híres és gazdag franciával, egy meleg festővel, aki Claude egyik barátja és arisztokratáknak készít képeket. Együtt utazgatnak Olaszországban.
Hol ide, hol oda ülök a műteremben, nézelődöm, észrevétlenül telnek az órák. Megfeneklettem. Képtelen vagyok megszabadulni a gondolattól, ami befészkelte magát az agyamba. Ha festeni kezdek, előúszik és elhomályosítja a látásomat, nem látok tőle, nem tudok festeni.

MIT ÉR, HA NEM TUDOD MEGÉRINTENI?
HONNAN ISMERED FEL A VALÓDI VALÓTLANT?

Annak a lehetőségét fontolgatom, hogy keresztülfestem magam az időn. Mindig történik velem valami különös, amikor festek, s azon gondolkodom, felhasználom ezt, hogy kitörjek a saját időmből és átlépjek egy valóságosabb időbe: a folyamatosba.
Meg vagyok róla győződve, hogy időérzékelésünk hibás, mivel a részei vagyunk, bele vagyunk zárva. A térnek és az időnek sok közös tulajdonsága van, de a teret tudjuk kezelni. A térben tudunk mozogni, jobbra, balra, fel, le. Megismerhetjük, megtapasztalhatjuk. Az idő más.
Az időt úgy látjuk, mint fa a teret. A fa csak nagyon korlátozottan érzékeli a teret. Kitölt egy meghatározott mennyiséget belőle, és ahogy növekszik, azon halad keresztül, nem több ennél. Ugyanígy vagyunk mi az idővel. Bele vagyunk szorítva egy meghatározott részébe, s ahogy felnövünk, ezt a kis részt használjuk belőle, de enynyi, nem több.
A fa nem tud átvágni a mezőn, elugrani Párizsból Los Angelesbe, ahogy mi sem tudunk átlépni a tegnapba vagy a holnapba, vagy a kétszáz évvel ezelőttbe. Be vagyunk zárva saját korlátozott időtartományunkba. A tér feltehetően legalább akkora rejtély a fának, mint nekünk az idő.


Gyökerestől ki akarom tépni magam az időből, ahogy egy fát tépünk ki a földből, és átvisszük a mezőn. El akarok szakadni a saját, részemre kijelölt időfolyosótól, egyszerűen átlépni a folyamatos időbe. És azt hiszem, már meg is találtam a módját.
Az effajta gondolatok szinte már meggyőznek arról, hogy nem vagyok normális, de képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Csak arra vagyok képes, hogy visszakergessem őket a háttérbe, ahová tartoznak, hogy hagyjanak élni, festeni.

PORSZEM A SZEMBEN, SZÁLKA AZ AGYBAN, EGY AZ EGYBEN.
CSÁBÍT, HOGY FELADD, KEDVESNEK MUTATKOZZ.

Ha festek, különösen ha portrét, mindig van egy varázslatos pillanat, amikor a kép egyszer csak elkészül. Addig az utolsó ecsetvonásig a festmény folyamatosan változik, míg a modell és én, a festő állandónak látszunk. Aztán hirtelen minden a visszájára fordul. A festmény elkészül, statikussá válik, a modell és én pedig haladunk tovább, hozzákötve saját, személyes, könyörtelen időbéklyónkhoz. A festmény gyakorlatilag ugyanolyan marad évszázadokig, évezredekig, de a modell és én meghalunk, elrohadunk, elégünk, a föld alá kerülünk.
Engem az a konkrét pillanat izgat, amikor ez a váltás megtörténik. Mint a hullámtörés a tengerparton. A víz kigördül a homokra, betetőződik az óceán mozgása. Hullámok, szelek és áramlatok tesznek meg ezer kilométereket e pillanatért. Aztán felmászik a part egy pontjáig és viszszazuhan, becsúszik a felszín alá. Más partok, más idők felé hajtó új vektorok veszik birtokba. E pillanat is valami ilyesmi.
Úgy érzem, meg tudom ragadni. Megpróbálok fogást találni a múló időn, s talán ki tudom magam emelni belőle, le tudok róla válni. Egy rövid térre meg akarom tapasztalni az idő valódi természetét, részévé akarok válni, több mint rögzített pont, véletlen találkozás.

SZAKADATLAN PÖRGÉS. HIÁBA KAVARGÓ ÖRVÉNY,
A SOK CEMENTÜREG ÁTOLVAD AGYAMON.

Önarckép segítségével valósítom meg a tervem. Teljesen ki kell zárnom a külvilágot. Bele kell hajolnom magamba. Olyan közel kell merészkednem, amennyire csak lehetséges, áthatolnom az időlegesség utolsó rétegein is, leásnom az igazi valómig, valódi énem halhatatlan időtlenségéhez, amelynek ott kell lennie, túl a megértésen.
Tudom, hogy az egész teret be kell töltenie a vászonnak, ezért kifeszítek egy 120F-est és felállítom; több mint száznyolcvan centi magas és egy méter húsz széles. Semmiféle erőszakot nem akarok tenni az érzékelhető valóságon. A méretek nem torzulhatnak. Pontosan életnagyságban fogok festeni, és mindent, a fejem búbjától a lábam ujjáig.
Csak annyi torzulás lesz benne, amennyi elengedhetetlen, hogy háromdimenziós világot tudjak teremteni a kétdimenziós térben. Ezúttal csak a szememre és az agyamra támaszkodhatom, nem szabad megbíznom a gondolataimban. Nem lehet rövidíteni, nagyítani, kozmetikázni, hogy a festmény úgy nézzen ki, ahogy ki „kell” néznie. Őszintén kell festenem. Az összes festményemnek így állok neki, de valahogy mindig letérek az útról, összekuszálom a dolgokat. Ezúttal nem szabad.

VÁKUMBAN VISSZHANGZÓ FEHÉR ÜREGEK.
SZILÁRD FEKETESÉG PIHEN A SÖTÉTBEN.
EGY ÉS UGYANAZ.

Az egész elképzelésem alapja a második és a harmadik dimenzió közötti kapcsolat. Át akarok törni a negyedik dimenzióba, az időbe. Azt már megtanultam, hogyan lássak három dimenzióban, hogyan lássak a térben, s azt is, hogy hozzak létre egy tárgyat két dimenzióban úgy, hogy háromdimenziósnak tűnjön. Végül ez a látszólag háromdimenziós, valójában kétdimenziós tárgy egy háromdimenziós világé.
Teljesen kizárt dolog, hogy e képzeletbeli harmadik dimenzióból átszökkenhetek egy valódi harmadik dimenzióba? Onnét pedig átcsúszhatok a negyedik illúziójába? Lehetséges ez a metafizikai bukfenc – áttolni egy illúziót a másikba –, ez a képzeletbeli Möbius-szalag? Képes lehetek áttörni az órába zárt idő áttörhetetlennek látszó korlátjait, és kilépni a valódi, a folyamatos idősíkságra? Kész vagyok megpróbálni. Bármit kész vagyok feláldozni érte – a józan eszemet, még az életemet is.

LÁTNI. LENNI. ÖNMAGAMMAL ÖSSZHANGBAN.
EGYOLDALÚ LÁTÁSMÓD,
LINEÁRIS PERSPEKTÍVA.
Azzal kezdem, hogy bezárom a műterem ajtaját. Traude-nak korán van órája, reggel nyolckor már sosincs otthon. Claude elment Carrarába márványt fejteni, aztán meg átugrik Midibe egy kis sötétkék gránitért. Teljesen nyugodtan dolgozhatom.
Felállítok egy nagy tükröt, amit a múlt hónapban vásároltam a bolhapiacon. Faliórákat kerestem, úgy találtam erre a hibátlan tükörre, mindössze hetvenöt frankért. Majd’ két méter magas, egy méter széles, a szélei, ahol becsúszik a fakeretbe, ferdén le vannak vágva. Az én időelméletemben is van valami ferdeség.
Úgy állítom fel a tükröt, hogy negyvenöt fokos szögben álljon az ablakkal. Így az ablakon át rám esik a fény, ami pedig a tükörről visszaverődik, megvilágítja a sötét oldalamat. Csodás három dimenzióban ragyogok. Megmaradok majd ennél a tükörképnél, nem próbálom meg visszafordítani. Balkezes leszek, ez is része a vetemedésnek, a ferdeségnek. A tükör-ikertestvérem segítségét használom fel az ugráshoz.

KÖLCSÖNÖSEN BEZÁRVA SAJÁT
FERDE SÍKUNKBA. VETEMEDETT ÉPELMÉJŰSÉG.

Az első napon nem csinálok mást, csak állok, és nézek. Vizsgálom, milyen vagyok egészben, és részletekben. Figyelem, ahogy lélegzem. Próbálom nyelésen vagy kacsintáson kapni magam. A kis különbségekre vadászom, másodpercről másodpercre, percről percre, óráról órára, napról napra. Az élet mintha csak ezeknek az egységeknek a tömkelegéből állna. Ezt a hazugságot csak úgy érthetem meg, ha semmi sem kerüli el a figyelmemet. Ha sikerül meglátnom, amint megtörténik velem az idő, a valódi, nem csupán napsütésre, órákban, naptárakkal mért idő, akkor tettem meg az első lépést.
A második nap közepére kezdem látni, ahogy változom. Finoman változik a színem, a bőröm redői. Dorian Gray lassított felvételen. „Halál! hol a te fullánkod?” Pofonegyszerű. Itt van körülötted, benned, minden lélegzetvételedben. A vég ott van a kezdetben, a kezdet pedig a végben, annak, aki hisz még kezdetben és végben. Nem vagyok benne biztos, hogy én még közébük tartozom.
A harmadik napon elkezdem megjeleníteni magam a vásznon. Mozdulatlanul bámulok a tükörbe, próbálok nem pislogni, addig bámulok, míg saját képmásom bele nem ég a retinámba. Aztán becsukom a szemem, elfordítom a fejem, még mindig csukott szemmel szembeállok az üres vászonnal, és hirtelen kinyitom, rávetítve a vászonra a szemgolyóimba égett emlékképet. Újra és újra megismétlem, addig kalapálom az időt, míg az én-szeg bele nem fúródik az élet-deszkába. Végül már minden egyes részemről tudom, hogy a szűz vászon melyik pontján kell lennie. A vászon egész terét felparcellázom és kitöltöm a saját képmásommal.
OTT VAGYOK, ITT VAGYOK!(?)
HOL? OTT! HOLOTT...

Amikor hozzákezdek a rajzhoz, szinte olyan érzésem van, mintha egy már megrajzolt vázlatot követnék. Magamat rajzolom, meg az ecsetemet, meg a vásznat, a dobozomat és a műteremnek a tükörben látszó részét. Alig kell a tükörre pillantanom, hogy ellenőrizzem a dolgok helyét. Egyszerűen átfolyik rajtam, bele a vászonba, az agyam kivetítette képet a kezem vonalakba önti, így határozom meg magam. Minden olyan könnyen, békésen megy, szinte észre sem veszem, hogy eltelik a nap.
Három napig rajzolok. Átlebegek a vászon felszíne felett, belépek arra a vidékre, ahol a két dimenzió már nem létezik. Órákat töltök azzal, hogy bámulom a rajzot, viszszamegyek a tükörhöz, ingázom a kettő között, bolyongok térben és időben, megfeledkezve magamról, megfeledkezve arról, hogy én, hús-vér valómban, én vagyok a kiindulópont, a forrás.
A tükör és a rajz valósága kezdi átvenni az irányítást. Főleg a rajz érezhetően egyre kézzelfoghatóbb, ahogy öszszegyűjtve, egybegyúrva, beledolgozva próbálom megszüntetni az azonosságot a szükségszerűen pillanatnyi tükörképpel. Eljött a festés ideje.

VESZÍTSD EL, HOGY MEGTALÁLD. BEÚSZOM
A LEBEGŐ PIRAMISBA. NÉGYZET ALAPON
EGYENLŐ OLDALÚ HÁROMSZÖGEK ÉRNEK ÖSSZE.
HÁT OTT!

Ebben az egész élményben az a szörnyű, hogy otthon szinte láthatatlan vagyok. Még ha nem is vagyok a műteremben, gondolatban akkor is a tükör és a vászon között ingázom. Nem akarok beszélni, nem akarom megtörni a varázst. Kate tudja, és neheztel is rám, de beletörődött. Békén hagy. Többé-kevésbé még a gyerekeim is megértik – régi tapasztalatuk – és teret hagynak.
Álmomban néha én vagyok a tükör, néha a rajz, néha csak ülök és nézem, ahogy nézek, érzem a ceruza cirógatását a testemen. Félek, kiráz a hideg, de nem akarok visszakozni. Ezt végig kell csinálnom.

FIGYELEM MAGAM, AHOGY MAGAMAT FIGYELVE
FIGYELEM MAGAM.
AZ ÓRÁRA NEM KELL, ÓRA NEM KELL.
ENNYI AZ EGÉSZ.

Hozzákezdek a festéshez. Nagy gonddal készítem az alapozást. Úgy gondolkodom, mint egy szobrász. Ecsetemmel mint késsel, mint véső késével lefaragom a fehérséget, módosítom a fényvisszaverő képességét, beigazítom, méretre szabom, alakítom, tükrözöm a tükrömet. A képek könnyű patakként folynak át rajtam. Vékony rétegeket festek rövid ecsetvonásokkal, átcsapok egyik felületből a másikba, hagyom egymásba kapcsolódni a síkokat, érzem közben, ahogy a vászon fehérje küzd a csonkítás, a könnyed irtás ellen. A láthatón túli megfestésén dolgozom.
Önkívületi állapotban festek, négy újabb nap telik el. Amikor végre rá tudok nézni, a látvány több mint valóságos, több mint szürreális. Közelít a végső igazsághoz, a lényeg határát súrolja. Érzem, hogy ez már nem csak az én művem. Valaki fogja a kezem, és ésszel mérhető pontokon túlra vezet. Most már tényleg be vagyok ijedve. De hisz’ pont ezt akartam. Most már nincs visszaút. Még ha akarnám se, egy részem már képtelen volna rá.

HÁTTÉRBEN MARADNI. NEM VISSZAKOZNI, CSAK
OTT LENNI, KÉSZÜLVE A KIVONULÁSRA.

Mikor nekilátok az impastónak, az a kísérteties érzésem támad, hogy az ecsetemen, a palettámon nem is festék van, hanem hús, haj, ruha, levegő. A szokásos festékeket használom, a jól ismert módon mártom bele az ecsetet, úgy közelítek a vászonhoz, ahogy mindig, de a hétköznapi csoda, amit már vagy negyven éve ismerek, annak a csodája, hogy benne élek a festményben, ezúttal annyira valóságos, hogy agyam képtelen megbirkózni vele. A tudatom egyszerűen kikapcsol. Mesterember vagyok, aki már nem fest, nem gondolkodik, csak végrehajt. Kiléptem, és nem egyszerűen az időből vagy a térből, hanem valahogy a kettőnek a keverékéből.
Festek, vagyis inkább végzem a rendesen festésnek nevezett mozdulatokat, és történik még valami. Frissen ásott kút szélén állok, látom saját tükörképem az alján, zuhanok. Valami visszatart, de közben érzem, hogy valami más viszont gyöngéden taszít lefelé. Érzem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, finoman siklok, már nem tudok különbséget tenni a tükör, a festmény és önmagam között. Hová kerülök? Mi lesz velem? Annyira meg vagyok rémülve, hogy meg se tudok mozdulni. De mégis mozgok, csúszom, mintha csillagok közt siklanék akaratlan, erőtlen áldozat, akire már nem hat a gravitáció, túl van irányon, helyen, időn.

LEBÍRHATATLAN ERŐK FESZÍTENEK. NÉGY LÓ SZAKÍT
DARABOKRA: FÉLELEM, VÁGY, GONDOLAT,
TEHETETLENSÉG.

Aztán hirtelen minden elcsendesedik. A levegő hihetetlenül tiszta körülöttem. Elképesztő csendesség van a szívemben. A nyughatatlanság, melyben élem az életem, tovatűnt, elsimult.
Körülkémlelek e körülhatárolt világban, és ahogy figyelek, a festmény megmozdul. Döbbenten bámulok. A festmény „én”-je a dobozhoz nyúl, amit festettem neki, kiveszi az egyik odafestett tubust, festéket nyom a festményen lévő palettára. Aztán előrehajol, és gyengéden megsimogatja – óvatosan és szeretettel fogva az ecsetemet – az én vállamat.
Ez lett volna a következő lépés. A festmény fest engem. Mint azután szeretkezni, hogy elmentél. Nincs már hová igyekezni, passzívan élvezed, ahogy valaki más meghoszszabbítása vagy, úgy segítesz, úgy veszel részt az örömében, hogy nem mozdulsz, nem reagálsz.
Figyelek, érzek, de nem mozdulok, nem lélegzem. És aztán rájövök: nem lélegzem. Képtelen vagyok megmozdulni. Én már nem én vagyok. Az én ott van, odakint! Figyelem, aki ott állok ecsettel a kezemben és egy portrét festek magamról, én vagyok a portré! Kiléptem a testemből, ki a térből, ki a harmadik dimenzióból, át az időbe, a valódi időbe. Én vagyok a festmény!
Tudom mindezt tehát, s lenyugszom. Gyorsan áthat a függetlenség, az egyenletesség és az üresség érzése, de az érzelmek elkerülnek. Nézem régi önmagamat és az időt, amiben mozog, s az időt, már nem az én időmet. Nem vagyok már hozzáláncolva, lebegek az időben, mint űrhajós az űrben. Megszabadultam az idő gravitációjától és irányától.
Azt is tudom, hogy egy újabb, alig nagyobb erőfeszítéssel, mint a testem elhagyásához kellett, átléphetek ebből az „időből” abba, amit az „én” odakint múltnak vagy jelennek nevez. Az „én” csak áll ott és bámul, hol a tükörbe, hol rám, az önarcképre. Mi történik most?
Összpontosítok. Egy pillanatra megremeg minden, elmozdulok. Lassan, súrlódás nélkül haladok, és a szoba elsötétül. Megállok. Éjszaka van. A félhomályban látom: „én” a földön kiterülve. A tükör elfordítva. Pánikba esem, és visszahátrálok, vissza abba az időbe, ahol voltam. Ismét fény. „Ő” ismét ott áll, engem bámul. Kétségbeesetten ugrálok előre-hátra az időben, próbálok visszajutni, ahol voltam, egy szűk autónyi hely, ahová beállhatnék. Tényleg sikerült előreutaznom az időben, tényleg így kell? És mért voltam kiterítve a padlón? Ha kilépek belőle, meghal a testem? Mi van, ha én, mármint ő, nélkülem megy haza, nélkülem mozog a térben? És mi van, ha én hagyom itt őt, és szaladok előre vagy hátra két-három évszázadot, vagy akár csak egy napot?

IDŐTLEN ÉLET – TRAGIKUS PANTOMIM.
ÉRZÉSTŐL MEGFOSZTOTT VÉRZÉS. CSUPASZ V.

És mi leszek így Kate-nek és a gyerekeinknek? Az a test már nem én vagyok. Nem lehetnek ugyanazok a gondolatai, mint nekem. Élhet egyáltalán nélkülem abban az időben? Az én régi időmben? Amit én tudok, amit a múltamnak hívok, bele van egyáltalán égve valamelyik agytekervényébe? És ha igen, akkor mi marad nekem?

A ZÉRUS ÜREGE,
A SEMMI LENYOMATA.

Akkor rájövök, hogy már nem tudok térben mozogni. Az időbeni szabadságért cserébe bezártam magam a térbe. Vajon a régi, kinti énem is be van zárva ebbe a térbe, vagy az idő elvesztette számára a normalitását, és egy mozgó robottá vált? Talán ezért feküdt a padlón mély, mozdulatlan álomban – vagy holtan.

GÖRBÜL AZ IDŐ,
HULL A TETEM.

Vissza akarok menni. Újra össze akarom magam rakni a térben és a szabályozott időben. Tudom, hogy ez csak a tükrön keresztül lehetséges. A tükör el van fordítva, ezért az ő tükörképét látom benne, de magamat nem. A tükrön át jutottam ide, arra kell lennie a visszaútnak is. A tükör nélkül időtlen barangolásra vagyok ítélve. Bármi is legyen az örökkévalóság, ott vagyok; mostantól a tér közlekedhet rajtam keresztül, én rajta keresztül soha.

Klausztrofóbiám van, de nem a tértől, hanem az időtől. Túl sok az idő körülöttem.
Akkor jövök rá: hogy az idő keresztülfolyik rajtunk, része genetikai programunknak. Nem érzem élőnek magam. Lehet, hogy ez a halál. Újra érezni akarom az idő múlásának melegét, az ismerősen csordogáló entrópiát, a növekedést és a hanyatlást. Az idő, ha nem vagyunk benne, olyan, mint az óceánon evezve nem csillapíthatni a szomjunkat.

ZÖLD ÜRESSÉG. A TÜKÖR
SZÉLÉNEK ZÖLDJE –
KIMÓDOLT SÁPADTSÁG.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem kinti önmagammal. Figyelem, ahogy összepakolom a festékeket, rácsavarom a terpentines tubusra a tetejét, és eltűnök. Tényleg én vagyok az? Létezik számomra egy tér és egy idő odakint is? Vagy tényleg visszafordíthatatlanul különváltunk?
Rá kell vennem, hogy elfordítsa a tükröt, és láthassam magam. Vajon tudok még hatni a gondolataira? Van még benne elegendő belőlem? Összpontosítok. Megpróbálom rávenni, hogy maradjon a látóteremben, előttem, az önarckép előtt. Azt akarom, hogy ne mozogjon, ne hagyja el a szobát, ne hagyjon figyelmen kívül.
Minden életerőmmel ezt az egy gondolatot irányítom rá: „Fordítsd el a tükröt.”
Közelebb lép, a szemembe néz. Kivetítem a parancsot az agyára, betöltöm vele a gondolatait. Lassan megmozdul, megfogja a tükör két szélét, aztán megáll. Ismét belenéz a tükörbe, aztán vissza rám, össze van zavarodva. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok, és látom, ahogy megfeszülnek a térdei, behajlítja őket, és fokozatosan elfordítja a tükröt, míg végre meglátom magam benne, látom magamat, a portrét a tükörben, és közben látom őt is, ahogy jéggé dermedve, rémülten áll az idő és a tér összeolvadásánál. Rám mered. Most először lát annak, ami vagyok, és abban a másodpercben hatalmas üvöltés hallatszik, majd valami kettéhasad, és minden elsötétül.

LYUK AZ ÉG, TŐR A FÖLD.
REMEGEK, IMBOLYGOK
E BOLYGÓNYI ILLÚZIÓN, REMÉNYTELENÜL,
DE BOLDOGAN, HOGY
– AHOGY MONDANI SZOKTUK – ÉLEK.

Mikor magamhoz térek, sötétség vesz körül. A padlón fekszem. Néhány percig nem merek körülnézni, félek megtudni, mi történt. A vérem lomhán dobol a fülemben, zúg a fejem. Rosszul vagyok, elhányom magam.
Küszködve feltérdelek, és a homályba burkolódzó tükörre és a festményre nézek. Elrántom a tekintetem. Mentális futóhomok, túl közel vagyok még hozzá. Megkeresem a padlón a szemüvegem. Mindkét lencse elrepedt, pókhálók a törésálló üvegen, mint egy autóbaleset helyszínén. Az orromra teszem a szemüveget. Felkúszom a székbe, és megpróbálom összeszedni magam.
Végül összegyűjtök annyi erőt, hogy teljesen el tudjam fordítani a tükröt a festménytől. Pókhálós szemüvegemen át belenézek a tükörbe, és egy nagy zúzódást látok a homlokomon, ahol szembementem a padlóval. Felkapcsolom a villanyt. A fluoreszkáló fényben minden olyan hátborzongatónak tűnik. Összetakarítom és felmosom a hányadékomat. Olyan jó valóságosnak lenni, hogy szinte még ezt is élvezem. Csodálatos dolog újra a normális időben lenni, élni, hemperegni, meghalni benne. Az idő múlása legalább olyan elengedhetetlen az élethez, mint az étel vagy a szerelem. Sőt fontosabb: idő nélkül csak étel van, nincs evés; van szeretet, s nem szeret senki.
A festmény előtt állok, kinyitom a dobozomat. Kiveszem az ecseteket. Óvatosan, anélkül hogy belenéznék a tükörbe, odafestem a púpot a homlokomra. Majd aprólékos gonddal ráfestem a szemüveglencsékre a törésvonalakat, a szememre pedig a fénytörés okozta fehér pöttyöket. Végre ismét úgy érzem, hogy azonos vagyok önmagammal. Odaszögeztem ezt a festményt, önmagamat, egy időpillanathoz, egy pillanathoz, amelyből újra visszaugorhatok a szabályozott időtartományba.

ELVETVE AZ ÖRÖKLÉT,
TERET KAP A HALANDÓ ÖRÖM,
A HALÁLOS BŰN, HALÁLOS JÁTÉK – JÖJJ EL ISMÉT
MÁSIK NAP!

Otthagyom a festékeket, és bezárom a szobát. Lassan gurulok hazafelé a motoromon, iszom Párizs friss, esti levegőjét. Az utolsó cseppig kiélvezem a vacsorát és a hétköznapi élet történéseit, az otthoni párbeszédeket. Mindenki örül, hogy újra viszontláthat, örülnek, hogy mosolygok. Lehet, hogy túl sokat is mosolygok, mint egy idióta, de minden mosoly jobb, mint az a világ-nagy mogorvaság. Megölelem és a karomban tartom Kate-et, közben pedig hallgatom az óra ketyegését, hallgatom a harangjátékot, és boldog vagyok, hogy az idő halad a maga útján. Megmerítkezem az egymásutániságban, az idő nagy kiterjedésű jelenlétében, hogy ismét együtt lehetek szeretteimmel. Lázár érezhette ugyanezt.
A ketyegés, az óra dallama karmesteri pálca. Nem ő zenél, de nélküle nincs muzsika.

MUTATÓ, SZÁMLAP, ÓRÁK,
VÍZCSEPP VÁJJA A SZIKLÁT.

Ahogy elalvás előtt Kate-hez bújok, rájövök, milyen közel is voltam a halálhoz. Szívrohamot vagy agyvérzést is kaphattam volna. Pedig Dr. Jones figyelmeztetett. Az, hogy eszméletlenül a padlóra zuhantam, biztosan jelent valamit, és biztosan nem valami jót. Azt tudom, hogy nem akarok visszamenni az American Hospitalbe, ezért Kate-nek nem szólok róla. Túl sok dolgom van. És azt is tudom, hogy nem akarom elmondani neki, ami festés közben történt velem. Csak feleslegesen idegesíteném vele. Ezzel egyedül nekem kell együtt élnem.

TITKOS CSAPÓAJTÓKON ÁT
EMELETRŐL LE, EMELETRE FÖL.

Másnap, amikor visszamegyek a műterembe, leveszem a tükröt, és felviszem Traude szobájába. Örülni fog neki. Aztán visszamegyek, és megnézem a festményt. Kiszenvedett, nincs benne semmi fantázia, tulajdonképpen hibátlan. Nem engedtem meg magamnak, hogy elkövessem azokat a hibákat, amelyek életre keltenek egy festményt. Megpróbáltam kiiktatni az időcsúszás, a koncentráció hiányosságai és a kettős látásmód okozta vetődéseket, gyűrődéseket.
Ez nem műalkotás, csak ujj- és elmegyakorlat, és... igen: valami más is. Nem tagadhatom. Tudom, hogy ez a festmény veszélyes. Megfordul a fejemben, hogy ráfestek, megsemmisítem, de képtelen vagyok rá. Igazából azt sem tudom, mennyi van még belőlem abban a képben.
Lopva hazacsempészem, és elrejtem a sötét padlás legtávolabbi sarkába. Soha senki nem fog benézni oda, legfeljebb a halálom után. De lehet, hogy addigra elégetem. Az a festmény alattomos, mint a kaliforniai Szent András-törésvonal: törésvonal az időben.
És aztán mindezek után még mindig képtelen vagyok festeni. Bármi is hajtott eddig egyik festménytől a másikig, kifújt. Semmi elfogadható okot nem találok rá, hogy tovább csináljam. A vágy, hogy egyesítsem magamban a külvilág dolgait, hogy létrehozzam, átváltoztassam, magamba olvasszam őket, aztán megalkossam belőlük a saját külön álmomat, odavan. Nem akarom haszontalan maszatolásra vesztegetni az időmet. Valami hiányzik a jó öreg piktorból. A tajték lesüllyed a mélybe, nem a felszínen lebeg.

SÖTÉT HOMÁLYBÓL HÁRTYA ÖLT
ALAKOT, FORMÁLÓDIK A FELSZÍN.
AZTÁN AZ ISZAPBA SÜLLYED.

Cartaphilus kiadó, 2007, fordította Illés Róbert

2008. január 26., szombat

William Gibson – A holnap tegnapja (All tomorrow’s parties)

Megkésve kaptam meg a könyvet, évekkel a megjelenés után, és egyetlen szándéktól vezéreltetve olvastam el egyáltalán: egy trilógia záródarabja.
Fura volt ez előzmények után évtizedes kihagyással olvasni egy történet folytatását, és visszahelyezkedni abba a világba, amely már eredetileg is idegen volt. Szerencsére a könyv megértése nem igényli az előzmények mély ismeretét, bár a főhősök megegyeznek azokéval, ebben a könyvben mintha egészen más karakterekké váltak volna.
Sajnos, azt kell mondjam, ez a regény a trilógia, de az általam olvasott Gibson művek leggyengébbike. A történet egészében súlytalan, olyan érzése van az embernek, mintha a szerző már szabadulni akarna saját védjegyeitől, a történettől és a szereplőktől. Egy kiüresedett témavilág és stílusirányzat hattyúdala.
Ez a cyberpunk történetének ismeretében nem meglepő, annál inkább az viszont, hogy Gibson, aki a cyberpunk manifesztátumok szellemének megfelelően az önismétlést nem számítva nemigen tett minőségi engedményeket, ennyire alacsonyra vitte a szintet.
A regényben nincs motivációs háttér, a karakterek, bármennyire is igyekszik (nem igyekszik) külsőségekkel színesíteni őket az író, szürkék, haloványak, élettelenek, sok esetben feleslegesek, előrángatottak, majd elejtettek. A történet önmaga igyekszik felépíteni saját mítoszát, nagyszabású eseményeket előrevetítve – hogy a végén valójában ne történjen semmi egy langy, deus ex machina szerű megoldásban, a biztonság kedvéért nyitva hagyva bizonyos szálakat, hátha, valamikor, valamiért folytatná…
Ha a szokott klisék, és eszközök (bár a szokottnál kisebb számban) nem lennének, gyanakodnék, hogy a könyvet nem Gibson írta. Olyannyira széteső, fegyelmezetlen még a narráció is: a fejezetekben teljesen ötletszerűen váltakozik a jelen és a múlt idő. Először azt hittem, aszerint a logika szerint, hogy a főbb szereplők blokkjait jelenben írta meg, de később ezt kénytelen voltam elvetni. Azután azt hittem, hogy a jelenidő gyorsító erejét használja, ahol az események gyorsulnak. Sajnos ez sem igaz. Valójában ahogy esett – úgy puffant. Első könyves szerzőnél, gyakorlatlan kiadónál ez megeshetne – így még stílusértéke sincs.
Nem segít a szövegem a magyar fordítás sem. Pék Zoltánt talán nem lehetne tapasztalatlan fordítónak nevezni, mégis olyan blődliket pakolt a szövegbe, melyeket manapság már nem illene. A blődliken kívül azonban még inkább zavarók, ahol a fordító úgy érezte, magyaráznia kell Gibson világát, az angol nyelvet, és minden tisztelet nélkül beleszúrt a szövegbe. Ezt nem szabad! A fordítás legszebb tökvirágait megláthatod itt.
A kötet egésze a gondozatlanság benyomását kelti. A fedéltipográfia nemcsak a betűtípus kiválasztásában katasztrofális, összbenyomásában is olcsó. A gerincen pedig remekbe sikerült leitnerjakab, "A holnap tAgnapja" olvasható. És lefogadom, ez az impozáns font-választásból ered. A szöveg belül sem mentes az elütés és tördelési hibáktól. Egészében a regény a színvonalához illő külsőben jelent meg.
A könyv legfajsúlyosabb része Bruce Sterling, a cyberpunkról szóló, utószóként beillesztett kis tanulmánya. Köszönet érte!

Egészében ajánlatos ezt a kötetet mind a CP rajongóinak, mind ellentáborának elolvasni: didaktikus értéke van. Nem ajánlom viszont a tudományos fantasztikummal, pláne a cyberpunkkal most ismerkedőknek. Nagyjából olyan, mintha a dicki életművet VALISon keresztül próbálná megismerni, megszeretni valaki. Vagy a Fivéreket a Hotel a halott alpinistához-ból.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media, 2006, 200 oldal, puhafedelű. Fordította Pék Zoltán, az utószót fordította Németh Attila.