2008. március 8., szombat

Joan Slonczewski – Ajtó az Óceánba

Hímsoviszta elmélkedések irodalmi ürüggyel 1.

Megküzdöttem ezzel a szöveggel, eltartott vagy három hónapig, mire nagyobb megszakításokkal túljutottam rajta – egyszerűen az olvashatatlansága miatt. Egyesek azt állítják, hogy ez jobban megírt könyv, mint a nálunk Génszimfónia címen korábban megjelent folytatása (Children Star). Mivel azt eredeteiben is olvastam, véleményem szerint ez tévedés, bár ezzel a regénnyel is az bizonyosodott be, amit sezlony a Génszimfónia esetében velősen így fogalmazott meg: „Slonczewski nem tud írni.”. A kiadás sorrendje sajnos ezt az érzést fokozza is. Ha az Elysium sorozat jelen kötete jelenik meg elsőként, a Génszimfóniával legalább az a minimális fejlődés demonstrálható lett volna, amely vitathatatlanul tapasztalható: a Génszimfónia szövege legalább – általában –, tiszteletben tartja a nyelv logikáját. Az Ajtó az Óceánba nem.

Joan Slonczewski valóban nem tud írni. Irodalmi minőségben legalábbis nem: élvezhetetlen szöveggel megírt bárgyú történetek kerültek ki a keze alól. Regényei cselekményükben és karaktereikben mélyen a televizíós sorozatok színvonala alá esnek, a bennük ábrázolt tudományosság a fantazmagória kategóriájába sorolható, mondanivalójukban pedig a divatos, (ál)naív, környezettudatos, lilagőzös és vérfeminista klisék* szintjén rekedtek meg.

Mivel ebben a regényben – Hál’ Istennek! –, tudományról nemigen esik szó, hacsak néhány technológiai, kozmológiai** és biológiai*** nonszenszt nem tekintünk annak, a kötet tudományossága nem kíván mélyebb analízist. Ha kíváncsi vagy, mennyit ér Slonczewski asszony – a valódi tudományban egyébként ösztöndíjakkal, és katedrával jutalmazott –tudományos világlátása „irodalmi” megfogalmazásban, olvasd el a Génszimfóniához írt utószó teljes szövegét!

A regényből kihüvelyezhető mondanivalóról szándékomban áll egy önálló esszét írni, tehát most ennek elemzését is mellőzöm, és ehhez a mondanivalóhoz fűződő szoros kapcsolata miatt rövidre fogom a regény jellemábrázolásának elemzését is. Egészen röviden: egysíkú és sematikus jellemek tűnnek fel. A férfi karakterek egytől-egyig agresszív, ostoba „állatok”, az az egyetlen „férfialak” pedig, akinél érződik a szerző fogcsikorgatva magára és a szövegre erőltetett, hamis szimpátiája: kasztrációra szoruló, elnőiesedett androgün. Nem mintha a nők jobban jártak volna! Shora női ugyan az ideális, férfi nélküli női álomvilágban élnek, ez az álomvilág azonban igen leegyszerűsített, emiatt leegyszerűsített jellemeket kíván és tűr el. A legérdekesebb női jellemek (egyáltalán jellemek) tulajdonképpen inkább férfi(as) karakterek (például Yinevra), és Merwen, az egyetlen hiteles női szereplő sem lép túl egy igen egyszerű gondolkodású anya karakterén****. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Merwen az egész bolygó „anyjaként” tevékenykedik: Shora nem túlságosan bonyolult, és semmiképpen nyitott tudatú hely. Berenice-nek (Beszélő név, elvtársaim!), a valedoni nőnek pedig olyan összetett a jelleme, hogy már nincs is – többnyire rafinált gyengeelméjűként ábrázolódik, tudathasadásos szerepéhez és cselekedeteihez illően.

Nincsen teljes rálátásom, ezért nem tudhatom, hogy Slonczewski asszony volt-e az első, aki a szappanopera cselekményvezetését használta hard-nak csúfolt sci-fiben, mindenesetre az „űttörők” között lehet. E könyv fő konfliktusforrása valójában nem a furcsa háború, nem az emberiség fővonalától evolúciósan elsodródott Shora és a „maradék” emberiség közötti szembekerülés. Ebben a regényben egyszerűen a szappanoperák jól bevált fogásához híven senki sem hallgat meg senkit, senki sem figyel senkire, mindenki úgy beszél, mozog és cselekszik, mintha egyedül az üres világegyetemben tenné mindezeket*****. Ilyenképpen felfogható lenne a regény, mint a tolerancia dicshimnusza, vádbeszéd az előítéletes gondolkodás ellen... Lenne. Ha a Shora toleránsnak megálmodott és szájba rágott lakói, akik felé a szerző szimpátiája a kezdettől fordul, ekként sugalmazva azon világnézet, élet- és gondolkodásmód helyességét, nem lennének a maguk módján éppoly tudatlanul bigottak, ha nem rosszabbak******, mint a külvilági társadalom.

A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek.

A szemantikai linkségek szinte találomra, bármelyik oldalon fellelhetők attól kezdve jegyeztem fel párat, amikor emmyiségileg már átlépték az elviselhetőség szintjét, azaz itt, a 67.-68. oldalon. Ezek az egymást követő bekezdések az alany-egyértelműség figyelmen kívül hagyásának, a szövegkoherencia és a tagolás szabályai megcsúfolásának kiváló példái********:

........– És minek hoztad magaddal azt a semmirekellő valedonit? Azért, hogy kiszippantsa a búvárharang összes levegőjét? – Yinevra szándékosan hátat fordított Spinellnek. A fejbőrét ráncok barázdálták, a melle és a karja azonban egy veterán féreghajcsárhoz illően izmos volt. Yinevra, a Haragtartó még jobban ismerte a valedoniakat, mint Lystra, ráadfásul idősebb volt Merwennél is.
........– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére. – Sokkal jobban ki lehet… mint… mint az egyedüllétet. – A nő a saját mellkasára szorította a kezét. Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek. Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben. A kéken világító kar közelségében úgy érezte, örökre megoldódnak majd a gondjai. Amikor elkezdett lila színűvé válni, roppantul erősnek hitte magát, pedig sokszor úgy gondolta, elviselhetetlenül nehéz a sorsa akár itt, akár bárhol másutt a világon.

Itt most torpanjunk meg egy kis írástechnikai szemináriumra, melynek általában igen ellene vagyok, de ez a bekezdés kitűnően demonstrálja, hogy hová vezet a figyelem/fegyelem lankadása, amint egyszerre egynél több alany és/vagy idősík kerül képbe.

„– Ki lehet… ki lehet bírni. – Spinell emlékezett a nő ígéretére.” Tekintsünk most el attól, hogy a mondott szavak és a fiú gondolata (emlékezés) között semmiféle összefüggés nincsen, csak arra figyeljünk, hogy e mondat alanya Spinell!
Ezután következik egy alanyváltás:
„A nő a saját mellkasára szorította a kezét.” Tekintsünk el a szóhasználattól – „saját mellkas” –, az a fordító ízlése, csak arra ügyeljünk, hogy az alany innentől minden emberi logika szerint a nő! Tehát az:
„Egyszerre patakzani kezdtek a szeméből a könnyek.”
mondat alanyának nyilvánvalóan Ushának kellene lennie. Ez azonban nem így van, az angol ezt nyelvtani nemekkel valószínűleg egyértelművé is teszi, ugye Watson! De – ugyan nem a következő, hanem –, a rákövetkező mondatból kiderül, hogy itten a fiú szeme és könnyei forognak fenn.
Azonban a tanulság itten nem egyszerűen a fordítónak szól. Az eredetiben is csapkod a szöveg két alany között, minden indok nélkül egy röpke bekezdésben, tagolás nélkül, bízva az angol névmásokban, de nagy ívben szaharva a világosságra, amelyre különösen azért illene vigyázni, mert a homály jelen van a cselekményidők esetében is.
„Röpke pillanatra, amelyből kis híja, hogy egy örökkévalóság nem lett, jobban vágyott a halálra, mint bármi másra az életben.”
Ez Spinell, tudjuk a következő mondatból, és a bekezdés szerkezete azt tételezi, abban a pillanatban támad ez az érzés. A következő mondatból viszont kristálytiszta, hogy a halálvágy bizony jóval korábban, a baleset pillanataiban, a szörny kéken világító karjainak közelében tört rá. Hogy még cifrább legyen, a fiú regényidőbeli következő gondolta egy még régebbi eseményre utal vissza, a lélegzőbaktériumok okozta lilaság elfogadására, melyet azonban a kéken fénylő karok szövegbeli közelsége a színek révén összemos.
El tudom képzelni, hogy az angol gazdagabb nyelvtani idő használata miatt az értelmetlenségben a fordításnak is szerepe van, azonban még az angolban sem szokás három idősíkot így összezagyválni.
A bekezdés utolsó mondata teszi fel egyébként a koronát erre a kis szemantikai „bravúrra”: a „roppantul erősnek hitte magát” egyszerűen semmiféle logikai művelettel nem hozható össze a többszöri reménytelen gondolatokkal.

A 197. oldalon újabb tanúbizonysága annak, hogy egynél több alany kezelése milyen nehéz, látszólag megoldhatatlan feladat:

"........Berenice észrevette, hogy Realgar és az apja közelít feléjük. A két férfi belemerült a beszélgetésbe. Realgarnak le kellett hajolnia, hogy hallja, mit mond az alacsonyabb férfi, akinek indigószínű talárja és uszálya feltűnően elütött kedvese csillogó egyenruhájától. Hyalite arca ugyanolyan nemes metszésű volt, mint lányáé, csak jóval több ránc barázdálta."


Tekintsünk el attól, hogy az első mondatban nem Realgar és az ő apja, hanem Realgar és a Berenice apja közelg! Az eredetiben ez biztosan egyértelmű a nyelvtani nemek miatt, fordítónk itt bizonyára ellankadt már a szöveg erejétől. Figyeljük inkább az alanyokat!
Az első mondat Berenice-é. A második alanya a két férfi. A harmadiké Realgar, bár a negyedik tagmondatban Berenice apja a birtokos. Az ötödik tagmondatban nyelvtanilag még mindig az apa a birtokos, mondat így ebben a formában (fordítási hiba lehet, nem jöttek át az angol nemek) azt jelenti, hogy Realgar Berenice apjának a kedvese, holott nyilvánvalóan (ezt már tudjuk) a lánya kedveséről van szó.******* A fordítás gyengéi ellenére az alanyváltások nyilvánvalóan jelen vannak, a mondat cselekvő alanya Realgar, aki lehajol, Bernice-t birtokosként belekeverni még egy "her" erejéig is nyelvi illetlenség. Hja, az a bizonyos baszdüh.

A 223. oldalon a

........Lystra elvigyorodott, és fáradt karjával megveregette Nisi hátát. Nisi is jobban tette volna, ha kerüli Marwen állandóan vizslató tekintetét, pedig megtanulta a fehértraszot. Visszanyerte a színét és a jókedvét, amióta elhagyta Raia-elt; Lystra csak nagyritkán kapta rajta, hogy zavaros tekintettel, búskomoran mered maga elé. Nisinek voltak saját búvóhelyei a mélyben, régebben is oda rejtőzött tébolyult anyja elől.

bekezdés szinte tüntet inkoherencijával. A regény ismerete nélkül is nyilvánvaló, hogy ezeknek a mondatoknak – Néha még tagmondatoknak sem! – nincs semmi közük egymáshoz, még egy elmebetegnek sem csaponghatnak ilyen fókuszálatlanul a gondolatai, Lystra pedig eddig nem volt gyengeelméjű. A teljes szöveg ismeretében pedig még gyászosabb az eredmény, a Merwenre való utalás a levegőben lebeg, Nisi búvóhelyei pedig azon a tutajon nyilvánvalóan nem létezhettek anyja előli bujkálása idején…
Olyan, mintha ezekből a bekezdésekből egész mondatok, a gondolat továbbvitelének lépőkövei hiányoznának.

A 247. Oldalon olvasható

"........– Gyötörjük? – Lysta nyugtalan volt. – Ha gyötrődést lehet cserélni, akkor inkább mi vagyunk azok, akiknek fáj. Pedig csak azért jöttünk, hogy beszédet cseréljünk velük. – Minden két irányban működött, de Lystra eddig még nem ártott senkinek."

bekezdés egyszerűen csak bántóan nehézkes, nyilvánvalóan, a „csere” értelmének az idiotizmust súrolóan makacs erőltetése miatt. Ugyan vonzónak tűnhet a kölcsönösség Krisztusi tana*********, de a világon semmi sem működik a kölcsönösség alapján. Legkevésbé a könyvben olyannyira csodálatra méltónak festett természet.

A köteten többszintű szerkesztési hiányosságok is érezhető, már az angol szövegbe sem lett volna szabad, hogy belekerüljön a 356. oldalon a shoraiak kedvenc kifejezésének, a többnyire erőltetett és a könyv végére már egészen pépesre csócsált „cserének” a magyarázata. Ha az elején nem magyarázta meg, ami egyébként is csak a gyengeelméjűek számára szorul magyarázatra, itt már felesleges és bántó.
A magyar elütések, egybeírások, tagolási malőrök és egyéb pontatlanságok általában nem ilyen vészesek. Azt az esetet kivéve, amikor az „életformáló” helyett „életforma” szerepel, romba döntve pár betű hiányával egy egész bekezdés értelmét vagy a 243. oldalon a

Legtöbben felépülésük után azonnal visszatértek a katonák szállásához, de amikor másodszor és harmadszor is eszméletlenül kerültek vissza, Merwen egyre nehézkesebben lépett és úszott

mondat nyilvánvaló szerkesztés közbeni értelmetlenné torzulása.

Személy szerint felesleges erőlködésnek tartom a fordító „kiköpjük a kopoltyúnkat” leleményét is. Egyrészt, mert a nőlények nem halak, nincs is kopoltyújuk, másrészt a kopoltyú kiköpését nehezen vizualizálom, az ugyanis a szó eredetét visszafejtve a szétrothadó tüdő darabjainak felköhögését, majd kiköpését tételezi (V.ö. Majakovszkij), egy hal esetében viszont a szétrohadó kopoltyú darabjai anatómiailag valószínűleg nem a szájüregbe kerülnek, a köpés tehát okafogyott. A derék Watson javára írandó, hogy eredetiben is egy halas-kopoltyús hülyeség******** szerepel.

Szokásaimmal ellentétben nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen jóérzésű, olvasni szerető embernek sem.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Média, 2007, 408 oldal. Fordította Kollárik Péter.

Jegyzetek:

* A biológiai nonszenszek sorába tartozik, de külön pontot kíván a harapós vagina esete, amely viccnek, ha nem is új, de legalább derék, hitvány hímsoviniszta(1) poén. A könyv egyik jelenetét úgy értelmezem ugyanis (lehet, hogy nem így van), hogy a derék shorai hölgyek karmokat, fogakat, vagy maró anyaggal teli vezikulákat (esetleg a fentiek tetszőleges kombinációját) életformáltak a vaginájukba. Az erőszakoskodó katonának legalábbis valami borzalom történt a péniszével (259. oldal). De gondoljuk meg! Ott küzdi ki magát a gyerek! Az is halálra sebzi magát? Vagy ezek a karmok visszahúzhatók, mint a macskáéi?(2)
Azt még elhiszem, hogy e bájos, leszbikus lények, használaton kívüli vaginája pár ezer év alatt beszűkül, elsorvad (3) – bár a szüléshez bevallottan szükség van rá (Azt azért nem adták föl ezek a drága, egynemű lények, bár több utalás van a szövegben, hogy mellük az nincs a szoptatáshoz, de bagatell(4)! Matyerdom, asszonytársak, az ultimate cél!), tehát ez a „beszűkülés” meglehetősen hátrányos, annál is inkább, mert a sebészetet nem ismerik – nincs császármetszés(5). A komoly kérdés azonban az, hogy miért e fegyvertár? Hiszen a Shorán harminc évvel azelőttig nem voltak „férfiállatok”, erőszaktevők.
** Döbbenetes volt azt olvasni egy hard sci-finek csúfolt regényben, hogy az uszálykezelő robotok zavarodottságukban zárlatot kapnak, hogy az olcsó holokocka rosszabb képet mutat, mint a drága, etc. Kissé nehezen tudtam elképzelni, hogy miként ásnak üregeket az életformáló kamráknak a tutajfák gyökérszövedékébe, az pedig elemi fizikai ismeretekkel belátható, hogy a víz alatt harminc méter mélyen függőleges légaknát fenntartani komoly gépezeteket igényelne. „Közlekedőedényekről lenne szó, drága asszonyom, három atmoszféra túlnyomás, hova tehessük a kompresszort?” Súlyosabb, hogy nemigen értettem, miféle kozmológiai tünemény is ez a Valedont és Shorát tartalmazó csillagrendszer, és bevallom, a könyv végére sem lettem okosabb. (Várható volt.) Holdnak nevezik ezeket a nyilvánvalóan bolygó, sőt Földméretű égitesteket, és ebből arra következtetek, hogy valamiféle, a napjához kellemetlenül közel keringő gázóriás holdjai lehetnek. A gázóriásra viszont még véletlenül sincsen utalás a szövegben. Másrészről, egy napjához közeli gázóriás teljesen vízzel borított holdján nem a „tengerszívók” jelentenék a legnagyobb fenyegetést, hanem az árapályjelenségek kiváltotta vízmozgás. Mindezek betudhatók az átlagnő fizikai-technológiai tájékozottságának – nézzük el őket!
*** Úgy tetszik, a jóaasszonynak régi mániája – Igenigenigen! Végigmenni Stefánián! –, hanem a biológia forgómozgás. Ebben a regényben megjelenik a „csillagféreg” melynek belseje forgásban van. Az idevonatkozó fejtegetést lásd a Génszimfóniához írt utószóban. De ilyen a keleplegyek (sőt egész Shora) genomjaiban tárolt információ is. Rendben, a genom redundáns, de – Az Isten áldja meg! –, újabb és újabb adatok kerülnek elő, hogy a még eddig szemétnek tekintett intergénikus szakaszok is milyen fontos szabályozási szerepet játszanak, tehát ott sem lehet büntetlenül sokat játszani. A génekben pedig csak az intronok bizonyos részeit lehet – mai tudásunk szerint – variálni, vagyis elvben a leírt célokra használni, a fehérje, RNS-masinéria kódoló részeket nem! Ez manapság legfeljebb csak paródiaszinten jöhet elő. Ezen felül a öko(náci)tudatú nőlények szeretett bolygójukon láthatóan nem tűrnek meg pár tucat fajnál többet. Az ökoszisztéma ennek megfelelően sérülékeny és veszélyes. Óriási szerencse, hogy az életformálást nem fejtődött ki bővebben, viszont olvasható „az élő molekula atomjai” gyöngyszem is, mely alapján megjósolható lenne, hogy is képzelheti azt egy Howard Hughes ösztöndíjas mikrobiológus professzorasszony. Ezek a fantazmagóriák már, mivel szakmabeli követi el őket, sokkal súlyosabbak.
**** Amolyan Hős Anya típus. Simán feláldozná a gyermekeit az ideológia oltárán. (4)
***** A 252. oldalon, például, nagy tanácskozásban vannak a valedoniakat kilétét, mibenlétét illetően, de eszükbe sem jut, hogy megkérdezzék a közöttük ülő valedonit, Nisi/Berenice-t.
****** Követelés szinten komolyan felmerül a külvilágiak teljes kiirtása biológiai „fegyverrel” – az élet nevében. És amikor ez kerül szóba, ellenzői (Usha, Nisi/Berenice) ráadásul egyszerűen fáradtak az ellenvetéshez (313.-314. oldal). Ennyi fáradt potenciális tömeggyilkost egy rakáson!
******* Ezt a bájos homoerotikus felvillanást a tökéletesen felerősíti apja lánya viszonylatban az arcélek összehasonlítása. Vagy az apa túl nőies, vagy a lánya túl férfias: szegény Realgar vonzalmai mindenképpen „furcsák”.
******** (6)
********* Úgy gondolom, a Názáreti csak a szeretet kölcsönösségéről prédikált, hiszen már maga a "Tartsd oda a másik orcádat is fájóan egyoldalú".

Egészen komolytalan jegyzetek a jegyzetekhez:
(1) Male chauvinist of all countries, unite! Továbbá, durva poén, de énekelhető: „Elől ül a soviniszta, hátul meg a eltörlendők pereputtya.”
(2) Ha már macska, tudott, hogy a kandúroknál viszont a péniszen találhatók tüskék. Hímsovinisztáknak ajánlott – visszavágásként – e régi, bevált nősténykínzási módszer követése: növesszen tüskét minden igaz nőgyűlölő a péniszére, lehetőleg visszafelé görbülőt, mint a csuka foga! (V.ö. a legrosszabb fajta átokkal, mely férfit érhet.)
(3) V.ö. pókháló.
(4) Semmi köze a könyvhöz, csak egy kihagyhatatlan ócska vicc: „Időm van, tejem van, mé’ne szoptassak?”
(5) A Star Trek Voyager óta tudjuk, ha tüskés a gyerek feje, ki lehet teleportálni az anyaméhből. Egyébként érdekes sci-fi ötlet: egy faj evolúciósan azért fejleszti ki a biológiai alapú teleportálást, hogy egyedei világra tudjanak jönni…
(6) Állatorvosi hal! Muhahaha.

5 megjegyzés:

Manuel írta...

Üdv!
Sajnos nem értek egyet a "cikkeddel". Nagyon sok sci-fit olvastam és olvasok mai napig. Én úgy osztályozom őket, hogy amelyiket nem tudom lerakni, az jó. És ez, mégha egyszer-egyszer tényleg gondolkodni kell azon hogy mi is történt valójában mégis az egyik legjobb olvasmányaim közé tartozik. Jó, hogy nem cikized le a boritóját, hogy hogy lehet ilyen zöld... egyszóval én mint sima egyszerű olvasó, alap IQval megáldva imádom és megértem ezt a könyvet.

üdv

V.

balfrasz írta...

A lerakhatalanság nem a jóság ismérve. Emberek milliói nézik végig győzikét vagy a hal a tortánt - hogy Shorán maradjunk -, azok minősége mégis valahol a negatív tartományba esik (agysorvadás).
Akit nem zavarnak a klisék, a tucat és/vagy fals jellemek, az ezerszer elovasott történetmotívumok, a gagyi technoblabla, a szájbarágott vérfeminista ideológia, a logikai, nyelvi, nyelvtani, történetvezetési ellentmondások, melyekből a "cikkemben" meglehetős sokat explicite felsoroltam, az szórakozzon jól! Olvassa el újra meg újra! Sőt! Már ki is jött a folytatás!

Kriszi írta...

No a borítót pont érdemes cikizni, mert még a hétévesem is látja, hogy milyen pontatlan :D
A szerzőnek pedig ajánlom Stephanie Meyer olvasását, attól majd Slonczewski is más perspektívába kerül :)))))))))))

Névtelen írta...

Az egyik legjobb SF könyv (trilógia), amit olvastam, elgondolkodtató és lebilincselő. Jómagam egy orvos és egy gyerekkönyv író gyermeke vagyok, igazi "könyvfaló", szerintem nem sokan tudhatnak annyi könyvet maguk mögött, mint én...
Egyébként érezhető a kritikából az elfogultság, ami persze mindenkinek szíve joga, csak tartsuk tiszteletben egymás véleményét.
Lehet, hogy tényleg csak a hímsovi(ni)szta elmélkedés a kulcs, azaz a nők lenézése? Nem szép dolog...
Van, aki szerint jó ez a regény, nagyon! :)

Névtelen írta...

Honnan veszi a kritizáló, hogy ez a kiadvány szépirodalom akart lenni?

"A történet logikátlanságaira nem térek ki bővebben, mert didaktikus szempontból sokkal fontosabbnak érzem azoknak a durva, irodalmi-nyelvi-szövegösszefüggésbeli gyengeségeinek az elemzését, melyek egy szépirodalminak szánt műben megengedhetetlenek."

Ez véletlenül sem szépirodalom, hanem ponyva, vagy eufemisztikusabban: szórakoztató irodalom. Nincs értelme ebben az esetben szépirodalomra hivatkozni.