2009. július 14., kedd

Kondor Vilmos – Budapest noire

Kell a jó lektűr!

Az olyan, amivel leülsz vagy lefekszel, vérmérsékleted szerint, és úgy nagyjából éjfélre végzel is vele, vagy olyan, amit magaddal viszel egy hosszabb vonatútra, és mire oda-vissza megjárod Miskolcot már a végére is értél. Az olyan békebeli lektűr, amelyet nem pumpálnak fel fél tégla méretűre, sem karakterszaporítással, sem nyomdai trükkökkel. Az olyan, mely nem bonyolítja agyon a cselekményt, nem tömi meg felesleges szereplőkkel lés mellékszálakkal, csupán a a téglagyár igényei szerint. Az olyan, ahol a krimi szála esélyt ad az olvasónak találgatásra, nem bújik meg minden információ szándékolt írói homály mögött, csak azért, hogy nagyobbnak mutassa a szöveget és íróját önmagánál. Az olyan, mely mentes az írói attitűdtől, önfényezés helyett a történetre és az olvasójára koncentrál. Olyan, melyből – nem mellesleg – olyan ismeretekhez juthatsz, melyeknek esetleg létezéséről sem volt fogalmad előtte.

Tudtad például, hogy a Köröndöt egy kis ideig Adolf Hitler térnek nevezték?
Én nem tudtam. Mókás érzés lesz ezután a Tuanba menni a Hitler teret átszelve…

Úgy olvashatod ezt a könyvet, mintha alternatív történelmet olvasnál, pedig mindössze az történik, hogy – az én generációm legalábbis – olyan keveset tudunk a történet idejének – a ‘30-as éveknek – Magyarországáról, hogy annak a kornak a részleteiről akárki, akármit mondana, kis megfontolás után elhinném. Kondor Vilmos azonban nem kamuzik, elvisz arra a Budapestre, a konszolidált Horthy rendszer puha diktatúrájának végére, a hazai nácizmus és fasizmus erőre kapásának idejére. Úgy tűnik igen alaposan ismeri a kort és a korba, mint borostyánba bezáródott helyet – bár nem ellenőriztem egyetlen adatát sem, megbízom benne –, és ezt az ismeretet többségében finoman adagolva ismerőssé teszi hőseinek környezetét, életét, a kor politikai és szellemi légkörét. Többségében, mert az utcanevek tekintetében sokszor bizony kevesebb is elég lett volna. Tulajdonképpen az lenne az igazi, ha könyvbe befűznek szépen egy helyes kis vázlatos Budapest térképet.

Kondor arra is gondosan ügyel, hogy a kor hangján szólaljon meg: a szerelmespár páldául magázza egymást, az “üvöltöző főnök” úgy “üvöltözik“, hogy az manapság a mindennapi beszédstílushoz tartozik, nem is tűnik igazán letolásnak…

Azt a fülszövegből megtudod, hogy a cselekmény egy fiatal zsidó lány halála köré szövődik, ennek apropóján azonban éles, sarkított fény vetül a zsidó asszimiláció kérdéseire, a befogadó nemzet és a nemzetbe lépő neofita “magyar“ motivációira és tetteire. Az események hátterében majdnem az elejétől ott derengett előttem Radnóti egész sorsa. Abban az évben boldog, ifjú házas, s közben a Járkálj csak halálraitélt kötet, két év múlva megkapja első munkaszolgálatos behívóját...

Mellesleg Kondor következő könyve, a Bűnös Budapest az azt követő évben játszódik…

A történetből árulnék el, ha mélyebben belemennék, tehát csak ajánlom, hogy olvasd el, ha érdekel az ilyesmi, vagy csak úgy, ha egy jó krimire vágy, mérsékelt izgalmakkal, de kiváló atmoszférával és szerethető hősökkel.

Agave Kiadó, 2008. Puhafedelű, 193 oldal.

PS: Nem akarván ünneprontó lenni, csak ide írom. Egy kicivel alaposabb szerkesztés ráfért volna a szövegre, máskülönben nem kerül bele abba a szövgerészbe, ahol a pontos időnek jelentősége van, az a baki, hogy az 52. Oldalon 10 órát mutat hősünk órája, a 55.-en pedig ½ 10 múlt pár perccel… Ennyire azért nem haladunk visszafelé az időben.

2009. július 11., szombat

Michael Crichton – A következő

Egy író hattyúdala [1].
De biztosan nem annak szánta. Kissé hirtelen és korán halt meg, a valódi hattyúdal elmaradt, ezzel kell beérni. Azt írtam a blogon, az évtized legfontosabb könyve. Sajnos nem a legjobb. Egy átlagos Crichton írás, a valóságot és a fikciót összemosó dokumentumokkal és áldokumentumokkal, kiszámítható cselekménnyel, nem túlságosan kidolgozott, de kiválóan illusztrált jellemekkel, világos technológia-víziókkal és a tudományt a szokásos crichtoni szkeptikus/pesszimista megközelítésben bemutató háttérrel.

Nem a legjobb regénye, de – talán az életművében is – a legfontosabb. Arra próbál rámutatni – mint tulajdonképpen minden művében –, hogy a közvélemény által olyannyira hitelesnek tartott tudomány körül bajok vannak. És a bajok éppen a hitelesség és a megbízhatóság terén jelentkeznek, magyarán: a tudomány erkölcsi deficittől szenved. Megpróbálja meggyőzni az amerikai [2] olvasót arról, hogy a biotechnológiai ipar és kutatások törvényi háttere ködös, elavult – és veszélyes. Talán bízik abban, hogy olvasói között törvényhozók is akadnak, akik felfigyelnek a könyvben ad absurdum elvitt visszás helyzetekre, és lépéseket tesznek az ügyben. A kötet végi függelékben kísérletet tesz arra, hogy megmutassa azokat a jogi/szabályozási hibákat, melyek számlájára írható a kialakult/kialakulóban lévő, igen könnyen kaffkai szituációkat teremtő helyzet.

Mert valóban kaffkai szituációkba kerülnek a regény laza történetszálak mentén mozgó hősei: az emberek előbb a tőlük származó sejtvonalak fölött veszítik el minden jogukat, majd prédájává válnak az azt bitorló biotech cégnek, mivel az már a testükben lévő sejteket is magáénak tekinti; a molekuláris genetikus képtelen ráébredni, hogy egy ember-csimpánz transzgenikus lény apja; Gerald, az emberi transzgéneket hordozó afrikai szürkepapagáj [3] mindenkit őrületbe kerget közlékenységével és jágói intrikáival; úgynevezett génterápiás beavatkozások miatt hullanak a népek, mint a legyek; fejvadászok hajszolják az értékes genetikai anyagot hordozó egyéneket. És persze a szőkék kihalnak pár száz éven belül. Vagy nem? De a neandervölgyiek biztosan. Akik szőkék voltak. Vagy nem? A könyv erénye az a nem mindig finom, ironikus humor, amely Crichtonnál nagyon ritkán kerül ennyire előtérbe. Úgy teszik, az utolsó éveiben már-már monomániává vált tudománykritikáját ebben könyvben élte ki, és teljesen szabadjára engedte az iróniáját – bohóctréfára hajaznak a könyv egyes helyzetei, jelenetei, jelenségei, magukat komolyan vevő, szereptévesztett bohócokká egyes szereplői [4].

A jellemek kidolgozatlanok, első látásra klisészerűek, archetipikusak, azonban, aki a biotech iparban, kutatásban forog, az könnyedén és tucat számra megtalálja közvetlen környezetében valamennyi felsorakoztatott szereplőt (a hatalom- és pénzmániás, többszörös tolvaj intézetigazgatóját, a házastársa pénzén céget alapító, erkölcsi gátlásoktól teljesen mentes genetikust, a gazdái háta mögött kísérleti szereket szabadalmaztató beosztott kutatót, a saját génjeivel játszó tudóst, a saját eredményeit homályos ígéretek reményében zsarnoki és tolvaj főnökének adományozó doktoranduszt, a szabadalmi jogászt, a vállalati ügyvédet, etc.) – beleértve az áldozatokat is. Mert természetesen kiderül, hogy az áldozat tulajdonképpen csak egy bizonyos szituációban viseli az áldozat szerepét, egy másik helyzetben ugyanolyan gennyes alakként lép fel, amilyen gennyes alakok abúzolták előzőleg. Ebben a rendszerben az igazság teljesen relatív, a valóság képlékeny, a jó és a rossz összemosódik. A keserű gúny csúcsa, hogy az emberi génekkel felruházott állatok sokkal emberségesebben viselkednek, mint a regény szereplőinek többsége. Az csak a vájt fülűek számára lehet érdekes, hogy a filantróp szerepében tetszelgő főgonoszt Watsonnak hívják. Ma már köztudomású, hogy a DNS kettős spirál szerkezetének ún. felfedezői, az ezért Nobel díjjal jutalmazott Watson és Crick, tulajdonképpen ellopták a szerencsétlen sorsú Rosalind Franklin eredményeit, mielőtt a hölgynek esélye lett volna erdményeit és következtetéseit publikálni. Bizony, a tudomány ma egy makákószerű tolvajt ünnepel a DNS atyjaként. Hát nem ironikus és jellemző?

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv méltatlanul förtelmes fordítását, mely mind a magyar irodalmi nyelv, mind a magyar szakmai nyelv meggyalázása. A szöveggondozás rettenetes, hogy mennyire nem törődtek ezzel a könyvvel, mutatja, hogy a fülszövegen még munkacím olvasható: “Holnap”. Mindazonáltal a könyv szép borítót kapott. A kiadót pedig képtelen voltam megtalálni az interneten – csak nem?

Ez az a könyv, melyet melegen ajánlok eredetiben elolvasni, de inkább lebeszélek mindenkit, hogy erre gyatra magyar kiadásra költsön, hacsak nem fedezi fel a CBA bargain könyvállványán 399 forintért, mint én. Meg kell várni egy újabb fordítást, újabb kiadást.

Aquila Kiadó, 2007. Keményfedelű, 319 oldal. Nitkovszki Stanislaw fordítása.

Jegyzetek

[1] Kiadnak valami posztumusz karibi kalózos regényt. Nem hiszek benne.
[2] A jogi beágyazódottság egyelőre nem igazán jellemző az alsómerán gondolkodásra.
[3] Laktunk együtt egy példánnyal. Valóban félelmetesen okosak.
[4] Megengedi magának, hogy elégtételt vegyen a Félelemben egyik ledorongoló kritikusán, virtuózan alkalmazva a “kisfaszú szabályt“. Nem mondom, hogy erkölcsös tett volt, de mindenképpen mulatságos.

Bret Easton Ellis – Az informátorok

Ellis látszólag ott folytatta 1994-ben, ahol abbahagyta két évvel azelőtt, bár volt egy olyan érzésem erről a novelláskötetről, hogy a történetek egy része vagy az Amerikai pszicho előhangja, vagy kimaradt a regényből. Még egy változat lebegett előttem: a szöveg egy befejezetlen regény, melyet befejezetlensége okán inkább önálló novellákra tördeltek. [1]

De bármi is legyen a forma, a tartalom a lényeg!

A biztosan látszik, hogy Ellis a novella formával is virtuózan bánik, képes ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint hírhedt, kultikussá vált második regényében, a (fogyasztói) társadalomnak ugyanolyan – az explicit hentelésnek jobbára híjával még félelmetesebb – kórképét adja, mint a regény.
A regény hősei üresek, üregesre égették magukat a testükbe/elméjükbe erőltetett vegyszerekkel, de még inkább kiürültek a jólét szülte unalomtól, egyhangúságtól, megszokástól és a kihívások hiányától. Ürességüket látszólagos tartalmakkal, fogyasztással, érzelem nélküli szexszel, még több vegyszerrel és őrülettel töltik ki – minden eredmény nélkül: még inkább üresek lesznek.
A gazdag Amerika lakosai a novellák szereplői. Az Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában, Kaliforniában élnek, annak is legnagyobb, legbonyolultabb, legkevésbé élheto városában, Los Angelesben. Producerek, producer feleségek, sztárok és ügynökök, kitartók és kitartottak. Nincs gondjuk még az időjárással sem, szinte a földi paradicsom ez annak, aki meg tudja fizetni. És ők meg tudják. Ürességük ellenére egyet jól tudnak: a pénz hatalom. Ennek a hatalomnak a magasából a szegényebbek, a jólét tulajdonképpeni előállítói, gépeknek és/vagy zsákmánynak tűnnek a szemükben, semmiképpen sem embernek. Mivel pedig az egész társadalom ugyanígy tekint a dolgozó osztályokra, valójában senki sem törődik velük, senki sem keresi a gazdagok áldozatait, senki sem szolgáltat nekik elégtételt, senkinek sem hiányoznak… Így aztán tökéletesen hihető a Nyár titkai című vámpírtörténet: a bomlott agyú, magát vámpírnak képzelő gazdagok szabadon véreztethetik ki áldozataikat.
A társadalmi közeg szempontjából kivételes darab az Ötödik kerék című novella. Megmutatja, hogy az üresség, a totális elidegenedés, az elmebaj, a kémiai kiégés nem kizárólag a gazdagok “kiváltsága”. Explicit brutalitása olyan simán, lágyan, látomásszerűen és hideg tárgyilagossággal, szinte mellékesen fogalmazódott meg, mintha a gyerekgyilkosság az élet kényelmetlen, de szükségszerű velejárója lenne.

Ellis igen puritán írói eszközökkel él (belső monológok, vallomások), azzal a szándékkal, hogy az első személyű elbeszélés borotvájával még mélyebbre vágjon az olvasóba. Ezt az erőteljes hatást a végére eltompítja a túlságosan sok különböző személytől származó belső monológ. Nagyon úgy tűnik, mintha az egyes szám első személyű elbeszélésmódon kívül nem állna az író rendelkezésre más irodalmi eszköz [2] egyéb műveiben sem.

Ellis látta, látja a jóléti társadalom minden rettenetét, dokumentálja, megvilágítja, sarkítja, ad absurdum viszi a jelenségeket. Nem teszi fel azonban a szükséges kérdéseket, és nem adja meg a kimondatlan kérdésekre adható válaszokat sem. Nem mutatja meg, hogy az ártatlan gyerekek mikor, miért és hogyan fordulnak át azokká az üres, érzéketlen, sokszor gyilkos lényekké, melyekről a novellák szólnak. Nem látja a világ normális felét, pedig bizony a tizenhatmilliós városban azok vannak többségben, azok működtetik, még az őrült producerek és filmgyárigazgatók munkáját is elvégzi valaki, máskülönben összeomlana az egész vállalkozás, távlatosan az egész társadalom. Nem igaz a könyv fülszövege: nem él mindenki egyfajta ellisi Los Angelesben és Amerika egésze sem ilyen. Talán esély van rá, hogy a világ ilyenné váljon, de, hogy ez ne következzen be, segítenek az ilyen könyvek. Ha nem is tudjuk a megoldásokat, legalább a tüneteket felismerjük.

A könyvből idén film készült, azonos címmel, Billy Bob Thorton, Kim Basinger és Mickey Rourkey (fő)szereplésével. Minden bizonnyal csemege lesz, remélem sokkal jobban sikerült, mint az Amerikai Pszicho adaptációja.

Európa-Alexandra Kiadó, 1996, 2007. Puhafedelű, 310 oldal. Bart István fordítása.

Jegyzetek

[1] A rendelkezésre álló információk azt mutatják, hogy ezeknek a novelláknak a zömét még első könyve előtt írta, és egy kiadónak ígért regény helyett jelent meg a kötet.
[2] A nullánál kevesebb, az Amerikai pszicho és a Holdpark is ezt a narrációt használja.

2009. július 7., kedd

Kim Stanley Robinson – Vörös Mars

Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.

A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.

Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.

Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.

A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.

A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.

Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…

Jegyzetek:

[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.

2009. július 5., vasárnap

Alföld 60/5 – A “Népszerű irodalom” tanácskozás szövegei

Igen rút dolognak éreztem, hogy az ötvenedik ismertetést Fejős Évike remekművének szenteljem, pedig a Csajok menetel fölfelé az eladási listákon minden nagy terjesztőnél, ha igaz. Valami titka lehet, hogy a népszerű irodalomban is a legnépszerűbbek közé emelkedett, és nem hiszem, hogy csak a puszta marketing teszi. Hogy ez a titok megfejthető-e, és a megfejtésben segít-e a folyóirat melyről inkább írok, maga is talány.

Évike remekművével egyszerre, a Könyvhéten került a birtokomba ez a folyóirat szám, bizonyítván, hogy véletlenek nincsenek. Az Alföld 2009. májusi számát Sárdi Margittól kaptam a Justitia dedikáláson, és nem is tudtam róla, valami összekeveredett, Angyalka hozta el végül, így most tudom megköszönni a tanárnőnek. A kötet a Debreceni Irodalmi Napokon a népszerű irodalomról tartott tanácskozás szerkesztett agyagát tartalmazza.

Azt hiszem, a dolgok állása szerint, és a kötet anyagának fényében csoda, hogy ilyen tanácskozás egyáltalán létrejött, és nyomtatásban is napvilágot látott. Az irodalomtudomány ugyanis látványosan nem akar tudomást venni az ún. népszerű irodalomról, már azzal is kimutatva ellenségességét és lenézését, hogy megalkotta a kifejezéseket: “népszerű irodalom” és elit irodalom” [1]. Ha valamely irodalomtudós mégiscsak vizsgálódásának tárgyává tesz valami népszerű irodalomba tartozó alkotást, esetleg magára vonhatja kollégái haragját (lásd megélhetési irodalmár [1] és a kötet első tanulmánya), ezért, ha az irodalomtudós mégis ilyet cselekszik, azt csakis látványos elhatárolódások után teheti, mintegy leereszkedően, undorító állatokkal foglakozó élettantudós módjára, mentegetőző gesztusokkal, hogy hát valakinek ezt az ocsmány munkát is el kell végezni, foglakozni ezzel a mocsokkal – vagy olyan módon, hogy az irodalomtudományi vizsgálati módszer parodizálja saját tárgyát [2].

Nagyjából ezt a jelenséget elemzi Veres András főreferátuma („Roll over Beethoven” (Gondolatok az elit- és a tömeg­kultúráról)), mely megdöbbentően őszintén, és jókora adag iróniával tárgyalja az elit és népszerű irodalom viszonyát, különös tekintettel az irodalomtudósokra. A megdöbbentő jelzőt főként azért adományoztam ennek az írásnak, mert Veres kimond valami kimondhatatlant is [3]: kimondja, hogy az elit és népszerű irodalom szétválasztását az irodalomtudósoknak az a rétege tartja életben, akiknek ettől megélhetése, jól bejáratott üzletének léte függ. Hogy tehát az elit irodalom sunyi összekacsintások és háttérmegegyezések fenntartotta iparág, éppen olyan, mint a popkultúra milliárdokat megforgató egyéb iparágai, csak feltűnés meg nélkül húzódik amellett a maga aprópénzeivel, melyek azért elegendőek ahhoz, hogy egy nem is olyan szűk réteg fényes megélhetését biztosítsák. – gyakran éppen annyira valós teljesítmény nélkül, mint a popkultúra esetén. A döbbenet, egyrészt, hogy eközben magának vindikál minden minőséget, és megpróbálja meghatározni egyáltalán a minőség fogalmát és kritériumait, másrészt, hogy ilyen alapon egyenes hozzáféréssel rendelkezik a magán és állami mecenatúra forrásaihoz, melyekből a popkultúrát sikeresen kizárja [1].
A nagyságrendek miatt szerencsére a popkultúra nagy ívben szarik rájuk…

A második főreferátum, Kamarás István előadása a (Népszerűség nép nélkül (avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban)) az irodalmi siker nagyságrendjeit és relativitásukat tárgyalja. Ez a tanulmány, ha úgy tetszik, ellentéte az előzőnek, afféle szerecsenmosdatásnak is hathat. Nem számít, hogy milyen alacsony a példányszáma adott műnek, adott szubkultúrában attól még sikeresnek számíthat. Nem tudom. Valóban jó lenne definiálni a siker és fontosság fogalmát, de ha ezeknek a definícióknak a megalkotását azokra bízzuk, akiknek anyagi hasznuk vagy káruk származik a döntésekből, akkor a definíciók mindképpen hamisak lesznek. Kamarás ugyan a végszóban lefuttat egy, “a sznobizmus dicsérete” című rövid gondolatmenetet, de azt hiszem, hogy ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy mű fontosságát a sznobok ki tudja milyen alapon hozott ítélete adja meg. Inkább a Kamarás által idézett Kertész Ákosnak adok igazat: “Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban… Meg az olyan sznob divat (avantgárd, nouveau roman, posztmodern), amikről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas” [4]

A főreferátumok után Tarján Tamás írása (Literatúra balkézről (A kabaréhagyomány a mai magyar irodalomban)) következik arról az érdekes, de egyáltalán nem különleges eseményről, a népszerű irodalom elit irodalmat megtermékenyítő hatásáról. Jelsül a kabaré ihlette alkotásokról és alkotókról. Az írás a Veres féle előadással végre rádöbbentett, hogy miért is erőlködik minden írógeneráció a humor kihívásával – irodalmunkban igen erős Rejtő és Örkény hatása [5].

A következőben (Kategóriaváltások: a krimi elolvashatatlansága) Bényei Tamás a kriminek az elit irodalomba való lassú betagolódása ürügyén mutatja be, hogy ez az átmenet nemcsak, hogy lehetséges, de az elit irodalom szempontjából életbevágó fontosságú. Mellesleg jól felabsztam magam, mert lépten-nyomon Barthes-ra utal, azt a kurva könyvet pedig löhetelen megvenni…

S. Sárdi Margit tematikai megközelítésben íródott tanulmánya a magyar tudományos fantasztikum történetével foglakozik (A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról). Egészében korrekt írás, bár a tematikai megközelítésnek akadnak vakfoltjai. Ami személyesen megdöbbentő, hogy milyen nehéz is kanonizálódni az embernek, még ezen a szűk körön belül is. Úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fit még mindig csak Gáspár András és Szélesi Sanyi jelentené… (Plusz a Csodaidők, de ez azért már mégse!) Hát igen, kicsit fáj, hogy annak ellenére, a szöveg fájlalja, hogy “a sci-fi írók közül csak keveseket foglakoztatnak társadalmi kérdések” a tanulmány mégsem említi sem Markovics Botondot, akinek legutóbbi két kötete másról sem szólt, László Zoltánt, akinek a Keringés című regénye színtiszta socio fiction. Mit mondjak, a Justitián kívül magam nem is publikáltam egyebet, csak socio fictiont… [6] Mindenesetre elgondolkodtat, mit is kellene még tenni azért, hogy (f)elismerjenek bennünket? Kézenfekvő válasz (hehehe): “Jól kellene írni!” Ha ez rám vonatkoztatható is, László Zoli például annyi dicséretet kapott már, hogy ez az ő esetében föl sem merülhet…

A sci-fi tanulmányt Szávai Jánosnak a blogról, mint irodalmi kifejezési formáról szóló írása követi (A logosztól a blogig). Bár blogolok, ámde nem szeretek, szóval, az írás jó, találó, de a témája nem érdekel.

A következő írás nagyon fontos, rám igazán megtermékenyítően hatott. Zsámboki Mária szappanoperáról írt tanulmánya (A szappanopera, az „anyai idő” és a csoportterápia) ez, mely valódi irodalomtudományi eszközökkel elemzi a szappanopera, és kimondatlanul a női irodalom megoldásait.

Maksa Gyula képregényről szóló tanulmánya (Népszerű irodalom, karnevalisztikusság, metamédia (Megjegyzések a rajzolt képregény kapcsán)) amiatt csalódás, hogy nem általános műfajelemzés-kritika-akármi hanem egyetlen szerző munkáságát mutaja be. Annyiban értékes és érdekes, hogy egy nálunk kevéssé ismert, de hazájában, Svájcban legutóbb egymillió nyolcszázezer példányban kiadott alkotót (Zep – Philippe Chapuis) és munkásságát (Titeuf) mutatja be.

Turczi István írása az erotikáról (Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)) inkább irodalmi játék, szépirodalom, mint tanulmány. Bár abban a tekintetben, hogy az erotika nem csupán a népszerű irodalom témája, az erotikus irodalom a krimihez hasonlóan jó úton van az eli irodalomba kanonizálás felé.

Séllei Nóra a szingliregény (Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra) irodalmi gyökereinek és kapcsolatainak feltárásával szintén a női irodalom tárgykörébe visz el. Ugyan nemigen láttam be elolvasása után sem, hogy a szingliregény miért jelntene nemet a populáris kutúrára és nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Zsámboki Mária féle írás, de érdekes meglátása, hogy a szingliregénynek nincs hímnemű párja.

Tamás Zsuzsa záró esszéje („Jókainak befellegzett” (Klasszikusok újramesélve és egyéb tünetek)) a gyermek és ifjúsági irodalom, a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás gyermekbetegségeivel foglalkozik, különös tekintettel nemzeti irodalmi értékeink megőrzésére vagy elvesztegetésére. Bár az írás egésze meglehetősen reménytelen képet fest a honi helyzetről, utolsó bekezdéseiben felcsillan a remény: új szerzők és kiadók tűntek fel az utóbbi években, remek gyermekirodalommal.

Nagyon ajánlom ezt a kötetet főként az írótársaknak. Erősen képes orientálni az embert, tisztábban látni, mit is csinál, milyen közegben dolgozik. És talán tudatosabb munkára is ösztönöz.

Alföld, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, Debrecen Város Önkormányzata, 2009/5, 128 oldal.

Jegyzetek

[1] Feneketlen ostobaságnak tűnik: egyszerre tagadja meg a minőségi irodalomtól a népszerűséget, és szorítja a nanotartományba példányainak és olvasóinak számait, és tagadja a meg a minőséget azoktól a művektől, amelyeket valójában olvasnak. A kötet első írásának tanulságai viszont megmutatják, hogy ebben éppen ez az üzlet: a példányszám senkit sem zavar, ugyanis az alkotók, és a témán élosködo szakértők a mecenatúra révén megfelelő (Magyarországon a piacinál bizonyosan nagyobb) bevételhez jutnak. Nota bene, Magyarországon a legfőbb mecénás az állam, így nagyrészt az adófizetők pénzét költi.
[2] Ha a vizsgálatunk tárgya undorító, akkor mit lehet elmondani erről a módszerről? Elkövetője erkölcsiségéről nem sok jót. Ez éppen olyan, mint amikor orvostanhallgatók honlapot készítenek a szerencsétlen Szalacsi “tiszteletére”, és közben a szaros gatyájukba hugyoznak a röhögéstől. Bizony, nagyon mulatságos, ha találhatunk magunknál alacsonyabb rendű létformát, és tréfálkozhatunk a rovására…
[3] Vonnegut mondja ki ugyanezt a modern művészet egészéről általában a Kékszakállban. Nem is igyekeznek újra kiadni.
[4] Kertész Ákos Az értékzavar értékrendje, in Könyvhét, 2008.10.27.
[5] Ha valami, hát a következő alkotó generációkra kifejtett hatás mérhetné a mű és/vagy szerzője fontosságát, sikerét. Nagyon hasonló lenne ez a természettudomány impact factorához, persze megfelelő korrekciókkal.
[6] Rötyöghetsz, hogy “No lám, Bástya elvtársat már le se akarják szarni!”. Csakhogy itt legalább három Bástya elvtárs van.