Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.
A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.
Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.
Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.
A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.
A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.
Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…
Jegyzetek:
[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.
A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.
Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.
Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.
A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.
A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.
Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…
Jegyzetek:
[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése