Ellis látszólag ott folytatta 1994-ben, ahol abbahagyta két évvel azelőtt, bár volt egy olyan érzésem erről a novelláskötetről, hogy a történetek egy része vagy az Amerikai pszicho előhangja, vagy kimaradt a regényből. Még egy változat lebegett előttem: a szöveg egy befejezetlen regény, melyet befejezetlensége okán inkább önálló novellákra tördeltek. [1]
De bármi is legyen a forma, a tartalom a lényeg!
A biztosan látszik, hogy Ellis a novella formával is virtuózan bánik, képes ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint hírhedt, kultikussá vált második regényében, a (fogyasztói) társadalomnak ugyanolyan – az explicit hentelésnek jobbára híjával még félelmetesebb – kórképét adja, mint a regény.
A regény hősei üresek, üregesre égették magukat a testükbe/elméjükbe erőltetett vegyszerekkel, de még inkább kiürültek a jólét szülte unalomtól, egyhangúságtól, megszokástól és a kihívások hiányától. Ürességüket látszólagos tartalmakkal, fogyasztással, érzelem nélküli szexszel, még több vegyszerrel és őrülettel töltik ki – minden eredmény nélkül: még inkább üresek lesznek.
A gazdag Amerika lakosai a novellák szereplői. Az Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában, Kaliforniában élnek, annak is legnagyobb, legbonyolultabb, legkevésbé élheto városában, Los Angelesben. Producerek, producer feleségek, sztárok és ügynökök, kitartók és kitartottak. Nincs gondjuk még az időjárással sem, szinte a földi paradicsom ez annak, aki meg tudja fizetni. És ők meg tudják. Ürességük ellenére egyet jól tudnak: a pénz hatalom. Ennek a hatalomnak a magasából a szegényebbek, a jólét tulajdonképpeni előállítói, gépeknek és/vagy zsákmánynak tűnnek a szemükben, semmiképpen sem embernek. Mivel pedig az egész társadalom ugyanígy tekint a dolgozó osztályokra, valójában senki sem törődik velük, senki sem keresi a gazdagok áldozatait, senki sem szolgáltat nekik elégtételt, senkinek sem hiányoznak… Így aztán tökéletesen hihető a Nyár titkai című vámpírtörténet: a bomlott agyú, magát vámpírnak képzelő gazdagok szabadon véreztethetik ki áldozataikat.
A társadalmi közeg szempontjából kivételes darab az Ötödik kerék című novella. Megmutatja, hogy az üresség, a totális elidegenedés, az elmebaj, a kémiai kiégés nem kizárólag a gazdagok “kiváltsága”. Explicit brutalitása olyan simán, lágyan, látomásszerűen és hideg tárgyilagossággal, szinte mellékesen fogalmazódott meg, mintha a gyerekgyilkosság az élet kényelmetlen, de szükségszerű velejárója lenne.
Ellis igen puritán írói eszközökkel él (belső monológok, vallomások), azzal a szándékkal, hogy az első személyű elbeszélés borotvájával még mélyebbre vágjon az olvasóba. Ezt az erőteljes hatást a végére eltompítja a túlságosan sok különböző személytől származó belső monológ. Nagyon úgy tűnik, mintha az egyes szám első személyű elbeszélésmódon kívül nem állna az író rendelkezésre más irodalmi eszköz [2] egyéb műveiben sem.
Ellis látta, látja a jóléti társadalom minden rettenetét, dokumentálja, megvilágítja, sarkítja, ad absurdum viszi a jelenségeket. Nem teszi fel azonban a szükséges kérdéseket, és nem adja meg a kimondatlan kérdésekre adható válaszokat sem. Nem mutatja meg, hogy az ártatlan gyerekek mikor, miért és hogyan fordulnak át azokká az üres, érzéketlen, sokszor gyilkos lényekké, melyekről a novellák szólnak. Nem látja a világ normális felét, pedig bizony a tizenhatmilliós városban azok vannak többségben, azok működtetik, még az őrült producerek és filmgyárigazgatók munkáját is elvégzi valaki, máskülönben összeomlana az egész vállalkozás, távlatosan az egész társadalom. Nem igaz a könyv fülszövege: nem él mindenki egyfajta ellisi Los Angelesben és Amerika egésze sem ilyen. Talán esély van rá, hogy a világ ilyenné váljon, de, hogy ez ne következzen be, segítenek az ilyen könyvek. Ha nem is tudjuk a megoldásokat, legalább a tüneteket felismerjük.
A könyvből idén film készült, azonos címmel, Billy Bob Thorton, Kim Basinger és Mickey Rourkey (fő)szereplésével. Minden bizonnyal csemege lesz, remélem sokkal jobban sikerült, mint az Amerikai Pszicho adaptációja.
Európa-Alexandra Kiadó, 1996, 2007. Puhafedelű, 310 oldal. Bart István fordítása.
Jegyzetek
[1] A rendelkezésre álló információk azt mutatják, hogy ezeknek a novelláknak a zömét még első könyve előtt írta, és egy kiadónak ígért regény helyett jelent meg a kötet.
[2] A nullánál kevesebb, az Amerikai pszicho és a Holdpark is ezt a narrációt használja.
De bármi is legyen a forma, a tartalom a lényeg!
A biztosan látszik, hogy Ellis a novella formával is virtuózan bánik, képes ugyanazt a hangulatot megteremteni, mint hírhedt, kultikussá vált második regényében, a (fogyasztói) társadalomnak ugyanolyan – az explicit hentelésnek jobbára híjával még félelmetesebb – kórképét adja, mint a regény.
A regény hősei üresek, üregesre égették magukat a testükbe/elméjükbe erőltetett vegyszerekkel, de még inkább kiürültek a jólét szülte unalomtól, egyhangúságtól, megszokástól és a kihívások hiányától. Ürességüket látszólagos tartalmakkal, fogyasztással, érzelem nélküli szexszel, még több vegyszerrel és őrülettel töltik ki – minden eredmény nélkül: még inkább üresek lesznek.
A gazdag Amerika lakosai a novellák szereplői. Az Egyesült Államok egyik leggazdagabb államában, Kaliforniában élnek, annak is legnagyobb, legbonyolultabb, legkevésbé élheto városában, Los Angelesben. Producerek, producer feleségek, sztárok és ügynökök, kitartók és kitartottak. Nincs gondjuk még az időjárással sem, szinte a földi paradicsom ez annak, aki meg tudja fizetni. És ők meg tudják. Ürességük ellenére egyet jól tudnak: a pénz hatalom. Ennek a hatalomnak a magasából a szegényebbek, a jólét tulajdonképpeni előállítói, gépeknek és/vagy zsákmánynak tűnnek a szemükben, semmiképpen sem embernek. Mivel pedig az egész társadalom ugyanígy tekint a dolgozó osztályokra, valójában senki sem törődik velük, senki sem keresi a gazdagok áldozatait, senki sem szolgáltat nekik elégtételt, senkinek sem hiányoznak… Így aztán tökéletesen hihető a Nyár titkai című vámpírtörténet: a bomlott agyú, magát vámpírnak képzelő gazdagok szabadon véreztethetik ki áldozataikat.
A társadalmi közeg szempontjából kivételes darab az Ötödik kerék című novella. Megmutatja, hogy az üresség, a totális elidegenedés, az elmebaj, a kémiai kiégés nem kizárólag a gazdagok “kiváltsága”. Explicit brutalitása olyan simán, lágyan, látomásszerűen és hideg tárgyilagossággal, szinte mellékesen fogalmazódott meg, mintha a gyerekgyilkosság az élet kényelmetlen, de szükségszerű velejárója lenne.
Ellis igen puritán írói eszközökkel él (belső monológok, vallomások), azzal a szándékkal, hogy az első személyű elbeszélés borotvájával még mélyebbre vágjon az olvasóba. Ezt az erőteljes hatást a végére eltompítja a túlságosan sok különböző személytől származó belső monológ. Nagyon úgy tűnik, mintha az egyes szám első személyű elbeszélésmódon kívül nem állna az író rendelkezésre más irodalmi eszköz [2] egyéb műveiben sem.
Ellis látta, látja a jóléti társadalom minden rettenetét, dokumentálja, megvilágítja, sarkítja, ad absurdum viszi a jelenségeket. Nem teszi fel azonban a szükséges kérdéseket, és nem adja meg a kimondatlan kérdésekre adható válaszokat sem. Nem mutatja meg, hogy az ártatlan gyerekek mikor, miért és hogyan fordulnak át azokká az üres, érzéketlen, sokszor gyilkos lényekké, melyekről a novellák szólnak. Nem látja a világ normális felét, pedig bizony a tizenhatmilliós városban azok vannak többségben, azok működtetik, még az őrült producerek és filmgyárigazgatók munkáját is elvégzi valaki, máskülönben összeomlana az egész vállalkozás, távlatosan az egész társadalom. Nem igaz a könyv fülszövege: nem él mindenki egyfajta ellisi Los Angelesben és Amerika egésze sem ilyen. Talán esély van rá, hogy a világ ilyenné váljon, de, hogy ez ne következzen be, segítenek az ilyen könyvek. Ha nem is tudjuk a megoldásokat, legalább a tüneteket felismerjük.
A könyvből idén film készült, azonos címmel, Billy Bob Thorton, Kim Basinger és Mickey Rourkey (fő)szereplésével. Minden bizonnyal csemege lesz, remélem sokkal jobban sikerült, mint az Amerikai Pszicho adaptációja.
Európa-Alexandra Kiadó, 1996, 2007. Puhafedelű, 310 oldal. Bart István fordítása.
Jegyzetek
[1] A rendelkezésre álló információk azt mutatják, hogy ezeknek a novelláknak a zömét még első könyve előtt írta, és egy kiadónak ígért regény helyett jelent meg a kötet.
[2] A nullánál kevesebb, az Amerikai pszicho és a Holdpark is ezt a narrációt használja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése