Igen rút dolognak éreztem, hogy az ötvenedik ismertetést Fejős Évike remekművének szenteljem, pedig a Csajok menetel fölfelé az eladási listákon minden nagy terjesztőnél, ha igaz. Valami titka lehet, hogy a népszerű irodalomban is a legnépszerűbbek közé emelkedett, és nem hiszem, hogy csak a puszta marketing teszi. Hogy ez a titok megfejthető-e, és a megfejtésben segít-e a folyóirat melyről inkább írok, maga is talány.
Évike remekművével egyszerre, a Könyvhéten került a birtokomba ez a folyóirat szám, bizonyítván, hogy véletlenek nincsenek. Az Alföld 2009. májusi számát Sárdi Margittól kaptam a Justitia dedikáláson, és nem is tudtam róla, valami összekeveredett, Angyalka hozta el végül, így most tudom megköszönni a tanárnőnek. A kötet a Debreceni Irodalmi Napokon a népszerű irodalomról tartott tanácskozás szerkesztett agyagát tartalmazza.
Azt hiszem, a dolgok állása szerint, és a kötet anyagának fényében csoda, hogy ilyen tanácskozás egyáltalán létrejött, és nyomtatásban is napvilágot látott. Az irodalomtudomány ugyanis látványosan nem akar tudomást venni az ún. népszerű irodalomról, már azzal is kimutatva ellenségességét és lenézését, hogy megalkotta a kifejezéseket: “népszerű irodalom” és elit irodalom” [1]. Ha valamely irodalomtudós mégiscsak vizsgálódásának tárgyává tesz valami népszerű irodalomba tartozó alkotást, esetleg magára vonhatja kollégái haragját (lásd megélhetési irodalmár [1] és a kötet első tanulmánya), ezért, ha az irodalomtudós mégis ilyet cselekszik, azt csakis látványos elhatárolódások után teheti, mintegy leereszkedően, undorító állatokkal foglakozó élettantudós módjára, mentegetőző gesztusokkal, hogy hát valakinek ezt az ocsmány munkát is el kell végezni, foglakozni ezzel a mocsokkal – vagy olyan módon, hogy az irodalomtudományi vizsgálati módszer parodizálja saját tárgyát [2].
Nagyjából ezt a jelenséget elemzi Veres András főreferátuma („Roll over Beethoven” (Gondolatok az elit- és a tömegkultúráról)), mely megdöbbentően őszintén, és jókora adag iróniával tárgyalja az elit és népszerű irodalom viszonyát, különös tekintettel az irodalomtudósokra. A megdöbbentő jelzőt főként azért adományoztam ennek az írásnak, mert Veres kimond valami kimondhatatlant is [3]: kimondja, hogy az elit és népszerű irodalom szétválasztását az irodalomtudósoknak az a rétege tartja életben, akiknek ettől megélhetése, jól bejáratott üzletének léte függ. Hogy tehát az elit irodalom sunyi összekacsintások és háttérmegegyezések fenntartotta iparág, éppen olyan, mint a popkultúra milliárdokat megforgató egyéb iparágai, csak feltűnés meg nélkül húzódik amellett a maga aprópénzeivel, melyek azért elegendőek ahhoz, hogy egy nem is olyan szűk réteg fényes megélhetését biztosítsák. – gyakran éppen annyira valós teljesítmény nélkül, mint a popkultúra esetén. A döbbenet, egyrészt, hogy eközben magának vindikál minden minőséget, és megpróbálja meghatározni egyáltalán a minőség fogalmát és kritériumait, másrészt, hogy ilyen alapon egyenes hozzáféréssel rendelkezik a magán és állami mecenatúra forrásaihoz, melyekből a popkultúrát sikeresen kizárja [1].
A nagyságrendek miatt szerencsére a popkultúra nagy ívben szarik rájuk…
A második főreferátum, Kamarás István előadása a (Népszerűség nép nélkül (avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban)) az irodalmi siker nagyságrendjeit és relativitásukat tárgyalja. Ez a tanulmány, ha úgy tetszik, ellentéte az előzőnek, afféle szerecsenmosdatásnak is hathat. Nem számít, hogy milyen alacsony a példányszáma adott műnek, adott szubkultúrában attól még sikeresnek számíthat. Nem tudom. Valóban jó lenne definiálni a siker és fontosság fogalmát, de ha ezeknek a definícióknak a megalkotását azokra bízzuk, akiknek anyagi hasznuk vagy káruk származik a döntésekből, akkor a definíciók mindképpen hamisak lesznek. Kamarás ugyan a végszóban lefuttat egy, “a sznobizmus dicsérete” című rövid gondolatmenetet, de azt hiszem, hogy ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy mű fontosságát a sznobok ki tudja milyen alapon hozott ítélete adja meg. Inkább a Kamarás által idézett Kertész Ákosnak adok igazat: “Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban… Meg az olyan sznob divat (avantgárd, nouveau roman, posztmodern), amikről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas” [4]
A főreferátumok után Tarján Tamás írása (Literatúra balkézről (A kabaréhagyomány a mai magyar irodalomban)) következik arról az érdekes, de egyáltalán nem különleges eseményről, a népszerű irodalom elit irodalmat megtermékenyítő hatásáról. Jelsül a kabaré ihlette alkotásokról és alkotókról. Az írás a Veres féle előadással végre rádöbbentett, hogy miért is erőlködik minden írógeneráció a humor kihívásával – irodalmunkban igen erős Rejtő és Örkény hatása [5].
A következőben (Kategóriaváltások: a krimi elolvashatatlansága) Bényei Tamás a kriminek az elit irodalomba való lassú betagolódása ürügyén mutatja be, hogy ez az átmenet nemcsak, hogy lehetséges, de az elit irodalom szempontjából életbevágó fontosságú. Mellesleg jól felabsztam magam, mert lépten-nyomon Barthes-ra utal, azt a kurva könyvet pedig löhetelen megvenni…
S. Sárdi Margit tematikai megközelítésben íródott tanulmánya a magyar tudományos fantasztikum történetével foglakozik (A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról). Egészében korrekt írás, bár a tematikai megközelítésnek akadnak vakfoltjai. Ami személyesen megdöbbentő, hogy milyen nehéz is kanonizálódni az embernek, még ezen a szűk körön belül is. Úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fit még mindig csak Gáspár András és Szélesi Sanyi jelentené… (Plusz a Csodaidők, de ez azért már mégse!) Hát igen, kicsit fáj, hogy annak ellenére, a szöveg fájlalja, hogy “a sci-fi írók közül csak keveseket foglakoztatnak társadalmi kérdések” a tanulmány mégsem említi sem Markovics Botondot, akinek legutóbbi két kötete másról sem szólt, László Zoltánt, akinek a Keringés című regénye színtiszta socio fiction. Mit mondjak, a Justitián kívül magam nem is publikáltam egyebet, csak socio fictiont… [6] Mindenesetre elgondolkodtat, mit is kellene még tenni azért, hogy (f)elismerjenek bennünket? Kézenfekvő válasz (hehehe): “Jól kellene írni!” Ha ez rám vonatkoztatható is, László Zoli például annyi dicséretet kapott már, hogy ez az ő esetében föl sem merülhet…
A sci-fi tanulmányt Szávai Jánosnak a blogról, mint irodalmi kifejezési formáról szóló írása követi (A logosztól a blogig). Bár blogolok, ámde nem szeretek, szóval, az írás jó, találó, de a témája nem érdekel.
A következő írás nagyon fontos, rám igazán megtermékenyítően hatott. Zsámboki Mária szappanoperáról írt tanulmánya (A szappanopera, az „anyai idő” és a csoportterápia) ez, mely valódi irodalomtudományi eszközökkel elemzi a szappanopera, és kimondatlanul a női irodalom megoldásait.
Maksa Gyula képregényről szóló tanulmánya (Népszerű irodalom, karnevalisztikusság, metamédia (Megjegyzések a rajzolt képregény kapcsán)) amiatt csalódás, hogy nem általános műfajelemzés-kritika-akármi hanem egyetlen szerző munkáságát mutaja be. Annyiban értékes és érdekes, hogy egy nálunk kevéssé ismert, de hazájában, Svájcban legutóbb egymillió nyolcszázezer példányban kiadott alkotót (Zep – Philippe Chapuis) és munkásságát (Titeuf) mutatja be.
Turczi István írása az erotikáról (Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)) inkább irodalmi játék, szépirodalom, mint tanulmány. Bár abban a tekintetben, hogy az erotika nem csupán a népszerű irodalom témája, az erotikus irodalom a krimihez hasonlóan jó úton van az eli irodalomba kanonizálás felé.
Séllei Nóra a szingliregény (Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra) irodalmi gyökereinek és kapcsolatainak feltárásával szintén a női irodalom tárgykörébe visz el. Ugyan nemigen láttam be elolvasása után sem, hogy a szingliregény miért jelntene nemet a populáris kutúrára és nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Zsámboki Mária féle írás, de érdekes meglátása, hogy a szingliregénynek nincs hímnemű párja.
Tamás Zsuzsa záró esszéje („Jókainak befellegzett” (Klasszikusok újramesélve és egyéb tünetek)) a gyermek és ifjúsági irodalom, a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás gyermekbetegségeivel foglalkozik, különös tekintettel nemzeti irodalmi értékeink megőrzésére vagy elvesztegetésére. Bár az írás egésze meglehetősen reménytelen képet fest a honi helyzetről, utolsó bekezdéseiben felcsillan a remény: új szerzők és kiadók tűntek fel az utóbbi években, remek gyermekirodalommal.
Nagyon ajánlom ezt a kötetet főként az írótársaknak. Erősen képes orientálni az embert, tisztábban látni, mit is csinál, milyen közegben dolgozik. És talán tudatosabb munkára is ösztönöz.
Alföld, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, Debrecen Város Önkormányzata, 2009/5, 128 oldal.
Jegyzetek
[1] Feneketlen ostobaságnak tűnik: egyszerre tagadja meg a minőségi irodalomtól a népszerűséget, és szorítja a nanotartományba példányainak és olvasóinak számait, és tagadja a meg a minőséget azoktól a művektől, amelyeket valójában olvasnak. A kötet első írásának tanulságai viszont megmutatják, hogy ebben éppen ez az üzlet: a példányszám senkit sem zavar, ugyanis az alkotók, és a témán élosködo szakértők a mecenatúra révén megfelelő (Magyarországon a piacinál bizonyosan nagyobb) bevételhez jutnak. Nota bene, Magyarországon a legfőbb mecénás az állam, így nagyrészt az adófizetők pénzét költi.
[2] Ha a vizsgálatunk tárgya undorító, akkor mit lehet elmondani erről a módszerről? Elkövetője erkölcsiségéről nem sok jót. Ez éppen olyan, mint amikor orvostanhallgatók honlapot készítenek a szerencsétlen Szalacsi “tiszteletére”, és közben a szaros gatyájukba hugyoznak a röhögéstől. Bizony, nagyon mulatságos, ha találhatunk magunknál alacsonyabb rendű létformát, és tréfálkozhatunk a rovására…
[3] Vonnegut mondja ki ugyanezt a modern művészet egészéről általában a Kékszakállban. Nem is igyekeznek újra kiadni.
[4] Kertész Ákos Az értékzavar értékrendje, in Könyvhét, 2008.10.27.
[5] Ha valami, hát a következő alkotó generációkra kifejtett hatás mérhetné a mű és/vagy szerzője fontosságát, sikerét. Nagyon hasonló lenne ez a természettudomány impact factorához, persze megfelelő korrekciókkal.
[6] Rötyöghetsz, hogy “No lám, Bástya elvtársat már le se akarják szarni!”. Csakhogy itt legalább három Bástya elvtárs van.
Évike remekművével egyszerre, a Könyvhéten került a birtokomba ez a folyóirat szám, bizonyítván, hogy véletlenek nincsenek. Az Alföld 2009. májusi számát Sárdi Margittól kaptam a Justitia dedikáláson, és nem is tudtam róla, valami összekeveredett, Angyalka hozta el végül, így most tudom megköszönni a tanárnőnek. A kötet a Debreceni Irodalmi Napokon a népszerű irodalomról tartott tanácskozás szerkesztett agyagát tartalmazza.
Azt hiszem, a dolgok állása szerint, és a kötet anyagának fényében csoda, hogy ilyen tanácskozás egyáltalán létrejött, és nyomtatásban is napvilágot látott. Az irodalomtudomány ugyanis látványosan nem akar tudomást venni az ún. népszerű irodalomról, már azzal is kimutatva ellenségességét és lenézését, hogy megalkotta a kifejezéseket: “népszerű irodalom” és elit irodalom” [1]. Ha valamely irodalomtudós mégiscsak vizsgálódásának tárgyává tesz valami népszerű irodalomba tartozó alkotást, esetleg magára vonhatja kollégái haragját (lásd megélhetési irodalmár [1] és a kötet első tanulmánya), ezért, ha az irodalomtudós mégis ilyet cselekszik, azt csakis látványos elhatárolódások után teheti, mintegy leereszkedően, undorító állatokkal foglakozó élettantudós módjára, mentegetőző gesztusokkal, hogy hát valakinek ezt az ocsmány munkát is el kell végezni, foglakozni ezzel a mocsokkal – vagy olyan módon, hogy az irodalomtudományi vizsgálati módszer parodizálja saját tárgyát [2].
Nagyjából ezt a jelenséget elemzi Veres András főreferátuma („Roll over Beethoven” (Gondolatok az elit- és a tömegkultúráról)), mely megdöbbentően őszintén, és jókora adag iróniával tárgyalja az elit és népszerű irodalom viszonyát, különös tekintettel az irodalomtudósokra. A megdöbbentő jelzőt főként azért adományoztam ennek az írásnak, mert Veres kimond valami kimondhatatlant is [3]: kimondja, hogy az elit és népszerű irodalom szétválasztását az irodalomtudósoknak az a rétege tartja életben, akiknek ettől megélhetése, jól bejáratott üzletének léte függ. Hogy tehát az elit irodalom sunyi összekacsintások és háttérmegegyezések fenntartotta iparág, éppen olyan, mint a popkultúra milliárdokat megforgató egyéb iparágai, csak feltűnés meg nélkül húzódik amellett a maga aprópénzeivel, melyek azért elegendőek ahhoz, hogy egy nem is olyan szűk réteg fényes megélhetését biztosítsák. – gyakran éppen annyira valós teljesítmény nélkül, mint a popkultúra esetén. A döbbenet, egyrészt, hogy eközben magának vindikál minden minőséget, és megpróbálja meghatározni egyáltalán a minőség fogalmát és kritériumait, másrészt, hogy ilyen alapon egyenes hozzáféréssel rendelkezik a magán és állami mecenatúra forrásaihoz, melyekből a popkultúrát sikeresen kizárja [1].
A nagyságrendek miatt szerencsére a popkultúra nagy ívben szarik rájuk…
A második főreferátum, Kamarás István előadása a (Népszerűség nép nélkül (avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban)) az irodalmi siker nagyságrendjeit és relativitásukat tárgyalja. Ez a tanulmány, ha úgy tetszik, ellentéte az előzőnek, afféle szerecsenmosdatásnak is hathat. Nem számít, hogy milyen alacsony a példányszáma adott műnek, adott szubkultúrában attól még sikeresnek számíthat. Nem tudom. Valóban jó lenne definiálni a siker és fontosság fogalmát, de ha ezeknek a definícióknak a megalkotását azokra bízzuk, akiknek anyagi hasznuk vagy káruk származik a döntésekből, akkor a definíciók mindképpen hamisak lesznek. Kamarás ugyan a végszóban lefuttat egy, “a sznobizmus dicsérete” című rövid gondolatmenetet, de azt hiszem, hogy ő sem gondolhatja komolyan, hogy egy mű fontosságát a sznobok ki tudja milyen alapon hozott ítélete adja meg. Inkább a Kamarás által idézett Kertész Ákosnak adok igazat: “Mi mérhető? Mondjuk az eladott példányszám. De hogy miből lesz bestseller, az még akkor is manipuláció, bunda és umbulda dolga, ha van tapasztalatunk arról, hogy a jó lektűr fogy a legjobban… Meg az olyan sznob divat (avantgárd, nouveau roman, posztmodern), amikről mindenki beszél, amit mindenki vásárol, de senki sem olvas” [4]
A főreferátumok után Tarján Tamás írása (Literatúra balkézről (A kabaréhagyomány a mai magyar irodalomban)) következik arról az érdekes, de egyáltalán nem különleges eseményről, a népszerű irodalom elit irodalmat megtermékenyítő hatásáról. Jelsül a kabaré ihlette alkotásokról és alkotókról. Az írás a Veres féle előadással végre rádöbbentett, hogy miért is erőlködik minden írógeneráció a humor kihívásával – irodalmunkban igen erős Rejtő és Örkény hatása [5].
A következőben (Kategóriaváltások: a krimi elolvashatatlansága) Bényei Tamás a kriminek az elit irodalomba való lassú betagolódása ürügyén mutatja be, hogy ez az átmenet nemcsak, hogy lehetséges, de az elit irodalom szempontjából életbevágó fontosságú. Mellesleg jól felabsztam magam, mert lépten-nyomon Barthes-ra utal, azt a kurva könyvet pedig löhetelen megvenni…
S. Sárdi Margit tematikai megközelítésben íródott tanulmánya a magyar tudományos fantasztikum történetével foglakozik (A magyar tudományos-fantasztikus irodalomról). Egészében korrekt írás, bár a tematikai megközelítésnek akadnak vakfoltjai. Ami személyesen megdöbbentő, hogy milyen nehéz is kanonizálódni az embernek, még ezen a szűk körön belül is. Úgy tűnik, mintha a kortárs sci-fit még mindig csak Gáspár András és Szélesi Sanyi jelentené… (Plusz a Csodaidők, de ez azért már mégse!) Hát igen, kicsit fáj, hogy annak ellenére, a szöveg fájlalja, hogy “a sci-fi írók közül csak keveseket foglakoztatnak társadalmi kérdések” a tanulmány mégsem említi sem Markovics Botondot, akinek legutóbbi két kötete másról sem szólt, László Zoltánt, akinek a Keringés című regénye színtiszta socio fiction. Mit mondjak, a Justitián kívül magam nem is publikáltam egyebet, csak socio fictiont… [6] Mindenesetre elgondolkodtat, mit is kellene még tenni azért, hogy (f)elismerjenek bennünket? Kézenfekvő válasz (hehehe): “Jól kellene írni!” Ha ez rám vonatkoztatható is, László Zoli például annyi dicséretet kapott már, hogy ez az ő esetében föl sem merülhet…
A sci-fi tanulmányt Szávai Jánosnak a blogról, mint irodalmi kifejezési formáról szóló írása követi (A logosztól a blogig). Bár blogolok, ámde nem szeretek, szóval, az írás jó, találó, de a témája nem érdekel.
A következő írás nagyon fontos, rám igazán megtermékenyítően hatott. Zsámboki Mária szappanoperáról írt tanulmánya (A szappanopera, az „anyai idő” és a csoportterápia) ez, mely valódi irodalomtudományi eszközökkel elemzi a szappanopera, és kimondatlanul a női irodalom megoldásait.
Maksa Gyula képregényről szóló tanulmánya (Népszerű irodalom, karnevalisztikusság, metamédia (Megjegyzések a rajzolt képregény kapcsán)) amiatt csalódás, hogy nem általános műfajelemzés-kritika-akármi hanem egyetlen szerző munkáságát mutaja be. Annyiban értékes és érdekes, hogy egy nálunk kevéssé ismert, de hazájában, Svájcban legutóbb egymillió nyolcszázezer példányban kiadott alkotót (Zep – Philippe Chapuis) és munkásságát (Titeuf) mutatja be.
Turczi István írása az erotikáról (Adjunk az erotikának (Lapszéljárás)) inkább irodalmi játék, szépirodalom, mint tanulmány. Bár abban a tekintetben, hogy az erotika nem csupán a népszerű irodalom témája, az erotikus irodalom a krimihez hasonlóan jó úton van az eli irodalomba kanonizálás felé.
Séllei Nóra a szingliregény (Nem a populáris kultúrára, avagy nem és (populáris) kultúra) irodalmi gyökereinek és kapcsolatainak feltárásával szintén a női irodalom tárgykörébe visz el. Ugyan nemigen láttam be elolvasása után sem, hogy a szingliregény miért jelntene nemet a populáris kutúrára és nem gyakorolt rám akkora hatást, mint a Zsámboki Mária féle írás, de érdekes meglátása, hogy a szingliregénynek nincs hímnemű párja.
Tamás Zsuzsa záró esszéje („Jókainak befellegzett” (Klasszikusok újramesélve és egyéb tünetek)) a gyermek és ifjúsági irodalom, a kötelező olvasmányok és az irodalomtanítás gyermekbetegségeivel foglalkozik, különös tekintettel nemzeti irodalmi értékeink megőrzésére vagy elvesztegetésére. Bár az írás egésze meglehetősen reménytelen képet fest a honi helyzetről, utolsó bekezdéseiben felcsillan a remény: új szerzők és kiadók tűntek fel az utóbbi években, remek gyermekirodalommal.
Nagyon ajánlom ezt a kötetet főként az írótársaknak. Erősen képes orientálni az embert, tisztábban látni, mit is csinál, milyen közegben dolgozik. És talán tudatosabb munkára is ösztönöz.
Alföld, Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, Debrecen Város Önkormányzata, 2009/5, 128 oldal.
Jegyzetek
[1] Feneketlen ostobaságnak tűnik: egyszerre tagadja meg a minőségi irodalomtól a népszerűséget, és szorítja a nanotartományba példányainak és olvasóinak számait, és tagadja a meg a minőséget azoktól a művektől, amelyeket valójában olvasnak. A kötet első írásának tanulságai viszont megmutatják, hogy ebben éppen ez az üzlet: a példányszám senkit sem zavar, ugyanis az alkotók, és a témán élosködo szakértők a mecenatúra révén megfelelő (Magyarországon a piacinál bizonyosan nagyobb) bevételhez jutnak. Nota bene, Magyarországon a legfőbb mecénás az állam, így nagyrészt az adófizetők pénzét költi.
[2] Ha a vizsgálatunk tárgya undorító, akkor mit lehet elmondani erről a módszerről? Elkövetője erkölcsiségéről nem sok jót. Ez éppen olyan, mint amikor orvostanhallgatók honlapot készítenek a szerencsétlen Szalacsi “tiszteletére”, és közben a szaros gatyájukba hugyoznak a röhögéstől. Bizony, nagyon mulatságos, ha találhatunk magunknál alacsonyabb rendű létformát, és tréfálkozhatunk a rovására…
[3] Vonnegut mondja ki ugyanezt a modern művészet egészéről általában a Kékszakállban. Nem is igyekeznek újra kiadni.
[4] Kertész Ákos Az értékzavar értékrendje, in Könyvhét, 2008.10.27.
[5] Ha valami, hát a következő alkotó generációkra kifejtett hatás mérhetné a mű és/vagy szerzője fontosságát, sikerét. Nagyon hasonló lenne ez a természettudomány impact factorához, persze megfelelő korrekciókkal.
[6] Rötyöghetsz, hogy “No lám, Bástya elvtársat már le se akarják szarni!”. Csakhogy itt legalább három Bástya elvtárs van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése