Kim Stanley Robinson – Vörös Mars

Van olyan író, aki egész életében ugyanazt a könyvet írja. Szereplők, helyszínek, plotok változnak, az alaphelyzetek, alapgondolatok, következtetések és végkifejletek nem. Nem tudom bizonyosan, hogy Robinson ilyen író-e, mert bevallom, nem olvastam mást tőle, mint ezt az 1992-ben megjelent kötetet és a 2002-es A rizs és a só éveit. Ez a két könyv azonban minden külsődleges különbség ellenére ugyanaz, és ez az ismertetések alapján a Mars trilógiát megelőző legalább négy regényére is igaznak tűnik.
Úgy tűnik, Robinson inkább gondolkodó, filozófus, mint író – vagy nem mer író lenni, vagy nem képes: súlyos és szubsztanciális gondolatai mint a kátránytó a rá ereszkedő madarat, húzzák vissza a repüléstől. Mindkét könyvben felbukkannak csodálatos, szinte megismételhetetlen tökéletességű szövegrészek, amelyek félelmetes tehetségű írót mutatnak, de ezek a részek elvesznek, megfulladnak, elsüllyednek, felhígulnak a filozófus gondolatainak óriási térfogatában [1]. A közlésvágy, a “hallgass ide, én tudom”, az érzés, hogy a bölcsek köve szintje leszakítja a zsebet, a megszerzett és elméjében transzformált információ átadásának kényszere nem hagyja levegőhöz jutni a mesélőt. Különböző ambíciók léteznek.
Így születik valószínűleg minden esszéregény, így születhetett a Vörös Mars is. A szerző állítólag több, mint egy évtizedig gyűjtötte az anyagot, irodalomtudós [2] létére kiművelte magát a természettudományokban, űrtechnológiában, és az areológiában, a Mars egyelőre képzeletbeli tudományában. Nem hiszem, hogy ez is túlságosan jól sikerült volna: molekuláris biológiai tudása/látásmódja mindenesetre megrekedt egy meglehetősen nevetséges, vulgáris szinten, mely hibás következtetések egész sorozatához vezette. És a portlandcement… [3] Azt jó volna teljesen elfeledni.
De a technológiai-természettudományos tévedések valójában lényegtelenek. Lényegtelen, hogy a Mars földrajzából, az areográfiából hány helyszínt tud megnevezni, hány kellően át nem gondolt technológia ötletet vezet elő. Ezek nem számítanak, mert a Vörös Mars lényege a társadalmi kísérlet – Robinson társadalomtudós, társadalomfilozófus, aki megszállottan keresi a működőképes társadalom receptjét, nem képes kibújni a bőréből, de ez nem is baj, sőt! Ennek könyvnek a veleje, esszenciája a társadalom jövőjéről való gondolkodás, és Robinson ebben kiváló. Iain Banks munkáit lehetne leginkább ehhez a gondolati mélységhez hasonlítani, ha lehántjuk róluk a csapnivalóan üres kalandokat. Robinsonnál még ilyenek sincsenek.
Ezért nem szerencsés Robinsont Clarke-hoz sem hasonlítani: Kimnek csak azért kellenek a technológiai részletek,hogy megtámogassák társadalmi vízióit, Clarke viszont azért építi fel regényeiben [4] kénytelen-kelletlen a jövendő társadalmait, hogy díszletül szolgáljanak technológiai vízióinak.

A Vörös Mars receptje ugyanaz, mint egy évtizeddel később A rizsé: végy egy olyan szituációt, ahol a társadalom adott szintjéről szinte tökéletesen steril, laboratóriumi körülmények között fejlődhet (idegen bolygó vagy a középkorban tökéletesen kihalt Európa), alaposan fontold meg a lehetséges fejlődési irányokat, csomópontokat, add hozzá saját történelem, filozófia és irodalomtudásodat, pszichológiai ismereteidet és elméleteidet, vágyaidat és elképzeléseidet az ideális társadalomról, fűszerezd meg némi keleti bölcsességgel és műveltséggel [5], majd az eredményt ne történelmi megközelítésben tálald fel, hanem néhány egyáltalán nem átlagos, de nem is túlságosan kiemelkedő kulcsfigura szemszögéből, és kész! Ennek a receptnek az a veszélye, hogy ha nem találja el a célközönséget, azaz az esszéregényre fogékony olvasót, megbukik. A könyv ugyanis, bár egy bolygó meghódítását meséli el, nem sok valós izgalmat kínál az intellektuális fajtán kívül. (Már csak ezért sem lehet Clarke-hoz hasonlítani: Robinsonnál szó sincs emberléptékűnél nagyobb szabású helyzetekről.) A regénynek nincsen valódi főszereplője, a legtöbbet foglalkoztatott két hős, Frank Chalmers és Maja Tojtovna komplett szociopaták, ráadásul, mintha szándékosan tenné, Kim szinte perverz örömmel öl meg minden szimpatikus szereplőt – valószínűleg azért, mert a szimpatikus szereplők képviselik a potenciálisan optimálisba hajló társadalmi megoldásokat, és ezek nyilvánvalóan a filozofálás végét jelentenék. Így aztán a sötét pragmatisták, vagy elvakult fanatikusok húzzák legtovább.

Ami igazán meglepő, hogy ez a tulajdonképpen szegényes és olvasóellenes eszköztár mégsem ad dögunalmat végeredményül, bár meg kell vallani, akad azért karakterhalmozó üresjárat is jócskán ebben könyvben.

Valami mégiscsak lehet abban az intellektuális kalandozásban, amit mi, olívzöld, ostoba, otromba ogrék nem tudunk kellően értékelni… Mégis szerettem olvasni. Mindenesetre nagyon ajánlom a hard sci-fi, főként a very hard socio fiction kedvelőinek.

A regényszöveget Dr Horváth András űrkutató Mars tanulmánya egészíti ki.

A fordítás még csak ritka gyerekbetegség-tünetek formájában tartalmazza a később oly általánossá vált transzlációs hajmeresztéseket, egyelés például alig fordul elő benne.

Möbius Kiadó, 2001. Puhafedelű, két kötetben 463 és 444 oldal. Fordította Danka Sándor.
Még kapható a Galaktika szerkesztőségében…

Jegyzetek:

[1] A koncentráció, nem az abszolút anyagmennyiség határozza meg a pH-t. :-)
[2] PhD dolgozatának címe: The novels of Philip K. Dick.
[3] Well… A cementipar a nehéziparok közül az egyik legnehezebb – nemcsak berendezéseiben, hanem alapanyagában és végtermékében is. Az gyakorlatilag löhetetlen, hogy az ember cementet cipeljen magával a Földről, az pedig, hogy a Marson olyan gyorsan és könnyen előállítsa, hát, annak van egy igen-igen komoly akadálya: nincsen mészkő a bolygón… Egyáltalán nincsenek karbonátos kőzetek. Möglehet, akkora kitalálják, hogyan lehet cementet csinálni bazaltból, de azt már semmiképpen sem hívható portlandcementnek.
[4] A novellista Clarke egészen más tárgyalást igényel. Az az író.
[5] Ugyanaz a szúfi versrészlet mindkét regénybe beidéződött.

Kim Stanley Robinson – A só és a rizs évei

Nem igazán ismer(t)em Robinson munkáit, néhány novellát csak; a Möbius féle Vörös Marsról szerencsétlenül lemaradtam, mostanában igyekszem pótolni; de ez az első nagy találkozás mély nyomot hagyott bennem. Nagyon kellett már, hogy a hazai sci-fi kiadásban ilyen mélységű mű is napvilágot lásson!

Ez a regény/esszéregény valójában talán nem is tudományos-fantasztikus mű. Ha a történetbe kihagyhatatlanul beszőtt természetfölötti (ezoterikus/lélekvándorlási) szálat el is hagyhatnánk, a megmaradó alternatív történelemi művet sem szokás manapság a sci-fihez sorolni [1]. Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem ezt a könyvet, azt mondanám: “A vörös hímoroszlán”. Amivel valójában nem mondanék semmit, vájtfülűek azonban biztosan érzik az utalást Szepes Mária művére: Robinson szövege mintha a magyar írónő regényére válaszolna – a lélekvándorlás témájára adna férfi választ.
A központi téma ugyanis a lélekvándorlás eszméje, az a feltételezés, hogy az újra és újra világba születő lelkek alacsonyabb vagy magasabb létbe kerülve valami távoli, nagy cél elérésére szenvedik végig számtalanszor a földi létet. Robinson világosan kitűzi ezt a célt, mely tulajdonképpen kettős: az emberi szellem fölemelkedésén keresztül elérni, hogy a Földön szűnjön meg az értelmes lények közötti igazságtalanság. Robinson alternatív Földjén a követésre kiválasztott lelkek – az általában inkább pesszimista sci-fiben meglehetősen szokatlanul – elérni látszanak ezt az utópisztikus célt. Csak suttogva merem kimondani: a kommunizmust. Meg vagy lepve, mi? Ezt az állítást explicit módon a szöveg alapján bizonyítani persze nem lehet, de a végeredmény, melynek küszöbén az író magukra hagyja hőseit, eléggé egyértelmű. Ezt a “vádat” támasztja alá a marxizmus klasszikus voluntarista szemlétének tettenérése a szöveg egészében: miként lehetne másképpen értelmezni a lélekvándorlási folyamatban az ember alatti létezéseket, melyek vakon, állati módon szolgálják a végső, de nagyon is emberi célt.
A természetfölötti szál végső buktatóját ugyanis ügyesen elkerülte az író, azzal az egyszerű fogással, hogy a kellő ponton hagyta abba könyvet, így mentesült a “És mi van azután?” kérdésre adandó (bár szerintem nem adható) válasz alól. Robinsontól legalábbis nem fogjuk megtudni, hogy mi történik a lélekkel, ha eléri a célt, ha az emberiség egésze harmonikusan, igazságosan, teljes életet él végre. Leáll a lélekvándorlás? Nem születik több gyerek? Istenné válunk? Az író ügyesen elkerülte azt is, hogy igazán alacsonyrendű létezésbe küldje megfigyelt lelkeit, pedig kíváncsi lettem volna, mit kezd a témával… Hogyan érvényesül az igazságtalanság/ igazságosság eszméje az ásványi létezésben? Hogyan szabadul ki a lélek egy hegy mélyére temetett kristályból?

A regény alternatív történelmi szála számomra sokkal izgalmasabb, mint a természetfölötti cöncögés. Robinson merészen és eredeti módon, következetes logikával építi fel történelmét abból a hajmeresztő alapfeltevésből kiindulva, hogy az európai kereszténység az akadálya a kívánatos harmóniának, tehát ha azt kiiktatjuk, hosszú távon minden jobb lesz. Bár a való világ tényei hajlamosítanak azt hinni, hogy ennek a jelenlegi rakás szarnak a kizárólagos oka az európai zsidó-keresztény kapitalizmusfelfogás, véleményem szerint ez csak a regény gondolatkísérletének erejéig elfogadható alapfeltevés. Végeredményben Robinson a kereszténységhez hasonlóan egyaránt elveti a kínai típusú vallás- és világfelfogást és az iszlámot, kettejük szintézisével egyetemben. Megoldásként az amerikai törzsszövetségi kultúrák társadalmi rendszerét kínálja [2], bár a szöveg nyilvános beismerése annak, hogy a fentebb említett civilizációk beavatkozása nélkül a hodinószóni kultúra sehová sem jutott volna [3].

A szövegből úgy tűnik, hogy Robinson számára a világ egyik legfőbb igazságtalansága az, ami a patriarchális rendszerekben a nőkkel történik, és a megoldást a világ inkább női irányításában sejti. Ezzel a gondolattal nem lenne baj, ha nem tudnánk, hogy a másik fél is el tudja követni ugyanazokat az ocsmány hibákat ha kizárólagos helyzetbe kerül, és nyilvánvalóan másmilyen, de valószínűleg ugyanolyan ocsmány hibákra is képes, mint a férfi világ. Valahogy nem értem, hogy miért az inga kilendüléseiben és nem a nyugvópontra csillapításban látja általában mindenki [6] a megoldást. Az említett feminista áthallás ellenére a szövegből fájdalmasan hiányzik a szerelem, különösen annak testi oldala. Mintha nem is létezne ilyesmi. Ebből a szempontból is lehet azt állítani, hogy a regény a Vörös oroszlán férfi ellentéte.

A civilizáció és a lélekvándorlás állomásait Robinson a megfigyelt lelkek reinkarnált életeinek apró történeteivel szemlélteti. Hiányoznak a nagyszabású kalandok, de ez a hétköznapiság inkább erénye, mint hiányossága a könyvnek. A mondanivaló általában könnyen áldozatul esik a kalandoknak, nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt – Robinson meg sem próbálta, inkább biztosra ment a mikromágiával. Egyetlen kivételes esetben a kalandok nagyobb szabásúra sikerültek, érdekes módon éppen a regény irodalmi tetőpontján, az alternatív Világháború ábrázolásában, ahol a valóság és a bardó (az újjászületés előtt a lelkek várakozó helye) pokla összecsúszik. Ez az alig több mint két tucat oldal, az Aszurák háborúja című fejezet, irodalmi csúcsteljesítmény. Az ember beleborzong, ha elképzeli, az egész könyv lehetett volna ilyen…
Valójában azonban a könyv többi része nem haladja meg Zsoldos Péter Távoli tűzének színvonalát, sőt bizonyos estekben, amikor az író explicit fejtegetésekbe bocsátkozik, vékonyítván a szöveg irodalmiságát és vaskosítván az esszéregény jelleget, gyengébb is annál. Ez azonban, szerencsére, összesen, ha három oldalt kitesz a hatszázból.

A szöveg szép, fegyelmezett fordítást, és gondos szerkesztést kapott – pontosan azt, amit egy mestermű megérdemel. Köszönet érte a fordítónak, Uram Tamásnak és a szerkesztőnek, Hajdú Évának!

Kis hiányosságnak érzem, hogy a térképekről nem tüntették el az eredeti angol földrajzi neveket. Manapság ez nem jelent problémát egy grafikusnak. Halvány érzés, hogy az idegen nevek átírása sem elég következetes a szövegben, mivel azonban e téren igen nagy a katymasz a mai Magyarországon, nem várható el, hogy éppen ez a könyv legyen ebben úttörő.

Olvassa el mindenki!

Metropolis Média, Metropolis Könyvek, 2009., puhafedelű, 603 oldal

Jegyzetek:

[1] Saját fantasztikum és tudományos fantasztikus definícióm szerint mindenképpen idetartozik, a történet racionális keretét a Föld, a földi természeti viszonyok adják, a kiinduláson (és a lélekvándorlásos ezotérián) kívül ez a vonulat semmiféle fantasztikus elemet nem tartalmaz többé, a jelen racionalitásának logikája szerint építi fel a világot, arra a tágabb fantasztikumnak, a természetfölöttinek nincs közvetlen befolyása, nem jelentkezik benne mágiaként, etc.
[2] Hadd dübörögjek együtt a nagy íróval! (A különbség nyilvánvaló: amiből Robinson hatszáz oldalt írt, az nekem harminc sorba, ha került…) A Galaktikában megjelent India alkirálya című novellám egy kicsit történelem alternatíváiba is beleártja magát, és ha abban elolvasod a szimulációs részt Amerika felemelkedéséről, valami hasonlót találsz. Bár Robinson nem tartotta annyira az inka civilizációt, mint szerénységem…
[3] Ez letagadhatatlan tény. Ha egyszer jársz a Washingtoni Indián Múzeumban, mely a világ egyik legizgalmasabb múzeumépületében a világ egyik legunalmasabb és semmitmondóbb kiállítását hozza össze [4], az tapasztalhatja, hogy

1. az észak amerikai indiánok kőkorszaki szinten éltek
2. semmi közük nem volt az állattenyésztéshez vagy a növénytermesztéshez, de nem is igen akarták, hogy legyen
3. harmóniájuk a természettel csupán mítosz – művészetüket szemlélve arra következtethet az ember, hogy egyszerűen csak rettegtek a természettől [5]; a kaliforniai indiánok pedig a nagy harmóniában rendszeresen felégették az erdőket, tudván, hogy az erdőtűz az általuk valamiért kedvelt sequoyának kedvez…

[4] Az amerikai múzeumok hihetetlenül hatékony és ötletes látványkínáló profizmusát ismerve nem lehet véletlen. Nem is az. Egyrészt nem is az amerikai indiánokat mutatja be, hanem a fehér ember rossz lelkiismeretének állít emléket, másrészt a berendezés áldozatául esett az azóta már bukott koncepciónak, hogy a múzeumban a múzeumi tárgyakat számítógépen nézze meg a látogató. Grrrr.
[5] Az eszkimók művészeti alkotásai kivételesek, nem tükrözik ezt a rettegést. Valószínűleg amiatt, mert náluk a természet már annyira ellenséges, hogy csak röhögve lehet szembenézni vele…
[6] Például Slonczewski jóasszony, mondjuk az Elizium lányában.