Maruzs Éva – Emberek és idegenek

Féltem ettől a könyvtől. Az új on-demand könyvkiadási hullám első sci-fijei között látott napvilágot, és bár Maruzs Éva több díjat is nyert írásaival, bevallom, én csak egyetlen novelláját olvastam eddig. Ráadásul női szerző – az én hozzáállásom a női sci-fihez pedig, hm, legalábbis közismert.
Évát volt alkalmam – restellem, de elég felületesen, tudom, hogy kétszeresen is kollégám –, megismerni az AVANA rendezvényeken. Mindennek látszik, csak sci-fi írónak nem! Leginkább jóságos nagymamának látszik, és az olyan felületes szarháziak szerint, mint én, a jóságos nagymamák általában nem írnak fantasztikus történeteket, jó fantasztikus történeteket különösen nem írnak. Figyelj a szóhasználatra!
És mi lesz, ha tényleg nem lesznek jók az írások? És ezt, hacsak nem köpök föl a levegőbe és állok alá, meg is kell mondanom a szerzőnek? Udvarias, zavart mosoly, ahogy szokás, vállveregetés csak így tovább, csak így tovább…

Aztán jött ez a könyv, és csalódnom kellett. Hál’ Istennek, jó irányba. Salgótarjánból visszafelé egy ülésben elolvastam a felét, aztán vasárnap a Főváros és a Rezedaszagú között retúr a másikat. És szinte végig mosolyogtam közben. Lo and behold! A jóságos nagymamák, akik babákat gyűjtenek, meg hímeznek, meg ilyesmi, igenis írnak fantasztikus történeteket, és – legalábbis Maruzs Éva – saját korlátaik között (erre visszatérek) időnként kitűnő, szórakoztató, ironikus fantasztikus történeteket írnak.

Fantasztikusakat. Mert ún. hard sci-finek merészség lenne címkézni ezeket az írásokat, bár a Sárdi Margit-féle probléma-központú sci-fi definícióba többnyire beleillenek. A kötet nem hazudik, sem címében, sem fülszövegében: a fülszöveg szerint ezek mesék, a cím szerint idegenek és emberek viszonyaival foglakozó mesék, s bizony ez így van. Többnyire ironikus mesék az emberiség jelenben gyökerező közeljövőjéről és/vagy az idegenekkel való mindenféle típusú találkozásokról. Igen sajátos szemszögből.

Azzal sértettem vérig sokakat egykor, hogy a női irodalmat a konyhaablak távlatával jellemeztem. Ez a kötet éppenséggel a konyhaablak távlatából szemléli a jövőt (a jelent) és a találkozást, de – nehogy csak én legyek felületes! –, egyáltalán nem mindegy, hogy ki konyhája ablakának a távlatából szemlélődünk. Mert az ablak mögött konyha van, és az aztán igazán nem mindegy, hogy kinek a konyhája! Ki érezné jól magát az újnő* steril, techno konyhájában, ahol a fogások mikróban készülnek** (melegszenek újra)? De nem érezném jól magam a vérfeminista konyhájában sem, annál is inkább, mert a vérfemina*** férfit oda be sem enged. Mint ahogy nem érzem jól magam a túljátszott nőiesség**** szappanopera konyhadíszletei és ételei között sem.
Én mindig is nagyanyám paprikás krumpliját szerettem…

A neolibsi világban nem divat a jövővel, a következő generációkkal, az unokákkal törődni. A nyugati (és keleti*****) világ ma nagy ívben szarik arra, hogy mit hagy örökül köbükire, de még arra is, mit a gyermekeire.

A régi vágású nagymama az unokákkal törődik.

Az Emberek című első blokkban a kötet jó néhány írását ez az indulat szülte. Az az aggodalom, mely a jelenkor tendenciájából igencsak tragikus jövőt sejt. Ebbe a jövőbe azonban nem a szokásos sci-fi díszletek között, dagadó izmú és/vagy hiperintelligens hősök és hősnők által vitt eposzokkal veri bele az orrunkat, hanem csendes, talán butácska, talán csak kevésbé tájékozott hétköznapi hősnők (hősök) hétköznapi történeteivel mutatja meg, mitől is kellene tartanunk. Mindezt nagyon fejlett iróniával és (női írók között igen ritka) öniróniával teszi. Amikor mosolyogva olvastam ezeket az írásokat, Dévényi jutott eszembe.
Sajnos Dévényi könnyed és merész szellemessége nélkül, de erre is visszatérek.
Mostanában jeleztem valakinek: az indulat, még ha jogos is, az irodalomban nem elég. Sőt. Vakfoltokat okoz. A legindulatosabbak a leggyengébbek ezek között az írások között, azok, melyeket a nyilvánvaló friss harag/aggodalom szült. Azok viszont, melyek feltehetően a harag elpárolgása után, az indulatok megfelelő csatornába terelésével születtek, mások, jobbak. Mert az emberiség, a Föld jövőjéért érzett aggodalom szülte meg a kötet legerősebb írását, a Közeledik…-et, mely egy hatalmas mágikus realista regény prológusának, vagy első fejezetének tűnik – sajnos a regény nélkül. Még ha a folytatása ott is áll utána, az inkább a meg nem írt regény vázának tűnik. A regény lehetőségének.
Amely, attól tartok lehetőség marad, hogy ide landoltassam a korábban lebegtetett két gondolatot. Maruzs Évának ugyanaz a baja, mint a sci-fi írók többségének: az ambíció. Csak nála ellentétes előjellel. Nem a túltengő ambíció, hanem az ambíció hiánya gátol. Amíg ez nem változik, addig bizony csak ilyen kispróza várható. Amivel nem azt mondom, hogy rossz, vagy felesleges, de lehetne nagyobb szabású, még jobb. Ez Éva legfőbb korlátja, és nem tudom, hajlandó lesz-e valamikor átlépni. Ugyanezért nem merészebb, nem szellemesebb az irónia. Talán majd egyszer. Vagy lehet, hogy éppen akkor lenne rosszabb? Ki tudhatja? Senkit sem szabad erőltetni arra, amit nem akar… Én erőltetném.
A kötet emberi (jövő) tárgyú írásaival volt egyébként a legnagyobb bajom, ezeknél fért volna el a leginkább a szerkesztés: bizony, némelyikük szépirodalmilag értékelhetetlen, inkább publicisztika, némelyik redundánsan ugyanaz mondja el, mint egy másik. Erre jó egyébként a szerkesztő: megmondja, mit ne. Ilyesmire különösen akkor van szükség, ha az író az életművét kívánja bemutatni: tudjuk, minden egyformán kedves, a zsengék is, az érettebb művek is, minden sor, de nem kell mindent megmutatni.

Az Idegenek adják a kötet második blokkját (inkább vonulatát, hiszen a kötet tagolása is emiatt rúg maga alá, majd minden blokkban van ilyen tárgyú írás, az idegenek szinte mindenhová beszivárognak… Például az Emberek blokkba a Holdbéli nyúl, mely ritka kitűnő stílus és zsánerparódia.). Illetve a találkozás az idegennel. Ez bizony súlyos téma, sokan nem is birkóznak meg vele. Maruzs Évának többnyire sikerül, mert nem akar leküzdhetelen mércét átugorni. Megkerüli inkább a problémát, nem fogja fel súlyos témának: egyszerűen találkozik az idegennel, mint novellája (Amikor jött a Szonma) főhőse, aki, míg az akadémikusok a módszeren vitatkoztak, egyszerűen elkezdett kommunikálni az idegennel. Ilyen egyszerű. Ezek az írások nem a tudomány, nem a nagybetűs Kapcsolat szemszögéből láttatják a találkozást, hanem a kisemberek sorsán keresztül. Ugyancsak ironikusan, mert ebből a szemszögből, a kisember számára önmaga szerepe, de főleg a nagybetűs Kapcsolat csak iróniával szemlélhető. Ha észrevesszük egyáltalán, hogy megtörtént, mint a kiváló hangulatú Tűz a pusztán-ban, melynek azonban a vége félrement: kevesebb több lett volna. Pedig mindössze az utolsó előtti belkezdéssel kellett volna vigyázni. Az olvasó nem (mindig) hülye, nem (mindig) igényli az ötlet szájbarágását.
A szerkesztés hiányából fakadó felesleges körök ebben a témakörben is megtalálhatók.

A harmadik blokk címe „Fantasztikus hétköznapjaink”, melynek írásai a magreálhoz állnak közel. Ne szépítgessem! –, a zömük mágikus realizmus (itt a Közeledik… !), amelyik nem annak meg inkább a másik blokkban lenne a helye. Ne koptassam a számat – szerkesztés.

A kötet legrövidebb, Más, blokkjában általában nem sci-fi írások olvashatók, ezek többnyire számomra amolyan ujjgyakorlat féléknek tűnnek, tematikailag és stílusban is kilógnak a kötetből. Bár a szellemes, ötletes, kitűnő paródiaérzékkel írt Nyelvemlékeink itt található. És itt van a kötetből keserű hangulatával igencsak kilógó Táltosének. Az életmű íve az ironikus, de optimista korai írásoktól eddig az érett, profi, pesszimista alkotásig világosan megmuatakozik. A művészet a valóság tükre.

Mint fentebb írtam: életműkötet összeállításakor a szerkesztő léte nagyon fontos – lenne.
Vegyes tartalmú kötet az erdemény, vegyes minőségben, vegyes benyomásokkal. Mindenképpen jó összbenyomással. Az olvassa, akinek nincsenek előítéletei, aki kíváncsi a világ egy hagyományosabb női felfogására. Akinek hiányoznak a nagyi meséi.

Lilli Kiadó 2008. 244 oldal, puhafedelű.

Jegyzetek:
* Az újnő (neo-female) saját kifejezés. A modern, férfitől elidegenedett, saját nemi identitását akaratlagosan feladó, a férfiakban nem társat, hanem versenytársat, sőt ellenfelet, sőt legyőzendő ellenfelet látó nő. Aki ebben a versenyben még azt a maradék nőiességét is elveszítette, ami volt neki, ugyanakkor optikai nőiségét kíméletlenül kihasználja a férfiak (és nőtársai) ellen. Hogy értsd: a Terminátor III-ban Arnie soros ellenfele…
** Az újnők által jegyzett sci-fik ugyanezt a versenyt tükrözik: férfias témákban, agresszív stílusban írt írások, mintha férfiak által írt történetek mikróban felmelegített változatai lennének.
*** A vérfemina, a modern kori feminista a férfit mindenestül feleslegesnek tudja. A vérfemin sci-fikben a férfi egészen fura látószögben jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
**** Sok nő, nyilvánvalóan – jogos –, önvédelemből ebben a tesztoszterontól bűzlő világban ostobábbnak tetteti magát, mint amilyen valójában. A szappanoperák fogyasztói és termelői ők, szemük valóban konyhaablaki távlatot tükröz, ez a távlat azonban hamis, díszlet csupán.
***** Bizony, a Föld nevő bolygó legnagyobb pusztítói ma a természetharmónia vallásait kiatláló India és Kína. Hát nem irónikus?