Audrey Niffenegger - Az időutazó felesége

Odónak szokásává vált mióta itthon vagyok, hogy könyvcsomagokkal lep meg. Ennek a lányom is örül, így olvasta el a Perdidót, mert az biza csak angolul volt meg az apjának…
A legutóbbi csomagban ott volt ez a könyv. Nem volt sok kedvem hozzá, nő írta, a címe is igencsak női témát ígért – ha őszinte. Akkortájt jelent meg, amikor Washingtonban éltem, flörtöltem is vele akkor egy kicsit a címe miatt, de inkább vettem az árából tíz kiló használt könyvet – a női írók és női témák annyira nem érdekelnek.
Valahogy mégis rávettem magam, ajándék könyvet illik elolvasni, még ha vásott is a foga…

Nem volt vásott.
Régen került a kezembe ilyen jó regény, könnyed tollal megírva, ugyanakkor mélységes mély témákat – a szerelmet, időt, halált – feldolgozva. Rég olvastam ilyen szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató történetet. Régen dühöngtem, hogy máris vége, és hol van még. És szomorodtam el, mert bizony ennek vége, ez így lezárt, kerek, itt nincs folytatás. Ha lesz, a kiadót kivéve valószínűleg mindenki sajnálni fogja…
És, hm, khm, vágjál pofon, köpj le, drukkoltam a szereplőknek, izgultam értük, még ha egy idő után nyilvánvaló is lett, hogy a történet nem végződhet másképpen.
Ennek az az egyik oka, hogy a könyv – bár nyilvánvalóan dolgozószoba szagú és konstruált – nem hazudik. Azt mondja el, amire a címe utal: az időutazó feleségének történetét. Természetesen a dolog nem ilyen egyszerű, mert az író mégiscsak hazudik. Fölfelé csal (bár talán elméletileg is lehetetlen valaki felségének a történetét úgy elmondani, hogy ne szóljuk a valakiről, még ha az a valaki olyan illékony valami is, mint mondjuk egy időutazó…), a történt az időutazó története is, az időutazó is szereplője a könyvnek, sőt második narrátora, és ezt – azt hiszem saját tehetsége mellett főleg az időutazás témának hála – Niffenegger olyan ügyesen képes mozgatni, hogy elkerüli az egyes számú narrációk gyakori hibáját, amikor is halott hős szájába adják a történetet…
Tehát nem szokványos narrációval elmondott, nem szokványos regényidőben, távolról sem lineáris elbeszélésmódban elmesélt történetet olvashatunk a meglepően* jó fordítás tükrözte, élvezetes, könnyű, a mélységeket mégsem iszappal feltöltő stílusban. Természetesen a stílust leszámítva mindezeket a témának köszönheti Niffenegger. Az időutazás ebben a történetben kikövetelte a nonlinearitást, a furcsa regényidőt.
Kikövetelte még az időutazás szereplők életére tett behatásainak könyörtelen logikáját. Hatalmas erénye a szövegnek, de elsősorban az írónak, hogy ezt a logikát sehol el nem vétette, következetesen alkalmazta.
Mintha azonban az időutazás mást ezen kívül nem is követelt volna.
A megszokott időutazós sallangok (jól-rosszul felismert/feloldott időparadoxon, olcsó poénkodás az ősökkel/leszármazottakkal, a történelem befolyásolása, újraírása, etc.) még említésre sem kerülnek ebben a könyvben. Az időutazó spontán és irányíthatatlan elmozdulásai saját idejében adottak, a való világ részei, valójában senki sem – legkevésbé az író – törekszik arra, hogy megmagyarázza a jelenség okát, a hősökre közvetlenül származtatható okozatokon kívül a világ egészére vonatkozó következmények fel sem merülnek. Az az érdekes, hogy sem ezek a kérdések, sem a rájuk adható válaszok nem is hiányoznak a könyvből. Ezeken a kérdéseken Niffenegger a logikát kissé nagyvonalúan kezelő női gondolkodásra jellemzően egyszerűen túllépett. Talán nem is léteztek számára. De ismétlem, a szövegből nem is hiányoznak. Ez a szöveg nem a világról szól, hanem két emberről. Egy férfiről és egy nőről, akik teljesen hétköznapi módon szerelmesek egymásba, összeházasodnak, boldogok és néha boldogtalanok. Mindennapi emberek, csak éppen a férj el-elmozdul az időben. Emiatt aztán a feleségnek akad éppen elég izgulnivalója érte.

Nekem kétszeresen is akadt, mindkettőjükért, és ennek az a másik oka, hogy ezt a – nyilvánvalóan dolgozószoba szagú, konstruált etc. – történetet, mely ellentmond a tudományos fantasztikum** valamennyi időutazós változatának, élő, szerethető szereplők népesítik be. Az időutazó felesége természetesen nő, női vágyakkal, női testben rejtőző női lélekkel, és az időutazó… Nos, a női írók férfiábrázolásának szokott vakfoltja szerint az időutazó nem férfi. De – és a női irodalomban ez hatalmas erény – nem is férfiruhás nő, és nem is bizonyos nőkben a férfiról, mint olyanról kialakított sztereotípia, szerep (hős, hódító, férj, apa, etc.) vagy vágykép. Az időutazó… Nos, hajlamos vagyok elhinni Niffenegger-nak, hogy az időutazó mégiscsak férj, apa, tanár – férfi. Ennyit kénytelen voltam – örömmel – meghitelezni az írónőnek. Ritkán teszem. Ebből a szempontból érdekes, hogy a támogató szereplők egyike sokkal hitelesebben férfi, mint a főszereplő időutazó. Vakfolt, vakfolt.
A jellemfejlődés megszállott követelői is tobzódhatnak ebben a szövegben, itt a tág regényidőnek, és a különös emberi sorsoknak hála tág tere van a jellemek (nemcsak a főhősök) fejlődésének. És fejlődnek is, a változás ki nem mondott, pozitív értelmében valóban fejlődnek, bölcsebbek, felnőttebbek, megértőbbek, elnézőbbek, nagyvonalúbbak lesznek magukkal, és másokkal is.

Tanultam Niffenegger-tól. Kösz, Audrey! Kösz Odo!
Elsősorban, hogy az előítéletes gondolkodás – még ha az előítéletek saját tapasztalatokra is épülnek – névrokonom jelzőjével: szamárság.
Másodsorban, hogy női témák nem léteznek. Azokat a témákat gondoljuk női témáknak, melyeket a tömegmédia által korrumpált, magukat alkotóknak tituláló és hívő szerencsétlenek silány bőségben elénk tálalnak. Azok nem női témák: azokról a tömegmédia akarja elhitetni velünk, hogy azok. Azok még csak nem is témák, sablonok csupán, melyeket a mesteremberek hozott anyaggal töltenek meg. Majd a formából vasdoronggal kivert „alkotást” színes mázzal (pl. cukor) leöntik, és mást soha nem is ismerő, többszörösen átvert befogadóik elé lökik.
Ugyan már! Emberi témák léteznek, és ha emberként mutatja be őket valaki – legyen férfi vagy nő – lebilincselő alkotás születik. Manapság patetikusan hangzik, de: katarzis.
Mint ebben a könyvben.
Olvasd el!

Ulpius kiadó, 2004, puhafedelű, két kötet, 579 oldal


Jegyzetek:
* A „meglepő” nem a fordító személyének (Gálvölgyi Judit) szól, hanem a ritka fenoménnak, hogy pontos, szép, könnyed, nem a fordító faltól-falig egóját a szövegen áterőltető, hanem az írót, művét és közös szellemüket tiszteletben tartó, szép magyar nyelvű fordítást olvashatunk.
** Éppen ezért nem is tudományos fantasztikum. A Terrán használt besorolás szerint ez színtiszta mágikus realizmus. Nem kevesebb, de nem is több. Nem racionalizálja, magyarázza a fantasztikus elemeket, jelen esetben az időutazást, hanem tényként, a racionális világ részeként fogadja el. A történet, a szereplők – és az olvasó is.