William Wharton - Áttetsző

Nem írok valójában a könyv egészéről, tipikus késői Wharton regény, fiktív és valós elemekből épített varázsos életrajza valakinek, talán éppen Whartonnak, ezúttal - szerintem - eléggé megkérdőjelezhető, és teljesen felesleges versszerű betétekkel. De a próza valódi Wharton, szeressük.
Ahogy Whartont is. Ő, aki a Madárkát írta, Az éjfélre kitisztult... Zseni.
Száz százalékig amerikai író, élő klasszikus, aki gyakorlatilag nincs jelen (2004-2007 között nem volt) a nagy könyváruházak polcain az Államokban - szó szerint kifranciázta magát az amerikai irodalomból.
Ha olyan jó festő lenne, amilyen író, milliókat adnának egy rajzfecnijéért.

Ami idekerül, az a Cartaphilus jóvoltából a regény egyik fejezete. Azért kerül ide, mert az idő művészi megragadásának olyan példája, amelyre - sajnos - a fantasztikumon belül nem tudok példát. Voila!

XI.
Időtlen idő
Most, hogy van egy kis pénzünk, feladok ötezer dollárt Los Angelesbe az adóhivatalnak. Ez néhány évig visszatartja őket attól, hogy eladják alólam a negyven hektárt. Egy rémálom-forrás kipipálva. Most, hogy ezzel egy ideig nem lesz gondom, talán képes leszek elengedni magam.
Alig várom, hogy belevessem magam a Maras-sorozatba. Veszek egy tekercs jó minőségű, legalább húsz festményre elegendő belga vásznat. Beszerzek némi dammara gyantát, és az én kis boszorkánykonyhám segítségével újra feltöltöm a festékkészletemet. Még az ecseteimet is kicserélem, némelyik már a pálcáig le volt kopva.
De képtelen vagyok festeni! Bármi is kell hozzá – összpontosítás, kilépés a normál időből –, odavan. Unatkozom. Csinálok egy igazán szörnyű képet, de az is merő kínszenvedés. Elkalandoznak a gondolataim, képtelen vagyok a festésre koncentrálni. Vékony jégen jár a művész. A dacos szembehelyezkedést hálatelt elfogadással vegyíti valami csodás alkímia. Ha valami okból elvész az egyensúly, visszazuhanunk az elviselhetetlenül normális, hétköznapi látásmódba. Egy több mint képzeletbeli fekete lyuk szélén állok, és abba bámulok.

UGYAN MINEK SÍRNI? BELEVETJÜK
MAGUNKAT EGYMÁS KÖNNYEIBE. A VÉGET
NEM ÉRŐ ÉVEK ZSARNOKSÁGA.
Lehet, hogy túl hosszú ideje festek az utcán. Az ember belefárad, ha mindig egyfélét fest. Elegem van már a zsalukból meg a macskakövekből. Megfulladok a kocsik bűzétől. Legalább száz kifogást fel tudnék sorolni.
Visszamegyek a Sasha rám hagyta műtermembe. A fehér alapon fehér képeket festő művész már elment. Öszszejött egy híres és gazdag franciával, egy meleg festővel, aki Claude egyik barátja és arisztokratáknak készít képeket. Együtt utazgatnak Olaszországban.
Hol ide, hol oda ülök a műteremben, nézelődöm, észrevétlenül telnek az órák. Megfeneklettem. Képtelen vagyok megszabadulni a gondolattól, ami befészkelte magát az agyamba. Ha festeni kezdek, előúszik és elhomályosítja a látásomat, nem látok tőle, nem tudok festeni.

MIT ÉR, HA NEM TUDOD MEGÉRINTENI?
HONNAN ISMERED FEL A VALÓDI VALÓTLANT?

Annak a lehetőségét fontolgatom, hogy keresztülfestem magam az időn. Mindig történik velem valami különös, amikor festek, s azon gondolkodom, felhasználom ezt, hogy kitörjek a saját időmből és átlépjek egy valóságosabb időbe: a folyamatosba.
Meg vagyok róla győződve, hogy időérzékelésünk hibás, mivel a részei vagyunk, bele vagyunk zárva. A térnek és az időnek sok közös tulajdonsága van, de a teret tudjuk kezelni. A térben tudunk mozogni, jobbra, balra, fel, le. Megismerhetjük, megtapasztalhatjuk. Az idő más.
Az időt úgy látjuk, mint fa a teret. A fa csak nagyon korlátozottan érzékeli a teret. Kitölt egy meghatározott mennyiséget belőle, és ahogy növekszik, azon halad keresztül, nem több ennél. Ugyanígy vagyunk mi az idővel. Bele vagyunk szorítva egy meghatározott részébe, s ahogy felnövünk, ezt a kis részt használjuk belőle, de enynyi, nem több.
A fa nem tud átvágni a mezőn, elugrani Párizsból Los Angelesbe, ahogy mi sem tudunk átlépni a tegnapba vagy a holnapba, vagy a kétszáz évvel ezelőttbe. Be vagyunk zárva saját korlátozott időtartományunkba. A tér feltehetően legalább akkora rejtély a fának, mint nekünk az idő.


Gyökerestől ki akarom tépni magam az időből, ahogy egy fát tépünk ki a földből, és átvisszük a mezőn. El akarok szakadni a saját, részemre kijelölt időfolyosótól, egyszerűen átlépni a folyamatos időbe. És azt hiszem, már meg is találtam a módját.
Az effajta gondolatok szinte már meggyőznek arról, hogy nem vagyok normális, de képtelen vagyok megszabadulni tőlük. Csak arra vagyok képes, hogy visszakergessem őket a háttérbe, ahová tartoznak, hogy hagyjanak élni, festeni.

PORSZEM A SZEMBEN, SZÁLKA AZ AGYBAN, EGY AZ EGYBEN.
CSÁBÍT, HOGY FELADD, KEDVESNEK MUTATKOZZ.

Ha festek, különösen ha portrét, mindig van egy varázslatos pillanat, amikor a kép egyszer csak elkészül. Addig az utolsó ecsetvonásig a festmény folyamatosan változik, míg a modell és én, a festő állandónak látszunk. Aztán hirtelen minden a visszájára fordul. A festmény elkészül, statikussá válik, a modell és én pedig haladunk tovább, hozzákötve saját, személyes, könyörtelen időbéklyónkhoz. A festmény gyakorlatilag ugyanolyan marad évszázadokig, évezredekig, de a modell és én meghalunk, elrohadunk, elégünk, a föld alá kerülünk.
Engem az a konkrét pillanat izgat, amikor ez a váltás megtörténik. Mint a hullámtörés a tengerparton. A víz kigördül a homokra, betetőződik az óceán mozgása. Hullámok, szelek és áramlatok tesznek meg ezer kilométereket e pillanatért. Aztán felmászik a part egy pontjáig és viszszazuhan, becsúszik a felszín alá. Más partok, más idők felé hajtó új vektorok veszik birtokba. E pillanat is valami ilyesmi.
Úgy érzem, meg tudom ragadni. Megpróbálok fogást találni a múló időn, s talán ki tudom magam emelni belőle, le tudok róla válni. Egy rövid térre meg akarom tapasztalni az idő valódi természetét, részévé akarok válni, több mint rögzített pont, véletlen találkozás.

SZAKADATLAN PÖRGÉS. HIÁBA KAVARGÓ ÖRVÉNY,
A SOK CEMENTÜREG ÁTOLVAD AGYAMON.

Önarckép segítségével valósítom meg a tervem. Teljesen ki kell zárnom a külvilágot. Bele kell hajolnom magamba. Olyan közel kell merészkednem, amennyire csak lehetséges, áthatolnom az időlegesség utolsó rétegein is, leásnom az igazi valómig, valódi énem halhatatlan időtlenségéhez, amelynek ott kell lennie, túl a megértésen.
Tudom, hogy az egész teret be kell töltenie a vászonnak, ezért kifeszítek egy 120F-est és felállítom; több mint száznyolcvan centi magas és egy méter húsz széles. Semmiféle erőszakot nem akarok tenni az érzékelhető valóságon. A méretek nem torzulhatnak. Pontosan életnagyságban fogok festeni, és mindent, a fejem búbjától a lábam ujjáig.
Csak annyi torzulás lesz benne, amennyi elengedhetetlen, hogy háromdimenziós világot tudjak teremteni a kétdimenziós térben. Ezúttal csak a szememre és az agyamra támaszkodhatom, nem szabad megbíznom a gondolataimban. Nem lehet rövidíteni, nagyítani, kozmetikázni, hogy a festmény úgy nézzen ki, ahogy ki „kell” néznie. Őszintén kell festenem. Az összes festményemnek így állok neki, de valahogy mindig letérek az útról, összekuszálom a dolgokat. Ezúttal nem szabad.

VÁKUMBAN VISSZHANGZÓ FEHÉR ÜREGEK.
SZILÁRD FEKETESÉG PIHEN A SÖTÉTBEN.
EGY ÉS UGYANAZ.

Az egész elképzelésem alapja a második és a harmadik dimenzió közötti kapcsolat. Át akarok törni a negyedik dimenzióba, az időbe. Azt már megtanultam, hogyan lássak három dimenzióban, hogyan lássak a térben, s azt is, hogy hozzak létre egy tárgyat két dimenzióban úgy, hogy háromdimenziósnak tűnjön. Végül ez a látszólag háromdimenziós, valójában kétdimenziós tárgy egy háromdimenziós világé.
Teljesen kizárt dolog, hogy e képzeletbeli harmadik dimenzióból átszökkenhetek egy valódi harmadik dimenzióba? Onnét pedig átcsúszhatok a negyedik illúziójába? Lehetséges ez a metafizikai bukfenc – áttolni egy illúziót a másikba –, ez a képzeletbeli Möbius-szalag? Képes lehetek áttörni az órába zárt idő áttörhetetlennek látszó korlátjait, és kilépni a valódi, a folyamatos idősíkságra? Kész vagyok megpróbálni. Bármit kész vagyok feláldozni érte – a józan eszemet, még az életemet is.

LÁTNI. LENNI. ÖNMAGAMMAL ÖSSZHANGBAN.
EGYOLDALÚ LÁTÁSMÓD,
LINEÁRIS PERSPEKTÍVA.
Azzal kezdem, hogy bezárom a műterem ajtaját. Traude-nak korán van órája, reggel nyolckor már sosincs otthon. Claude elment Carrarába márványt fejteni, aztán meg átugrik Midibe egy kis sötétkék gránitért. Teljesen nyugodtan dolgozhatom.
Felállítok egy nagy tükröt, amit a múlt hónapban vásároltam a bolhapiacon. Faliórákat kerestem, úgy találtam erre a hibátlan tükörre, mindössze hetvenöt frankért. Majd’ két méter magas, egy méter széles, a szélei, ahol becsúszik a fakeretbe, ferdén le vannak vágva. Az én időelméletemben is van valami ferdeség.
Úgy állítom fel a tükröt, hogy negyvenöt fokos szögben álljon az ablakkal. Így az ablakon át rám esik a fény, ami pedig a tükörről visszaverődik, megvilágítja a sötét oldalamat. Csodás három dimenzióban ragyogok. Megmaradok majd ennél a tükörképnél, nem próbálom meg visszafordítani. Balkezes leszek, ez is része a vetemedésnek, a ferdeségnek. A tükör-ikertestvérem segítségét használom fel az ugráshoz.

KÖLCSÖNÖSEN BEZÁRVA SAJÁT
FERDE SÍKUNKBA. VETEMEDETT ÉPELMÉJŰSÉG.

Az első napon nem csinálok mást, csak állok, és nézek. Vizsgálom, milyen vagyok egészben, és részletekben. Figyelem, ahogy lélegzem. Próbálom nyelésen vagy kacsintáson kapni magam. A kis különbségekre vadászom, másodpercről másodpercre, percről percre, óráról órára, napról napra. Az élet mintha csak ezeknek az egységeknek a tömkelegéből állna. Ezt a hazugságot csak úgy érthetem meg, ha semmi sem kerüli el a figyelmemet. Ha sikerül meglátnom, amint megtörténik velem az idő, a valódi, nem csupán napsütésre, órákban, naptárakkal mért idő, akkor tettem meg az első lépést.
A második nap közepére kezdem látni, ahogy változom. Finoman változik a színem, a bőröm redői. Dorian Gray lassított felvételen. „Halál! hol a te fullánkod?” Pofonegyszerű. Itt van körülötted, benned, minden lélegzetvételedben. A vég ott van a kezdetben, a kezdet pedig a végben, annak, aki hisz még kezdetben és végben. Nem vagyok benne biztos, hogy én még közébük tartozom.
A harmadik napon elkezdem megjeleníteni magam a vásznon. Mozdulatlanul bámulok a tükörbe, próbálok nem pislogni, addig bámulok, míg saját képmásom bele nem ég a retinámba. Aztán becsukom a szemem, elfordítom a fejem, még mindig csukott szemmel szembeállok az üres vászonnal, és hirtelen kinyitom, rávetítve a vászonra a szemgolyóimba égett emlékképet. Újra és újra megismétlem, addig kalapálom az időt, míg az én-szeg bele nem fúródik az élet-deszkába. Végül már minden egyes részemről tudom, hogy a szűz vászon melyik pontján kell lennie. A vászon egész terét felparcellázom és kitöltöm a saját képmásommal.
OTT VAGYOK, ITT VAGYOK!(?)
HOL? OTT! HOLOTT...

Amikor hozzákezdek a rajzhoz, szinte olyan érzésem van, mintha egy már megrajzolt vázlatot követnék. Magamat rajzolom, meg az ecsetemet, meg a vásznat, a dobozomat és a műteremnek a tükörben látszó részét. Alig kell a tükörre pillantanom, hogy ellenőrizzem a dolgok helyét. Egyszerűen átfolyik rajtam, bele a vászonba, az agyam kivetítette képet a kezem vonalakba önti, így határozom meg magam. Minden olyan könnyen, békésen megy, szinte észre sem veszem, hogy eltelik a nap.
Három napig rajzolok. Átlebegek a vászon felszíne felett, belépek arra a vidékre, ahol a két dimenzió már nem létezik. Órákat töltök azzal, hogy bámulom a rajzot, viszszamegyek a tükörhöz, ingázom a kettő között, bolyongok térben és időben, megfeledkezve magamról, megfeledkezve arról, hogy én, hús-vér valómban, én vagyok a kiindulópont, a forrás.
A tükör és a rajz valósága kezdi átvenni az irányítást. Főleg a rajz érezhetően egyre kézzelfoghatóbb, ahogy öszszegyűjtve, egybegyúrva, beledolgozva próbálom megszüntetni az azonosságot a szükségszerűen pillanatnyi tükörképpel. Eljött a festés ideje.

VESZÍTSD EL, HOGY MEGTALÁLD. BEÚSZOM
A LEBEGŐ PIRAMISBA. NÉGYZET ALAPON
EGYENLŐ OLDALÚ HÁROMSZÖGEK ÉRNEK ÖSSZE.
HÁT OTT!

Ebben az egész élményben az a szörnyű, hogy otthon szinte láthatatlan vagyok. Még ha nem is vagyok a műteremben, gondolatban akkor is a tükör és a vászon között ingázom. Nem akarok beszélni, nem akarom megtörni a varázst. Kate tudja, és neheztel is rám, de beletörődött. Békén hagy. Többé-kevésbé még a gyerekeim is megértik – régi tapasztalatuk – és teret hagynak.
Álmomban néha én vagyok a tükör, néha a rajz, néha csak ülök és nézem, ahogy nézek, érzem a ceruza cirógatását a testemen. Félek, kiráz a hideg, de nem akarok visszakozni. Ezt végig kell csinálnom.

FIGYELEM MAGAM, AHOGY MAGAMAT FIGYELVE
FIGYELEM MAGAM.
AZ ÓRÁRA NEM KELL, ÓRA NEM KELL.
ENNYI AZ EGÉSZ.

Hozzákezdek a festéshez. Nagy gonddal készítem az alapozást. Úgy gondolkodom, mint egy szobrász. Ecsetemmel mint késsel, mint véső késével lefaragom a fehérséget, módosítom a fényvisszaverő képességét, beigazítom, méretre szabom, alakítom, tükrözöm a tükrömet. A képek könnyű patakként folynak át rajtam. Vékony rétegeket festek rövid ecsetvonásokkal, átcsapok egyik felületből a másikba, hagyom egymásba kapcsolódni a síkokat, érzem közben, ahogy a vászon fehérje küzd a csonkítás, a könnyed irtás ellen. A láthatón túli megfestésén dolgozom.
Önkívületi állapotban festek, négy újabb nap telik el. Amikor végre rá tudok nézni, a látvány több mint valóságos, több mint szürreális. Közelít a végső igazsághoz, a lényeg határát súrolja. Érzem, hogy ez már nem csak az én művem. Valaki fogja a kezem, és ésszel mérhető pontokon túlra vezet. Most már tényleg be vagyok ijedve. De hisz’ pont ezt akartam. Most már nincs visszaút. Még ha akarnám se, egy részem már képtelen volna rá.

HÁTTÉRBEN MARADNI. NEM VISSZAKOZNI, CSAK
OTT LENNI, KÉSZÜLVE A KIVONULÁSRA.

Mikor nekilátok az impastónak, az a kísérteties érzésem támad, hogy az ecsetemen, a palettámon nem is festék van, hanem hús, haj, ruha, levegő. A szokásos festékeket használom, a jól ismert módon mártom bele az ecsetet, úgy közelítek a vászonhoz, ahogy mindig, de a hétköznapi csoda, amit már vagy negyven éve ismerek, annak a csodája, hogy benne élek a festményben, ezúttal annyira valóságos, hogy agyam képtelen megbirkózni vele. A tudatom egyszerűen kikapcsol. Mesterember vagyok, aki már nem fest, nem gondolkodik, csak végrehajt. Kiléptem, és nem egyszerűen az időből vagy a térből, hanem valahogy a kettőnek a keverékéből.
Festek, vagyis inkább végzem a rendesen festésnek nevezett mozdulatokat, és történik még valami. Frissen ásott kút szélén állok, látom saját tükörképem az alján, zuhanok. Valami visszatart, de közben érzem, hogy valami más viszont gyöngéden taszít lefelé. Érzem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, finoman siklok, már nem tudok különbséget tenni a tükör, a festmény és önmagam között. Hová kerülök? Mi lesz velem? Annyira meg vagyok rémülve, hogy meg se tudok mozdulni. De mégis mozgok, csúszom, mintha csillagok közt siklanék akaratlan, erőtlen áldozat, akire már nem hat a gravitáció, túl van irányon, helyen, időn.

LEBÍRHATATLAN ERŐK FESZÍTENEK. NÉGY LÓ SZAKÍT
DARABOKRA: FÉLELEM, VÁGY, GONDOLAT,
TEHETETLENSÉG.

Aztán hirtelen minden elcsendesedik. A levegő hihetetlenül tiszta körülöttem. Elképesztő csendesség van a szívemben. A nyughatatlanság, melyben élem az életem, tovatűnt, elsimult.
Körülkémlelek e körülhatárolt világban, és ahogy figyelek, a festmény megmozdul. Döbbenten bámulok. A festmény „én”-je a dobozhoz nyúl, amit festettem neki, kiveszi az egyik odafestett tubust, festéket nyom a festményen lévő palettára. Aztán előrehajol, és gyengéden megsimogatja – óvatosan és szeretettel fogva az ecsetemet – az én vállamat.
Ez lett volna a következő lépés. A festmény fest engem. Mint azután szeretkezni, hogy elmentél. Nincs már hová igyekezni, passzívan élvezed, ahogy valaki más meghoszszabbítása vagy, úgy segítesz, úgy veszel részt az örömében, hogy nem mozdulsz, nem reagálsz.
Figyelek, érzek, de nem mozdulok, nem lélegzem. És aztán rájövök: nem lélegzem. Képtelen vagyok megmozdulni. Én már nem én vagyok. Az én ott van, odakint! Figyelem, aki ott állok ecsettel a kezemben és egy portrét festek magamról, én vagyok a portré! Kiléptem a testemből, ki a térből, ki a harmadik dimenzióból, át az időbe, a valódi időbe. Én vagyok a festmény!
Tudom mindezt tehát, s lenyugszom. Gyorsan áthat a függetlenség, az egyenletesség és az üresség érzése, de az érzelmek elkerülnek. Nézem régi önmagamat és az időt, amiben mozog, s az időt, már nem az én időmet. Nem vagyok már hozzáláncolva, lebegek az időben, mint űrhajós az űrben. Megszabadultam az idő gravitációjától és irányától.
Azt is tudom, hogy egy újabb, alig nagyobb erőfeszítéssel, mint a testem elhagyásához kellett, átléphetek ebből az „időből” abba, amit az „én” odakint múltnak vagy jelennek nevez. Az „én” csak áll ott és bámul, hol a tükörbe, hol rám, az önarcképre. Mi történik most?
Összpontosítok. Egy pillanatra megremeg minden, elmozdulok. Lassan, súrlódás nélkül haladok, és a szoba elsötétül. Megállok. Éjszaka van. A félhomályban látom: „én” a földön kiterülve. A tükör elfordítva. Pánikba esem, és visszahátrálok, vissza abba az időbe, ahol voltam. Ismét fény. „Ő” ismét ott áll, engem bámul. Kétségbeesetten ugrálok előre-hátra az időben, próbálok visszajutni, ahol voltam, egy szűk autónyi hely, ahová beállhatnék. Tényleg sikerült előreutaznom az időben, tényleg így kell? És mért voltam kiterítve a padlón? Ha kilépek belőle, meghal a testem? Mi van, ha én, mármint ő, nélkülem megy haza, nélkülem mozog a térben? És mi van, ha én hagyom itt őt, és szaladok előre vagy hátra két-három évszázadot, vagy akár csak egy napot?

IDŐTLEN ÉLET – TRAGIKUS PANTOMIM.
ÉRZÉSTŐL MEGFOSZTOTT VÉRZÉS. CSUPASZ V.

És mi leszek így Kate-nek és a gyerekeinknek? Az a test már nem én vagyok. Nem lehetnek ugyanazok a gondolatai, mint nekem. Élhet egyáltalán nélkülem abban az időben? Az én régi időmben? Amit én tudok, amit a múltamnak hívok, bele van egyáltalán égve valamelyik agytekervényébe? És ha igen, akkor mi marad nekem?

A ZÉRUS ÜREGE,
A SEMMI LENYOMATA.

Akkor rájövök, hogy már nem tudok térben mozogni. Az időbeni szabadságért cserébe bezártam magam a térbe. Vajon a régi, kinti énem is be van zárva ebbe a térbe, vagy az idő elvesztette számára a normalitását, és egy mozgó robottá vált? Talán ezért feküdt a padlón mély, mozdulatlan álomban – vagy holtan.

GÖRBÜL AZ IDŐ,
HULL A TETEM.

Vissza akarok menni. Újra össze akarom magam rakni a térben és a szabályozott időben. Tudom, hogy ez csak a tükrön keresztül lehetséges. A tükör el van fordítva, ezért az ő tükörképét látom benne, de magamat nem. A tükrön át jutottam ide, arra kell lennie a visszaútnak is. A tükör nélkül időtlen barangolásra vagyok ítélve. Bármi is legyen az örökkévalóság, ott vagyok; mostantól a tér közlekedhet rajtam keresztül, én rajta keresztül soha.

Klausztrofóbiám van, de nem a tértől, hanem az időtől. Túl sok az idő körülöttem.
Akkor jövök rá: hogy az idő keresztülfolyik rajtunk, része genetikai programunknak. Nem érzem élőnek magam. Lehet, hogy ez a halál. Újra érezni akarom az idő múlásának melegét, az ismerősen csordogáló entrópiát, a növekedést és a hanyatlást. Az idő, ha nem vagyunk benne, olyan, mint az óceánon evezve nem csillapíthatni a szomjunkat.

ZÖLD ÜRESSÉG. A TÜKÖR
SZÉLÉNEK ZÖLDJE –
KIMÓDOLT SÁPADTSÁG.

Valahogy kapcsolatba kell lépnem kinti önmagammal. Figyelem, ahogy összepakolom a festékeket, rácsavarom a terpentines tubusra a tetejét, és eltűnök. Tényleg én vagyok az? Létezik számomra egy tér és egy idő odakint is? Vagy tényleg visszafordíthatatlanul különváltunk?
Rá kell vennem, hogy elfordítsa a tükröt, és láthassam magam. Vajon tudok még hatni a gondolataira? Van még benne elegendő belőlem? Összpontosítok. Megpróbálom rávenni, hogy maradjon a látóteremben, előttem, az önarckép előtt. Azt akarom, hogy ne mozogjon, ne hagyja el a szobát, ne hagyjon figyelmen kívül.
Minden életerőmmel ezt az egy gondolatot irányítom rá: „Fordítsd el a tükröt.”
Közelebb lép, a szemembe néz. Kivetítem a parancsot az agyára, betöltöm vele a gondolatait. Lassan megmozdul, megfogja a tükör két szélét, aztán megáll. Ismét belenéz a tükörbe, aztán vissza rám, össze van zavarodva. Minden erőmet megfeszítve koncentrálok, és látom, ahogy megfeszülnek a térdei, behajlítja őket, és fokozatosan elfordítja a tükröt, míg végre meglátom magam benne, látom magamat, a portrét a tükörben, és közben látom őt is, ahogy jéggé dermedve, rémülten áll az idő és a tér összeolvadásánál. Rám mered. Most először lát annak, ami vagyok, és abban a másodpercben hatalmas üvöltés hallatszik, majd valami kettéhasad, és minden elsötétül.

LYUK AZ ÉG, TŐR A FÖLD.
REMEGEK, IMBOLYGOK
E BOLYGÓNYI ILLÚZIÓN, REMÉNYTELENÜL,
DE BOLDOGAN, HOGY
– AHOGY MONDANI SZOKTUK – ÉLEK.

Mikor magamhoz térek, sötétség vesz körül. A padlón fekszem. Néhány percig nem merek körülnézni, félek megtudni, mi történt. A vérem lomhán dobol a fülemben, zúg a fejem. Rosszul vagyok, elhányom magam.
Küszködve feltérdelek, és a homályba burkolódzó tükörre és a festményre nézek. Elrántom a tekintetem. Mentális futóhomok, túl közel vagyok még hozzá. Megkeresem a padlón a szemüvegem. Mindkét lencse elrepedt, pókhálók a törésálló üvegen, mint egy autóbaleset helyszínén. Az orromra teszem a szemüveget. Felkúszom a székbe, és megpróbálom összeszedni magam.
Végül összegyűjtök annyi erőt, hogy teljesen el tudjam fordítani a tükröt a festménytől. Pókhálós szemüvegemen át belenézek a tükörbe, és egy nagy zúzódást látok a homlokomon, ahol szembementem a padlóval. Felkapcsolom a villanyt. A fluoreszkáló fényben minden olyan hátborzongatónak tűnik. Összetakarítom és felmosom a hányadékomat. Olyan jó valóságosnak lenni, hogy szinte még ezt is élvezem. Csodálatos dolog újra a normális időben lenni, élni, hemperegni, meghalni benne. Az idő múlása legalább olyan elengedhetetlen az élethez, mint az étel vagy a szerelem. Sőt fontosabb: idő nélkül csak étel van, nincs evés; van szeretet, s nem szeret senki.
A festmény előtt állok, kinyitom a dobozomat. Kiveszem az ecseteket. Óvatosan, anélkül hogy belenéznék a tükörbe, odafestem a púpot a homlokomra. Majd aprólékos gonddal ráfestem a szemüveglencsékre a törésvonalakat, a szememre pedig a fénytörés okozta fehér pöttyöket. Végre ismét úgy érzem, hogy azonos vagyok önmagammal. Odaszögeztem ezt a festményt, önmagamat, egy időpillanathoz, egy pillanathoz, amelyből újra visszaugorhatok a szabályozott időtartományba.

ELVETVE AZ ÖRÖKLÉT,
TERET KAP A HALANDÓ ÖRÖM,
A HALÁLOS BŰN, HALÁLOS JÁTÉK – JÖJJ EL ISMÉT
MÁSIK NAP!

Otthagyom a festékeket, és bezárom a szobát. Lassan gurulok hazafelé a motoromon, iszom Párizs friss, esti levegőjét. Az utolsó cseppig kiélvezem a vacsorát és a hétköznapi élet történéseit, az otthoni párbeszédeket. Mindenki örül, hogy újra viszontláthat, örülnek, hogy mosolygok. Lehet, hogy túl sokat is mosolygok, mint egy idióta, de minden mosoly jobb, mint az a világ-nagy mogorvaság. Megölelem és a karomban tartom Kate-et, közben pedig hallgatom az óra ketyegését, hallgatom a harangjátékot, és boldog vagyok, hogy az idő halad a maga útján. Megmerítkezem az egymásutániságban, az idő nagy kiterjedésű jelenlétében, hogy ismét együtt lehetek szeretteimmel. Lázár érezhette ugyanezt.
A ketyegés, az óra dallama karmesteri pálca. Nem ő zenél, de nélküle nincs muzsika.

MUTATÓ, SZÁMLAP, ÓRÁK,
VÍZCSEPP VÁJJA A SZIKLÁT.

Ahogy elalvás előtt Kate-hez bújok, rájövök, milyen közel is voltam a halálhoz. Szívrohamot vagy agyvérzést is kaphattam volna. Pedig Dr. Jones figyelmeztetett. Az, hogy eszméletlenül a padlóra zuhantam, biztosan jelent valamit, és biztosan nem valami jót. Azt tudom, hogy nem akarok visszamenni az American Hospitalbe, ezért Kate-nek nem szólok róla. Túl sok dolgom van. És azt is tudom, hogy nem akarom elmondani neki, ami festés közben történt velem. Csak feleslegesen idegesíteném vele. Ezzel egyedül nekem kell együtt élnem.

TITKOS CSAPÓAJTÓKON ÁT
EMELETRŐL LE, EMELETRE FÖL.

Másnap, amikor visszamegyek a műterembe, leveszem a tükröt, és felviszem Traude szobájába. Örülni fog neki. Aztán visszamegyek, és megnézem a festményt. Kiszenvedett, nincs benne semmi fantázia, tulajdonképpen hibátlan. Nem engedtem meg magamnak, hogy elkövessem azokat a hibákat, amelyek életre keltenek egy festményt. Megpróbáltam kiiktatni az időcsúszás, a koncentráció hiányosságai és a kettős látásmód okozta vetődéseket, gyűrődéseket.
Ez nem műalkotás, csak ujj- és elmegyakorlat, és... igen: valami más is. Nem tagadhatom. Tudom, hogy ez a festmény veszélyes. Megfordul a fejemben, hogy ráfestek, megsemmisítem, de képtelen vagyok rá. Igazából azt sem tudom, mennyi van még belőlem abban a képben.
Lopva hazacsempészem, és elrejtem a sötét padlás legtávolabbi sarkába. Soha senki nem fog benézni oda, legfeljebb a halálom után. De lehet, hogy addigra elégetem. Az a festmény alattomos, mint a kaliforniai Szent András-törésvonal: törésvonal az időben.
És aztán mindezek után még mindig képtelen vagyok festeni. Bármi is hajtott eddig egyik festménytől a másikig, kifújt. Semmi elfogadható okot nem találok rá, hogy tovább csináljam. A vágy, hogy egyesítsem magamban a külvilág dolgait, hogy létrehozzam, átváltoztassam, magamba olvasszam őket, aztán megalkossam belőlük a saját külön álmomat, odavan. Nem akarom haszontalan maszatolásra vesztegetni az időmet. Valami hiányzik a jó öreg piktorból. A tajték lesüllyed a mélybe, nem a felszínen lebeg.

SÖTÉT HOMÁLYBÓL HÁRTYA ÖLT
ALAKOT, FORMÁLÓDIK A FELSZÍN.
AZTÁN AZ ISZAPBA SÜLLYED.

Cartaphilus kiadó, 2007, fordította Illés Róbert