Miklya Anna - Dühös nemzedék I.

Kétségtelenül kétség nélkül

Kétségtelenül dicsérendő, ritka és nemes szándék, hogy egy kritikailag elismert és népszerű író „harmadik szépirodalmi regénye befejezése után elhatározta, hogy próbára teszi magát a könnyedebb hangvételű műfajokban (sic!) is”.

Kétségtelenül kevesen vállalkoznak erre Magyarországon, még a nagyvilágban is alig, pedig ott a magyarra jellemző éles határvonal zsánerirodalom és jelző nélküli irodalom között nem létezik.

Kétségtelenül afféle alászállás ez a tett a sajnos valóban létező jelző nélküli irodalmi magaslatokról a sajnos valóban létező zsánerirodalmakhoz, melyek között sajnos kétségtelenül létezik bizonyos minőségi különbség – a jelzős irodalom rovására [1].

Kétségtelenül megtermékenyítően és felemelően hatna: új kifejezésmódok, új eszköztár, új közönség és vele új igények jelennének meg, a tematikus sutaságok csökkennének, végeredményben eltűnne az választóvonal jelzősség és jelző nélküliség között, még akkor is, ha a szerzőnek ez nem szándéka. Tej és méz.

Kétségtelenül még a jelzőtlen irodalom is profitálhat bizonyos mértékben efféle kísérletekből a legkedvezőbb kimenetel megvalósulásakor  [2].

Kétségtelenül ehhez szinte extrém vakmerőség szükségeltetik manapság a kiadó részéről, így mindenképpen méltatnivaló szándék és, ha ténylegesen kísérlet történik, csodálnivaló tett. Hazánkban ilyen nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó, amely szinte vakon megbízik az író szándékában, munkájában és teret enged a kísérletnek, csaknem olyan gyakorisággal fordul elő, mint az Észak Korea-i unikornis.

Kétségtelenül ahhoz, hogy ilyen kísérlet pozitív végkifejlettel záruljon, kemény követelményeknek kell megfelelnie annak, aki erre a szerepre vállalkozik.

Kétségtelenül mesternek [3] kell lennie, a kritika kedvencének, okvetlenül sikeresnek, stabil olvasótáborral, amely vakon megbízik még írói kísérleteiben is.

Kétségtelenül ismernie kell annak a zsánernak alapműveit, melybe alászállni szándékozik, és nem csupán az alapműveket, mert a zsánerirodalom csapdáit éppenséggel nem a csúcsteljesítmények rejtik.

Kétségtelenül fokozott jelentősége van az előbbi feltételnek, ha a „kipróbálásra” választott zsáner a tudományos fantasztikum, mert ebben a mi tematikánkban – sajnos – a tematikai eredetiség (az ún. ötlet) fontosabb követelmény, mint az írói teljesítmény [4].

Kétségtelenül csak a sikerrel igazolható minden efféle ambíció, szándék és kísérlet. Természetesen nem a közönségsikerre gondolok [5].

Kétségtelenül alig várom már, hogy végre sikerrel megvalósítsa valaki ezt a kísérletet, aztán az ő hátán felevickéljen mintegy az egész tudományos fantasztikum és vele persze én is, ha nem is a Parnasszosz ormaira, de legalább valami olyan magasságra, ami a jelző nélküli irodalom kritikusainak látóterébe esik, mert mostanra az is aranykornak tűnik, amikor a science fiction-t piszoárnak tekintették [6].

Kétségtelenül sikertelen kísérlettel állunk szemben, ha Miklya Anna próbálkozását tekintjük.

Kétségtelenül a feltételrendszer valamelyik eleme hibázik, de melyik? Csak emlékeztetőül, az ilyes kalandra vállalkozó író legyen

1.                  mester,

2.                  a kritika kedvence,

3.                  sikeres,

4.                  a tudományos fantasztikus irodalom jó ismerője,

5.                  nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadó által támogatott.

Kétségtelenül könnyebb és célravezetőbb előbb azt megválaszolni, hogy az íróra vonatkozó fenti követelmények közül mi teljesült, mert a kudarc valódi nagysága leginkább az elpuskázott lehetőségek fényében mérhető fel.

Kétségtelenül máris kipipálhatjuk az ötös pontot: a Libri nagy, sikeres és vállalkozó szellemű kiadóként is funkcionál, olyannyira, hogy ezt a „próbára teszi magát a könnyedebb hangvételű műfajokban (sic!) is” dolgot más, jelzőtlen irodalomban ismert szerzőkkel is megkísérli megvalósítani a tudományos fantasztikus jelzővel ellátott sorozatában. Egyelőre nem egyértelműen kirobbanó sikerrel [7].

Kétségtelenül a kettes pont is abszolválva: Miklya Anna a kritika kedvencének mondható. Legalábbis ezt megelőző három „szépirodalmi regénye” szép számú kritikát besöpört megfelelő helyekről [8], és noha egyetlen kritika sem egyértelműen pozitív – sőt! (lásd később) –, mindegyik az unalomig arra konkludál, hogy ha adott mű még nem is tökéletes, mégis mekkora irodalmi ígéret a szerző.

Kétségtelenül nem tehetünk okvetlenül egyenlőségjelet a kritikai siker és az olvasói siker közé, az író három „szépirodalmi regényének” példányszámai és eladási adati sem ismertek, de Miklya Anna kétségtelenül érzett maga mögött bizonyos olvasótábort, akikről feltételezi (a kiadó is), hogy hűségesen követik a jelzős irodalomba is, így a hármas pontot is teljesítettnek vehetjük.

Kétségtelenül a négyes számú feltétel az egyik, ahol a jeles szándék ezúttal először dugába dőlt, amikor végre a szöveg konkrétumai alapján ítélhetünk, bár a benyomásom a szerző SF tájékozottságáról ellentmondásos. Egyrészt huszonnégyéves korára egyszerűen senki sem rendelkezhet kimerítő SF ismeretekkel – hacsak egész addigi olvasó-életében kizárólag ezt falta, ami egy magát szívós és kitartó munkával (lásd később) a jelző nélküli irodalom szövetébe beásó személynél ugyancsak valószínűtlen. Másrészt viszont a kész szöveg, mint tudományos fantasztikus alkotás egészen lenyűgöző és szinte egyedülálló [9] módon nélkülöz bármiféle eredetiséget. Az első oldalak után végig két gondolat kísértett: i.) Miért is olvasom én ezt? ii.) Miért kellett megírni még egyszer egy csomó könyvet – egyben és rosszabbul? Az első kérdésre létezik biztos válasz: mert megígértem. A második kérdésnek csak tudni vélem miértjét: egy interjúban a szerző maga vallja be, hogy keresgél a divattémák között, izgatja a korszellem. „Szépirodalmi regényeinek” recenzióit és részleteit olvasva: indeed*. Szóval, még az is lehetséges, hogy nem ismerte az 1984-et, a Kis testvért, a Majomházat, a Dettót, etc., csak éppen összegyúrta és újraírta őket egy lagymatag és egészen irreleváns katymasszá. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy sci-fi motívumkincsét kizárólag filmekből merítette – sajnos egyre gyakrabban előfordul manapság. A zsánerismeret másik – írói szempontból még fontosabb – aspektusa, különösen az ilyen leszállós-próbálkozós kalandnál, hogy az olvasottak miképpen kristályosodnak ki, mint a zsáner írás közben kötelezően alkalmazandó jellemzői, írástechnikai-tematikai fogásai, ha a zsáner írásmód is egyben, kifejezéstára. Ha ez a kikristályosodás elmarad, a kísérlet sikertelen, az egész nagyszabású félreértés, a szöveg értéktelen mind a jelzőtlen, mind a jelzős irodalom szempontjai szerint. Mint sci-fi azért értéktelen, mert az alapkövetelmény, a fantasztikus helyzetet racionalizáló tudományos, technológiai hitelesség nem teljesül, a jelzőtlen irodalom pedig még annyit sem tud kezdeni egy félresikerült sci-fivel, mint egy sikerülttel [10]. Egyébként sincsen szánalmasabb a vacak lektűrnél, vagyis van: a vacak jelzőtlen irodalmi alkotás [11].

Kétségtelenül még csak kísérlet sem történt Miklya Anna részéről a tematika írói kristályosítására. A tudományos fantasztikum nála csak díszlet, méghozzá meglehetősen olcsó [12] és second hand. A technológia fejlődése vagy egy helyben topog (A Mars benépesítése idején Facebook? A marshajókon a legnagyobb probléma a gravitáció hiánya?), vagy a valóságtól teljesen elrugaszkodott, a természettudományos ismeretek teljes hiányáról árulkodik (Négy napig tartó Marsutazás. Hibernáció. Az egész lakosság szexuális vágyát kiütő szer.). És természetesen a logika a női írókra – tisztelet a kivételnek! – általánosan jellemző bakugrásairól se feledkezzünk meg! [13] Az egyébként kissé felületesen ábrázolt (ez talán a trilógia ígért folytatásaira maradna?) társadalom annyi önellentmondástól terhelt, hogy nehéz elképzelni egy hónapnál hosszabb ideig tartó működését. Fájdalmas egy fantasztikus tematikába írt műről azt mondani, hogy a szerzőjének nincsen fantáziája, de sajnos ez van. Miklya Anna nemcsak a technológiai fejlődést nem tudja elképzelni, de a kötelező és átvett technológia kliséket lehámozva minden egyéb is földhözragadtan ezredfordulós ebben a szövegben. Hogy ez így van nyelvi síkon is, az már a következő pont köre, lásd ott.

Kétségtelenül alapjaiban nemes kísérletről lévén szó, hadd legyek nagyvonalú: a nem-sci-fiséget menthetné, ha máskülönben egy nemes veretű, érzékeny, felemelő és megújító szöveggel áll elénk az író. Azonban ebben a konkrét esetben éppen, hogy nem erről van szó.

Kétségtelenül az első pont, a mesterség hiánya kérhető leginkább számon ezen a regényen. A gyakorlat (három év alatt (2010-2012) három „szépirodalmi” kisregény és a számtalan cikk meg esszé) azt mutatja, hogy Miklya Anna könnyen, gyorsan és sok szempontból jól ír. Ez azonban elmondható Fejős Éváról is [14]. Szemezgetve Miklya prózai életművéből, nem látok különbséget a két írónő munkái között: mindketten (számomra tökéletesen érdektelen és felesleges) női lektűrt írnak, csak az Fejős körül széles körű celeb-hírverés, az Miklya körül belterjes bölcsész-reklám fortyog. Nota bene, közös a célközönség – nő olvasók –, a tematika – női tragyődiák – és a nézőpont – meg valljuk csak be szépen: az eszköztár is. Kétségtelenül bájos és ártatlan fiatal leány korukban különböző szerkesztőségekben meresztették a meresztenivalót (ábrándos, csészealjnyi kék szemüket, te perverz állat!) és szocializálódtak szépen. Miklya az ún. szépirodalom szubkultúrájában (ÉS, irodalmi portálok), Fejős a TV és a Nők Lapja világában, mindketten saját, zárt univerzumuk belső mozgás (és farkas) törvényeihez alkalmazkodva. A fő különbség, hogy az előbbi szubkultúra fejétől a farkáig és farkától a fejéig hazug, belterjes, míg az utóbbi, üzleti vállalkozás lévén, csak a fogyasztói felé hazudik (ezt ma marketingnek nevezik, de hasznos, így kegyes hazugság révén hamarosan a Vatikán és moszkvai pátriárka is áldását adja rá. Ego te absolvo…). Miklya Annát saját kritikája évek óta hitegeti, hogy mekkora irodalmi ígéret is ő, Éva pedig zsebrevágja a honort meg a royalty-t, és anélkül, hogy az irodalmi Nobelről ábrándozna, nekiül, és buzgón írja a következő művét [14].

Kétségtelenül irodalmi és egyéb ígérettel tele van a padlás, és az író – ember lévén [15] – szereti elhinni ezeket az ígérteket. E túlméretezett recenzió tárgyának kísérletező kedvű írója, három „szépirodalmi regénnyel”, változatos irodalmi felületeken publikált írásaival és verseivel háta mögött egy interjúban máris kellő szerénységgel klasszikus szerzőnek vallja magát. De így van-e valójában?

Kétségtelenül nincs így. Amit prózában a tudományos fantasztikum előtt művelt, az valójában kritikailag túlértékelt női lektűr. Ami pedig ezt a konkrét sci-fi kísérletet illeti, nemcsak tudományos fantasztikumként, de női lektűrként is gyönge teljesítmény – mert bizony, ha félredobjuk az értéktelen sci-fi díszleteket, a maradék egy harmatos kamaszlány regény, csak éppen nem pöttyös.

Kétségtelenül alapvető jellem- és világábrázolási gondokkal találkozhatunk lapról lapra. Az egyetlen értékelhető teljesítmény a véletlen műve: azzal, hogy a népességgel libidócsökkentő szereket szedet a gonosz kormányzat, így a nemek közötti különbségek valamiképpen megszűntek, kényelmesen eltűnik az az írói hiányosság, hogy Miklya képtelen ábrázolni a kamaszFIÚt. A szövegben világosan tetten érhető az idióta és destruktív genderizmus, ami nagyon divatos manapság, tehát szerzőnk éles szemének mohó pillantását, melyet gondosan korunk lüktető pulzusán tart**, nem kerülhette el. Hogy a nőalakokkal is baj van – sablonanya, sablonlány, ó, Istenem! –, az persze túlmutat ezen.

Kétségteenül, olyan kritikai előélet után, amit a szerző tudhat a háta mögött, illene egy ilyen ambíciójú kísérleti szövegnek, ha tematikában, jellem- és világábrázolásban kudarcot is vallott, legalább nyelvi szinten brillírozni, vagy legalább önmagán túllépni. Sajnos ez sem sikerült. A negyedik regényt is ugyanabban az unalmas, indokolatlan, a kezdőkre annyira jellemző E1 narrációban sikerült megírni, mintha önmagán kívül az író nem lenne képes megszólani. Nyelvi szintek, rétegek gyakorlatilag nincsenek, mindenki ugyanúgy, és mindenki ugyanazt az ezredfordulós nyelvet [16] beszéli, amit a tévékben hallani. Az évtizedek óta a Marsra rekesztett kolónia olyan lehetőséget kínálna a nyelvi divergencia ábrázolására, amit kár volt kihagyni. De kimaradt, és mindegy, hogy figyelmetlenség, a kamasz célközönségnek szóló könnyítés/megfelelés, vagy az inadekvát író eszköztár miatt. A nyelvi különállás, a tiniszleng a kamaszvilágra annyira jellemző és a kamaszlélekre annyira jellemzően változékony és illékony [17], hogy az egyik legkitűnőbb irodalmi eszköz a világábrázolásra. Jellemzően persze az is elmaradt, hogy az író találó tiniszlenget fejlesszen ki a könyv világa számára. Az nem ér, különösen E1-ben, hogy a távoli jövő fiatal hősei a mi ezredfordulós hablatyunkon szólaljanak meg.

Kétségtelenül nem mindenki Burgess, hogy egész nyelvet teremtsen a világa számára, vagy Orwell, hogy találó, új szavakkal jellemezze világa hazugságait, de, hogy nem született még egy nyamvadt technoblabla sem („Facebook”, ó, Édes Istenem!), mint a technoblablák esküdt ellensége, külön kikérem magamnak.

Kétségtelenül senkinek sem ajánlhatom e kísérleti művet kétség-telenül.

Libri Kiadó 2013. Puhafedelű, 342 oldal.

* Elnézést, ezt az angol szót utálom a legjobban, így nem tudom, megállni, hogy ne használjam. Az immunológiában ezt deszenzitivizálásnak mondják.

** Szándékos képzavar.

Jegyzetek:

[1] Mit kezdjek ezzekkel? "...első ránézésre olyasféle szövegnek mutatja ugyanis magát, amilyenről a magyar irodalom szokásrendje szerint efféle folyóiratokban nem is szokás írni..." és "...nem feltétlenül azt a szubkultúrát célozza meg, amely történeti okokból a magyar irodalom nevet őrzi..." Ezek fájtak, tisztelt „kritikus”, vagy inkább csak.kritikás (Nincs is egyebe, csak kritikája van), úr! Tudom, ezt akartad. Már csak ilyen vagy. Ahhoz a szubkutúrához tartozol. Én viszont nem ismerem el a jelzős és jelzőtlen irodalom megkülönböztetését! Hegedűs Gézával vallom, hogy az irodalom szándékával leírt szöveg: irodalom. Sőt esetleg még akkor is irodalom lehet valami, ha nem szánták annak. Még Fejős Éva irományai is ebbe a kategóriába tartoznak. A minőség persze más lapra tartozik: van kiváló irodalom, van jó irodalom, van közepes irodalom, és van szar irodalom – talán még azon is túl: mire az én életkoromat (f)eléli az ember, megtanulja, hogy mindig van lejjebb. Sajnálatos, és széles körben terjesztett tény, hogy a legutolsó minőségi kategóriából a jelzős irodalom tetemes mennyiséget produkál. Visszagondolva a jegyzetben szereplő idézetre, a hivatásos irodalom szemében kizárólag csak ürüléket termel, ha esetleg nem így lenne, az az mű számukra automatikusan jelzőtlen irodalommá válik [2]. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jelzőtlen irodalom ne produkálna ugyannyi vagy címek száma szerint még több olvashatatlan szart – csak nem verik nagydobra. Mondjuk az ötven-kétszáz példányos kiadványok léte és nemléte között a különbség elenyésző, tehát eltagadhatóságuk egészen könnyű. A „kritika” viszonya a zsánerhez azon is tetten érhető, hogy a [8] alatt található kritikák forrásaiban egy nyikk sincs Miklya Anna ezen könyvéről. Nem szégyellitek magatokat, kritikás úr? Egy kicsit se?

[2] Palaniuk, Pelevin, Szorokin, hogy csak a névsor végével példálózzak.

[3] A mester készség szintjén bírja a szakma fogásait, szilárd, egyéni és azonosítható stiláris eszköztárral, nyelvi háttérrel, élettapasztalattal vagy legalábbis azzal egyenértékű empátiával, egyéni látásmóddal, tematikával és önbizalommal rendelkezik.

[4] Vesd össze China Miéville: Railsea.

[5] Hogy női irodalom tárgykörben maradjunk, tekintsd Fejős Éva volumenében máris jelentős [14] életművét. Egek Ura! Most néztem meg, hogy az írónő csak két évvel fiatalabb nálam! Nem Évikézhetem többé! How sad!

[6]  Kurt Vonnegut a sci-firől.

[7] A patkány éve. Kritikák. A 3. kritika linkje nem hibás, két recenzált könyv közül a mondott kötet a második. Alulról az első, ha így egyértelműbb. És itt van Vásárhelyi Lajos recenziója. Úgy adódott, hogy éppen a Könyvdaráló ad neki helyet.

[8] A szürke huszonhat árnyalata « KULTer.hu 
A harmadik év - Litera | Az irodalmi portál 
Népszabadság - Ahogy esik… 
Átázott oldalak | Kortárs Online 
Vihar a sarokban | Irodalmi Jelen Online 
Csodák, napfény | KuK - Kultúra és Kritika 
„Ez az állandó oldás-kötés, ez az ostoba játék” « KULTer.hu 
Zűrzavar és korabánat - Litera | Az irodalmi portál 
Tanár és prosti, avagy mi a hivatás? – Miklya Anna A hivatásos című regényéről | Irodalmi Jelen Online 
PRAE.HU - Alibi Woman 
Magyar Narancs - Könyv - Miklya Anna: A hivatásos 
Kultúra.hu | Test és testület – MIKLYA ANNA: A HIVATÁSOS 
A hivatásos | Kortárs Online 
Népszabadság - Nem hivatásos 
Ugyanazt a fagyot 
Foglalkozása: kurva « KULTer.hu

[9] Vesd össze: Shayren.

[10] A széles körben méltatott Stalker irodalmi alapanyagai éppen olyan értékesek, mint maga film (ha nem értékesebbek), az irodalomkritika mégsem igen kezd velük semmit.

[11] Mivel a szórakoztatáson és pénzkeresésen túlmutató ígéret áll mögötte.

[12] Vesd össze „Szok, olcó, jó”.

[13] Mivel nem szeretem, ha a recenziót összekeverik a rezümével, ezt a fajta „logikát” inkább az író egyik versén mutatom meg. Itt olvashatod. A címe kicsit lütyő: a "Betakarítás az almáskertben" az ugyebár, magyarul almaszedés. Hozzá kicsit kopogós, kicsit didaktikus, kicsit zavaros, de általában rendben levő a zengemény. Azonban, amikor a költőt elragadja a lírai baszdüh, az almáskert közepén hirtelen szőlőszüreti hangulatba és kelléktárba csöppenünk. Kúrja már meg a bakegér! Ki a fasz szed almát metszőollóval? A költő vidéki lány, kétségtelenül látott már almát almafán, és azt is tudnia kell, hogy megy az almaszedés. (Természetsen, a cím ügyetlenségét is figyelembe véve, ez a bájosan naiv "mindigösszekeveremesdi" szándékos is lehet, a vidéki lányság elfedése. De ez csak az én ogre olvasatom, na!)  És persze, hogy a női logika létét tudományosan is igazoljam, nézd meg ezt. Végre!

[14] Veled ellentétben én elolvastam Fejős Éva legalább egy regényét. Éva hat év alatt 13 (tizenhárom!) kötetet jelentetett meg, mindannyiunk számára, akik ezt a recenziót kerülgetjük, álomszerű példányszámban.

[15] A székely mondás – miszerint „A sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék” – középső eleme, ha kikerül a „férfi elnevezése=ember” értelmezésből, viccnek jó, de nagyon káros. Persze amiképpen meglehetősen sok férfi sem ember, csak „embör”, kellő számú asszony sem tarthat igényt az ember megnevezésre, ők is csak "embörök".

[16] Ne higgye senki, hogy átléptünk a huszonegyedik századba! 2013-ban is az ezred- és századforduló küszöbén toporgunk, és hacsak valami megbocsáthatatlan nem történik, még 2020-ban is ugyanott fogunk toporogni.