China Miéville - Railsea

Nem hiszem, hogy negatív elfogultsággal vádolhatna bárkiMiéville irányában, sőt, inkább az ellenkezője igaz, de most azt kell leírnom: nem!

Nem. Elég volt.

Elegem van abból, hogy kiváló, barokk fantáziájú írók ötletrohamait regényként tálalják elém. Elég volt az „ötlet” köré tákolt, szánalmas történetecskék hőseposzi tálalásából.

Elég volt a bombasztikus kezdésekből kinövő csenevész szövegekből.

Elég volt a belterjes poénokból, az összekacsintásokból, az öncélú textuális magamutogatásból és hivalkodásból.

Elég volt a posztmodern lopkodásból – az nem tisztelgés valami nagyobb előtt, ha lenyúljuk a történetet (a nyílt lenyúlás is lenyúlás!), saját képünkre alakítjuk, és rosszul megemésztve visszaböfögjük. Ez nem tisztelgés, ez gyalázás. Különösen akkor, ha az eredeti történetet – szándékosan, vagy szándéktalanul – önmaga paródiájává változik közben, ha kisszerű, röhejes keretben születik újjá. Egyszer meg lehet csinálni ezt még az Odüsszeiával [1] is, de sokadszorra már sem nem eredeti, sem nem szórakoztató.

Mi is történt itt?

Az író gondolt egy nagyot (merészet?), fogta Herman Melville (meg China Miéville, höhöhö) Moby Dick-jét, megnyúzta, kifordította (tenger helyett síntenger, cet helyett gigantikus vakond!!!!), timsóban kicserzette, hogy jól összemenjen (történet redukció), flittereket (ötletek) vart rá, befestette vörösre a szegélyét (a síntenger kialakulása a kapitalista verseny ad absurdum eredménye), és az egészet a saját vállára (new weird) kanyarította.

Ettől aztán ahol a Moby Dick epikus volt, a Railsea (szándéktalanul) komikus lett; ahol a Melville a természet hatalmas, titokzatos nagyszerűségét ábrázolta, Miéville egy terepasztal [2] talmi és kisszerű élettelenségét hozza elő; amikor a Moby Dick története szélesen hömpölygött, a Realsea sztorija hektikusan össze-vissza ugrál, ahol Melville hőst állított ki, oda Miéville valami kiszerű, szánalmas, bolond vagy aljas alakot; ahogy a Moby Dick a narrátorán keresztül egyetlen hősre fókuszált, a Railsea esetében egy idő után nemigen dönthető el van-e egyáltalán hőse a történetnek. Ahogy  Melville a szerény, mégis hetyke első mondattól kezdve („Nevezzenek Ismaelnek!”) fokozatosan építi fel a cselekményt a nagyívű végkifejlet felé, Miéville az első pillanatban tetőtől talpig vérrel borított szereplőjével csak a terepasztal szélére jut el.

Mire volt ez jó?

Ujjgyakorlat? Divatos kamaszköny kötelező kamaszhérosszal?

Jelzése, hogy sikeres szerző mindent megtehet? Hányhatja a fittyet mindenre?

Marxista parabola vájtfülűeknek?

A new weird önmaga paródiájába fordulása?

Nincs kedvem megfejteni.

Nem ajánlom senkinek.

Jegyzetek:

[1] James Joyce: Ulysses. Tegyétek a kezeteket kicsiny szívetekre! Hányan olvastátok? Hányan lapoztatok át oldal tucatokat. Kit érdekelt igazán őszintén Leopold Bloom egy napja? Az irodalmi obskruntizmus első nagy diadala.

[2] Röhögj, ki, de egy idő után (meglehetősen hamar) olyan érzésem támadt olvasás közben, hogy az egész regénytér egy monomániás őrült magára hagyott szabadtéri, óriás terepasztala, amit talajlakó állatok dúlnak. A szereplők pedig valamiféle mikrorobotok. Amikor vége lett, nem voltam meggyőzve az ellenkezőjéről…