2010. szeptember 4., szombat

Neil Gaiman – A temető könyve

A könyveknek megvan a sorsuk – az enyém pár perccel azután elveszett, hogy megvettem, de ez az idő elég volt arra, hogy belelapozzak, beleolvassak, és felhúzzam magam: az Agave nyomdai trükkökkel megint felfújt egy kisregényt regényméretre, megint át akarnak baszni. Így aztán, hogy elveszett a könyv, nemigen sajnáltam. De Bori másnap, meghazudtolva mindent, amit addig tudtam róla, elment és – csodák csodája – visszakapta az elveszett holmit.

Ha már, akkor…

És megint megtörtént a csoda, az utóbbi ötven év egyik legnagyobb irodalmi varázslója győzött: hozzáragasztott ehhez a nem annyira ragaszkodó könyvhöz és nem engedett el, amíg végig nem olvastam. Ami persze elég gyorsan ment, lévén a könyv valóban regénnyé pumpált kisregény.

De az első fejezet után már nem érdekelt a formátumbűvészkedés, a szövegről el-, le- és félrecsúszó (egyébként kiváló) illusztrációk (Dave McKean), csak a mese érdekelt. Ez egy meseregény, nehezen, vagy inkább túlságosan is könnyen behatárolható korosztálynak. Szerencsére Gaiman rögeszmésen hisz abban, hogy léteznek (még) olyan kiskamaszok, akiket az írott szó varázsával szőtt mesék, ilyesféle temetői történetek érdeklenek, lekötnek, így elmeséli ezeket a történeteket, olyan igényességgel, ahogy nagyon kis gyerekeknek vagy okos felnőtteknek kell mesélni. Egyértelmű, egyszerű, szép mondatokkal, nyelvi bűvészkedések és művészi pózok nélkül, ugyanakkor nehezen utánozható nyelvi gazdagsággal, játékossággal és fantáziával, helyenként a költészet szféráiba emelkedő képekkel. Pék Zoltán fordítása az első oldalak zörgése után hozzásimult a szöveghez, és megszólalt Gaiman hangja: valahogy így kellene fordítani másnak is, helyet hagyva az írónak.

A történet nem túlságosan bonyolult: szülei meggyilkolása után egy fiú a temetőben nő fel, évezredes szellemek és még vénebb, halálos cselszövések között. Ennyi a mese, de ha az ember más szemmel nézi, a mese mögött kibontakozik a fejlődésregény, a felnőtté válás, a világba kilépés metaforikus tere. Mi vagyunk Senki Owens, a temető árvája, saját életünk temetőjébe zárva, odakint halálos fenyegetéssel, idebenn barátságos holtakkal – félelmeinkkel – és kifelé igyekvő vágyainkkal. Idebent otthon vagyunk, még ha ez az otthon néha kísérteties is, az odakinttel meg kell ismerkednünk, bele kell nőnünk, meg kell szelídítenünk.

Van, akinek terápia lehet ez a szöveg, van akinek egyszerű, szép mese. Olvasd el, akárhány éves is vagy, ha felnőttél már, ha nem, ha fel akarsz nőni, ha nem.

Agave Kiadó, 2010, 277 oldal, puhafedelű, Fordította Pék Zoltán

7 megjegyzés:

búkfaló bill írta...

Tud ez a Gaiman!
Mi a helyzet, megtaláltad újra a blogodat :-)

balfrasz írta...

Tud.
Magamat találtam meg. :-)

búkfaló bill írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
búkfaló bill írta...

Jó neked...
messzire kellett menni? mert én is szívesen megtalálnám néha magam :-)

balfrasz írta...

Messzire nem kellett menni, viszont sokáig.
A legfontosabb azonban, hogy előbb el kellett veszni.
Megvan az a vicc, hogy a rádió lemegy falura, és Józsi bácsit az életéről faggatják?

Na, szóval, akinek nincs:

A rádió lemegy falura, és Józsi bácsit az életéről faggatják. El is kezdi az öreg:
          - Tuggyák, amikor még surbankó legénke vótam az erdő mellett laktunk, oszt’ eccer elveszett a szomszéd kecskéje. No, akkor mink gyerekek mind kimentünk az erdőbe, oszt’ elkezdtük keresni. Meg is tanátuk, oszt’ amikor meglett, mind megbasztuk…
          A riporternő elsápad, leállítja magnót:
          - Jól van, Józsi bácsi, meséljen inkább arról, amikor legény vót!
          - Há’, rendbe’ van! Amikor mán legény vótam, ott laktunk az erdő mellett, oszt’ eccer elveszett a szomszéd. No, akkor mink legények mind kimentünk az erdőbe, oszt’ elkezdtük keresni. Meg is tanátuk, oszt’ amikor meglett, mind megbasztuk…
          A riporternő még jobban elsápad, leállítja magnót:
          - Kedves Józsi bácsi, lehet, hogy a hallgatóinkat jobban érdekelné a maga felnőttkora!
          - No, ha az, hát, rendbe’ van! Akkó’ mán házasember vótam, de még mindég az erdő mellett laktunk, oszt’ eccer elvesztem…

búkfaló bill írta...

Nem kell annyit menni. Abból mindig csak a baj van, oszt akkor el sem veszik az ember.

Az megvan, hogy:

Ittas ember megy haza a kocsmából, de megbotlik, és hatalmasat esik a járdán.
Egy járókelő megszólítja.
- Látja, nem kellett volna annyit inni!
- A fenét! Menni nem kellett volna!

tetsuo írta...

De jó, hogy van megint könyvkritika tőled! Hiányzott.