Vártam erre a könyvre, alapvetően, mert mindig kész vagyok a tanulásra, jobbtól tanulni meg nem szégyen, és ugyebár C. Doctorownak igazán kiváló írónak kell lenni, ha már egyesek ennyire dicsérik (vö. félisten) és persze a kiadási siker is ezt bizonyítja.
Hogy a siker mennyire esetleges, manipulált és mérgező, arról már értekeztem, de ez nem zárja ki, hogy magam is ne szomjúhozzam rá. :-) Szóval tanulni akartam, megfejteni C. Doctorow sikerének a titkát – abban a reményben, hogy ez a titok pusztán az írói tehetség. Mellesleg a Doctorow-Stross jelenség és maga C. Doctorow is, már puszta említésükkel felbosszantanak, így ez az ismertetés – noha az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani, de – minden lesz, csak elfogulatlan nem. Azt is előrebocsátom, hogy a cselekményre egy szóval sem fogok utalni, mert ez a szöveg hajlamossá tesz, hogy az általam annyira ostorozott és elvetett tematikai elemzés irányába csússzak. Az Anti Doctorow, hogy Engelsre utaljak a Levelezőlapokon olvasható.
Kissé meglepett, hogy nem lettem okosabb, illetve igen, az lettem, csak másképpen, de ezt a nehezen szerzett tudást nem tudom (nem akarom, nem vagyok képes rá, etc.) a magam írói épülésére fordítani. De erről inkább olvass amott, most lássuk a nagy művet!
Sajnos azt kell, hogy mondjam, bármennyire is annak álcázták, ez nem irodalom. Legalábbis inkább a politikai pamflet és az esszéregény határán egyensúlyoz, a hangsúlyt erősen az első irányba tolva. Azt már most meg kell, hogy mondjam, csupán az összevetés végett, hogy Engelstől és Lenintől olvastam sokkal élvezetesebb pamfletet, és ettől még Márai esszéregényei is jobban izgattak… De ezek szubjektív dolgok.
Ami a valóság, hogy a cselekmény és a szereplők szigorúan a szerző ideológiájának, az általa hitt mítoszoknak és személyes rögeszméinek alárendeltek, ettől kezdve tehát szinte törvényszerű, hogy a történet konstruált, klisés és lapos, a szereplők élet- és hiteltelenek legyenek.
A főszereplő – hősnek inkább nem nevezem, bármennyire is szeretné az író hősként beállítani (Csitulj, dúlt elme, ez már megint a tematika irányába visz!) –, személyében C. Doctorow sikeresen ábrázolta azt a kamaszt, akit a felnőtt társadalom és többnyire kortársai egységfrontban utálnak. Nem is lehet másképpen: Marcusnak egyetlen szeretetreméltó vonása sincs. Tehetős szülei hátországával nagyképű, pimasz, modoros, pozőr, önző, lusta, gyáva, puhány, hazug, csaló és totálisan intoleráns mindennel szemben, ami saját kis körein kívül áll – egyszóval hozza a mai kamaszról alkotott kissé sztereotip képet. Állítólag okos, de ezt nem kell okvetlenül elhinni, mert okossága leginkább ravaszság és többnyire kimerül IT evidenciák (évtizedes algoritmusok és programozói fogások) kinyilatkoztatásaiban és az állítólagos kódírásban. Hogy ez a kódírás, amely a programozás csúfneve lehet, valójában mi, az nem derül ki, ami talán szerencsés is, mert esetleg arra jutna az olvasó, hogy az IT próféta író sem igazán tudja, hogy mi az. (Én még írtam gépi kódot és assembly-t is – azt nevezhetjük kódírásnak, és programoztam szinte valamennyi C előtti elterjedt jelentősebb nyelvben {ADÁban nem, kis hamis!}, szóval van némi fogalmam. De csitt! Megint a tematika mocsara felé tántorgunk…). Mindenesetre Marcus nálam halmozottan kimeríti annak a fogalmát, melyet házunk falán egyetlen szóban, gyufakorommal foglalt össze valószínűleg Marcus életkor-sortársa: KÖCSÖK. Ami önmagában nem baj, egy hitelesen ábrázolt köcsök akár érdekes, vagy legalább mulatságos lehet, azonban amikor ugyanarról a köcsökről azt akarja valaki bemesélni, hogy explicit szabadsághős, sőt, szabadságharcos, az már maga a merő hiteltelenség. Ez a „hős” ugyanis ostobaságból rendszeresen halálos veszedelembe sodor jó sok embert, köztük szerelmét és barátait is, hogy azután gyávaságból és puhányságból ott is hagyja őket, miközben önmagát biztonságba helyezi. Más időben, más földrajzi környezetben, felnőttként Marcus lelki és testi alkata a tipikus bolsevik komisszárt jeleníti meg. Ezen nem csodálkozom: Marcus minden valószínűség szerint az író tüköre, a Doctorow-féle emberfajta pedig dogmatikus, diktatórikus, toleranciát hirdet, miközben velejéig intoleráns minden más nézettel szemben, mindent jobban tud és saját meggyőződését/hitét/ideológiáját az egész világra rá akarja kényszeríteni. (Na tessék, megint elgaloppíroztam magam…)
Stiláris eszközökről nincs mit mondani, mert nem léteznek, erre egyes szám első személyben egyébként is kevés a lehetőség a narráció jellegénél fogva, de C. Doctorow (vagy érdemes fordítója, nem tudom, nem ismerem az eredeti szöveget*, de erről később bővebben) még azt a keveset sem használja ki: kamasz szereplői nem kamaszul beszélnek, ahogy szinte egyetlen szereplő sem saját magának megfelelően beszél. Többnyire mindenki az író hangján szólal meg, az író álláspontját képviseli, vagy untermannként aládolgozik, hogy cáfolhassa az ellenvéleményt. Nem javít a helyzeten, hogy Marcus időről-időre hosszadalmas és avétas IT kinyilatkoztatásokat tesz, végképp tönkresilányítva a szöveget. Tulajdonképpen az irodalmi egyszerűségen két okból sem kell csodálkozni: a politikai-ideológiai kinyilatkoztatások nyelvi eszköztára a közérthetőség végett egyszerű kell, hogy legyen. Különösen, ha a célzott embercsoport még az átlagosnál is sivárabb. Emlékezz csak a példára: „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás.”! A könyv üzenete ennek megfelelően ennyi: „Szabadság egyenlő kamaszhatalom plusz korlátlan szélessávú internet.”.
Az sem válik a szöveg előnyére, hogy idősről-időre e-mail imitációs tipó jelenik meg benne, ezt a fogást Crichton már a hetvenes években agyonkoptatta: csak a CP hajnalán volt igazán (Irónia. Vö. Crichton jóval a CP előtt megtette.) forradalmi komputerkódnak látszó szarságokkal spékelni irodalmi szöveget. Manapság olcsó modorosság. Szinte közhely. Nem is szinte.
Ha már közhely: a fordítás elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, melyet a magyar nyelv ellen fordítás elkövethet: a kortárs zsurnalisztáktól kölcsönvett irodalmi közhelyekkel tömte tele a szöveget – ráadásul többször még azokat is rosszul alkalmazta. Ezt nem szabad! Angolban, franciában ezek jól használva a választékos stílust jelentik, a magyarban azonban nem! Egyetlen bekezdést (265. o.) idézve:
„Ezek a cserkésztáborok évente csak három-négy alkalommal KERÜLTEK MEGRENDEZÉSRE (kiemelés tőlem), amitől Darryl és én – és még sok más Live-os is – VISZONYLAG HEVES LIVE ELVONÁSI TÜNETEKKEL RENDELKEZTÜNK (kiemelés tőlem).”
Mint mondtam, nem ismerem az eredetit, így nem tudom, a fordítás egyébként mennyire hiteles. Azt minden más újsütetű fordítónak is figyelmébe ajánlanám, hogy ne csak a cél és forrásnyelvvel legyen tökéletesen tisztában, hanem mindkettő kulturális viszonyaival is. Az Army Surplust például magyarra nem szó szerint illene lefordítani (katonai felesleg, 312. o.), hanem, ahogy Magyarországon mindenki ismeri, Military Shopnak, Military Butiknak, Katonai Bótnak vagy effélének..
A szövegben egyébként is hemzsegnek a buta elütések, sőt, helyesírási hibák – pedig az utóbbi években a Galaktika erre már sokkal jobban ügyelt. Ezek egyikére külön kitérek, mert súlyos stiláris hibával nőtt egybe. Szóval: valószínűtlen, hogy egy mai kamasz a „hadd” szót használná (különösen nem a Marcus féle köcsökök), azt mondják: „hagy”. A „hadd” így szimplán stílushiba lenne, de egy dével írva értelemzavaró és nevetséges helyesírási csőd.
Világosan látszik, hogy az író sikeresen túl van creative writing tanfolyamokon: a cselekmény ritmusa az ilyen kurzusokon megkívántakhoz igazodik (amikor már nagyon kell, a szereplők tessék-lássék keffentenek is egyet,mert a szüzesség elvesztése még mai kamasznak is csoda nagy misztérium – legalábbis Doctorow szerint), és nyilvánvalóan célközönség – a legrosszabb fajta liberalizmussal (vö. szabadosság, {érték}relativizmus és az igazság fogalmának egészen szabad megközelítése) megfertőzött geek kamaszok – számára íródott. Ennyit a creative writing kurzusok eredményességéről.
Nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen korosztálynak sem. A felnőtteknek azért, mert hamis, ijesztő képet kapnak az ifjúságról és önmagukról, a célközönségének azért, mert hamis tudatok és mítoszok halmazával zavarja meg a fejükben éppen gőzerővel zajló neuronális újraszerveződési folyamatokat. Még esetleg örökre az agyukba drótozódik az a számos köz- és önveszélyes baromság, amelyeket a könyvben találnak. Az könyv üzenete ugyanis, melyet a „25 év felett ne bízz senkiben!” szlogen fogalmaz meg, össztársadalmi szinten káros és veszélyes. Megfordult a fejemben, hogy paródia az egész szöveg, akkor viszont az a probléma, hogy a több mint háromszáz oldalon keresztül egyetlen mosolyt sem csalt az arcomra.
Na, sikerült többnyire tartalmi utalások nélkül megúszni**. Még egyszer: ha azokra is kíváncsi vagy, nézd meg a Tábori Levelezőlapokon!
Jegyzetek:
* Tudom, hogy C. Doctorow minden cucca ingyér letölthető a netről, de megbocsáss, elég volt egyszer.
** Még valami. Magam mániákus utó- és előszó gyártó vagyok, de azért túlzás, hogy egy regénynek három is legyen…
Kis Testvér, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2010., puhafedelű. 337 oldal.
Hogy a siker mennyire esetleges, manipulált és mérgező, arról már értekeztem, de ez nem zárja ki, hogy magam is ne szomjúhozzam rá. :-) Szóval tanulni akartam, megfejteni C. Doctorow sikerének a titkát – abban a reményben, hogy ez a titok pusztán az írói tehetség. Mellesleg a Doctorow-Stross jelenség és maga C. Doctorow is, már puszta említésükkel felbosszantanak, így ez az ismertetés – noha az ellenkezőjét igyekszik megvalósítani, de – minden lesz, csak elfogulatlan nem. Azt is előrebocsátom, hogy a cselekményre egy szóval sem fogok utalni, mert ez a szöveg hajlamossá tesz, hogy az általam annyira ostorozott és elvetett tematikai elemzés irányába csússzak. Az Anti Doctorow, hogy Engelsre utaljak a Levelezőlapokon olvasható.
Kissé meglepett, hogy nem lettem okosabb, illetve igen, az lettem, csak másképpen, de ezt a nehezen szerzett tudást nem tudom (nem akarom, nem vagyok képes rá, etc.) a magam írói épülésére fordítani. De erről inkább olvass amott, most lássuk a nagy művet!
Sajnos azt kell, hogy mondjam, bármennyire is annak álcázták, ez nem irodalom. Legalábbis inkább a politikai pamflet és az esszéregény határán egyensúlyoz, a hangsúlyt erősen az első irányba tolva. Azt már most meg kell, hogy mondjam, csupán az összevetés végett, hogy Engelstől és Lenintől olvastam sokkal élvezetesebb pamfletet, és ettől még Márai esszéregényei is jobban izgattak… De ezek szubjektív dolgok.
Ami a valóság, hogy a cselekmény és a szereplők szigorúan a szerző ideológiájának, az általa hitt mítoszoknak és személyes rögeszméinek alárendeltek, ettől kezdve tehát szinte törvényszerű, hogy a történet konstruált, klisés és lapos, a szereplők élet- és hiteltelenek legyenek.
A főszereplő – hősnek inkább nem nevezem, bármennyire is szeretné az író hősként beállítani (Csitulj, dúlt elme, ez már megint a tematika irányába visz!) –, személyében C. Doctorow sikeresen ábrázolta azt a kamaszt, akit a felnőtt társadalom és többnyire kortársai egységfrontban utálnak. Nem is lehet másképpen: Marcusnak egyetlen szeretetreméltó vonása sincs. Tehetős szülei hátországával nagyképű, pimasz, modoros, pozőr, önző, lusta, gyáva, puhány, hazug, csaló és totálisan intoleráns mindennel szemben, ami saját kis körein kívül áll – egyszóval hozza a mai kamaszról alkotott kissé sztereotip képet. Állítólag okos, de ezt nem kell okvetlenül elhinni, mert okossága leginkább ravaszság és többnyire kimerül IT evidenciák (évtizedes algoritmusok és programozói fogások) kinyilatkoztatásaiban és az állítólagos kódírásban. Hogy ez a kódírás, amely a programozás csúfneve lehet, valójában mi, az nem derül ki, ami talán szerencsés is, mert esetleg arra jutna az olvasó, hogy az IT próféta író sem igazán tudja, hogy mi az. (Én még írtam gépi kódot és assembly-t is – azt nevezhetjük kódírásnak, és programoztam szinte valamennyi C előtti elterjedt jelentősebb nyelvben {ADÁban nem, kis hamis!}, szóval van némi fogalmam. De csitt! Megint a tematika mocsara felé tántorgunk…). Mindenesetre Marcus nálam halmozottan kimeríti annak a fogalmát, melyet házunk falán egyetlen szóban, gyufakorommal foglalt össze valószínűleg Marcus életkor-sortársa: KÖCSÖK. Ami önmagában nem baj, egy hitelesen ábrázolt köcsök akár érdekes, vagy legalább mulatságos lehet, azonban amikor ugyanarról a köcsökről azt akarja valaki bemesélni, hogy explicit szabadsághős, sőt, szabadságharcos, az már maga a merő hiteltelenség. Ez a „hős” ugyanis ostobaságból rendszeresen halálos veszedelembe sodor jó sok embert, köztük szerelmét és barátait is, hogy azután gyávaságból és puhányságból ott is hagyja őket, miközben önmagát biztonságba helyezi. Más időben, más földrajzi környezetben, felnőttként Marcus lelki és testi alkata a tipikus bolsevik komisszárt jeleníti meg. Ezen nem csodálkozom: Marcus minden valószínűség szerint az író tüköre, a Doctorow-féle emberfajta pedig dogmatikus, diktatórikus, toleranciát hirdet, miközben velejéig intoleráns minden más nézettel szemben, mindent jobban tud és saját meggyőződését/hitét/ideológiáját az egész világra rá akarja kényszeríteni. (Na tessék, megint elgaloppíroztam magam…)
Stiláris eszközökről nincs mit mondani, mert nem léteznek, erre egyes szám első személyben egyébként is kevés a lehetőség a narráció jellegénél fogva, de C. Doctorow (vagy érdemes fordítója, nem tudom, nem ismerem az eredeti szöveget*, de erről később bővebben) még azt a keveset sem használja ki: kamasz szereplői nem kamaszul beszélnek, ahogy szinte egyetlen szereplő sem saját magának megfelelően beszél. Többnyire mindenki az író hangján szólal meg, az író álláspontját képviseli, vagy untermannként aládolgozik, hogy cáfolhassa az ellenvéleményt. Nem javít a helyzeten, hogy Marcus időről-időre hosszadalmas és avétas IT kinyilatkoztatásokat tesz, végképp tönkresilányítva a szöveget. Tulajdonképpen az irodalmi egyszerűségen két okból sem kell csodálkozni: a politikai-ideológiai kinyilatkoztatások nyelvi eszköztára a közérthetőség végett egyszerű kell, hogy legyen. Különösen, ha a célzott embercsoport még az átlagosnál is sivárabb. Emlékezz csak a példára: „Kommunizmus egyenlő szovjethatalom plusz villamosítás.”! A könyv üzenete ennek megfelelően ennyi: „Szabadság egyenlő kamaszhatalom plusz korlátlan szélessávú internet.”.
Az sem válik a szöveg előnyére, hogy idősről-időre e-mail imitációs tipó jelenik meg benne, ezt a fogást Crichton már a hetvenes években agyonkoptatta: csak a CP hajnalán volt igazán (Irónia. Vö. Crichton jóval a CP előtt megtette.) forradalmi komputerkódnak látszó szarságokkal spékelni irodalmi szöveget. Manapság olcsó modorosság. Szinte közhely. Nem is szinte.
Ha már közhely: a fordítás elkövette azt a megbocsáthatatlan hibát, melyet a magyar nyelv ellen fordítás elkövethet: a kortárs zsurnalisztáktól kölcsönvett irodalmi közhelyekkel tömte tele a szöveget – ráadásul többször még azokat is rosszul alkalmazta. Ezt nem szabad! Angolban, franciában ezek jól használva a választékos stílust jelentik, a magyarban azonban nem! Egyetlen bekezdést (265. o.) idézve:
„Ezek a cserkésztáborok évente csak három-négy alkalommal KERÜLTEK MEGRENDEZÉSRE (kiemelés tőlem), amitől Darryl és én – és még sok más Live-os is – VISZONYLAG HEVES LIVE ELVONÁSI TÜNETEKKEL RENDELKEZTÜNK (kiemelés tőlem).”
Mint mondtam, nem ismerem az eredetit, így nem tudom, a fordítás egyébként mennyire hiteles. Azt minden más újsütetű fordítónak is figyelmébe ajánlanám, hogy ne csak a cél és forrásnyelvvel legyen tökéletesen tisztában, hanem mindkettő kulturális viszonyaival is. Az Army Surplust például magyarra nem szó szerint illene lefordítani (katonai felesleg, 312. o.), hanem, ahogy Magyarországon mindenki ismeri, Military Shopnak, Military Butiknak, Katonai Bótnak vagy effélének..
A szövegben egyébként is hemzsegnek a buta elütések, sőt, helyesírási hibák – pedig az utóbbi években a Galaktika erre már sokkal jobban ügyelt. Ezek egyikére külön kitérek, mert súlyos stiláris hibával nőtt egybe. Szóval: valószínűtlen, hogy egy mai kamasz a „hadd” szót használná (különösen nem a Marcus féle köcsökök), azt mondják: „hagy”. A „hadd” így szimplán stílushiba lenne, de egy dével írva értelemzavaró és nevetséges helyesírási csőd.
Világosan látszik, hogy az író sikeresen túl van creative writing tanfolyamokon: a cselekmény ritmusa az ilyen kurzusokon megkívántakhoz igazodik (amikor már nagyon kell, a szereplők tessék-lássék keffentenek is egyet,mert a szüzesség elvesztése még mai kamasznak is csoda nagy misztérium – legalábbis Doctorow szerint), és nyilvánvalóan célközönség – a legrosszabb fajta liberalizmussal (vö. szabadosság, {érték}relativizmus és az igazság fogalmának egészen szabad megközelítése) megfertőzött geek kamaszok – számára íródott. Ennyit a creative writing kurzusok eredményességéről.
Nem ajánlom ezt a könyvet egyetlen korosztálynak sem. A felnőtteknek azért, mert hamis, ijesztő képet kapnak az ifjúságról és önmagukról, a célközönségének azért, mert hamis tudatok és mítoszok halmazával zavarja meg a fejükben éppen gőzerővel zajló neuronális újraszerveződési folyamatokat. Még esetleg örökre az agyukba drótozódik az a számos köz- és önveszélyes baromság, amelyeket a könyvben találnak. Az könyv üzenete ugyanis, melyet a „25 év felett ne bízz senkiben!” szlogen fogalmaz meg, össztársadalmi szinten káros és veszélyes. Megfordult a fejemben, hogy paródia az egész szöveg, akkor viszont az a probléma, hogy a több mint háromszáz oldalon keresztül egyetlen mosolyt sem csalt az arcomra.
Na, sikerült többnyire tartalmi utalások nélkül megúszni**. Még egyszer: ha azokra is kíváncsi vagy, nézd meg a Tábori Levelezőlapokon!
Jegyzetek:
* Tudom, hogy C. Doctorow minden cucca ingyér letölthető a netről, de megbocsáss, elég volt egyszer.
** Még valami. Magam mániákus utó- és előszó gyártó vagyok, de azért túlzás, hogy egy regénynek három is legyen…
Kis Testvér, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2010., puhafedelű. 337 oldal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése