2007. június 25., hétfő

China Miéville - A Heg (The Scar)

Süllyedt!
Talán a torpedójáték „bűvszava“ a legtalálóbb jellemzése ennek a teljes egészében maritim vonatkozású regénynek.

Pedig az elején az hittem, hogy nem az újranemolvasás lesz a sorsa a könyvnek.

Jól indult, feszesen, rejtelmesen – pontosan úgy, mint lazán hozzákapcsolódó előzménye, a Perdido pályaudvar, végállomás. Melyről tudjuk, hogyan végezte. Nagy, de be nem váltott, vagy csak részben beváltott ígéretként.
Jól indult, Miéville valóban fejlődött, érett erre a harmadik regényére, a könyvnek már van egyértelmű főhőse, cselekménye.

Odáig még nem jutott el, hogy a főhős valóban élő, nota bene, szerethető legyen, de kezdetnek megteszi. Ami ezzel a főhőssel a legnagyobb probléma, hogy rajta keresztül próbálja be- és megmutatni a történet valódi főhősét, így óhatalanul árnyék karakter marad – a nagyobb szabású alak és történet nem emeli fel magához a mellékszereplőt. Mert Miéville-nek nem sikerült az, ami Wilsonnak a Pörgésben: a mellékszereplő szempontjából láttani a valódi főszereplőt és a cselekményt, és ily módon főszereplővé változtatni a mellékszereplőt. Valójában így a főszereplő motivációinak, történetének bemutatása, jellemrajzának felállítása is elsikkadt.

A cselekmény sajnos mondanivaló szempontjából még sokkal silányabb, mint az előzményé. Nagyon egyszerű, mondhatni klisés, tizenkilencedik századi kalandtörténet ez, amely még nem is lenne valódi hátrány, hiszen valamiféle fél-viktoriánus steampunk világban, Bas-Lagon játszódik. De ha tudjuk, hogy Miéville miféle ambíciókkal kezdett neki a fantasy „reformjának“, és milyen írói teljesítményre képes időnként, akkor kevés. Ha az a szándéka, hogy meghaladja Tolkient, be kell vallani, az itt nemigen sikerült, sőt a könyv helyenként olyan ásítóan unalmas és hosszadalmas, hogy egyenesen bűn az olvasóra zúdítani azt a betühalmazt.

Mondanivaló, üzenet szintjén is sekélyesebb, mint a Perdido pályaudvar. Hiányzik belőle az (ál)tudományos fejtegetések elgondolkodtató izgalma is. Még az az izgalmas marxista felhang is kimaradt belőle, amely az előző kötetben megvolt.

Lássuk részletesen!

Úgy gondolom, egy regényt – különösen egy ekkora, csaknem hatszáz oldalas regényt – bátran lehet spoilerezni. Ha egy hosszabb mű egyetlen értéke a cselekménye, akkor az talán nem is ér meg alaposabb elemzést. Aki azonban nem óhajt még egy bekezdés erejéig sem megismerkedni a cselekménnyel, az nyugodtan ugorja át a következőt. Később ugyan hivatkozni fogok bizonyos nevekre, helyekre és eseményekre, de az általános kép, azt hiszem anélkül is felfogható lesz.

A Heg Bas-Lag tengerein játszódik. A főhősnő, a nyelvész Bellis Coldwine a Perdido pályaudvarban megírt bonyodalmak miatt önkéntes számüzetésbe vonul a városállam, New Crobuzon távoli gyarmatára. A hajót a legendás úszó kalózváros, Armada foglyul ejti, hogy utasait saját érdekében felhasználja. A város titokzatos vezérei, a heges arcú Szeretők varázsos küldetésre indítják népüket: egy párhuzamos dimenzióból akarnak átemelni egy avanc-nak nevezett óriási lényt, hogy igába fogják, és így a város mozgatását egyszer és mindenkorra megoldják. További tervük, hogy az avanc vontatásával eljussanak a legendás Heghez (melyet a bolygó kérgébe egykor más dimenziókból érkezett lények látogatása vésett), és hasznosítsák mágikus erejét. A vállalkozás fő irányítója a Szeretők testőre, a titokzatos Uther Doul, a regény valódi főszereplője, fő ellenlábasa a vámpír Brucolac (az első valóban szimpatikus vámpír életemben!). A felbukkanó mellékszereplők közül Silas Fennec, a New Crobuzoni kalandor említésre méltó, az ő mahinációi sokban hozzájárulnak a cselekmény alakulásához.

A legnagyobb hibának a regény bőbeszédűsűgét tartom. Ennyire szűkre szabott cselekményhez a már említett terjedelem ijesztőnek tűnik, s valóban, többnyire töltelékszöveggel van dolgunk. Olyan töltelékszöveggel, mely még csak is nem menthető. Nem felesleges mellékszereplők felesleges kalandjai, vagy felesleges leíró részek nehezítik el a szöveget, egyszerűen maga cselekmény és a helyszínek leírása nehézkes – és következetlen. Ebben a szövegben található meg a világ legunalmasab harc-leírása – öt egész oldalon keresztül, melyet megelőz egy érdekesnek látszó, ámde nevetséges és hiteltelen ötlet leírása. Olyan érzésem van, hogy a harcleírás csupán ezen ötlet kedvéért került bele. Ugyanakkor pedig később, közel a tetőponthoz, az ellábasok (Doul és Brucolac) összeötközésének, harcának leírása egyszerűen kimaradt. Hogy sohasem íródott meg vagy a szerkesztés áldozata lett egy ilyen szín, az valószínűleg sohasem derül ki.
Sajnos sok kortárs fantasztikus regényhez hasonlóan ötletparádévá vált a szöveg, olyan ötletek parádéjává, amelyek semmivel sem viszik előre a cselekményt vagy a jellemábrázolást, mindössze a szerző fantáziáját hivatottak demonstrálni. A kötet 47. oldalán kezdődően („– Tanner! Ébredj! Mesélni akarok neked Shalkrikatorról!“) ez odáig eszkalálódik, hogy a szerző egy mellékszereplővel egész oldalas dicshimnuszt zenget az ábrázolt világ eredetiségéről és fantasztikusságáról. Enyhén szólva olcsó fogás.
Egy ilyen funkció nélküli, esetleges ötlethalmaz előbb idegesítő, azután fárasztóvá és unalmassá válik. Érteni vélem a szerző szándékát, hogy dédelgetett világnak mind több szeletét igyekszik bemutani, de ebben az esetben – és többször a Perdido pályaudvar esetében is – ennek a szándéknak a regény látta kárát.

Utaltam rá, hogy a szereplők jellemábrázolása hagy kivetnivalót maga után. Valóban szinte mindegyik karakter jelleme hiányos, a teljesen kidolgozatlan mellékszereplők felbukkanása és eltűnése/újra előrángatása néha hajmeresztően esetleges. Számomra különösen fájó volt Uther Doul motivációinak teljes homályban hagyása.

Amilyen hiányos és következetlen a cselekmény és jellemábrázolás, olyannyira esetleges a szerkezet és narráció is.
A több – bár nem túlságosan sok – színhelyes történet színhelyei közötti váltást a szerző közjátékok beiktatásával oldotta meg. E téren következetesen és jól járt el, a titokzatosságot remekül fokozzák ezek a közjátékok, és a le-leülő cselekménybe életet is visznek.
A szerkezet Achilles sarka a narráció következetlen váltogatása. Főtömegében a szöveg múlt idő egyes szám harmadik személyű mindentudó narráció, de – s ennek először rendkívül örültem – helyenként megszakítják a főhős levélnaplójának részletei. A levélnapló abszolút kicizellált, stilizált irodalmi stílusa először bosszantott, de hamar megbékéltem vele: elvégre literátus ember leveleiről van szó*. Azonban ezek a levélnaplórészletek teljesen esetlegesen és indokolatlanul kerülnek a szövegbe, előfordul, hogy több száz oldalon keresztül a szerző egyszerűen „megfeledkezik“ a levélnapló létezéséről, hogy aztán egészen váratlanul, és oda nem illően egy-két oldal erejéig „előrántsa“ azt varázsló cilinderéből, és újra megfeledkezzen róla. Nem arról van szó, hogy a cselekmény olyan gyors lenne (bárcsak egy paraszthajszálnyival gyorsabb lenne!), hogy a naplószövegnek nem férnek bele, vagy, hogy a napló a felpörgő cselekménybe „suspense“ eszközként szolgálna. Sőt. Indokolatlanságuk a logikátlanságik fokozódik. Igen kétséges, hogy amikor valaki adott rendszerben az életét kockáztatva rendszerellenes cselekedeteket visz véghez, az első dolga az lesz, hogy mintegy írásos vallomásként azokat naplójába rögzíti. A bejegyzés vége felé Miéville erre maga is rájött, de nyilvánvalóan nem volt szíve megválni szeretett soraitól…

A logika figyelmen kívül hagyása a kis színes, az ötlet és az egyébként lanyha cselekmény kedvéért sajnos szintén tetten érhető. Sajnos ugyanolyan hihetelen/hiteltelen elemek kerültek bele a zabolátlan ötletelés következtében, mint amelyekre a Perdido pályaudvar esetében nem egy elemző rámutatott.
Hogy néhányat említsek. A hajókra épített úszó város jellemzői ugyancsak diffúzak, az író erre a leírás szerint nagyjából egy négyzetmérföldes területre, amelyen még nagy parkok, gyárak, üzemek, termőterület is megtalálható, százezer lakost telepít. Toronyházak nélkül ez nevetségesen túlzónak tűnik, mert az maga a szerző is elismeri, hogy toronyházak nincsenek Armadán. Egy közepes méretű vérengzéssel egybekötött polgárháború végén azután ez a százezernyi ember szinte maréknyinak tűnik fel.
Mint lovak körül forgolódó ember, külön fáj, hogy ezen a korlátozott felszínen, csak egy odavetett félmondat kedvéért Miéville lótenyésztést tételez fel.
Mindeféle iparuk van, de papírt nem tudnak gyártani. A papírhiány miatt tehát nem nyomtatnak könyveket, azokat rabolják e furcsa kalózok – de politikai röplapokkal képesek elárasztani az utcákat.
Egy olyan mély tengerészhagyományokkal rendelkező ország írójának tudni illene, hogy mit bír el és ki egy tizenkilencedik századi hajó, de a könyvben olyan szerkezeti megoldások, leírások kerülnek elő, melyek mágia nélkül elképzelhetetlenek – és esetünkben nincs szó mágiáról. A legkisebbel kezdve: nagy hajótestek közé bekerülő kisebb hajókat a hullámverésben a nagyok óhatalanul összezúzzák (egymást is!), hacsak a nagy törzseket igen erős bakokkal el nem választják egymástól. Erről szó sincs. Már a Perdido pályaudvarból tudjuk, hogy Miéville hadilábon áll a fémek sűrűségével, tömegük és térfogatuk arányával. Itt ez egészen hajmeresztő módon nyilvánul meg az avanc hámjának leírásánál. A hámot ugyanis harminc centiméter vastag rudakból kovácsolt, egyenként tizenöt méteres szemekből álló láncok kötik Armadához. A lánc hossza legalább öt kilométer. Vettem a fáradtságot és kiszámoltam egy minimálisra méretezett szem súlyát, melyekből ezen a hosszon körülbelül 350 szükséges. Egy szem körülbelül 16 tonnát, egy lánc 5600 tonnát nyom. Van belőlük minimum három. Kétséges, hogy azok úszó szerkezetek ezt a súlyt elbírják. A hab a tortán, hogy a Szeretők a lánchoz szükséges anyagot hajók lebontásával nyerik…

A történet belső logikáját szerencsére csak néhány apró hiba feszegeti, s ezek sem súlyosak. Egy-egy szereplő nem tudhat bizonyos történésekről, másoknak nem lenne szabad rácsodálkozni bizonyos eseményekre. Gyenge szerkesztéssel ilyesmi becsúszik, ha a szerzőt elragadja a mesélés heve.

Mindemellett akad néhány ragyogó részlet a könyben, melyért érdemes az olvasónak átrágnia magát a leült részeken is. Amikor Bellis megtalálja elrabolt könyveit a kalózok könyvtárában, vagy amikor addig írástudatlan tanítványa felfedezi az írott nyelvek létezését. A tengerparton rozsdálló ősi gépek leírása páratlanul jó, és elgondolkodtat Bas-Lag eredetéről.

Mert a legfőbb erőssége Miéville Bas-Lagi regényeinek maga a világ, mely állandó spekulációra késztet. Földi eredetre tett utalásaival – személynevekkel, elnevezésekkel, lényekkel. Arronax Lab, jihaaa!

Aki szerette a Perdido pályaudvart, okvetlenül olvassa el!
Én is alig várom már, hogy elkezdhessem a „folytatást“ a Vas tanácsot (Iron Council), mely legalábbis címében egy izgalmas jack londoni utalással valami marxizmust sejtet.

*: Bárcsak negyedannyira tudna levélnaplót írni Miéville, mint ahogy a mi Mikes Kelemenünk tudott!

6 megjegyzés:

andras írta...

"*: Bárcsak negyedannyira tudna levélnaplót írni Miéville, mint ahogy a mi Mikes Kelemenünk tudott!"

Szerkesztésre vagy nyelvezetre gondolsz?

balfrasz írta...

Szerkesztésre, stílusra, tartalomra. A nyelvezet kissé avétas, nem mindeki vevő rá - viszont érdekes. És tele van élettel, iróniával. Azzal a fajta keserű derűvel, ami Aranynak, Mikszáthnak, Mórának adatott meg.

Bellis levélnaplójában az zavart a legjobban, hogy ugyanolyan élettelen, mint a gazdája. Persze ebből a szempontból akár telitalálat is lehetne, mert egy élettelen figura naplójáról van szó, de a szerző utalgat rá a szövegben, hogy Bellis a fantáziáját rendesen használja közben. Ha erre fussa...

Nem szoktam számonkérni a jellemfejlődést, mert van, akinek a jelleme nem fejlődik. Miéville előző kvázi főalakja se fejlődött semmit. De az legalább egy undorító alak volt. Bellis - nem létezik. Árnyék.

Doul meg, aki a kedvenc lehetne: tökéletesen megokolatlan. Akár súlyos alternáló személyiség is lehetne a cselekedetei alapján.

andras írta...

Ahh...

Azért Mikes szerkesztése néhol hagy kivetni valót. A levél, mint műfaj témáját illetően kötetelen, de szerkesztésnél már vannak szabályok. Viszont a nyelvezet zseniális: erdélyi, ízes, mentes mindenféle latin hókuszpókusztól... szeressem is ám nagyon!

Azért kíváncsi lennék a regényre, Miéville fejre legalább életszagú embörnek tűnik!

balfrasz írta...

Tudomásom szerint Mikes levelei nagyon is szerkesztettek - persze nem okvetlen a levélforma szerint.

De Miéville levelei még annyira sem közelítik a levélformát. Inkább blog :-)))

A könyvet előbb-utóbb kiadják. Egyszer érdemes elolvasni.

Névtelen írta...

Egy ideje azon töprengek, kik, miért és miféle párhuzamos dimenzióból emelték át ide hozzánk China Miéville-t.
O.

balfrasz írta...

A komcsik a bűnösök...

De mélyen, hiszem, hogy ha igazán beérik, nagy klasszikus lesz belőle. Lehet, hogy egyszer még szeretere méltó hőst is ábrázol majd.