Neil Gaiman - Anansi boys (Anansi fiúk)

Szeretek Gaimant olvasni.

Nem ígér csodákat, hogy aztán az egész üres ígéret maradjon, nem akar elkápráztatni saját zsenialitásával, mint annyi kortársa, nem áraszt el fárasztó és üres nyelvi leleményekkel.
Egyszerűen érdekes történeteket mond el, érdekes és kényelmesen szerethető vagy gyűlölhető szereplőkkel.

És ad valami kényelmes, otthonos érzést.
Az Amerikai istenekben a számtalan mitológiai utalással, a Tükör és füstben a régi Galaktikák, Metagalaktikák és Kozmosz-novelláskötetek emlékével.

És az „Anansi Boys“ (Anansi fiúk) az afrikai mesékkel melyeket még gyerekkoromból ismerek, érdekes módon szintén a Móra kiadó jóvoltából. Otthonos, mert a történet kiváltója, bár a szövegben explicite alig jelenik meg, az az Anansi, akit az Amerikai istenekben ismerhettünk meg. És ismerős, mert személyes érzelmeket pendít meg, melyekről majd a későbbiekben írok. Bár talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezekben az érzelmekben többekkel osztozom.

Egyszerű történet: egy apa meghalt és kisgyerekkorukban elválasztott fiai ezen alkalomból találkoznak. Elválasztásuk olyan régen történt, hogy az egyik fiú, a regény főhőse, még csak nem is emlékszik a másik létezésére. A fiúk megküzdenek az apa emlékével/örökségével, és természetesen egymással. Megtalálják igaz szerelmüket és valódi életüket.

A bonyodalom abból ered, hogy a halott apa nem más, mint Anansi, az ősi afrikai istenség és a fiúk az ő halandó nővel kötött házasságából származó gyermekei. Az isten apa örökölhető személyisége és mágikus ereje olyan egyenlőtlenül oszlik el a két testvérben, hogy az egyik (hősünk) rendezett hivatalnokéletet él Londonban, miközben a másik, az isteni fiú, körbeszélhámoskodja a fél világot.

Természetesen Anansi – jelleméből következően – még afrikai istenség korában számos ellenséget szerzett magának, akik az apa halála után most a fiain kívánnak bosszút állni, és mellesleg visszaszerezni a lelkek feletti uralmat, melyet Anansi kicsalt tőlük.

Mert Anansi nemcsak nekem lehet ismerős. A szélhámos archetípusa ő. Az az istenség, aki hol nyúl, hol pók alakban jelenik meg a mesékben (Gaiman szerint a pók az igazi) és ravaszságával kerekedik felül erős és erőszakos ellenségein. Persze nem hibátlan jellem. Önző, mint minden isten, de nem öl és aláz csak az ölés és alázás kedvéért: szeretnivaló szélhámos.

És itt jön a regény valódi ereje: annak ábrázolása, hogy mennyire zavaró lehet egy többé-kevésbé link apai alak egy többé-kevésbé normális fiúgyerek számára tökéletesen sikerült. Ez az a szál ahol kedvemre lubickolhattam az otthonosság érzésében. Zavaró apában én is szakértő vagyok. (Bár nagyon sokat adnék, ha megint érezhetném azokat a zavartságokat, amelyeket az én apám okozott.)

A regény másik erőssége a fegyelmezett mederben hömpölygő mese. Mert hömpölyög rendesen, magával ragad, de nem árad ki parttalanul. Gaiman megadja a módját terjedelemben is, de nem terjengős: a szöveg éppen akkora, amekkorának lennie kell. Pedig a kísértés az angolszász könyvkiadást ismerve nem lehetett csekély, hogy a leütések számát akár meg is duplázza az író. Kísértő érzés lehetett az Amerikai istenek jól megérdemelt sikere is, hogy Anansi valóban szerethető karaktere köré még nagyobb volumenű történetet szőjön. Szerencsére nem tette meg.

Tiszta szívből ajánlom a regényt a mágikus realizmus kedvelőinek. Nem fognak csalódni.