2007. április 21., szombat

Bret Easton Ellis - Holdpark

Természetfölöttiről/horrorról még úgysem írtam.
Nem mintha Kingen kívül olyan sok ilyesmit olvasnék, bár van egy Lovecraft kötetem, amely olvasásra vár. De a könyv, melyről szó lesz sem nem Lovecraft, sem nem King.

Bret Easton Ellis, akit igazából az Amerikai pszicho tett híressé/hírhedté, írt egy regényt Holdpark („Lunar park“) címmel, melyet, mivel előző könyveit kedveltem, gyanútlanul megvettem, hogy aztán a harmincadik oldalon nagy méltatlankodások közepette csaknem a sarokba vágjam.

Át lettem abszva!

Mielőtt bárki e ponton abbahagyná, elkönyvelvén magában, hogy itt vagy egy rossz könyv ismertetése következik, vagy egy rossz ismertetés – vagy mindkettő, kérem ne tegye! Remélem, hogy egyik sem az utolsó kettőből. Az első semmiképpen.

Félreértések, félreértések, félreértések.

Mint említettem, át lettem abszva.
Sokszorosan.

Bevallom, felületes és ostoba voltam, meg talán nagyképű is. Az ilyenek szoktak bedőlni az Elefáncsontpartról „Ostoba“ törzsi névről érkező nagyösszegű dollár átutalások ígéreteinek…

Szóval azt történt, hogy balfrász felülkerekedett, és az első bekezdés után úgy döntött, hogy az első fejezet nem más, mint egy előszó, és mivel az utószókkal ellentétben azokat nem szereti, hát ugorgyuk! Tehát elkezdtem olvasni a második fejezetet, és akkor az történt, hogy nem állt össze a kép. Mi van? Ellis megírja itten az Amerikai Pszicho folytatását, ugyanazokkal az ezúttal már lejárt szavatosságú írói eszközökkel, saját magát téve a fikció főhősévé? Egyáltalán, mi a fikció és mi nem? Balfrászt tehát visszaküldtem a lövészárokba, visszalapoztam az első fejezethez, hátha az előszó elárul valamit arról, mi is folyik itten. Akkor jött a második pofon. Egy nagyképű, önfényező, hazug valamin rágtam át magam, egy gyomorforgató semmiségen, mely semmit sem tett világossá, irodalmi értéke nulla. Ellis ettől sokkal, sokkal jobb író! Gyanakodni kezdtem, hogy ez talán mégsem előszó, hanem egy furcsa fikció valódi első fejezete, és utánanéztem Ellisnek. Lo and behold! Az első fejezet csak töredékesen igaz, lényeges elemei egészében kitaláltak. Ellis felesége Jeyne Dennis, dacára szépen elkészített hivatalos honlapjának, nem létezik.

Semmi sem létezik.

Át lettem abszva!

Viszont minden a helyére került, és végre egy remek horrortörténetet olvastam.
Egy jól szabott, remekül, emberi terjedelemben megírt modern kísértethistóriát, szikrázó öniróniával és humorral. Egy hatásosan szerkesztett művet, mely kihasználja a téma minden lehetőségét, de sehol sem spilázva túl, majdhogynem szikáran követi az eseményeket.

Mindig kis kétkedéssel fogadom az első személyben megírt történeteket, de ez az írói ál-önvallomás olyan profizmussal készült, hogy kétségeim, és félelmeim sehol sem igazolódtak be.

Az Amerikai pszicho valójában csak egyetlenegyszer ütős (sokakat egyébként az agyhalál közelébe kergető) stílusa sem puszta ismétlésnek, modorosságnak bizonyult, hanem szerves egészet alkot a történet belső logikájával.

Mindeközben kiváló kor és kórrajzot, társadalomkritikát kap az olvasó a kilencvenes évek kaliforniai (sajnos általában amerikai) felső középosztályáról, médiaértelmiségéről.

Vastagon el lehet gondolkodni az író felelősségén is. Azon a felelősségen melyet a szöveg publikálása után a szövegnek a társadalomra gyakorolt hatása miatt kell, hogy érezzen az alkotó, és azon a kívülálló számára talán nem is megfogható, nem létező felelősségen, melyet az alkotó teremtett hőseivel szemben érez.

Mellesleg egy olvasatban betekintést nyerhetünk még az írói alkotási folyamatba, motivációkba, válságokba is.

Hacsak nem lettem megint átabszva valamiképpen!

Magyarul: Bret Easton Ellis, Holdpark, 2005, Európa kiadó, fordította: M. Nagy Miklós

5 megjegyzés:

Péter írta...

Hihhetettlenn. Amikor a legutóbbi hozzászólásomban felhoztam Irvine Welsh könyvét példának, gondolkodtam azon, hogy ne írjam-e oda B. E. E.-t is, hiszen az ő rövidnek-nem-mondható műveit is imádtam. Aztán úgy döntöttem, hogy

a) egy példa elég mindenkinek,
b) kerülöm az Am. Psycho említését, mert sokan nem szeretik, és ha megpillantják a címét, nem látják a fától az erdőt, és másra reagálnak. (Márpedig közös kedvencünk is megmondta: "a részletekben való elmerülés megsemmisíti az egészről alkotott képet".)

Pedig vicces lett volna - legalábbis neked -, hogy pont azzal a könyvvel példálózom, amit épp készülsz ledarálni!

A Holdpark nagyszerű olvasmány volt. Egy nap alatt lelegeltem, nem is foglalkoztam semmi mással. Ellistől az Am. Ps. volt az első könyvem, amit egy bolond, drasztikus-torzult világlátású rendőrhaverom ajánlott, elsősorban a patkányos és pinás részek miatt, és bevallom, én is azok miatt kezdtem bele, ám ezek eltörpültek a zseniálisan megírt ruhaösszeválogatós, névjegykártyanézős, vendéglőkiválasztós részek mellett. (A névjegykártyás a kedvencem volt.) Azóta is többször elolvastam.
A Holdpark elején én is ugyanígy elbizonytalanodtam, és az elején igazból a brilliánsan megírt italozós részek tartották a kezemben a könyvet, amelyet aztán egyszer csak elfelejtettem letenni. Valószínűleg ezt is sokszor újraolvasom majd (hiába 500 oldal, höhö.)
Érdekes azonban, hogy a Nullánál is kevesebb valamiért nem érte el nálam a kívánt hatást. (Pedig az jó rövid...!) Ebben a témában inkább H. Selby Utolsó letérő...-je az, ami megfogott.
A húgocskámtól pediglen tavalyelőtt karácsonyra megkaptam a Glamorámát, hirtelen nekibuzdulásból el is olvastam vagy 20 oldalt, de nem történt meg a könyv általi székhez szegeztetés, így félretettem nyugodtabb időkre.

Bohóbb időszakaimban azon is gondolkodtam, hogy van a Solarián egy Fantasztikus könyv feljelentő topik, jól beleírom a Holdparkot, de aztán szartam bele az egészbe, mert ha nagy ritkán valami értelmeset vagy konstruktívat írok ott, az általában süket fülekre talál.

Na mindegy, nem fosom a szót. Elég lett volna azt írni:
Bret Easton Ellis jó.

balfrasz írta...

Vigyázni a Solarián efféle horror/mainstream szösszentek felemlegetésével. Eretnekséggel vádoltatol, 'oszt annyi!

Az Amerikai pszicho-t nem mindenki tudja befogadni. Egy igazán könyvbolond barátom képtelen volt elolvasni a hentelés miatt, másvalakit a részletező, ismétlődő leírások ütöttek ki. Biza, néha több türelem kell hozzá, mint Proust-hoz...

Névtelen írta...

Hello.
Szerintem az Amerikai psycho nagyonjó. Eltekintve a néha unalmasnak tűnő öltözködésjellemző, márkákat felsoroló, vagy esetleg 1-2 zenész elbumainak jellemzésétől. Az album jellemzéseit (pl. Whitney Houston).
Annál a résznél kicsit hányingert kaptam, amikor feldarabolja és megeszi a nőt. Legalábbis megpróbálja. Sokáig kellet magamat győzködnöm, hogy felvegyem újra a könyvet. DE sikerült. És folytattam.
Nekem személy szerint nagyon bejön a könyv, akármennyire is szexmániás, pszichopata és perverz gondolatai vannak P. Bateman-nek. Szeretem azt a pasast. :)

Tervezem még elolvasni Ellistől a Holdpark-ot és a Nullánál is kevesebb-et. A jellemzések alapján mind a 1 jó. Pláne, hogy a Holdpart mondhatni az Am. psycho folytatásának.
Viszont azt nem értem, hogy mért hasonlítják a Fabrícius Gábor Puha neon Fejlövés-ét az Am. ps.-hoz. Oké, van némi hasonlóság, azt elismerem. De akkoris. Annyira nem hasonlít hozzá, hogy mondhassák azt, hogy a PNF a magyar Amerikai psycho, és hogy Fabrítius G. a magyar B. E. Ellis.

Namind1. A lényeg az, hogy jó az Am. psycho. És akinek van hozzá idegzete és energiája, az olvassa el bátran!!!

Chelloveck írta...

"Eltekintve a néha unalmasnak tűnő öltözködésjellemző, márkákat felsoroló, vagy esetleg 1-2 zenész elbumainak jellemzésétől."

Ne viccelj már; azok a legjobb részek. Meg amikor egymás névjegykártyáit nézegetik (nekem az a kedvenc részem).

Chelloveck írta...

(Bocsánat, ugyanezt írtam három éve ugyanitt. Elfelejtettem. A korral jár.)