Neil Stephenson - Snow Crash

English version

Megígértem magamnak, hogy nem írok a Snow Crashról (azért is Hószakadás), de a magamnak tett ígéreteket úgysem szoktam betartani (ennyit az önbecsülésről), és a könyv annyi, de annyi különféle ügy és baj demonstrálására alkalmas, hogy már csak ezért sem vagyok képes megállni, hogy ismét a levegőbe ne köpjek és alá ne álljak.
Egészen hosszan elmondva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt – csaknem két évtizeddel ezelőtt.
Kicsit rövidebben szólva ez egy nagyon nem jó könyv, mert olyan cyberpunk, amelyet nem Gibson, hanem egy epigon írt.
Még rövidebbre fogva ez egy nagyon nem jó könyv, mert cyberpunk.

Egészen röviden: ez egy nagyon nem jó könyv.

Ha nem sértődtél halálra elsőre, bontsuk ki a hosszú verziót! A legfontosabb elem itt az elavultság. Olyan technológia szerepel a könyvben, mely megírása pillantában elavult volt, olyan problémákból extrapolál jövőbeli tendenciákat, melyeket azóta elmosott az idő. Olyan irodalmi eszközöket használ, melyek azóta újra elavultak. Mindezen elavulások azonban valószínűleg nem történhettek volna meg, ha a könyv nem rossz a rövidebb magyarázat szerint is.

Stephensonból hiányzik Gibson zsenialitása és nagyvonalú jövőbelátása. Extrapolálni a tudományban hiba, science fictionban minimum kockázatos. Stephenson a számítástechnika 1990-es állapotából vizionált egyfajta vituális teret, a cyberspace saját változatát, a Metaverzumot. Amely önmagában tiszteletreméltó teljesítmény lenne, ha Gibson nem alkotta volna meg tíz évvel korábban a virtuáltér/cybertér sokkal valóságosabb, hihetőbb, és ami a legfontosabb – működőképes verzióját. Ennek teljeskörű figyelmen kívül hagyása nem egyszerűen bűn – hiba. Hogy csak a legkézenfekvőbb dolgot említsem, Gibson konzolja valamiféle (bölcsen nem részletezett) idegi interfaceként működik, mely lehetővé teszi, hogy a júzer kontrolállja a tevékenységét a kibertérben. Stephenson nagyvonalúan megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy a technológia, amelyet leírt, valójában nem teszi lehetővé, sem fizikai tevékenységek megvalósítását sem az adatkezelést az ő Metaverse ében. Az adatszemüveg leginkább egyirányú adatáramot biztosít: a Metaverse-től a felhasználóhoz. Nem volt egészen világos, hogyan kerül adat a júzertől a Metaverse-be. Gondolom a számítógépek követik a felhasználó fizikai tevékenységeit: mozdulatait, szemmozgását vagy beszédét. Így, ha a használó mozogni akar a Metaverse-ben, sétálnia kell a reális világban, stb. Valóban, Hiro, egyszer kívül találta magát a lakásából - virtuális kardpárbaj közben. De ez zavaros: nehéz elképzelni, hogy egy ilyen kontrol hogyan működik a nyilvános fülkékben (Kis hely!) vagy az gargolitáknál (Az állandóan felkapcsolódott használó vajon hogyan szinkronizálja tevékenységeit a Metaverse-ben, miközben az utcán sétál?). Gibson tudta, hogy ez a fajta vezérlés nevetséges, és sohasem fog elterjedni - óvatosan elkerülte, hogy kétes műszaki részletekkel molyolva tegye magát nevetségessé.

Gibson sohasem volt computer geek, - Stephenson büszkélkedik a számítógépkezelői tudásával.

És összekever mindent.
Maga a regény alapkonfliktusa, miszerint a Snow Crash vírus megfertőzi a hackerek agyát kissé nevetséges és meglehetősen valószínűtlen. Elképzelhető, hogy az agy újradrótozódik az illető foglalkozásának megfelelően, de, hogy a hackerek agya a újradrótozódjon bináris kódoktól, az egészen valószínűtlen. Mondom is miért! Az egyszerű tény az, hogy a korai '80-as évek óta programozók ritkán keverednek afférokba bináris kódokkal. (Magyarországon, azzal a szép kis késéssel, amelyet a hidegháború, az ideológiák meg a COCOM lista stb. okozott, 1984-ben, amikor elkezdünk FORTRAN-ban programozni már nem lyukkártyával és szalaggal tettük -, sohasem kellett bináris kódban szarakodni). Azóta bizony a programozók az assembly-kódot használják, mint kódolás minimális szintjét. A mi agyunk biza ép maradt! Mint az összes következő nemzedék elméje. És Hiro Főszereplő, a regényidő szerint, épp az idő tájt született. De akkor is, ha ezt nagylelkűen elfelejtjük, van még valami, amit illene tudni. Ha binárisan kódolunk, akkor nullákkal és egyesekkel dolgozunk, nem fekete és fehér pixelekkel, ezért a kapcsolat egy binárisan drótozott agy és egy bittérkép között meglehetősen kétséges.
Az már csak cöncögés, hogy a regény, még címében is azt sugallja, hogy csak MacIntosh van a világon. A PC-kben ugyanis nagyon ritkán használtak olyan valóban fekete-fehér monitort, mint a Mekikben. Snow crasht csak Mekiben lehetett előidézni.
És még rád zúdíthatnék sok hasonló technológiai és tudományos (történelmi, mitológiai, és nyelvészeti) abszurdot a regényből, de gondolom, felesleges lenne.
Ha cyberpunk fanatikus vagy, sohasem fogod felismerni, vagy beismerni az ilyen hibákat, ha pedig nem vagy az, a fenti cucc asszem elég.

Merüljünk el inkább írás minőségében, amely szorosan összefügg a harmadik kijelentésemmel: ez a könyv nem jó, mert egy cyberpunk. Kölyökként én is cyberpunk rajongó voltam (OK, valójában 27, mikor a Neurománcot olvastam) de a lelkesedésem gyorsan elpárologott, amint az újdonság varázsa megtört. Miután több Gibson-t, különösen miután még több cyberpunkot olvastam - más íróktól. Gibson egyszerűen titokban a posztmodernt csempészte a tudományos fantasztikumba, és ez azidőtájt divatos és forradalmi tett volt. De sohasem lépett túl ezen, és ennek az invenciónak az eredménye mostanra károsabb, mint a pozitív hatások, amelyeket a műfajba hozott - akkor. Főként, mert az epigonok Gibson stílusait és témáit, mint divatos kellékeket használták. Az ő víziói, tisztánlátása és széles látóköre nélkül. A cyberpunk nagy szélhámossággá vált, ahol önjelölt zsenik tudás, bölcsesség és látomás illózióját keltik. A stílus kimerült, önmaga paródiájává vált (Lásd az Accelerandót Charles Strosstól.). És ez az egész nagyjából ezzel a könyvvel kezdődött. Mert ez a könyv viccek köré épül. Olyan viccek köré, amelyek fiúkollégiumok szobáiban keringenek, meg a középiskolai haverok között. A lakóparkok független országokká váltak, muhahaha-bruhaha, pizzaszállítás, mint fontos maffia üzlet, muhahaha-bruhaha, egy regény főszereplőjét valójában Főszereplőnek hívni, muhahaha-bruhaha, stb. Néhány alacsony szintű antifeminin viccről nem is szólva. (Ezen a területen azóta legalább történt némi haladás: az Accelerando csak egyetlenegyet tamponos poént tartlamaz). A szövegen átrágva magad, van egy olyan érzésed, hogy vagy kamaszfiúk parádéjának vagy a tanúja - még csak nem is azért, hogy a lányoknak imponáljanak -, azért, hogy egymást nyűgözzék le. A témák (szerkentyűk, szerkentyűk, fegyverek, szamurájkardok, pizza, drog, hacker, játékprogramok, a szex, csak mint legendás valami), a nőalakok, (aki vagy hüvös, és elérhetetlenül imádott zseniális hölgy vagy a fiús csaj a szomszédból, vagy az édesanyád) és a stílus, - mind az érzést támasztja alá, hogy kamaszfiúk társaságába kerültél.

És az utolsó kijelentésemnél vagyunk: ez nem egy jó könyv, - önmagában.
A kezdetektől éretlen viccek, hosszú magyarázatok, oldalakon keresztül, arról, hogyan működik - egy máskülönben működésképtelen - virtuális világ, hosszú magyarázatok és leírások, oldalakon keresztül, egy olyan jövőről és világról, amely nem más mint ostoba vicc. Virtuális kardpárbajok - virtuálisak, mert az író a japán kardokat csak mint divatos mintákat használja egy túlcukrozott és ehetetlen születésnapi tortán. Vad, többnyire alaptalan nyelvészeti, mitológiai és történelmi spekulációk, látszólag csak azzal a szándékkal, hogy lenyűgözze az olvasókat a szerző fene nagy esze. És ezt a virtuális bölcsességet ellenpontozva alacsony kategóriájú akciófilmekbe illő események. A regényidő teljesen sejtelmes, ha valaki veszi a fáradtságot és kiokosodja az információtöredékekből, megközelítőleg 2004-nek adódik. (Ennyire nem lehet mellélőni. Illetve Nemerének sikerült a Neutron akció műholdvevőivel. Nem szabad rövid távú jóslatokat tenni, az Isten szerelmére!) Ebben az időkeretben a jelenetek és események időrendje teljesen összekuszálódott, annak ellenére, hogy lineáris a cselekményszövés. Azt gondolom , hogy ez nem valami stiláris trükk. Ez teljesen véletlen. Az alakok a regényben még virtuálisan sem élednek fel. Nem is csoda egy működésképtelen virtuális világban.
És, mindenekfölött, az író önreklámozó egója meredezik elő mindenhonnan. Ha feltalált valami stiláris vagy nyelvbeli újdonságot (legalábbis azt hiszi, hogy feltalált vagy meggyőződése, hogy az adott cucc egészen és páratlanul zseniális) elkezdi ismételgetni. Ha úgy gondolja, hogy az olvasó nem értette meg – elmagyarázza. (loglo – glowing logo.)
A „franchise“ szó miatt – amely még csak nem is eredeti találmány, de valósággal elkopott a sok használatban - volt egy pont, mikor majdnem feladtam a továbbolvasást.
És nem bocsáthatom meg azt a trükköt, amikor az író egy mélyértelmű bölcsességnek hangzó mondatot adott egy szereplője szájába, és pár sorral lejjebb egy második szereplő dicsérni kezdi ezt a mondatot, milyen intelligens is az első szereplő, hogy ezt meg tudta fogalmazni.
Gimme a break!
Ki is a reklámozott bölcs itten?
Egy képzeletbeli szereplő, vagy az írója?
Elég.
Megpróbálok majd megküzdeni a Gyémánttal éggel.
Meglátjuk.