Ez a régi-régi Asimov kisregény azonban úgy a legkeményebb tudomány, hogy közben a legkeményebb fantasztikum is. Úgy vezet be egy egészen eredeti és mély tudományos felvetésbe (atomfizika, kozmológia, ilyesmi...), hogy mindvégig szórakoztató és emberi marad, egyharmadában pedig megkísérli még a lehetetlent is, és megpróbál bemutatni egy tökéletesen idegen világot, biológiát, civilizációt – egy párhuzamos világegyetemben. Teszi mindezt a manapság annyira jellemző kioktató, nagyképű mindentudás nélkül, úgy, hogy az olvasót magával ragadják még a mélyebb tudományos fejtegetések is.
A regény futurológiája is hihető, valóságos, érdekes és elgondolkodtató, bár részletei ismerősek lehetnek Asimov egyéb írásaiból.
Mindemellett még van egy rétege az írásnak, legalábbis abban a kétharmadában, mely a mi barátságos világegyetemünk történéseiről számol be: egy máig is érvényes (hajaj, ma igazán) tudományszociológiai riport.
Tulajdonképpen spoilerezve sem lehet élvezhetetlenné tenni a szöveget, annál is inkább, mert a másik univerzum történésit értelmetlen is lenne elmesélni. tehát, kedvcsinálónak:
A kisregény három részre oszlik, melyeknek alcímei a Schiller Jeanne d’Arc-jából idézett egyetlen mondat (1) részei.
„Az ostobaság ellen...
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
...maguk az istenek is...
...hiábavalóan küzdenek.”
Az történet – és az első rész – alapkonfliktusa az emberiség évszázados vágyának valóra válása: 2070 táján hozzájutottunk a kimeríthetetlennek tűnő, környezetbarát energiaforráshoz. A különféle fülszövegek és ismertetők e ponton általában azt a tévképzetet keltik, hogy az energiabőség hihetetlen jólétet teremt, az emberek istenekhez hasonlatossá válnak, te és méz, szexuális szabadosság és egyéb fincsi dolgok. Ezekről szó sincs a regényben.
Annál inkább egészen hétköznapi, huszadik századi emberi konfliktusokról.
A kimeríthetetlennek tűnő energiaforrás ugyanis nem egyéb, mint a párhuzamos világegyetemek fizikai/kozmológiai alaptörvényeinek eltéréseinek megcsapolása, kijátszva ezáltal a termodinamika megmaradási elveinek adott univerzumra érvényes szigorát. Örökmozgó, he? Jól hangzik. A baj csak az, hogy a párhuzamos világegyetemek törvényszerűségei év-százmilliárdok alatt lassan kiegyenlítődnek. Nem is ez a baj. Hanem, hogy egy ifjú tudós úgy gondolja, hogy helyileg bizony ennek a folyamatnak gyorsabb lefolyású következményei vannak – hamarosan vége lesz a világnak.
És megérkeztünk a tudományszociológiai életképhez, mely rendkívül hitelesen (naná, Asimov is tudós) és bicskanyitogató valóságosan mutatja a tudomány állását. A posztdok sorsot, amikor rabszolgaként dolgozva az eredményeket a fiatal tudósnál kisszerűbb elmék fölözik le, amikor tudományos pályákat tör derékba a hierarchia önzése és rövidlátása, maga az embertelen rendszer, sőt a tudomány-gazdaság-politika összefonódása. Asimov a végsőkig vitte a parabolát: a történetben a szerencse és önmaga korlátoltságának különös kombinációja által a tudomány egyeduralkodójává emelkedett a középszerűnél is gyengébb „tudós” (a mai tömegátlag, ha érdekel az ilyesmi olvashatsz róla itt) az emberiség létét kockáztatja, csakhogy napvilágra ne kerüljön saját kisszerűsége.
Asimov természetesen megadja a megoldást a könyv harmadik részében, amelyben mellesleg egy jövőbeli Holdbéli társadalmat is bemutat. A megoldás a könyv egészéhez méltóan zseniális, egyrészt valóban az istenek sorába emeli az emberiséget, másrészt lesüllyeszti az atomi részecskénél is alacsonyabb sorba egész világegyetemünket.
Bajaim leginkábba középső részel vannak. Mint mondtam, Asimov a lehetetlenre vállalkozott, így nem is tudta teljes egészében teljesíteni a kitűzött feladatot. Az idegen univerzum kozmológiája, geológiája, biológiája hiteles és eredeti – mindössze az idegen lények sikerültek minden furcsaságuk ellenére túlságosan is antropomorfra. Ami végül is, legalábbis számomra, egyáltalán nem baj. Magam ugyanis mély érdektelenséggel és némi unalommal közelítek az efféle gondolatkísérletekhez. Egyrészt, mert úgy hiszem, hogy lehetetlen megvalósítani az ilyesmit antropomorfizálás nélkül, másrészt, ha valóban sikerülne, egyáltalán nem érdekel a tökéletesen idegen, így felfoghatatlan lények sorsa. Asimov lényei szerencsére annyira emberire sikerültek, hogy még meg is kedveltem őket, és szurkoltam nekik.
Íróilag ebben a részben található az előforduló két pici gyöngeség:
- a másik univerzumban a pozitront biztosan nem hívják pozitronnak, mert nekik az a normális, és
- biztosan nem élt Cervantes sem, hogy megalkossa Don Quijote alakját, aki a magyart a „szélmalomharc” főnévvel, az angolt pedig a „quixotic” jelzővel gazdagította. Na, ezt a jelzőt biztosan nem mondják abban a másik világban.
A könyv magyarul megjelent 1992-ben önálló kötetként a Cédrus, és 2005-ben az Asimov teljes science fiction univerzuma 6. kötetében a Szukits kiadónál .
Ja, majd elfelejtettem, egy zseni kellett mindehhez.
Jegyzetek:
(1) Az idézetet egy idő után jellemzően elkezdték Goethének tulajdonítani.
1 megjegyzés:
Csak megjegyezném, hogy a paravilág nem antivilág, szóval a pozitron ott is pozitron, az "ellentétes" anyag
Megjegyzés küldése