Kleinheincz Csilla - Város két fül között

Odo szívességéből kifolyóan olvastam egy kétszeresen is nagyszerű könyvet.

Először is, mert nagyszerű, tanulságos, mélyen emberi történetet mesél, nagyszerű tollú irónő hangján.
Olyan történetet, mely nem rágja a szájadba tanulságait, de mindenkiben otthagy valami személyre szóló üzenetet.
Személyre szólót.
Ha elolvastad és lepárlódott benned, ne is próbáld megosztani mással.
Én se teszem.
Az álmoknak ereje van.

Másodszor, mert annak ellenére nagyszerű, hogy csaknem megfullad a ráaggatott terhek alatt.

A szöveget egyrészről ugyanis átszövik a metaforák. Abból a fajtából, amely lírai környezetben esetleg ki tudja küzdeni létjogosultságát, bár többnyire ott sem. Ugyanis, bár első látásra látványos, egy kis kaparászás után többnyire üresnek, öncélúan művészieskedőnek, értelmetlennek - feleslegesnek bizonyul.

Mint ebben a szövegben, amely éppen akkor a legjobb, leg magával-ragadóbb - legművészibb, amikor ezek az üres művészieskedések hiányoznak belőle. Amikor a szerző elfelejti őket tudatosan beleerőlteni a szövegbe.

Olyan, mintha valaki egy Kutas szoborra, mely önmagában ékszer, még mindenféle más "ékeket" aggatna, úgy, hogy a szobor elveszni látszik alatta. "Ékek", melyek sokszor valódi ékszerek, sokszor csiszolatlan drágakövek - de sokszor csak üveggyöngyök, smukkok, bizsuk, kínai plasztik gagyik.

Nem tudom miért vannak, nem is igazán keresem az okát (bizonytalanság, bizonyítási vágy, etc. - vannak persze rosszabb forgatókönyvek is), mert nem ismerem személyesen az írót.

A szöveg másik terhe a tudatosság. A tanult, tudatosan alkalmazott szerkesztési elvek. Szerencsére a szerző tehetsége felülemelkedik a mesterségen, és az eredményben ez mesterkéltség csak nagyon kevéssé zavaróan jön elő. Furcsa, hogy mindezen írói "szerszámkészlet" birtokában mégis előfordul, hogy az egyik szereplővel - Evelyn - semmit sem kezd a történet, a második vonalas antagonista számára pedig a megoldás végtelenül banális.

A harmadik teher, hogy a szöveg minden hibájával és erényével egyetemben női regény. Nehogy azt gondold, hogy ezt a kifejezést bármiféle negatív értelemben használom, egyszerűen ezt a szöveget nő írta, női témában és - bármennyire is fájhat, ha ezt mondom - elsősorban női befogadó közönség számára. Amely közönség a fantasztikumban meglehetős ritka. A nőiség sajnos más módon is megjelenik a szövegben - nemcsak az ábrázolt sablon férfikarakterek (apa, támasz, jerk, pszichopata kéjgyilkos, transzexuális) léteznek ugyanis a világban. Biztosíthatom a hölgy olvasókat, ennél sokkal árnyaltabbak vagyunk, és az említett jellemvonások, s még pár tucat egyéb, általában mindegyikünkben mindenféle, olykor még időben változó arányban is megtalálható. Ugyanez a nőiesség tapasztalható időnként a metaforák, de sajnos helyenként a történet logikájában (illetve annak hiányában). De nem olyan mértékben, hogy bosszantó legyen, és egy álmokról szóló könyvben ez megbocsátható.

Melegen ajánlom mindeninek, aki érzelmekre, furfangos történetre, élvezetes nyelven megírt könyvre vágyik. Férfiaknak is!

---

Ami nem a regényhez tartozik, de kissé fölbosszantott, azok az ujjgyakorlat-novellák a kötet végén. Miért kerülhettek a könyvbe, nem tudom (Illetve létezhet pár magyarázat, de inkább ne feszegessük!). De nem találtam bennük semmit azon kívül, hogy szimpla és érdektelen stílus- és témagyakorlatok.