Szergej Lukjanyenko - Éjszakai Őrség

A Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent végre egy kötet, amely azt mondhatom, méltán viseli a gerincén a Kozmosz FANTASZTIKUS Könyvek logóját is. Egy FANTASZTIKUS könyv! Nem holmi hard science fiction, megkopott, hamis tudományával és rozsdás-bádog karaktereivel, nem cyberpunk soha be nem teljesedő, leírásuk pillanatában elavuló jóslataival és virtuális jellemeivel, nem nyúlós űropera véget nem érő, semmitmondó unalmával és kékesszürke képernyő-szereplőivel.

Nem, galambocskám, ez csak egyszerűen egy fantasztikus könyv. Amilyet évente egyszer elolvas az ember, újra és újra, hogy erőt merítsen belőle, és amire titokban, vagy kevésbé titokban, irigykedik a közepes író, de még a jó író is, tudván, hogy akárhány karaktert üt le, kevés az esélye, hogy ezt a szöveget akár csak megközelítse (és nem azért, mert a filmesek is lecsaptak rá).

Természetesen erre azért mindenképpen törekedni kell.

Fantasztikus, mert fantázia van benne, amelyet nem korlátoz a tudomány, de nemigen korlátoznak más alzsánerek írott és íratlan szabályai sem.

Éppen ez a szabadság a fantasztikus irodalom legfőbb értéke, létezésének jogalapja: hogy fantasztikus, tehát a legsarkítottabb körülmények közé helyezi az irodalom vizsgálatának tárgyát, az embert. Nincs más lehetőség: az emberi lélekre is igazak a Heinsenberg féle bizonytalansági elv következményei. Nem tudod megmérni, mert maga a mérés okozta beavatkozás hamisítja meg a mérési eredményt. Csalni kell tehát! Az egész irodalom, még a rossz irodalom is ilyen csalás. A jó irodalom sikeres csalás, a rossz sikertelen.

A fantasztikus irodalom a legnagyobb csalás, a legnagyobb sikerre van tehát lehetőség – így a legnagyobb bukásra is.

Lukjanyenkó az Éjszakai Őrséggel legnagyobb csalást engedte meg magának, a tiszta fantáziát, korlátok nélkül, illetve a maga felállította korlátok között – és nyert. Papíron, laboratóriumi körülmények között emberi életet teremtett, és a kísérlet alapján a valóságra vonatkozó, igaznak tűnő (legalábbis mai tudásunk szerint nem cáfolható) következtetéseket vont le. Kell ettől nagyszerűbb tudomány?

Természetesen csalt a csalásban is: nem egyedül vitte véghez a manővert. Mint a valós tudomány képviselői mindahányan. Óriások vállán állunk.

Lukjanyenkó olyan elődökre építhette, építette művét, mint a Sztrugackij fivérek, vagy, mint a könyv fülszövegében olvasható, Heinlein. Ezeknek az íróknak a vitathatalan mesemondói tehetségen kívül van még egy közös nevezőjük: a rendíthetetlen, bár egészen kölönböző alapokon álló erkölcs.

Az erkölcs, mely más szavakkal nem más, mint hit az emberben, embertársainkban. Ha úgy tetszik a Jóban. Legalábbis a Jó és a Gonosz egyensúlyában bennünk.

Így, bármi is történjen a regényben, a végén nem sok választás, a Jó és Rossz filozófiai vitájában nem sok válasz maradhat. Tulajdonképpen csak egy: szeretet, szerelem. Ez Lukjanyenkó válasza, nem több, nem kevesebb. Ez maradt a regény emberfeletti, de emberségüket meg nem tagadó hőseinek is. És úgy tűnik, nem is vágynak másra, nem az emberfölöttiség, hanem a maradék emberség a meghatározó számunkra. Ritka halacska a poszthumán vízözönben. Követendő példa.

A halottak feltámasztásával kezdtem. Megtörtént. Hiszen a Testvérpár egyike évek óta halott. És mégis…

És mégis, a fordítás furcsa ráncigálásai ellenére, hallottam, érezetem, hogy ők ketten, elválaszthatatlan, megkülönböztethetelen, két szólamból egyetlen harmóniává olvadt hangjukon szólnak hozzám, hogy a szövegen átüt az orosz lélek, specilálisan a Sztrugackij fivérek orosz lelke.
A meggyőződéses kommunisták lelke. Képzavar, képzavar, képzavar!

Lukjanyenkó persze nemigen titkolja ezt, nem szégyelli mestereit, nem szégyelli saját meggyőződését sem. Hogy is tehetne mást? A szöveget tehát allúziók itatják át. Kezdve a főhős nevével. Anton a fivérek egyik remekműve, a Nehéz istennek lenni főszereplőjének neve. És Anton Gorogyeckij (micsoda beszélő név!) dilemmája Anton – Esztori Rumata dilemmája. Válaszuk is megegyezik: a szerelem, a szeretet nevében cselekszenek. Explicite felbukkan a Hétfő szombaton kezdődik, a Nehéz istennek lenniből a kardját forgató Pampa báró képe…

De máshonnan felbukkan a híres háborús dal, a Várj reám, s én megjövök is utalás szintjén. De jó lenne még meghallgatni a fiatal Darvas Ivánnal… meg az örgebbel is.

Valaki azt mondta e blog egyik hozzászólásában: „Allúzióban nem ismerek tréfát.“ Badarság: az allúzió önmagában tréfa, játék az olvasóval.

És persze hódolat.

Hódolat a mestereknek. De nem behódolás. Lujanyenkónak megvan a saját stílusa, saját kifejezésmódja, mely természetesen még érni fog, mert érnie kell.

Kell, mert a szövegben vannak még bakik. Nem olyan mestere még az író a narrátorváltásnak, mint a fivérek voltak. Egyhelyütt, a második részben szinte végig amikor a Dúvad szemszögéből, de harmadik személyben mesél, olyan kifejezéseket tudást ad a szereplőnek, melyekről az nem tudhat, melyeket nem ismerhet, nem használhat. Szerencsére ezek csak néhány bekezdést érintő megingások. Még egy kisebb, egészen mellékes fegyelmezetlenséget tapasztaltam, mely talán nem is az író, hanem a fordító hibája: a pisztoly típusneve, a Dessert Eagle hol így, hol lefordítva, sivatagi sasként jelenik meg.

És máris itt vagyunk a fordításnál, mely sokat nem rontott a hatáson, de lehett volna gondosabb, magára odafigyelőbb.

Nincs szerencsém ismertni Thuróczy Gergelyt, de az a benyomásom, egy igen jó, bátor, viszont még kezdő fordító lehet. A szöveg kezdeti nyögvenyelései és fokozatos kisimulása legalábbis kezdőt sejtet. A legfőbb mulasztás, hogy miután egyenesbe jött magával, és a szöveggel, nem kezdte előlről, és tette rendbe az elejét. Túl sok ott a „holmi“, és a „mondhatni“ egymás hegyén hátán…

A legjobban zavart a szövegben, amit az erdeti szöveg hiánya, de még annak ismeretében is hiányos orosztudásom, pláne orosz nyelvtörténeti tudásom hiánya sem tenne eldönthetővé, hogy kitől ered a szöveg időnként nevetséges archaizálása, különös tekintettel a rettenetes „Setét“ kifejezésre. Ha a fordítóé, akkor a bűnös a Setét torony lehet, ha a szerzőé, akkor nem tudom, mi. Személyesen engem kissé zavar. Ennél az apróságnál is jobban zavart azonban, amikor az egyébként modern (számomra időnként feleslegesen és bántóan modern magyar tini) szlengben gondolkodó Anton romantikus archaizálásba fog saját gondolataiban. Miért?

Ezen túl viszont köszönet illeti a fordítót az egyébként kitűnő munkáért, azért, hogy a szöveg visszadja az orosz eredeti nyelvi lelkét is.

Én legalábbis köszönöm neki, hogy időgépbe ültetett és visszarepített ifjúkoromba, amikor az orosz szerzők művei nem idegen testként jelentek meg a hazai könyvkiadásban. Drukkolok, hogy megmaradjon ez a jó szokása.