Murakami Haruki – Világvége és a keményre főtt csodaország

Bennem van a hiba. Általában gyanakodva fogadom az irodalmi szenzációkat, az agyonajnározott szerzőket és köteteket. Így többnyire nem is csalódom, mert eleve várakozás nélkül tapasztalom meg, ahogy a sikerszerzők sikerkönyvei nem teljesítik be a mások által nagy igyekezettel rám oktrojálni próbált elvárásokat. Így voltam Murakami a kritika és közvélemény által legnagyobbra becsült regényével is.

Bennem van a hiba amiatt is, hogy képtelen vagyok befogadni azt a különös világlátást, mely irodalmi konvenciókon és fordításokon átszivárogva, de mindenképpen jelen van a szöveg szövedékében – mintázatában , de durva csomóiban is. Nem az én világom. Nem megy. Amikor először engedtem a kíváncsiságnak, és elolvastam a Kafka a partont, az Washingtonban történt, és a teljes értetlenséget simán a többszörös nyelvi barrier rovására írhattam. (Bár ott a kérdés, hogy akkor miért nem volt problémám Ecóval és az amerikai-angol szerzők egyikével sem?) Ezzel a kötettel együtt megvettem azt is – nekifutok még egyszer, de persze az külön történet.

Bennem van a hiba, mert általában kimondom, amit gondolok, főleg “A király mezítelen!” szituációkban. Képtelen vagyok úgy tenni, mintha érteném, ha egyszer nem értem, nem teszem magam okosabbnak, hogy ne tűnjön ki a hülyeségem, és ha a király fenséges alfelét diggleberry bozóton kívül más nem ékesítené, bizony hajlamos vagyok megtenni az egyszeri gyermek kijelentését.

Azt hiszem tehát, hogy Murakami ügyben három hibám összeadódván nemigen fussa másra tőlem, mint erre “A király mezítelen!” felkiáltásra. Természetesen az egyszeri gyermeknek nem kellett bizonyítékot szolgáltatni abban a nagyon egyszerű ügyben, nekem viszont muszáj, minthogy a mezítelenséget itt nagyon ügyesen takargatja maga az író, de még inkább a korszellem. A mágikus realizmus kritikátlan divatja. A mindenáron való eredetieskedés óhaja, s az a nem is csipetnyi, számomra tökéletesen érthetelen japán-divat..

Nem akarván az egyszeri Arany-értelmezo helyébe kerülni, kikerülöm, hogy találgassak az író szándékát illetően a szöveggel kapcsolatban, annál is inkább, mert a másik regénnyel is éppen az volt a legnagyobb bajom hogy minek is kellett megírni mivel nyilvánvalóan képtelen vagyok egy japán szerzői motivációt felfogni. Nem is szoktam okvetlenül minden írásban az IGAZÁN FONTOS, VILÁGMEVÁLTÓ MONDANIVALÓT keresni, elvégre el lehet “csak úgy” mesélni egy emberi történetet, minden különösebb hátsó szándék nélkül. Mivel a regény története számomra roppantul közhelyes, semmitmondó és felszínes, úgy gondolom, itt nem ez a helyzet, ezért inkább megkérdezem, hogy mit akar mondani ez a szöveg? Hogy van tudatalattink? Hogy ott sötét dolgok történnek? Hogy a tudatalatti befolyásolja valójában minden cselekedetünket? Hogy a szerző a lélek nélküli öröklétet ajánlja inkább a lelkes múlandóság helyett? Nem tudom…

Marad még, hogy az érdektelen, nonszensz módon abszurd, történet nélküli történet hősei a fontosak. Csodálatos vagy éppen ördögi jellemek remekbe sikerült jellemrajzokkal bemutatva az ilyenkor szokásos eljárás. Nos, erről szó sincsen. A Csodaország szál főhőse jellemtelen és jellem nélküli (Ez a jelleme neki – mit tegyek?) szószátyár szociopata karakterével szemben a Világvége szálban senkinek sincsen lelke, így – deklaráltan – jelleme sem. Olyan a regény, mint az utazási iroda által toborzott csoport – bár egy harminchat órás Budapest-Tesszaliniki buszúton a Balkán háború idején (Románia Bulgárián keresztül) több jellem és jellemrajz bukik elő, mint ebben a szövegben.

Nem akarok az egyszeri Arany-értelmező helyébe kerülni, mégis megkockáztatom, hogy a Világvége volt meg először, a Csodaország-szál csak annak szánalmasra kerekedett racionalizálási kísérlete, annyi nonszensz ötlettel, amelyek már kioltják a szöveg abszurditását, így még az se’ marad meg, hogy akként kezelve valamiféle élvezetet találjak az elolvasott 559 oldalban. Természetesen a nonszenszen nem a szövegbe szőtt fantasztikus elemeket értem (azok csupán közhelyesek), hanem a vulgárpszichologizálásnak, és vulgár-IT és egyéb vulgár-technologizálásnak azt a halmazát, mely tulajdonképpen a cselekményt adja.

Igazságtalan voltam a teljes oldalszámmal kapcsolatban: a Világvége cirka harmadannyi oldala legalább konzekvens egész, szigorúan, többnyire szerethető stílusban megírt fantasy kisregény – önmagában némi mondanivalóval is, miszerint felelősek vagyunk azért, amit megteremtünk, még ha az csupán csak saját elménkben létezik is.

Csak az a szószátyár képtelenséget, azt le lehetne választani valahogyan róla!

De nem lehet, mert – Hölgyeim és uraim! Világszám! A fejétől a farkáig öt méter, a farkától a fejéig öt méter, az összesen tíz méter! A vil-lág legnagyobb óriáskígyója, hölgyeim és uraim! – ez itten egy irodalmi kísérlet! Bizony. Párhuzamos szövegösszefűzés, egymásba szőtt, de soha össze nem kapcsolódó történetszálak – Nagy tapsot kérek, hölgyeim és uraim! Ugye még nem láttak ilyet?
Nem lehet, mert a vulgár-vulgár-vulgár Csodaország kényszeresen és erőszakosan magyarázza a Világvége gyengéd fantáziavilágát.

Nem lehet.

Pedig kellene! Kidobni a Csodaország nagyobbik felét, és csak az utolsó nyolcvan egynéhány oldalt megtartani belőle, a harmincegyedik fejezettől kezdve amikortól eltűnik a nonszensz, és a helyébe a hétköznapi abszurditás lép, a halála közeledtével a hős végre élni kezd (legalábbis jól imitálja), és a szöveg is kiegyenesedik, élvezhető lesz, eltűnik belőle a vulgár-vulgár-vulgár…

És eltűnne a közhelyes szószátyárság, mely ijesztő mértékben átjárja a Csodaország szöveget. Nem mintha a Világvége mentes lenne ilyesmitől, de abban a terjedelme folytán nem annyira nyomasztó. Ilyen például a tél közeledtének leírása a 185. oldalon. Hogyan lehet irodalmilag méltatni egy olyan regényt, mely ugyanazt az eseményt egyetlen bekezdésben, hat orbitálisan közhelyes mondatban írja le?

Az már csak a hab a tortán, hogy a derék fordító átvette a King-féle Sötét torony szánalmas magyar fordításának “setét” szóhasználatát szegény föld alatt elő lényekre. Derekas példa, hogyan terjed az ostoba silányság (szellemi sötétség) önjáró módon kicsiny, ámde baromságaiban csökönyösen következetes, sznob hazánkban. És csodálkoztam, hogy az Őrség regények fordításába is setétek kerültek?

Szóval, igazában csak az elszántak, a kihívást keresőknek, és erős idegzetűeknek ajánlom ezt a regényt. Meg lehet, mondjuk, próbálni, hogy az ember esetleg először végigolvassa a Világvége szálat önmagában az utolsó fejezet kivételével, azután a Csodaországot, és legvégül az utolsó Világvége fejezetet, hátha… Én már nem tudom ezt kipróbálni. De nem sajnálom.

Geopen Könyvkiadó, 2008. Keményfedelű, 567 oldal (utószóval). Fordította és az utószót írta: Erdős György.