2009. szeptember 27., vasárnap

Caleb Carr – A halál angyala

Még mindig nem hiszem, hogy a Carr nem pen name egy krimiíró számára, de ez valójában lényegtelen. Caleb Akárki mestere annak a zsánernek, melyet – jobb híján – történelmi krimi néven illethetnék. Ezt a zsánert, azt hiszem, nagy kedvencem, Umberto Eco indította el, legalábbis ebben a posztmodern formában a Rózsa neve volt az a regény, mely hatalmas sikerrel robban be a köztudatba.

Carr nem megy vissza időben a középkorig, „mindössze” a tizenkilencedig század utolsó évtizedéig, regényének cselekménye a mi millenniumi ünnepségeink idején játszódik, még a főhős is magyar – csak éppen a halál angyala New Yorkban szedi áldozatait, mint sorozatgyilkos. A regény tulajdonképpen a modern bűnüldözés hajnalát mutatja be, amikor a nyomozói munka kart-karba öltve fejlődött a modern lélektannal, és használni kezdte a természettudományos eredményeket a hagyományos addig-verlek-amíg-be-nem-vallod technika helyett.

Az amerikai szerencsés nép, legalábbis sorozatban volt képes választani magának szerethető, egyértelműen pozitív figurákat elnöknek. Carr történelmi tablóján még csak nem is a háttérben, ezeknek az elnököknek egyike áll: Theodore Roosevelt. Igaz, még nem elnökként, „mindössze” a New Yorki rendőrség korrupcióval és rossz hagyományokkal küszködő, reformer első embereként.
A viktoriánus prüdériától egyáltalán nem mentes, angolszász hagyománytisztelettel terhelt korabeli Észak Amerikában egy homoszexuális fiúprostituáltakat mészároló sorozatgyilkos senkit sem érdekel – Roosevelten kívül. És ez a modern gondolkodású férfiú fel is állít egy akkori mércével különös, félig illegális nyomozócsapatot a kétes hírnevű magyar pszichiáterből (Laszlo Kreizler), a kétes egzisztenciájú újságíróból (John Schuyler Moore), két zsidó származású, természettudományos eredményeket a nyomozásban használni akaró és tudó detektívből (Marcus és Lucius Isaacson), és a nyomozói álmokat dédelgető rendőrségi titkárnőből (Sara Howard). A csapatot Laszló két köztörvényes múltú szolgája egészíti ki, a fekete bőrű óriás, Cyrus Montrose, és a suhanc, Stevie Taggert. Fura társaság, meg kell hagyni! De eredményes – így, vagy úgy.
Ami tulajdonképpen nem is számítana. A lényeg az áradó mese, a textuális bőség ellenére feszes cselekmény és szerkezet, az eredeti, szerethető hősök, a pazar történelmi tabló és a doyle-i hangulatot visszaadó nyelvezet.
Az E1 múlt idő indokolt mind a történet, mind a szó szerint: az újságíró narrál. Különösen a folytatás fényében ez kiváló választás, kitűnő lehetőséget ad a bepillantásra egy önmagáról meglehetősen jó véleménynel bíró férfiú lelkébe.

A fordítás csupán egy mondat (103. oldal) erejéig bicsaklik, ott ugyan nagyon, a mondat köszönő viszonyvban sincs egyetlen nyelvvel sem, különösen nem a magyarral, de ez csupán kis szerkesztési hiba. Egyébként meglehetősen jól visszaadja a korabeli atmoszférát nyelvi szinten is. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobban, de nem ismerem az eredetit.

A könyv valójában letehetetlen. Aki szereti a krimit vagy a történelmet, esetleg mindkettőt, annak telitalálat. És rohan elolvasni a folytatást, A sötétség angyalát, mely szintén megjelent magyarul.

Agave Kiadó, 2007. puhafedelű. 517 oldal. Fordította Falvay Dóra


3 megjegyzés:

csz írta...

A Lehane krimit olvastad már?

Elnézést, sajnos nem tudtam elmenni a Justitia bemutatóra, nem éreztem jól magam.

Balfrász írta...

Legalább nem rontottad a nemek arányát...!
Csak nem flu?

Lehane-t mindketten elolvastuk, és nem értjük... Majd arról is írok.

csz írta...

Kíváncsian várom!

(Remélem nem influenza. Aznap végigaludtam a délutánt és az éjszakát, azóta lábon hordom ki)

Újoncot küldjem postán?