Két, genetikailag dravida származású magyar állampolgár kerékpározik egy bizonytalan tulajdonviszonyú tandembiciklin. Lejtőhöz érnek, nincs fék, a bicikli gyorsulni kezd, az elől tekerő megijed, kiabálni kezd:
– Kontrázz, Gazsí!
– Uca, uca, uca!
Miközben ezt a hm, "regényt"(1)olvastam, folyton a hátul tekerő nyomorult járt az eszemben: valamit bizonyára én is nagyon félreértek ebben a nagy gyorsulásban.
"Uca, uca, uca!"
A blogban már elsírtam panaszaimat, most tehát szikáran és tudományosan kellene elemezni, honnan is származik ez az érzés. Hiszen ezt a könyvet széles körben méltatják(2). Bizonyára bennem van a hiba.
Elavultam, neocortexem veszélyesen túlhaladott, upgradelni rendszeresen elfelejtek, számítási kapacitásom elenyésző, sávszélességem nevetséges, halálos memek fertőzik folyamatosan a nedveremet(3)...
Elégtelenek a receptoraim a közelgő szingularitást érzékésére.
Aztán megnéztem közelebbről néhány méltatást és egy páratlanujjú patás végtagja kezdett kibontakozni a kognitív bizonytalanságból. A méltatások a kulturális konvenciók fázisterében közös nullpont felé konvergálnak: úgy tűnik, egyetlen pre-poszthumán főemlős sem képes a textuális kontexus helyes interpretációjára. De elégtelen emocionális öntudatuk révén ezt vagy nem ismerik el, vagy nem merik deklarálni, hogy az interpretáció ab initio lehetetlen, mivel a szemantikus techno-orgiában burjánzó mondatok pszichohistórai analízisének(4) eredménye zérus: az uralkodó mode-ális állapotvektora nulla vagy még inkább negatív értékű.
Na, én kimondom, mielőtt ez a stílus levakarhatatlanul rám ragad.
Madames et monsieurs! Meine Damen und Herren! Ladies and Gentlemen! Hölgyeim és uraim!
Én bizony nem értem!
Mert a király mezítelen! De teljesen.
Túlzó vélemény? Meglehet.
Meglehet, azért ilyen gyászos az egész, mert angolul olvastam, és az olvasás lendületét minduntalan megtörte, hogy percekig kellett adott mondatokon, kifejezéseken töprengeni, sokszor a Hálón utánakeresni. És aztán rájönni, hogy az egész többnyire csak maszlag.
Nem akarlak terhelni az értelmetlen maszlag bemutatásával ebben a szövegben. Ha kíváncsi vagy, mire gondolok, az értelmetlenségek gyöngykoszorúját és fordításukat megtalálod itt. A "regény", miután valószínűleg rendesen eladtak belőle a következő könyv promóciójaként Creative Commonssá vált. Ami egyébként dicséretes, letöltheted emitt. Csupán egyetlen példa, amelyet ott nem találsz meg: miért kell emberi lényeknek időegységként a másodpercet használni? Hogy az író nagyon trendi módon kilo-, mega- és gigasecundumokban adhassa meg a történések között eltelt időt és ezáltal is még zseniálisabbnak látszódjon. Mellesleg, ha számítógép vagy, a másodperc kissé hosszú időtartam az órajeledhez képest...
Egyébként is, mire magyarul olvasod, és szerencséd van, a reménybeli fordító már értelmet próbált adni a dolgoknak és nem kell küszködnöd a szemantikai zűrzavarral. Vagy, de erre gondolni sem merek, ha nincs szerencséd, le-tükörfordította a semmit, vagy még azt se, egyszerűen áttette az angol kifejezéseket, mert olyan jól hangzanak.
A "regényre" mint irodalmi anyagra, két dolog nyomta rá erősen a bélyegét.
Az első, mint oly sokszor előfordul, a szerző egója. Stross egyszerűen felsőbbrendű(5), mindent jobban tud, sokszor még önmagánál is, és bölcsességét, műveltségét, olvasottságát vérbeli posztmodern szerzőként igyekszik megosztani veled. A méltatások kiemelik, hogy mennyi ötlet sziporkázik fel a könyvben. Ez igaz. A baj, hogy az ötletek többnyire értelmetlenek, szemantikai töltelékek, vagy jól hangzó áltudományos eszmefuttatások. (Lásd maszlag.) Vagy, mint az egész könyv alapötlete,
a(z információ)technológiai fejlődés követhetetlen gyorsulása, a szingularitás, egyáltalán nem eredetiek(6). Az egyik méltatás kiemelte, hogy a regény nem annyira
történetekben és karakterekben, mint inkább eszmefuttatásokban erős(7). Az erőteljes írói én - legalábbis számomra - másféle gyengeséget is jelent: felülről, a zseni szemszögéből szemléli és tálalja az eseményeket, és ezzel egyfajta fölényes, gúnyos mázzal vonja be a történetet. Amely még inkább felerősíti a könyv paródia jellegét, számomra tökéletesen idézőjelbe teszi az egészet.
Másodikként, de ugyanakkora hatással a mű keletkezési, és megjelenési körülményei. A későbbi regény novellafüzérként, fejezetenként jelent meg az Asimov’s magazinban 2001. és 2004. között. Ennek megfelelően a szöveg sokszor redundáns, mivel a több hónapos késéssel megjelenő folytatásokban sok mindent érthetővé kell tenni, meg kell magyarázni annak az olvasónak is, aki az előzmények nélkül találkozik a „novellával”. Ez a redundancia, a regénnyé gyúrás után nagyon sokszor zavaró, érthetetlen, hogy miért nem ért volna meg egy kis munkát ezek kigyomlálása a szövegből.
Mindezek után, mint ahogy a blogban leírtam, nem tudom másképpen értelmezni az egészet, mint egy – számomra legalábbis – rosszul sikerült paródiát. Paródiáját a posztmodernnek, paródiáját a cyberpunknak, paródiáját magának a regény-alapkonfliktusának, paródiáját a technológiai fejlődésnek.
Hogy miért tartom rosszul sikerült paródiának? Egyáltalán nem azért, mert nem fogom fel az iróniáját, nem fogom fel parabolikus jóslat jellegét. Azért nem vagyok képes még jól sikerült paródiának sem felfogni, mert mindenestül taszít a humora. Ez a felsőbbséges, felsőbbrendű, lekezelő, bennfentes-összekacsintó humor(8), mely többnyire az első-másodéves felsőoktatási-kollégisták sajátja.
Voltál már olyan összeszokott társaságban, ahol senkit sem ismersz? Ugye milyen kínos, hogy semmit sem értesz az összecsiszolódott tréfákból? Az utalásokból. Mintha más nyelven beszélnének...
Igen, ez a fajta humor még inkább hozzájárul az érthetetlenséghez.
A történet maga számomra nem több unalomig ismert sci-fi klisék halmazánál, a karakterek pedig valahogy nem igazán élnek. Jó családregényhez illően valódi főszereplő nincs, a főbb szereplők generációnként váltják egymást, de csak egyetlen fejezetben éled fel átmenetileg egyetlen szereplő, a család második generációjában Amber, Manfred Macx tinédzserlánya, de ő is hamarosan belemerevedik a zseni pózába. A harmadik generáció tagjaiban pedig még annyi szín sincs, mint az első kettőben volt.
De nemcsak élettelenek a szereplők, hanem szerethetetlenek is. Mit kezdjek Manfred Macx-szal, akinek ifjúkorában még reggeli előtt legalább három új ötlete és egy erekciója van, de aki az adatszemüvege nélkül szánalmas idióta? Aki képtelen előre látni, hogy az általa kierőszakolt szingularitás az emberiség végét jelenti, vagy ha esetleg előre is látná, nem érdekli, mert tökéletes kamasz módjára tökéletesen felelőtlen. (És kár az egészet a macskára fogni, Charles!) Aki mélységesen megsértődik, hogy a történések túlfutottak rajta és poszthumán galambrajként tölt el jó néhány évet. Vagy mit kezdjek irányítás-mániás volt feleségével, Pamelával, aki képtelen normális szexre, erőszakkal rabol spermát az elkábított Macx-tól, és az aktus után pillanatragasztóval ragasztja össze szeméremajkait, hogy az értékes nedű ki ne folyjon? (Mellesleg, megint egy orbitális (öncenzúra)-ság, minden hülye tudja, hogy a pillanatragasztó szahart sem ér nedves felületeken, de még ha érne is, aki csak egyszer is összeragasztotta véletlenül az ujjait, az még percverzióként sem kenné arra az idegekkel oly gazdagon beszőtt helyre.) Macx tinilánya is csak addig szerethető, amíg elő nem bújik belőle az író zsenije, hogy attól kezdve csak fölényes szónoklatokban legyen képes kifejezni magát. Egyáltalán, ezek a hősök idegesítően képtelenek hibázni, de ha hibáznak is, egy pillanat alatt helyrehozzák hibáikat, annyira zseniálisak. Mindenre azonnal van megoldásuk... A harmadik generáció, Sirhan, már egészen emberi pipogyaságában, de itt a már említett négylábú másik oldalára kerültünk: ez az alak egyszerűen még mindenható implantjaival is idióta.
Nem tudom magamévá tenni a mű filozófiáját sem. Egyszerűen mert az úgynevezett poszt vagy transzhumán éra szereplői nem emberek, semmi közöm hozzájuk, nem is érdekelnek, másrészt, még ha a fejlődés ilyen irányba is menne, az emberség eldobása (akár még halhatatlanná válás árán is egy mesterséges valóságban) számomra nem megfizethető ár.
Harmadrészt azért sem tudom elfogadni ezt a fajta fejlődési víziót, mivel már a három alapfelvetés melyekre épül nem egyéb, mint ostoba és nagyképű leegyszerűsítés. Bár a hibát legalábbis két esetben nem Stross, hanem az akceleráció-elmélet kiagyalója követte el először(6).
Nem tudom nem ostobaságnak nevezni az értelem=számítókapacitás(műveletvégző sebesség) leegyszerűsítést, és mindent, amely ebből a leegyszerűsítésből fakad, a (6) jegyzetben található linkben pedig megláthatod Kurtzweil gyorsulás-elméletének sebezhető pontját. Nem tudom elfogadni azt az ostobaságot, hogy az emberi értelem belezsúfolható lenne egy ún. állapotvektorba, melyet a neuronok hálózatának és állapotainak feltérképezésével kapnak. A neuronok ugyanis nem digitális automaták, nem igen-nem logika szerint működnek. Az agynak nevezett hálózati szerkezetben pedig még inkább nem. És sejtszinten bizony ott lapul minden digitális automata mumusa, a véletlen.
Láthatóan az alapkonfliktusból következő végkifejlettel sem tudott mit kezdeni a szerző. Ugyan úgy látszik, mintha ábrázolta volna kialakuló poszthumán gondolkodási mintákkal, de valójában meg sem kísérelte ezt. Megjegyzem, bölcsen, véleményem szerint ez ab ovo lehetetlen. Mintha egy valóban idegen értelmet próbálnánk antropomorfizálás nélkül ábrázolni. Nem tudott mit kezdeni a kialakított poszthumán érával, ezért aztán vissza-bioformálta uploadolt hőseit, hogy legyen miről írnia. És a regény utolsó harmadában ezek a poszt-poszthumán hősök cselekedeteikkel negálják mindazt, amelynek létrehozásában olyan lelkesen részt vettek, hogy visszatérjenek a hagyományos emberi értékrendhez.
Strossnak, hogy eljusson erre a következtetésre, komputronizálnia kellett az egész naprendszert, és ki kellett irtani a teljes emberiséget. Mindehhez csak gratulálni tudok...
Látványos, de kissé átgondolatlan a komputrónium/gondolkodó anyag/Matrjoska-agy(9) kialakulásának leírása is. Nem állítom, hogy mindez elvileg lehetetlen, de a számítókapacitás atomi nagyságrendre történő zsugorítása felvet bizonyos, elsősorban interpretációs és energetikai kérdéseket. Az atomkomputáció eredményeinek leolvasása magánál a komputernél nagyobb berendezést kíván: akkor mire is jó az egész eszeveszett miniatürizálás? Hasonlóan, az energiáját Stross Naprendszer méretű Matrjoska-agya a Nap közvetlen sugárzásából nyeri. Atomi méretekben gondolkodva ez azt jeleni, hogy az atomkomputert vagy elsöpri a sugárnyomás, vagy a Napba szippantja a csillag gravitációja. Vagy – megintcsak építünk egy az atomkomputernél nagyobb berendezést, mely pályán tartja/energetizálja piciny számítógépünket. Nem is beszélve arról, hogy mit művel az atomi méretű komputerekkel az űr kemény gamma-sugárzása.
Nem kívánom elemezni valamennyi technológiai baklövést (na jó, nagyvonalú technológiai jóslat), mely előfordul a könyvben. Általában igaz azonban, hogy a technológiák nincsenek egyensúlyban egymással. A komputrónium kialakulásakor használt anyagátalakítási és információs technológiák kissé nevetséges fényben tüntetik fel azt, hogy a gravitációval az ezeket használó emberiség nem tud mit kezdeni. Miközben léteznek a Bose-Einstein kondenzátumból tetszőleges anyagot/tárgyat előállítani tudó anyag-másológépek, kvantum-összefonódáson alapuló információtechnológia (tekintsünk el attól, hogy az anyag-másológépek energiaellátását meglehetős nagyvonalúan intézte el a szerző, és ugyancsak nagyvonalúan megfeledkezett a kvantum-összefonódás megmaradási elveiről), az űrállomásokon pörgéssel állítják elő a mesterséges tömegvonzást, a Szaturnus felszínén lebegő szigetek pedig hőlégballonokon úsznak (remélem egyeseknek visszaköszön az Elveszett rakéta).
Be kell, hogy valljam, hogy az utolsó oldalakon feltűnik egy eredeti, és értékes gondolat, de megtalálásának örömét meghagyom neked.
Mókás, hogy, miként a mesében az igazságot egy kisgyerek mondja ki, a regény végén a megoldást egy kisfiú találja meg.
Bár Stross mindenképpen szereti a macskákat, ez nem elég, hogy én megszeressem ezt a könyvét. Viszont tiszta szívvel ajánlom minden ún. hard SF rajongónak. Nem fognak csalódni. Csak egy kicsikét hunyorítani kell olvasás közben és kerülni az ellenfényt. Bizonyos megvilágításban a mezítelenség akár még túlöltözöttségnek is tűnhet.
Végül a jegyzetek előtt egy kis Accelerandó kabbalisztika/ingyenes recept kezdő íróknak ahhoz, hogy hogyan írjanak sikeres science fiction műveket:
A Creative Commons hozzáférhetőség miatt végeztem egy kis statisztikai elemzést a kéziraton.
144319 szó. Ennek 28%-át a nevek, névelők, névmások, gyakori kötő- és előljárószók teszik ki.
Közel egy százalékát viszont harminchárom varázsszó. Ha egy oldalon átlagosan 300 szót feltételezünk, akkor ez azt jelenti, hogy három a varázsszavak közül biztosan előfordul minden oldalon. Nem unalmas?
És itt megadom ezen varázsszavakat, melyek abundáns használatával garantált sikert érhetsz el írónként a kortárs sci-fi könyvpiacon:
posthuman; metahuman; ortohuman; augmented human; obsolete; singularity; nano-; metacortex; exocortex; bandwith; cognitive; comput-; Matrioschka brain; Turing-; dumb matter; technology; twenty-first century; ghost mint személyiség kiterjesztés; info-; upload; economy; economics; computronium; accelerat-; bailiff; lawsuit; corporat-; company; limited liability; meme; soft-, hard- vagy wetware;
vagyis:
poszthumán, metahumán, ortohumán, feljavított ember, elavult, szingularitás, nano-, metakortex, exokortex, sávszélesség, kognitív, számítás-, Matrjoska-agy, Turing-, buta anyag, technológia, huszonegyedik század, kísértet, info-, upload, gazdaság, gazdasági forma, komputrónium, gyorsul- (bármilyen szóösszetételben), végrehajtó/per, vállalati, vállalat, korlátolt felelősségű (társaság), meme, szoft-, hard- vagy nedver.
Jegyzetek.
(1) Nem vagyok benne biztos, hogy egy ennyire laza és redundás novellafüzér tekinthető-e regénynek.
(2) „Stross gonzo techno-spekulációi elavultá teszik a hallucinogéneket” „Stross sistereg az ötletektől... furcsa és mulatságos, valamint reagálásra késztető és elgondolkodtató” „Stross állandóan az értelmezhetetlenségbe való omlás határán lovagol az ötletek és információk hullámain, de sohasem válik (értelmezhetelenné)” „minden fejezetben épp olyan frappáns cselekmény valósul meg, mint egy jó programfeltörés, és az egész olyasvalamit ad ki, amely arra késztet bennünket, hogy megkérdezzük: Hogy is volt ez?” „Az Accelerando a Stross-gagyogás végtelen áramaként íródott. Ha arra akarunk példát találni, hogy a science fiction valami különálló, egészen különböző irodalmi forma, az Accelerando az a könyv, amelyet tanulmányozni kell” stb.
(3) wetware. Minden szerénység nélkül állítom, hogy erre a nedver-nél jobbat magyarul nem lehet kitalálni. :-) Creativ Common-ként ingyen és bérmentve átadom a jövendőbeli fordítónak.
(4) Az egyik kedvenc jelentem az Alapítványból, amikor azt a bizonyos hosszadalmas szerződést pszichohistóriai analízisnek vetik alá, és eredményül üres lapot kapnak.
(5) A vége felé erre már maga is rájön, vagy beszóltak neki, mert Manfrédot egyszer csak minden átmenet nélkül elitistának bélyegzi.
(6) Ray Kurzweil szintén a világ egyik legokosabb embere. A számítástechnika nagy fejlesztője és a technológiai szingularitás apostola. Futurológus, és a techno-megszállottak egyik élő guruja.
Szingularitás függvényének egy szellemes cáfolata látható itt.
És a jó Ray magyarázkodása a cikk végén egyszerűen szánalmas. A cikkíró ugyanis nem oda húzta az értéket, ahol azok értelmetlenek.
(7) Röhejes, de a tudós nevével fémjelzett magazin, az Asimov’s publikációs politikája legalábbis 2004/2005-ben olyan volt, mely inkább a történet és karakter orientált művek megjelentetésére helyezte a hangsúly. Ehhez képest az Accelerando...
(8) Ilyenek, mint
"Európa, történetében először, békés politikai unióra lépett: ezt a példa nélküli helyzetet arra használják, hogy (jogilag) harmonizálják a banánok görbületét."
vagy,
"A NASA még mindig nem küldött embert a Holdra."
Muhahaha bruhaha! Röhögöm halálra magam!
(9) A Matrjoska-agy a Nap energiájából „táplálkozó”, azt gömbszerű rétegekben körülvevő nanokomputerek összesége, melyeknek minden külsőbb rétege az egyel beljebb levő réteg hulladékhőjét hasznosítja. A gravitáció-sugárnyomás problémát már említettem, már csak a méretekből adódó informácóterjedési sebesség csípheti a az ember szemét. Stross ezt nagyvonalúan kvantum összefonódással látszott megoldani. (De akkor meg ott vannak azok a fránya megmaradási törvények...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése