A méltatás végül is igaznak bizonyult. Baxter valóban a legtehetségesebb Clarke együttműködői közül, és ez meglátszik a könyvön.
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
Azt hiszem csakúgy, mint a Gibson könyvet kiadni elsőként, ugyanúgy telitalálat a Génszimfónia hibáját ezzel a kötettel korrigálni. Klasszikus science fiction, a nagy hőskort idézi, mégis van benne a kortárts nagyotmondó fantasztikum érzetéből is.
A páros mindkét tagja azt adta, amiben a legjobb. Clarke nagyjából a nevét és ötleteket, bár azért néhány helyen megmutakozik írói jelenléte is (olyankor mintha a legjobb régi novellaíró formáját hozná). Baxter viszont azt adta, amit a Júdeai Nemzeti Front oly szépen eltagadott előszörre a rómaiaktól: nagyjából minden egyebet - ami fontos egy könyvben.
Nüansznyi butaságokat és pár oldalnyi felesleges és értelmetlen húreleméleti eszmefuttatást leszámítva a könyv egy tökéletes science fiction kalandregény. Nagyobb ígéretekkel, mint amelyeket végül teljesíteni tudott, de legalább nem próbál bolondot csinálni az olvasóból, és végig, szinte az utolsó betűig szórakoztató maradt.
Irodalmilag nem magasiskola, nincs nyelvi sziporkázás, szolíd, kikezdhetelen irodalmi iparosmunka vagyon, zökkenők nélküli történetvezetéssel, általában élő, szerethető, bár sokszor egysíkú és papírszagú jellemekkel, melyekből éppen annyi van, hogy nem lesz tőlük áttekintehetetlen és nehezen követhető a történet. És a történet szálaival is éppen ez a helyzet, pontosan annyi van belőlük, amennyit az olvasó - és valószínűleg a szerzők is - erőlködés nélkül kezelni tud, de épp elég ahhoz, hogy felfűszerezze a cselekményt.
A leíró részek - az Élet és Tudomány részleteket kivéve - nem tolakodóak, egyensúlyban vannak a szöveggel. Egészen kivételesen szép a Föld leírás az űrből. És megfelelően tömör.
Amikor ritkán előkerül Clarke, ahhoz a témához nyúl, amelyben leginkább otthon van: a hit/vallás és a jövő összefüggéseit analizálja. Nem olyan brilliáns kérdésekkel, mint a RámaII-ben, de az átlagnál sokkal jobban.
Nem mindig sikerült viszont a figurákhoz illő nyelvezetet megtalálni. A Polgárháború utáni Amerikából származó alak, Josh, például folyamatosan túlságosan is huszadik század végi nyelvezetet használ. A viktoriánus angol főszereplőnél ugyebár könnyebb dolguk volt (mosoly), de még itt sem sikerült végig elhitetni, hogy Ruddy az, aki.
Nem tudom, hogy szerénységből, az erőkkel való józan számításból, vagy egyszerű, kétkezi lustaságból maradt el a viktoriánus időktől régebbről származó szereplők esetében az eleven jellem- és kulturrajz, a nyelvi lehetőségek kihasználása. Lehetséges, hogy felmérték, túlságosan nagy az időeltérés, túl sok a hibalehetőség...
Mert, mint a címből és valószínűleg a fülszövegből is kiderül, ez a regény a téma egyik fő motívumával játszik: az idővel. Méghozzá nagyban. Bolygóméretekben.
Nem mondthatnám, hogy kihasználtak a témában, az ötlet méretében rejlő minden lehetőséget, s még amibe belekezdtek, azt sem fejezték be méltóan, de ez csak azután lett zavaró, miután végeztem a könyvvel. Az tehát mindenképpen a regény javára írható, hogy tovább - vagy inkább előregondolkodásra (a hetvenedik oldaltól kíváncsian vártam, mit hoznak ki majd a saját maguk által felállított helyzetekből a szerzők) késztetett.
Ennyi talán elég is a dícséretből. Viszont annak ellenére, ami ezután következik, mindenkinek, aki szereti a klasszikus sci-fit, melegen ajánlom a könyvet. Akik tehát maguk akarják levadászni a hibákat, és nem akarnak semmiféle spoilert, itt hagyják abba, és ne kövesék a következő linket:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése