2009. március 17., kedd

Stefan Brijs – Angyalgyár

A Tescóban vettem, véletlenül belebotolva. Valószínűleg a kiadás is véletlen volt: elképzelem, hogy a kiadó valami sikerest, belgát és divattémát keresve rábukkant erre a hazájában sikeresnek, irodalmi szenzációnak (botránynak?) mondott könyvre. Megtalálták, bár a keresőkifejezés első szavát nemigen értem: tudniillik, mitől és hol volt sikeres ez a regény?*
A divattéma adott: ember klónozás, az alapötlet annyiban újszerű, hogy a kísérlet idejét akkorra teszi, a nyolcvanas évekre, amikor elvileg minden tudás és eszköz már rendelkezésre állt, de valamiért igazán még sem a közvélemény, sem a média, sem maga tudomány nem mozdult rá a kérdésre. Ebből az alapfelvetésből simán kihozható lett volna egy jó crichtoni sci-fi sőt, talán még valami jobb is – ahogyan egyeseknek sikerült is jóval korábban.
Talán az a baj, hogy ez a regény nem akarja vállalni a fantasztikumot, nem akarja vállalni hogy 1984-be (hehe, mosoda allúzió!) helyezve a klónozás tisztán fantáziaelem, mely MELLÉ fel lehet építeni egy jól megkonstruált lélektani történetet, de melyből a lélektani elem körítéseként, realizmusként felfogva csak a zseni képes közepesnél jobb eredményt produkálni. Brijs pedig nem zseni.
Pedig még a mondott lélektani elem is parádés lehetőségeket rejt magában, hiszen az Istennel birkózás tragédiáját és komikumát külön-külön vagy akár egyszerre sokan, sokkal jobb eredménnyel kihasználták zsánerben vagy azon kívül egyaránt.
Brijs regényének alapfeltevése, hogy a főhős, Hoppe doktor fordított vallási fanatikusként (őrület), Istennel versengve kezd bele klónozási kísérleteibe****. Ebből a felállásból azt lehetne mondani, hogy a kudarcba fordult kísérlet bemutatása ennek a versenynek a kilátástalanságán keresztül vallásos intés, parabola arról, hogy ember ne kontárkodjon bele Isten munkájába, de…
De Hoppe motivációinak bemutatása eléggé elnagyolt, és jobbára kimerül a lebegtetett autizmus, az elutasító szülők, és főként a katolikus nevelőintézetekben eltöltött gyermekkor szörnyűségekben bővelkedő leírásában, és leginkább az ezredforduló környékén divatos katolikusgyalázás szintjére süllyeszti a könyvet.
De a regény legvége azt sugallja, hogy a verseny nem ért véget, és Isten vesztésre áll.
Egyszóval, a regény hitről és vallásról szóló üzenete meglehetősen kétséges és zavaros.
Csakúgy, mint az ember klónozás etikájának nem valláserkölcsi megközelítése is a szövegben. Ebben a kérdésben az író szereplőin és/vagy a narrátoron keresztül gyakorlatilag nem foglal állást. Úgy tűnik etikai alapon nem utasítja azt el, vagy inkább etikai megfontolásokkal nem is közelít a kérdéshez. A legfontosabb ebből a szempontból Hoppe doktor kutatóintézeti főnökének “álláspontja”, vagyis a kísérlet etikáját csak mint tudománymódszertani kérdést vizsgálja, azaz nem a kísérlet tágabb erkölcsi problémái érdeklik, hanem, hogy a kísérlet eredménye hamisítás vagy valóságos eredmény. Bár a természettudósok körében sokan vannak, akik a kutatás és a tudomány etikai problémáit hasonló nagyvonalúsággal kezelik (vagyis nem kezelik) ez az ábrázolás (a regény egyik tudósa elmebeteg, a másik gátlástalan karrierista) inkább elnagyolt, hamis és szenzációhajhász tömegmédia-megközelítés, mint hitelesnek mondható kép.
Nyilván, hogy ennyire semákban gondolkodó és szenzációra/divattémára hangolt szerzőtől túlságosan nagy irodalmi teljesítmény sem várható – és nem is találtam kiemelkedő teljesítményre a szövegben, sem a szerkezet, sem a történetformálás és a jellemábrázolás, sem a nyelv tekintetében.
A szerkezet tökéletesen aránytalan és széteső, mint a főhős klónjai: a regény első könyve (harmada) Hoppe doktor klónozási kísérlete “eredményének” éveit mutatja be a mához közelítve, majd a második könyv teljes egészében a klónozás előzményeit és Hoppe életútját (születéstől a jelenig) mutatja be, hol lineárisan, hol ötletszerű sorrendben, mely öteletszerűség nem flashbackezés, hanem inkább az író fegyelmezetlen csapongásának következménye. A harmadik könyv végül visszatér a jelenbe, majd az utolsó oldalakon előrevetíti a jövőt (mely a szöveg megírásakor múlt), nyitva hagyva a folytatás lehetőségét (Mely reményeim szerint nem következett/zik be.). Ebben a szerkezetben a harmadik személyű, omniscient-omnipresent narrátor olyan írói eszközökkel él, melyek használatától Lem már 1969-ben óvott, és melyet a tudományos fantasztikus irodalom egyik jellemző irodalmi hibájaként hozott föl. Nevezetesen a bűnügyi regény szerű elemeket, titokzatoskodást, homályos utalásokat, az olvasó nyomozásszerű bevezetését az eseményekbe és hátterükbe nota bene, még gyilkosságot is. Személyes véleményem, hogy ezzel nem is lenne önmagában baj, ha következetesen és a krimi klasszikus és modern szabályai szerint alkalmazzuk. Brijs azonban már a könyv közepére fellebbenti a fátylat, és attól kezdve a magyarázó narrátor elemzései még azt a csekélyke izgalmat is elveszik a szövegből, mely addig kísérte.
Mert a történet maga már-már unalmas, tökéletesen kiszámítható és teljességgel a narrátor alá rendelt, így aztán igen kevés szereplő kel benne életre, még a főszereplő sem, már ha Hoppe doktort főszereplőnek nevezhetjük. A regényben ugyanis a narrátor kénye-kedve szerint lépnek elő szereplők pszeudofőhőssé, hogy mire elfogadnjuk/megszokjuk őket annak, szépen eltűnjenek vagy visszasüllyedjenek a többiek szürkeségébe. Én személy szerint a nevelőnőt tekinteném inkább annak, mint az elegyetlen sematikusan, de legalább árnyaltan ábrázolt szereplőt.
Nem tudom, hogy a belga irodalom általában miféle nyelvi eredetiséggel bír, ha léteznek is ilyen törekvések e kötet írója nyilvánvalóan nem csatlakozott hozzájuk. A szöveget valahová a tizenkilencedik és huszadik század közepére helyezném – ha közben megfeledkezem arról, hogy miféle művészeti/nyelvi lelemények születtek az alatt a száz év alatt. Ha szöveget valamiért mindenképpen a modernséggel akarnám kapcsolatba hozni, a poszt- helyett mindképpen a pre- előtagot használnám. De nem akarom.
Számomra az egyedüli olvasási élvezetet a kis belga falu lakóinak ábrázolása hozta, de itt is kétségeim vannak afelől, hogy a nyolcvanas évek belga falusi lakossága ugyanazon a szellemi-kulturális és szociokulturális színvonalon lett volna, mint a kortárs magyar falvak lakói. Sőt!*****
Szóval, akit a kérdés (mármint a klónozás) érdekel, az nyugodtan olvassa el. Ha el akarod kerülni, könnyű felismerni: fertelmes, semmitmondó, ugyanakkor vizuális gusztustalanságot árasztó borítóba sikerült belenyomni.

Európa-Alexandra Kiadó, 2008, keményfedelű, 436 oldal.

Jegyzetek:

* Az Európa-Alexandra kiadó kötetei nem jellemzően tűnnek fel a Tesco polcain. Ez a kötet 2008-os kiadás 2009-ben. Nyilvánvalóan nem fogy valami jól.** Vagy eleve a Tesco célközönségének szánták. (Aki én vagyok: jaj nekem!) Még a Libriben is láttam belőle, ami vagy azt jelenti, hogy a Leső harcsa kibékült a vetélytárssal, vagy az Európa kiszakadt az Alexandrábó. Mi lenne jobb
** Mellesleg remélem, hogy végre ez lesz a sorsa, mármint a hipermarketek, a Diagnózisnak is. Úgy viszonylag nehéz könyvet eladni, ha nincs a boltokban. A Tesco legalább bolt. Vannak polcai.***
*** Ha Nemzet Csalogányának “80%-os hazai termék arányt a boltokba!” buzgalma a könyvekre is igaz lenne, hajh! itt lenne a Kánaán!
**** Ez az alapgondolat eredendően hibás. A mai biológia tudásunkkal legfeljebb Isten művének lemásolására vagyunk képesek, ráadásul “hozott szalonnával”. A valódi verseny az lenne, ha teljesen más szén-víz biokémiával, horribile dictu egészen más alapelem és oldószer alapon hoznánk létre életet. From the scratch.
***** A francia aforizmagyűjtemény illusztrálása közben érdekes felfedezés volt, hogy a franciák a belgákat egyöntetűen szellemileg elmaradottaknak tartják. Mondjuk, az egyik legismertebb belgának, Jean-Claude van Damme-nak az eszmetörténet által nem igazán jegyzett bemondásai alapján ez akár jogos is lehet. Az aforizmagyűjtemény számomra egyik legkedvesebb darabja egy állítólagos brüsszeli apróhirdetés: “Parketta fényezést vállalok. Házhoz megyek.” Na, ezen a szinten vannak a regénybeli falu lakói. Pont azokén, akik amnfred von Richthofent ki akarták ásni a sírjából – ausztrál katonáknak kellet őrizni a temetőt. Vagy tekinthetjük a Calvairt, azt a belga horrort, mely az amerikai anya/gyerek/testvér/kecske/birka/ disznó/kutyabaszós, beltenyészett redneck, illetve texmex horrfilmek érdekes és élvezetes(sebb) európai változata.
Összeesküvés elmélet pártiaknak ez után csak az a két kérdés marad: Véletlenül lett-e Brüsszel Európa közigazgatási központja? És: Csodálkozunk, ha ide jutottunk?
Természetesen ez a jegyzetpont csak vicc, a belga sörök pedig a legjobbak között vannak a világon!

2 megjegyzés:

Dóra Nagy írta...

Egyáltalán nem értek egyet ezzel az értékeléssel. Szerintem ez a könyv zseniális. Maga a felépítés is. Az első harmad valóban kicsit vontatott, de ahogy utána kitér a múltra, az indokokra az író, értelmet nyer minden. Maga a szemszög, amiből megmutatja a vallást, klónozást, egy őrült, tévképzetekkel bíró zseni, aki valójában jót akar. Legalábbis sajátos módon ítéli meg a jót és rosszat, szintén nagyon egyedi. Előttem már jellemezték ezt a könyvet egy nagyon helytálló mondattal: a gondolkodó ember könyve. Én biztos, hogy még elfogom olvasni máskor is :)

balfrasz írta...

Csak azért válaszolok, mert némi provokációt érzek itten, mintha én nem lennék gondolkodó ember, merthogy nem fogtam föl e mű nagyságát.
Bizonyára nem vagyok.
De emlékező igen, és emlékszem egy szép mesére a császár új ruhájáról. Szóval ez a "gondolkodó ember könyve" ócska trükk.

Akinek ez a szöveg, mondanivaló, tartalom és/vagy forma egyedi, annak nem ártana még olvasni egyebet is, de megértem, hogy újraolvasás közben másra nincs idő. Hiszen még a gondolkodóknak is csak egy agyuk van.
Nekem csak egy fél.
Az irodalom egésze viszont hál 'Istennek sokkal nagyobb, minthogy én, a nem gondolkodó kénytelen lennék beérni ennek a könyvnek újraolvasásával.

Végül egy jó tanács: az értékelések különbsége nem ad okot mások szellemi képességeinek kétségbevonására. Különben legközelebb minket hülyéznek le.