Nem túlságosan mélyre temetett titok talán, hogy rajongója és tisztelője vagyok a vén portugál komcsinak és írásművészetének. Ennek ellenére bizony megesik, hogy köteteit nem azonnal olvasom el, horribile dictu, nem is tudok róluk. Ennek számos oka van – egyik sem tartozik a tárgyhoz.[1] Ez a könyv is véletlenül [2] került elém (Nabokov Adájával és Gimenez–Jodorowksy Metabárókjával együtt, persze azok másik könyvismertetések témái lesznek.), amikor öt év óta először igazán mélyre [3] bemerészkedtem egy újmódi könyvesboltba Magyarországon.
Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.
Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].
A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.
A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.
A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.
A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]
Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.
A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)
A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].
Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.
A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.
Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.
Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.
Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal
Jegyzetek:
[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.
Természetesen Saramago könyvével nemigen járhatja meg az ember, és így is történt. Megint egy kiváló, mély, ugyanakkor szellemes, eszes és szórakoztató regényt kaptam. Ezúttal, bár van épkézláb cselekménye, élő szereplői valódi, többszörös esszéregényt. Nálam tudósabb emberek A barlangot a Vakság és a Minden egyes név mellé helyezve trilógiáról beszélnek. Vágj pofon, köpj szembe, de én bizony nem látom itt a trilógiát. Számomra a trilógia többé-kevésbé azonos történetet és/vagy többé-kevésbé azonos szereplőket jelent esetleg a köteteket összekötő történetek és szereplők szorosabb-tágabb összefüggését. Az Alapítvány trilógia – trilógia; az Uplift War – trilógia; a Házimurik-Vita nuova-Foghíjak – trilógia, de eszembe se jutna A gyermekkor végét, a Város és a csillagokat meg a 2001-et trilógiának nevezni, csak mert Clarke a szerzőjük. Vagy a Harlekin millióit, a Sörgyári capricciót és a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, mert Hrabal.
Saramago említett regényeiben sem közös cselekményvonalat, sem közös világot, sem közös szereplőket nem találhatunk. Közös vonásuk viszont egyrészről, hogy a művek a kisembereknek a modern világ (fogyasztói tömegtársadalom) elembertelenítő hatásaira adott válaszát elemzik, másrészről, hogy ezt az “élveboncolást az író fantasztikus helyzetek éles sebész-szerszámaival és éles fényében teszi [4].
A fantasztikum A barlangban csak nagyon finoman, lassan, szinte csattanóként jelentkezik, akkor azonban olyan élesen, hogy visszamenőlegesen brutális fényébe vonja a cselekményt, szereplőket és a szövegben-szöveg mögött megbújó gondolatokat.
A regény harsányan egyszerű történtet mesél el. A falusi mesterember csendes küzdelmét a terjeszkedő város (a Központ), a (nagy)iparosodás és (nagy)kereskedelem, a fogyasztó társadalom és szemlélet – talán a félresikerült globalizációs kísérlet „eredményei” – ellen. A regény beszélő nevű hőse, Cipriano Algor, jól tudja, hogy a háborút elveszítette, hiszen már a történet elején is a Központ kiszolgáltatottja, mivel áruját kizárólag annak üzletein keresztül adhatja el. Úgy dönt azonban, hogy megvív egy utolsó “csatát”, hogy megőrizze függetlenségét, mielőtt elnyeli a Központ. Lánya és veje ebben segítségére lesznek, noha mindketten sejtik, még ha meg is nyerik a “csatát”, a győzelem csak átmeneti lehet, a Központ végül mindenképpen elnyel mindent. Szokványos egzisztenciális, baloldali moralista történet, kiszámítható végkifejlettel, súlyos morális üzenettel, és társadalomkritikával – akár Steinbeck is írhatta volna, vagy a mi Fejes Endrénk. A fantasztikus elem azonban egészen más megvilágításba helyezi, több szólamúvá varázsolja a regényt.
A modern világgal küzdő emberek az (anti)utópiával küzdő hősökké válnak, küzdelmük általános érvényűvé emelkedik, a hétköznapi történet fölött súlyos lételméleti kérdések kondenzálódnak, barlangjából hörögve előmászik a filozófia, és egész világunkat zárójelbe teszi.
A regény disztópikus vonalát, és egyben a gyengébbik fantasztikus szálat maga a Központ adja. A Központ nem egyszerűen a Város (annyira nem, hogy a régi típusú város körülfogja, bár a Központ rendes kannibálhoz méltóan lassan kirágja magát anyja méhéből, és a helyébe nő), hanem a fogyasztói társadalom szimbolikus helye, szentélye és igazgatási központja egyben jövőjének fertelmes víziója. A Központ a Bevásárlóközpont, a Végső Hipermarket, amely nem ereszti el vásárlóit. A Központ koncentráltan a fogyasztói társadalom, ahol az ember egyetlen célja a fogyasztás, ahol mindent és mindenkit e cél az elérésének rendeltek alá. A Központ már éjszakára sem engedi haza a fogyasztót: “lakópark” (növény, állat, sőt szabad ég sem igen létezik a Központban, így a park szót csak jobb híján használom) is egyben. Állam az államban, univerzum az Univerzumban, saját rendőrséggel, és törvénynél erősebb szabályokkal. A Központ lényege a fenntartható fejlődés hazugsága [6], és lényegéhez méltón fizikailag, gazdaságilag és szellemileg is terjeszkedik: épülete lassan elnyeli a várost, kiszolgáló üvegházrengetege és ipari övezete elborítja a vidéket, gazdaságilag maga alá gyűr kisipart, kiskereskedelmet, és deklarált kényelme és biztonsága az emberek (Központlakók, és még kívül élők) szellemiségét is áthatja. Mint bármilyen magára valamit is adó utópia, kizárólagosságra törekszik. [7]
Jellemző Saramago zsenialitására, hogy mindez a szövegben explicite alig jelenik meg, alig lehető fel valóságos leírás magáról a központról. Mindössze csak “ott van“, végig a háttérben, több órányi autóútra hőseink falujától, mégis minden pillanatban lelkükre telepedve, “ott van“, talán évtizedek távolában az olvasótól, mégis, az olvasás minden pillanatában a lelkére telepedve.
A főhős megkísérli a lehetetlent, jó ideig dacol a Központ gravitációs erejével, de végül – törvényszerűen – alulmarad. Egészen addig, amíg végső vereséget nem szenved, és el nem nyeli a Központ nem képes – nem akarja? – belátni, hogy csak egyetlen módon győzhet: ha nem veszi fel a harcot, egyszerűen nem vesz tudomást a Központról. Ehhez a felismeréshez azonban kell a regény fő és végső fantasztikuma is, mely csak a szöveg legvégén, mintegy véletlenül kerül elő. Azonban megadja azt a végső lökést a főhősnek és szeretteinek, mely az említett felismeréshez szükséges. Sajnos ez a lökés egyúttal világunk, így hőseink léte értelmének végső megkérdőjelezése is. Talán – mindenképpen? – különös, és jellemző, hogy erre a platóni kérdésre az író (hősein keresztül) ugyanazt a választ adja, mint a Központ létezésre: tulajdonképpen nem vesz róla tudomást, és megpróbál tovább élni. Egyszerűen csak élni. Nagyon hasonló választ találunk egyébként az író Vakság című regényében is. (Sajátsága kedvenc íróimnak ez a gátlástalan, csupasz életigenlés, hiszen Harabal sem mond mást: “Egyetlen másodpercig se lehet egyetérteni ezzel a világgal, csak lenni és lenni és lenni.” – talán éppen ezért a kedvenceim.)
A regény utolsó képe azonban valamiképpen rácáfol szereplőinek optimizmusára, valamiképpen megkérdőjelezi győzelmüket. A Központ ugyanis egy slusszpoénnal maga is megadja a választ Platón kérdésére, igaz, a maga módján: a kérdést önmaga részévé teszi. Roppant pesszimizmus, keserűség, megvetés és félelem sugárzik ebből a megoldásból. Mintha Saramago belefáradt volna – nem a szövegbe –, “csupán” szélmalomharcába a modern világgal, mely egyúttal saját régi világa romja – szétesve, szétrágva, szétlopva, felismerhetetlenségig átalakítva [8].
Amit meglehetősen sajnálatos következménynek gondolok.
A regény nyelve jellemzően saramagói, bár nem annyira bőbeszédű, mint a korábbi kötetek, a narráció lassú, egymásba ágyazott gondolatok arabeszkjei hömpölyögnek lassú tempóban egymás után, a párbeszédek tagolatlanul illeszkednek a szövegbe, ezáltal a beszéd a belső monológok gondolatfolyamába szervesül. Ügyes fogás, bár be kell vallani, nem igazán olvasóbarát. Érdemes odafigyelni, hogy milyen hitelesen ábrázolja a regény nyelvezete a művelt, de kétkezi munkát végző ember nyelvét, a párbeszédek és a narráció az ilyen (sajnos egyre ritkább) emberek gondolkodás és látásmódját, világnézetét. Kontrasztként ott a főhős vejének szegényesebb nyelvi világa: ő ugyan nem végez kétkezi munkát, de műveltsége mégis korlátozottabb – és, mivel a Központ biztonsági őreként dolgozik, valamiképpen romlott.
Azért időzök egy kicsit a hősök nyelvénél, mert az író ezzel az egyszerű eszközzel illusztrálja és magyarázza azt az olvasással szerzett (mindenki által szerezhető) műveltségbeli pluszt, az ókori filozófia ismeretét egy falusi mesterember részéről, mely nélkül az egész regény fantasztikus vonulata értelmét veszítené.
Saramago rajongóknak nem kell külön ajánlani ezt a kötetet, azoknak ajánlom hát igen melegen, akik nem, vagy nem eléggé alaposan ismerik a Nobel díjas [9] író munkásságát. Bár első Saramago könyvnek inkább a Jézus Krisztus evangéliuma vagy A kolostor regénye ajánlott, A barlang sem rossz választás. Egy bölcs ember néz rád a címlapjáról.
Új Palatinus Könyvesház Kft. kiadó, 2007., keményfedelű, 356 oldal
Jegyzetek:
[1] A legfőbb ok a hazai könyvterjesztési gyakorlat, és mögötte álló “elmélet”, vagy inkább csak elv, elvecskék, még azok se, vak és csupasz üzleti megfontolások, mint: “a holnapi profit nem létezik”, “a mai profit minden“ és minden további gondolat és cselekvés, melyet a terjesztői biznyiszben ez a két megfontolás indukál. Ezen gondolatok és cselekedetek között az olvasó irodalmi/kulturális igényeire egy sem vonatkozik, valamennyi szigorúan a pénztárcájára, illetve annak könnyítésére irányul. És, csodák-csodája, ez a jegyzet mégiscsak kapcsolódik a bemutatott regény szigorúan vett témájához! Könyvpalota=Központ. Mindig így történik velem: a szöveg életre kel és lehetetlen irányokba mászik el (de nota bene nem szét!). Ezt nem panaszképpen mondom, csak megjegyzem, orientációs szándékkal. Könyvpalota-könyvesbolt iszonyomról viszont írtam egy másik, teljes bejegyzést.
[2] Véletlen természetesen nincs, csak ismerethiány, elégtelen modell és/vagy inkompetens cselekvő. Jelen esetben ez utóbbi én voltam.
[3] Azaz nem csupán célzott könyv vásárlási szándékával beóvakodva, majd siker és sikertelenség esetén is egyforma riadtsággal és sebességgel (valahol a sietésnél gyorsabb, de még definitely nem futás) távozva.
[4] Ez a kétszeres élesség az, mely a fantasztikus irodalmat kivételessé teszi, mely az egyetlen, és behozhatatlan előnye [5] a nem zsáner irodalommal szemben – és amely előnnyel azonban maga a fantasztikus irodalom is olyan fájdalmasan kevésszer él.
[5] A nem zsáner irodalom képviselőit időnként megkísérti ez az előny. Érdekes módon azonban többnyire közülük is csak a legnagyobbak tudnak élni és nem visszaélni vele. Ennek magyarázata is megkívánna egy alaposabb elemzést – én nem fogom megtenni.
[6] A gazdasági teljesítmény mérőszáma a GDP. A fejlődést pedig általában a GDP előző évhez képest számított százalékában adják meg. Amely lineárisan növekvő mennyiségnek mutakozik – fentartható fejlődés –, de valójában exponenciális, csillapítatlan növekedés – gyakorlatban megvalósíthatalan hazugság. Jőnek tehát a válságok.
[7] Hogy ismételten együtt dübörögjek a nagyokkal: ezt próbáltam ábrázolni a Diagnózisban a Kaptárvilág kialakulásáról szóló részletekben.
[8] Átalakítva. Hiszen a modern világot nem résztvevői alakítják ki saját szájízük szerint a régi világ átépítésével, nem is spontán alakul ki a régi világból, többé-kevésbé ismert törvényszerűségek szerint. Nem, a világunkat alakítják, méghozzá át, és ehhez az átalakítás elszenvedőiként nem sok közünk van. Sem az érintettek általi tervezettség, sem a spontaneitás nincs jelen. A világ átalakítását a profit lótusz-illatától megszédült és megrészegült valakik tervezik, kizárólag a még nagyobb profit reményében, és ez a tervezés kizárólag csak a pillanatnyi profit megszerzésére vonatkozó törvényszerűségeknek engedelmeskedik. Az így átalakított világot aztán – eszed, nem eszed, nem kapsz mást alapon – igazítás nélkül ráhajítják azokra, akiknek valójában semmi közük ehhez az átalakításhoz, nem is kérték, hogy a világot átalakítsa valaki, azt pedig végképpen nem, hogy pontosan így, ebbe a formába alakítsák át nekik. Hiszen még az előző átalakításhoz sem szoktak hozzá…
[9] A ritka, megérdemelt irodalmi Nobelek egyike.
1 megjegyzés:
Ha lehet egy ennyire kétségbeejtően szubjektív megjegyzéssel kezdenem: Saramago számomra A KEDVENC! Műveit csak nagyon óvatos adagolással lehet/kell/tudom fogyasztani, csupán azért, mert elfogynak. Aztán nem lesz mit olvasni.
Mélységesen egyetértek az ismertetővel. Aki rákapott erre a csodás hömpölygésre, erre a barokkos (túlírt? nem!) történetfolyamra, ezekre az esetenként másfél oldalas mondatokra és ezekre a nyomtatásban egyetlen karakterhelyet üresen nem hagyó oldalakra, az tudja, miről beszélek.
Éppen most is egy könyvét olvasom, "A kolostor regényét", amit '92 óta érlelgetek, tartogatok.
Azt is érteni vélem, hogy mit gondolhatsz az igazán jó, nagy írók kitekintéseiről az sf területére. Hogy miért is nem íródnak igazi, irodalmi szintű, színvonalú sf művek - sf szerzők által. Hogy miért az általában elismert szépirodalmi írók tollából születnek szépirodalmi igényű sf vagy határterületi művek (és itt most nem arra gondolok, hogy az sf irodalom-e? - igen!) de erről számos alkalommal beszélgettünk már Írószövetségi események után és/vagy a Trombitás füstös falai között.
Írásod pedig megerősített abban, hogy az én igazi stílusom és kedvencem a magreál - szubjektum.
Megjegyzés küldése