Szergej Lukjanyenko – Ugrás az űrbe

A Galaktika könyvcímgeneráló mesterséges intelligenciájának megint tudott faramuci magyarítást találni. Ezúttal Lukjanyenko Csillagok – Hideg játékszerek (Звёзды — холодные игрушки) című regényével sikerült már az elején megakadályozni, hogy a világon mindenütt, még a könyv szerzői ismertetőjében is Csillagok-ciklusként ismert regényfolyam (remélhetően) nálunk is értelmesen igazodjon ehhez a szokáshoz. Megértem, bár el nem fogadom. És értem is, na! Haggyá má! Tolakszol… Allúzió a Sztugackij fivérek Ugrás a jövőbe[1] című remekére. És van benne csillagközi ugrás, sőt, a csillaközi ugrásnak roppant fontos szerepe van benne! OK? Mért nem mentek ad absurdum, és lett Ugrás a zűrbe? Olyan végtelenül szellemes lenne… De tényleg.

Haragszom ezért kicsit, mert a regény jó (nagyon jó) és fontos (nagyon fontos) könyv.

Jó könyv, mert egyszerűen a világ egyik legjobb sci-fi szerzője írta, és nagyon jó könyv, mert amellett, hogy kiválóan szórakoztat, mély gondolatiságával is hat. Fontos könyv, mert a divatos Őrség történetek után végre megtudhattuk, hogy Lukjanyenko nem véletlenül és divatból a világ egyik legjobb sci-fi szerzője, és nagyon fontos, mert a könyv – és úgy tetszik az írója – egyenes folytatása a világ legjobb könyveinek és a világ legjobb (nemigen ígérkezik trónfosztó, még Lukjanyenko sem az) sci-fi írópárosának. Mindezek természetesen igazak maradnak a magyar cím ellenére is.

Ezzel a regénnyel Lukjanyenko számomra zárójelbe teszi nagyjából az egész posztcampbelli nyugati sci-fi irodalmat, cyberpunkostul, Dickestül, Miéville-estül, ahogy a Sztrugackij fivérek tették ugyanezt a campbelli sci-fivel. Ami utánuk maradt, az néhány Kornbluth és Bradbury opusz, ami Lukjanyenko után, az Card Végjátéka és A Holtak Szószólója.

Nagy szavak, mi? De könnyű volt leírni őket, mert mindössze az történt, hogy mind a fivérek, mind Lukjanyenko felülemelkedtek a zsáner konvencióin, kliséin, pitiáner szokásjogán, bértollnoki tendenciáin, és valódi filozófiai gondolkodást csempésztek műveikbe. Az élet, a világmindenség meg minden kérdésre keresnek választ, és nem intézik el a dolgot az ostoba, üres negyvenkettő poénjával vagy a misztikus tizenkilenccel. A nyugati sci-fi felületes magamutogatása, szenzációhajhászása vagy magába forduló gügyögése helyett legalább felteszik a kérdéseket, még ha nem is mindig válaszolnak rájuk. Nyugat a technológia bűvöletében él, a technológiához való sajátos viszonya viszont bennszülött kultúrává tette. Ezt a szemléletet a bolsevizmus bukása után kelet Európa is átvette, és – úgy teszik – el kellett telni egy évtizednek, hogy a sokkból magunkhoz térve valaki – Lukjanyenko – észrevegye, hogy a nyugati sci-fi szerzők el sem jutottak és jutnak ezekhez a kérdésekhez – és újra feltegye őket.

A kulcsszó több szempontból is az újra, mert ezeket a kérdéseket még ugyannak az írónak is újra és újra fel kell tenni az élete különböző szakaszaiban. A Fivérek újra és újra feltették, és az első néhány alkalommal úgy gondolták, a válaszokat is ismerik. Azután a válaszok egyre bizonytalanabbak lettek, végül teljesen eltűntek. Lukjanyenko, a fivérek rajongója, tanítványa, bírálója, felfogta a kihívást, és felvette a kesztyűt. Különböző társadalmi alapról kiindulva (Ne feledjük, a Fivérek kommunisták voltak!), felteszi ugyanazokat a kérdéseket, és – fiatal ember lévén – válaszol is rájuk. Egykorúak vagyunk, most azt mondom, talán lehetséges is válaszolni…

Nem mintha tetszenének Lukjanyenko jelenlegi válaszai. Őkelme ugyanis csal. A regényben megjelenő utópisztikus Haza, a Barátok világa ugyanis nem a XXII század kommunista utópiája. Bár Lukjanyenko nagyon dolgozik rajta, hogy elhiggyük, mestereinek, példaképeinek válaszol, arcul csapja őket, de kilóg a lóláb: Lukjanyenko regényének hősén keresztül nem az ő idilljük, hanem saját utópiájának hamisságát utasítja el. Hatalmas különbség, hogy Arkagyij és Borisz a kommunizmus jövőjéről írtak, Lukjanynenko pedig a bolsevizmus jövőjét utasítja el. Nagyon fontos különbség például, hogy a Fivérek világa nem ismerte a regresszor tevékenységet [2].

Nem mintha a nem utasítaná el a kapitalista típusú munkamegosztásnak a Csillag-ciklus idejére felállt galaktikus rendjét sem. Pjotr, a regény űrpilóta főhőse harmadik megoldást keres, de azt talán csak a folytatásból ismerhetjük meg, melyet – remélem – minél hamarabb rendelkezésünkre bocsát majd a kiadó. A címe legalább Csillagárnyék lesz. Ha igaz...

Az "újra" kulcsszóra visszatérve: éppen emiatt nem nevezhetem a legnagyobb sci-fi írónak Lukjanyenkot. Hiszen nem tudja felülmúlni mestereit, az ő témáikat viszi tovább, az ő harcukat harcolja – ami nem baj, mert a témát korántsem merítették ki ők sem, a harc korántsem dőlt el. Nem tudom, hogy képes lesz-e megszabadulni valaha tőlük, azt hiszem, nagyon nehéz ez, de ha meg fog, és nem végzi ki előbb a vodka meg a dohány, mestereit meghaladva a világ legnagyobb sci-fi írójává válhat. Bízom benne.

Kiolvasható a könyvből egy harmadik "újra" is, melynek külön örültem. Újra a Fivérek hangja hallatszik a fülemben. Az ő oroszságuk, az ő mondatszerkezeteik, az ő emberséges, egyenes, szikár beszédük és jóindulatú humoruk. Azonban Lukjanyenko nem epigon, egyszerűen ugyanazon hangszeren játszik, mint mesterei, ugyanazokat a dalokat énekli, mint mesterei. Új, hangon, fiatalosan, egyéni hangnemekben és improvizációkkal, de egy ősi és nagy nép tradícióival a háta mögött. Köszönöm a fordítónak, hogy hagyta élni ezt a muzsikát. Szóval, hm, még afölött is szemet hunyok, hogy az a fránya E1 teljesen indokolatlan maradt… Végül is jön a folytatás.

Kötelező olvasmány a Sztrugackíj rajongóknak, és kötelező olvasmány a Fivéreket nem ismerőknek – talán az utolsó esély, hogy Lukjanyenkón keresztül egy új generáció is eljusson hozzájuk.

Galaktika Fantasztikus Könyvek, Metropolis Media Kiadó, 2009., puhafedelű, 415 oldal. Fordította Weisz Györgyi.

Jegyzetek:

[1] Azt azért ne felejtsük el, hogy a regény valódi címe: Dél: XXII. Század (Полдень, XXII век)! Így az e körben játszódó történeteket Dél-ciklusnak szokás nevezni, mely viszont a magyar címadási szokások miatt a magyar átlagolvasónak szinte semmit sem mond. Tanulság: kövessük el újra és újra, következetes, makacs ostobasággal és nagyképűséggel ugyanazokat a hibákat!
[2] És életművük végére a progresszor tevékenységet is elutasították.