Nem elsősorban irodalmi értékei miatt, bár azok is számosak. Azonban ez a regény – fáj kimondani [1] – mondandójában többet hoz, mint a történetben vagy stílusában. A könyv a képviseleti demokráciáról szól ugyanis, annak korlátairól, visszáságairól – és csődjéről. Fájdalmasan aktuális manapság, amikor a képviseleti demokráciát tanuló országunkban a népuralom szinte minden negatívumával szembesültünk már, a potenciális jó hozadékok pedig szinte egytől-egyig elsikkadtak.
A regénytérben jártunk már: Saramago egyszer már elhozott ebbe a képzeletbeli országba, mely nem Portugália, de lehetne akár az is. Vagy Magyarország… Akkor, a Vakságban, átmenetileg valamennyi országlakos elveszítette a látását. Mivel azt senki sem tudta, hogy az állapot ideiglenes, a körülmények ideálisnak bizonyultak az író számára, hogy ábrázolja a civilizáció összeomlását, a mázként viselt kultúra lehámlását az emberek többségéről, és a kevesek emberségét, helytállását.
A Megvilágosodás regényidejében négy év telt el a Fehér Vakság óta. A civilizáció helyreállt, a demokratikus intézmények működnek: éppen választást tartanak. És a fővárosi lakosok nagy többsége üres szavazólapot ad be! Egy hét múlva, a megismételt választáson már nyolcvanhárom százalékuk szavaz üres lappal. A politika természetesen hisztérikusan reagál – a létét kérdőjelezik meg – és bűnbakot keres. Természetesen meg is találja, éppen a Vakság ki nem mondott főszereplőjében, az egyetlen látó asszonyban, aki kis csoportját átsegíti a válságon. A végkifejlet, bár lehetne pozitív is, az író megváltozott öregkori világlátásához igazodva, végtelenül pesszimista. Mellesleg, úgy tűnik, a történet nem fog trilógiává kiegészülni, elfogy az összekötő láncszem.
Közben természetesen Saramago-t olvasunk, az áradó, szinte központozás nélküli szövegben ismét hétköznapi hősöket és hétköznapi gazembereket ismerünk meg, hétköznapi hősiességgel és kicsinyes gonoszsággal. Az írótól kissé szokatlan, hogy kimerészkedik a kisemberek világából – a regény egyik vonala keserű, kiábrándult (marxistaként lehet, sohasem voltak illúziói a polgári, képviseleti demokráciáról) pamflet a nagypolitika kisszerű motivációiról, és (hűen írói önmagához) a politikusok kisemberi habitusáról.
Bár más dimenziókban és megváltozott időkben, de méltó folytatása a Vakságnak, és, mint mondtam, ha nem is érretségi tétel, de gondolkodó embernek kötelező olvasmány.
Európa Kiadó, 2004., keményfedelű, 369 oldal. Fordította Pál Ferenc.
Jegyzetek
[1] Általában tagadom a mondanivaló elsődlegességét. Hibának hiszem a mondanivaló, az írói nevelési, felvilágosítási, ideológiai szándék kritikai megkövetelését – a történetek, mesék, jellemek önmagukért is lehetnek szépek, nem kell okvetlenül valamilyen ködös didaktikai cél érdekében még mondanivalót is keríteni köréjük, vagy rosszabb esetben a mondanivaló köré kanyarítani a történetet. Azt egyenesen rettenetesnek tartom, amikor a nagy(szabású), vagy nagy(szabású)nak hitt, hazudott, horribile dictu, parancsolt gondolat eluralkodik, és felmentést kap általa a szöveg irodalmi gyöngesége.
A regénytérben jártunk már: Saramago egyszer már elhozott ebbe a képzeletbeli országba, mely nem Portugália, de lehetne akár az is. Vagy Magyarország… Akkor, a Vakságban, átmenetileg valamennyi országlakos elveszítette a látását. Mivel azt senki sem tudta, hogy az állapot ideiglenes, a körülmények ideálisnak bizonyultak az író számára, hogy ábrázolja a civilizáció összeomlását, a mázként viselt kultúra lehámlását az emberek többségéről, és a kevesek emberségét, helytállását.
A Megvilágosodás regényidejében négy év telt el a Fehér Vakság óta. A civilizáció helyreállt, a demokratikus intézmények működnek: éppen választást tartanak. És a fővárosi lakosok nagy többsége üres szavazólapot ad be! Egy hét múlva, a megismételt választáson már nyolcvanhárom százalékuk szavaz üres lappal. A politika természetesen hisztérikusan reagál – a létét kérdőjelezik meg – és bűnbakot keres. Természetesen meg is találja, éppen a Vakság ki nem mondott főszereplőjében, az egyetlen látó asszonyban, aki kis csoportját átsegíti a válságon. A végkifejlet, bár lehetne pozitív is, az író megváltozott öregkori világlátásához igazodva, végtelenül pesszimista. Mellesleg, úgy tűnik, a történet nem fog trilógiává kiegészülni, elfogy az összekötő láncszem.
Közben természetesen Saramago-t olvasunk, az áradó, szinte központozás nélküli szövegben ismét hétköznapi hősöket és hétköznapi gazembereket ismerünk meg, hétköznapi hősiességgel és kicsinyes gonoszsággal. Az írótól kissé szokatlan, hogy kimerészkedik a kisemberek világából – a regény egyik vonala keserű, kiábrándult (marxistaként lehet, sohasem voltak illúziói a polgári, képviseleti demokráciáról) pamflet a nagypolitika kisszerű motivációiról, és (hűen írói önmagához) a politikusok kisemberi habitusáról.
Bár más dimenziókban és megváltozott időkben, de méltó folytatása a Vakságnak, és, mint mondtam, ha nem is érretségi tétel, de gondolkodó embernek kötelező olvasmány.
Európa Kiadó, 2004., keményfedelű, 369 oldal. Fordította Pál Ferenc.
Jegyzetek
[1] Általában tagadom a mondanivaló elsődlegességét. Hibának hiszem a mondanivaló, az írói nevelési, felvilágosítási, ideológiai szándék kritikai megkövetelését – a történetek, mesék, jellemek önmagukért is lehetnek szépek, nem kell okvetlenül valamilyen ködös didaktikai cél érdekében még mondanivalót is keríteni köréjük, vagy rosszabb esetben a mondanivaló köré kanyarítani a történetet. Azt egyenesen rettenetesnek tartom, amikor a nagy(szabású), vagy nagy(szabású)nak hitt, hazudott, horribile dictu, parancsolt gondolat eluralkodik, és felmentést kap általa a szöveg irodalmi gyöngesége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése