Nem ez az a könyv, amelyet a borítója alapján megvennék, ha nem ismerem az írót (nem ismertem). Nem azért, mert a grafika gagyi lenne: a maga nemében, zsánerében igenis jó mestermunka. Csak éppen sokat nem mond, vagy inkább túl sokat is. Ha ilyen bőrben találod a könyvet, ilyen címmel, szinte üvölti a szerencsétlen: „Valami lövöldözős interzsáner űrszemét van bennem!”
Szóval, a két kötetben kiadott regényt valójában recenzió-félére kaptam.
Foghatod a fejed, akkor most nem lehet megírni az őszintét?
Meg lehet írni.
Jó könyvnél legalábbis. Ha szar lenne, már nehezebb lenne a dolga az embernek, akkor egyszerűen visszaadnám. Tudom, megfutamodás, de lassan még egy ogre is tanul, a rosszat inkább magamban tartom, és csak a közepesnél jobb könyveket méltatom figyelemre. Ebből nem szükségszerűen következik, hogy amiről nem írok, az szar. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, lusta vagyok esetleg tényleg szar. A tényleges arányokat találd ki!
A Földre hullt sárkány egészen jó könyv. A cím ellenére nem interzsáner kísérlet, hanem valódi, kőkemény tudományos-fantasztikum, ha úgy tetszik, hard SF. Aki ezt a szöveget űroperának, vagy operettnek, a SW vonalába tartozó kalandhabnak mondja, az vagy hazudik, vagy nem értette meg, vagy el sem olvasta. A sárkány nem a fantasy tűzokádója, hanem a kínai mitológiából ismerthez hasonló idegen, felsőbbrendű értelem.
A klasszikus sci-fikkel összehasonlítva is jó könyv, de még inkább az a kortárs mezőnyben. Hoz mindent, ami a CP forradalma óta beleszervesült a zsánerbe, de letisztulva hozza – elviselhetően és nem tolakodóan. Hoz mindent, amit a Clarke-féle hard SF irányzat a zsánerbe erőltetett, de szélesebb látókörrel és főképpen nem unalmasan hozza. Hozza azt a mélyebb, filozofikus gondolatiságot, amit Herberttel és Banks-szel került a zsánerbe („követőiknél” ez sajnos általában inkább formai, mint tartalmi), de Herbertnél jobban odafigyelve a kisemberre, mint történelemformáló erőre, valamint Banksnál kevesebb és hihetőbb kalandba csomagolva, nem annyira elrugaszkodva a távoli jövőbe. Hozza a Stross és társai transz és poszthumán gondolatiságát, de sokkal átgondoltabban, kevésbé szenzációhajhász módon, próféta-hittérítői öntudat nélkül és egészen más végkövetkeztetésekkel. Kornbluth és Crichton módjára állít fel precíz társadalmi-technológiai víziókat melyekben a szereplőket Bradbury vagy a szovjet sci-fi mély humanizmusával mozgatja.
Hamilton ebben a sok minőségi dimenzió kijelölte térben, úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt: a szöveg sem fejnehéz, sem habkönnyű. Ez nyilvánvalóan gondolat és kaland gondos adagolásának köszönhető. A kalandok nem válnak öncélúvá és önjáróvá, és a gondolat sem. A szerző filozófiáját, társadalmi és technológiai vízióit a főhős, Lawrence Newton, életén, tettein és gondolatain keresztül ismerjük meg, nem tolakszanak explicite, hosszadalmas fejtegetések és leírások formájában az olvasó elé. Sohasem találkozunk azzal az amatőr hibával, hogy a világot a benne élő szereplők magyarázgatják egymásnak, horribile dictu maguknak – vagyis valójában a szerző nekünk. Kalandos-háborús történetet olvasunk, hódítók és hódítottak szemszögéből egyaránt, bár természetesen nem egyforma súllyal elbeszélve. Közben, szinte észrevétlenül, a jövő társadalmaival ismerkedünk meg a szövegbe szervesült módon, a benne élők életén keresztül, a jövő technológiáját használjuk a szereplőkkel együtt megélve, filozófiák és világnézetek ütköznek a szereplők konfliktusaiban. Mindezek a jövőben talán szárba szökő és a mai valóságban gyökerező jelenségek, tények és tendenciák kitűnő és okos extrapolációjából származnak. Sohasem feledve, hogy ennek az extrapolációnak az alapfeltétele, hogy az ember – ember marad. Legalábbis néhány százévnyi időtávlatban. Frappáns válasz ez Stross (Kurzweil) szingularitás vallásának [1] fanatikus fatalizmusára is. Hamilton azt sugallja: a technológiai szingularitás nem létezik. Newtonon keresztül válasz ad a poszthumanizmus bemutatásának kísérletére is: ábrázolni ábrázolhatók a poszthumán lények és társadalmak, de nem megérthetők – egyszerűen, mert már túl vannak az emberen. Semmi közünk egymáshoz.
Hosszú, és küzdelmes fejlődésregény a könyv, a főhősnek húsz évébe és jelentős vérveszteségébe telik, hogy „felnőjön”, megértse, hogy az életben a szerelem a legfontosabb – és a megbocsátás. Krisztus és a házasságtörő nő példázatának furcsa kifordulásaként, Newton akkor ítél, amikor önmaga valójában még bűntelen, de később bűnei halmozódásával már képes megbocsátani.
Képes, mert Hamiltonnál létezik az újrakezdés páratlan lehetősége. Ezért szeretjük a sci-fit nem? A fantasztikus, de hihető történések miatt.
Biztosan lehetne mélyebb könyvet írni, de valójában kinek és minek?
Sajnos a szöveg – talán elkerülhetetlenül – magán viseli a kortárs sci-fi stigmáit is: az üres, sokszor öncélú ötletzuhatagokat és a parttalan, sokszor értelmetlen technoblablát – ez a CP hibája; a nagyon-nagyon-nagyon-nagyszabású történéseket – amely clarke-i örökség; a látványos, jól hangzó, lebilincselő, de sokszor valójában üres filozófiát – Herbert vagy Banks mesteri, bár számomra inkább cél- és parttalan példái nyomán.
Másik "sajnos" a fordítás. Jó közepesnek mondanám, mert többnyire egészen eleven és élvezhető, ha nem súlyosítaná el szinte teljes volumenében a létige otromba, fantáziátlan használata. Annyi volt van ebben a szövegben, hogy elhajtana egy háromfázisú motort! Hasonló súlyú hiányosság, hogy a fordító nem tudott mit kezdeni a technoblablával. Ez egészen tragikus módon jelentkezik a nyolcvanadiktól kezdődő tucatnyi oldalon, ahol a technológiai leírások orgiájában a fordítás stílusa egyszerűen darabokra törik. Sajnos a technoblabla sokszor éppen ott fordul értelmetlenségbe a fordításban, ahol az eredeti szövegben nem is blabla, hanem szilárd, létező terminus technicus. Például a csírasoros mutáció az valójában csíravonalas mutáció, a "szélvédő" az űrsiklón pedig egyszerűen bájos butaság etc. Ettől is nagyobb bánatom a tiniszleng széles begyűrűzése a szövegbe. A „beazonosít”-ra és a „lenyugtat”-ra már szinte fel se kapom a fejem, de a „bebüntet” (megüt értelemben) és a "lenémít" (nem világos adott összefüggésben milyen értelemben [2]) jellegű gyöngyszemek önmagukban is rettenetesek, nemcsak a nyelvi igénytelenség miatt, melyet képviselnek. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben a szleng még csak nem is a saját értelme szerint használódott [3], sőt logikai ellentmondásra vezetett [2]. Az intés egyaránt illeti a fordítót, a szerkesztőt és a kiadót: az irodalmi tevékenységet felelősséggel kell végezni, mert a nyelv, ha nem is azonnal, de visszaüt. Önző módon nem szeretném olyan Magyarországon dédelgetni az unokáimat, amelynek hivatalos nyelvében csak a be és a le igekötő létezik.
Tuan kiadó, 2008-2009., puhafedelű, két kötetben, 364 illetve 399 oldal, fordította: Hoppán Eszter
Jegyzetek:
[1] Csak vallási párhuzamot látok abban az elködösült agyú, erőszakos idehirdetésben, ahogy Ray Kurzweil és követői a szingularitás tanát népszerűsítik. Rendes csaló futurológus módjára aktívan tesznek is azért, hogy a jóslat valóra váljon.
[2] Például "mintha az egész elektromágneses spektrumot lenémították volna". A "lenémítról" önmagában lehetne keresetlen szavakat halmozni, itt azonban a technológia analfabétizmussal keveredve szolgáltat bájos eredményt. A hang mechanikai rezgés. Az elektromágneses spektrum másféle rezgés – az azt figyelő érzékelő maximum megvakul. A rádió viszont, mely az elektromágneses rezgéseket alakítja hanghullámokká – elnémul. Kötve hiszem, hogy az erdetiben szó lenne némításról…
[3] Például "a Bőr rés körüli izmai kezdtek lepusztulni." A lepusztulni bizony egészen mást jelent, mint elpusztulni vagy pusztulni.
Szóval, a két kötetben kiadott regényt valójában recenzió-félére kaptam.
Foghatod a fejed, akkor most nem lehet megírni az őszintét?
Meg lehet írni.
Jó könyvnél legalábbis. Ha szar lenne, már nehezebb lenne a dolga az embernek, akkor egyszerűen visszaadnám. Tudom, megfutamodás, de lassan még egy ogre is tanul, a rosszat inkább magamban tartom, és csak a közepesnél jobb könyveket méltatom figyelemre. Ebből nem szükségszerűen következik, hogy amiről nem írok, az szar. Lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet, lusta vagyok esetleg tényleg szar. A tényleges arányokat találd ki!
A Földre hullt sárkány egészen jó könyv. A cím ellenére nem interzsáner kísérlet, hanem valódi, kőkemény tudományos-fantasztikum, ha úgy tetszik, hard SF. Aki ezt a szöveget űroperának, vagy operettnek, a SW vonalába tartozó kalandhabnak mondja, az vagy hazudik, vagy nem értette meg, vagy el sem olvasta. A sárkány nem a fantasy tűzokádója, hanem a kínai mitológiából ismerthez hasonló idegen, felsőbbrendű értelem.
A klasszikus sci-fikkel összehasonlítva is jó könyv, de még inkább az a kortárs mezőnyben. Hoz mindent, ami a CP forradalma óta beleszervesült a zsánerbe, de letisztulva hozza – elviselhetően és nem tolakodóan. Hoz mindent, amit a Clarke-féle hard SF irányzat a zsánerbe erőltetett, de szélesebb látókörrel és főképpen nem unalmasan hozza. Hozza azt a mélyebb, filozofikus gondolatiságot, amit Herberttel és Banks-szel került a zsánerbe („követőiknél” ez sajnos általában inkább formai, mint tartalmi), de Herbertnél jobban odafigyelve a kisemberre, mint történelemformáló erőre, valamint Banksnál kevesebb és hihetőbb kalandba csomagolva, nem annyira elrugaszkodva a távoli jövőbe. Hozza a Stross és társai transz és poszthumán gondolatiságát, de sokkal átgondoltabban, kevésbé szenzációhajhász módon, próféta-hittérítői öntudat nélkül és egészen más végkövetkeztetésekkel. Kornbluth és Crichton módjára állít fel precíz társadalmi-technológiai víziókat melyekben a szereplőket Bradbury vagy a szovjet sci-fi mély humanizmusával mozgatja.
Hamilton ebben a sok minőségi dimenzió kijelölte térben, úgy tűnik, megtalálta az egyensúlyt: a szöveg sem fejnehéz, sem habkönnyű. Ez nyilvánvalóan gondolat és kaland gondos adagolásának köszönhető. A kalandok nem válnak öncélúvá és önjáróvá, és a gondolat sem. A szerző filozófiáját, társadalmi és technológiai vízióit a főhős, Lawrence Newton, életén, tettein és gondolatain keresztül ismerjük meg, nem tolakszanak explicite, hosszadalmas fejtegetések és leírások formájában az olvasó elé. Sohasem találkozunk azzal az amatőr hibával, hogy a világot a benne élő szereplők magyarázgatják egymásnak, horribile dictu maguknak – vagyis valójában a szerző nekünk. Kalandos-háborús történetet olvasunk, hódítók és hódítottak szemszögéből egyaránt, bár természetesen nem egyforma súllyal elbeszélve. Közben, szinte észrevétlenül, a jövő társadalmaival ismerkedünk meg a szövegbe szervesült módon, a benne élők életén keresztül, a jövő technológiáját használjuk a szereplőkkel együtt megélve, filozófiák és világnézetek ütköznek a szereplők konfliktusaiban. Mindezek a jövőben talán szárba szökő és a mai valóságban gyökerező jelenségek, tények és tendenciák kitűnő és okos extrapolációjából származnak. Sohasem feledve, hogy ennek az extrapolációnak az alapfeltétele, hogy az ember – ember marad. Legalábbis néhány százévnyi időtávlatban. Frappáns válasz ez Stross (Kurzweil) szingularitás vallásának [1] fanatikus fatalizmusára is. Hamilton azt sugallja: a technológiai szingularitás nem létezik. Newtonon keresztül válasz ad a poszthumanizmus bemutatásának kísérletére is: ábrázolni ábrázolhatók a poszthumán lények és társadalmak, de nem megérthetők – egyszerűen, mert már túl vannak az emberen. Semmi közünk egymáshoz.
Hosszú, és küzdelmes fejlődésregény a könyv, a főhősnek húsz évébe és jelentős vérveszteségébe telik, hogy „felnőjön”, megértse, hogy az életben a szerelem a legfontosabb – és a megbocsátás. Krisztus és a házasságtörő nő példázatának furcsa kifordulásaként, Newton akkor ítél, amikor önmaga valójában még bűntelen, de később bűnei halmozódásával már képes megbocsátani.
Képes, mert Hamiltonnál létezik az újrakezdés páratlan lehetősége. Ezért szeretjük a sci-fit nem? A fantasztikus, de hihető történések miatt.
Biztosan lehetne mélyebb könyvet írni, de valójában kinek és minek?
Sajnos a szöveg – talán elkerülhetetlenül – magán viseli a kortárs sci-fi stigmáit is: az üres, sokszor öncélú ötletzuhatagokat és a parttalan, sokszor értelmetlen technoblablát – ez a CP hibája; a nagyon-nagyon-nagyon-nagyszabású történéseket – amely clarke-i örökség; a látványos, jól hangzó, lebilincselő, de sokszor valójában üres filozófiát – Herbert vagy Banks mesteri, bár számomra inkább cél- és parttalan példái nyomán.
Másik "sajnos" a fordítás. Jó közepesnek mondanám, mert többnyire egészen eleven és élvezhető, ha nem súlyosítaná el szinte teljes volumenében a létige otromba, fantáziátlan használata. Annyi volt van ebben a szövegben, hogy elhajtana egy háromfázisú motort! Hasonló súlyú hiányosság, hogy a fordító nem tudott mit kezdeni a technoblablával. Ez egészen tragikus módon jelentkezik a nyolcvanadiktól kezdődő tucatnyi oldalon, ahol a technológiai leírások orgiájában a fordítás stílusa egyszerűen darabokra törik. Sajnos a technoblabla sokszor éppen ott fordul értelmetlenségbe a fordításban, ahol az eredeti szövegben nem is blabla, hanem szilárd, létező terminus technicus. Például a csírasoros mutáció az valójában csíravonalas mutáció, a "szélvédő" az űrsiklón pedig egyszerűen bájos butaság etc. Ettől is nagyobb bánatom a tiniszleng széles begyűrűzése a szövegbe. A „beazonosít”-ra és a „lenyugtat”-ra már szinte fel se kapom a fejem, de a „bebüntet” (megüt értelemben) és a "lenémít" (nem világos adott összefüggésben milyen értelemben [2]) jellegű gyöngyszemek önmagukban is rettenetesek, nemcsak a nyelvi igénytelenség miatt, melyet képviselnek. Nem is beszélve arról, hogy sok esetben a szleng még csak nem is a saját értelme szerint használódott [3], sőt logikai ellentmondásra vezetett [2]. Az intés egyaránt illeti a fordítót, a szerkesztőt és a kiadót: az irodalmi tevékenységet felelősséggel kell végezni, mert a nyelv, ha nem is azonnal, de visszaüt. Önző módon nem szeretném olyan Magyarországon dédelgetni az unokáimat, amelynek hivatalos nyelvében csak a be és a le igekötő létezik.
Tuan kiadó, 2008-2009., puhafedelű, két kötetben, 364 illetve 399 oldal, fordította: Hoppán Eszter
Jegyzetek:
[1] Csak vallási párhuzamot látok abban az elködösült agyú, erőszakos idehirdetésben, ahogy Ray Kurzweil és követői a szingularitás tanát népszerűsítik. Rendes csaló futurológus módjára aktívan tesznek is azért, hogy a jóslat valóra váljon.
[2] Például "mintha az egész elektromágneses spektrumot lenémították volna". A "lenémítról" önmagában lehetne keresetlen szavakat halmozni, itt azonban a technológia analfabétizmussal keveredve szolgáltat bájos eredményt. A hang mechanikai rezgés. Az elektromágneses spektrum másféle rezgés – az azt figyelő érzékelő maximum megvakul. A rádió viszont, mely az elektromágneses rezgéseket alakítja hanghullámokká – elnémul. Kötve hiszem, hogy az erdetiben szó lenne némításról…
[3] Például "a Bőr rés körüli izmai kezdtek lepusztulni." A lepusztulni bizony egészen mást jelent, mint elpusztulni vagy pusztulni.
2 megjegyzés:
Üdv!
Én most olvasom a könyvet és a borító engem is zavar. Sőt, megzavart. Elsőre megvettem a második kötetet mert csak az alsó sarok körömnyi részén jelzi, hogy "II. kötet", és első ránézésre a két katona is egyforma meg a színek is stbstb. De már megvan mind a kettő és a lényeg h a könyv jó, Banks egyik könyvét juttatja az eszembe nem cselekményileg hanem felépítésileg (talán a Nézz a szélbe) amikor ugyanígy ugrálnak a fejezetek térben és időben. Plusz számomra a háttér és a világ kidolgozottsága is Banksos. Bár ott nekem már néha túl részletes is.
Csak ajánlani tudom. Aki teheti és szereti a jó sci-fi-t olvassa el.
Köszönöm az észrevételt!
Jól minősíti kis hazánkat, hogy ez a regény kvázi kereskedelmi bukás.
Megjegyzés küldése