Azt hiszem, a fantasztikus írók többsége alfelét sűrűn a talajhoz csapkodhatná, ha ilyen szöveggel jönne ki elsőre, mint Wilson a Bioszférával.
Számomra ugyanis, aki csak későbbi munkáit ismeri, olyan a Bioszféra, mint egy első könyv, nagyon sok gyengeséggel, melyek bár könnyen korrigálhatók lettek volna, és az író késői munkáiban nem is kerülnek többé elő, mégiscsak a szövegben maradtak, sőt a szöveg szövete maga is tartalmaz korrigálhatatlan – mert koncepcióbeli – gyengeségeket.
A legfontosabb, hogy a történetben magában semmi eredeti nincsen. Jó sokszor és sokan megírták már az indusztrializált földi civilizáció és az idegen bioszféra összeütközését (pl. Szélesi A beavatás szertartásában). Azzal a végkifejlettel is (vagy annak az epizódnak a leírásával), hogy a föld éppen veszít, és az idegen bioszféra elpusztítja képviselőit. Eredetiséget talán a részletekben találunk, a vállalatbirodalmak leírásában, abban a számomra tökéletesen valószínűtlen ötletben, hogy a kvantumösszefonódás mikrobiális biológiai rendszerben megvalósítható (itt maga a szerző bizonytalankodása, hitetlenkedése is tetten érhető, mert a végére – forradalmi ötleteinél már szinte megszokott, érthetetlen szokásához híven – Wilson most is “elgyávul“, nem tudható, hogy a bio-kvantumkommunikáció valóság, vagy a szereplők hallucinációja), ilyesmik. A többi, a szervezet genetikai átalakítása az idegen bioszférához, kvantumösszefonódásos gépi kommunikáció, hormonális implantok által befolyásolt tudat, vak, érzéketlen, profit és hataloméhes patriarchális és félfeudális vállatbirodalmak, manager zsoldosok, rabszolga-beosztottak – a poszt cyberpunk sci-fi szinte kötelező vándormotívumai.
A történetet nehezen magyarázható peremfeltételek fojtogatják. A kvantumösszefonódás-kapcsolat sávszélességének nevetséges keskenysége például megmagyarázhatatlan, és megmagyarázatlan. Ugyanez áll a nanoösszeszerelő robottechnológia korlátlan lehetőségeinek ki nem használására – ezzel a technológiával az Ízisz élővilága egyszerűen nem okozhatna gondot, mégsem használják a bolygó felszínén.
A lagymatag történet a szereplőkön is megbosszulja magát. A könyvnek nincsen igazi főhőse, a szereplők pályája, sorsa nagyon nagy valószínűséggel leírható vagy csupán sodródnak össze és vissza, jellemük nincs, vagy sablonos, esetleg extrém módon perdeterminált, mindenképpen árnyalatok nélküli és sajnos kifejtetlen. Számomra a Bioszféra biológiai nonszenszeitől nagyságrendekkel izgalmasabb lett volna az otthon maradt Földről olvasni, az egyetlen főszereplőnek tekinthető valaki, a genetikailag átalakított Zoe gyermekségének és ifjúságának bemutatása a disztópikus Földön olyan potenciált tartogat, mely O.S. Card Végjátékához mérhető művet eredményezhetne. De ez elmaradt, a helyébe pedig elvarratlan szálak, bábként mozgatott szereplők és cselekmény került.
Zoe Theo nevű pártfogójának a szerepe például, de főképpen feltűnése az Íziszen és ténykedése egyszerűen végig a levegőben lóg, olyan, mintha az író eredetileg sokkal nagyobb szerepet szánt volna neki, azután feladta. A szöveg egészében találhatók egyébként ilyen homályos, csonkoltnak, félbemaradtnak tűnő részek, mintha utólag nagy blokkokat törölt volna valaki a szövegből. Lehet, hogy egy valamikori elhibázott szerkesztési koncepció hibájául róható fel a végeredmény. A szöveg végül nem is jut semmire, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy az író vigyorogva lemészárol mindenkit, így megszabadulva annak terhétől, hogy megválaszolja saját kérdéseit.
Biokémikus énem számára rendkívül problémás az íziszi élet “virulenciája” is. Ez az élet, úgy tűnik, szén – fehérje és DNS – alapú és kíméletlen mikrobiális vehemenciával zabál föl mindent, amely valamennyire is kompatibilis vele kémiailag. Ez a mikrobiális élet hihetetlenül alkalmazkodóképes, sejtes elemei kémiailag is (az “is” kifejtését lásd később), közvetlenül kommunikálnak mikrotubulusaik [1] révén. Rendszer szinten viszont mindez azt jelenti, hogy, ilyen mikrobiális környezetben az Íriszen a magasabbrendű szervezetek kialakulásának a valószínűsége nulla. Ezek a mikróbák minden szerves anyagot fölfalnának: nem képzelhető el ilyen virulencia mellett olyan gyors reagálású immunrendszer, mely képes lenne megakadályozni akár a legkisebb fertőzést is. Az író érzi ezt, és megpróbálta a bolygószintű spiritualitás kvantumfizikai tételezésével magyarázatot adni a mikróbák “saját”, íziszi iránti önmérsékletére. Azonban, mint mondtam, ez a magyarázat lebegtetve marad, sőt hallucinációvá alakul, az epilógusban már nyoma sincsen, így nem tölti el racionalizáló feladatát, a kvantumkommunikáció sávszélességével, és a nanotechnológia ki nem használásával együtt az Ízisz vad biológiája is a “hidd el nekem, én vagyok az író” kétes és harmatgyenge [2] racionalizáló módszer része maradt.
Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjam az illetékesek figyelmét arra, hogy a szöveg még a GFK könyveknél megszokott hibaszázaléknál is jóval magasabb ilyen mutatóval “büszkélkedik“. A szöveg gondozása botrányos! Megkockáztatom, hogy az összes eddigi GFK könyvben nincs annyi szedési hiba, mint ebben az egyben…
Mindennek ellenére, ha az ún. hard sci-fi rajongója vagy, nem hagyhatod ki a könyvet. Ha érdekel egy írói tehetség fejlődése, a fejlődés állomásai, hogyan jutott el Wilson a Bioszférától a zseniális Pörgésig, mindenképpen érdemes elolvasni. Talán a magyar könyvkiadás egyszer bemutatja a másik közbenső állomást, a Kronolitikat és a Bioszférát megelőző műveket is.
Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 237 oldal. Fordította Tamás Dénes.
Jegyzetek:
[1] Zseniális megsejtés Wilson részéről! Azt, hogy az immunrendszer sejtjei mikrotubulusokon keresztül kémiai kommunikációt folytatnak egymással, valamikor 2005 táján bizonyították és publikálták először.
[2] Sci-fi író és olvasó között az “én elszórakoztatlak/elgondolkodtatlak, te elhiszed, amit írok” megegyezés csak akkor marad érvényben, ha az író nem szélhámoskodik túl sokat. Az író becsszavával csak akkor racionalizálhatók a történet keretei, ha nem túlságosan sokszor vagy kizárólagosan adja becsületszavát. Illik törekedni arra, hogy a keret minél nagyobb hányada, lehetőleg egésze racionalizálódjék, így elkerülhető a hitelvesztés, az az állapot, amikor az olvasó már felismeri, és esetleg megkérdőjelezi a mesterséges kereteket.
Számomra ugyanis, aki csak későbbi munkáit ismeri, olyan a Bioszféra, mint egy első könyv, nagyon sok gyengeséggel, melyek bár könnyen korrigálhatók lettek volna, és az író késői munkáiban nem is kerülnek többé elő, mégiscsak a szövegben maradtak, sőt a szöveg szövete maga is tartalmaz korrigálhatatlan – mert koncepcióbeli – gyengeségeket.
A legfontosabb, hogy a történetben magában semmi eredeti nincsen. Jó sokszor és sokan megírták már az indusztrializált földi civilizáció és az idegen bioszféra összeütközését (pl. Szélesi A beavatás szertartásában). Azzal a végkifejlettel is (vagy annak az epizódnak a leírásával), hogy a föld éppen veszít, és az idegen bioszféra elpusztítja képviselőit. Eredetiséget talán a részletekben találunk, a vállalatbirodalmak leírásában, abban a számomra tökéletesen valószínűtlen ötletben, hogy a kvantumösszefonódás mikrobiális biológiai rendszerben megvalósítható (itt maga a szerző bizonytalankodása, hitetlenkedése is tetten érhető, mert a végére – forradalmi ötleteinél már szinte megszokott, érthetetlen szokásához híven – Wilson most is “elgyávul“, nem tudható, hogy a bio-kvantumkommunikáció valóság, vagy a szereplők hallucinációja), ilyesmik. A többi, a szervezet genetikai átalakítása az idegen bioszférához, kvantumösszefonódásos gépi kommunikáció, hormonális implantok által befolyásolt tudat, vak, érzéketlen, profit és hataloméhes patriarchális és félfeudális vállatbirodalmak, manager zsoldosok, rabszolga-beosztottak – a poszt cyberpunk sci-fi szinte kötelező vándormotívumai.
A történetet nehezen magyarázható peremfeltételek fojtogatják. A kvantumösszefonódás-kapcsolat sávszélességének nevetséges keskenysége például megmagyarázhatatlan, és megmagyarázatlan. Ugyanez áll a nanoösszeszerelő robottechnológia korlátlan lehetőségeinek ki nem használására – ezzel a technológiával az Ízisz élővilága egyszerűen nem okozhatna gondot, mégsem használják a bolygó felszínén.
A lagymatag történet a szereplőkön is megbosszulja magát. A könyvnek nincsen igazi főhőse, a szereplők pályája, sorsa nagyon nagy valószínűséggel leírható vagy csupán sodródnak össze és vissza, jellemük nincs, vagy sablonos, esetleg extrém módon perdeterminált, mindenképpen árnyalatok nélküli és sajnos kifejtetlen. Számomra a Bioszféra biológiai nonszenszeitől nagyságrendekkel izgalmasabb lett volna az otthon maradt Földről olvasni, az egyetlen főszereplőnek tekinthető valaki, a genetikailag átalakított Zoe gyermekségének és ifjúságának bemutatása a disztópikus Földön olyan potenciált tartogat, mely O.S. Card Végjátékához mérhető művet eredményezhetne. De ez elmaradt, a helyébe pedig elvarratlan szálak, bábként mozgatott szereplők és cselekmény került.
Zoe Theo nevű pártfogójának a szerepe például, de főképpen feltűnése az Íziszen és ténykedése egyszerűen végig a levegőben lóg, olyan, mintha az író eredetileg sokkal nagyobb szerepet szánt volna neki, azután feladta. A szöveg egészében találhatók egyébként ilyen homályos, csonkoltnak, félbemaradtnak tűnő részek, mintha utólag nagy blokkokat törölt volna valaki a szövegből. Lehet, hogy egy valamikori elhibázott szerkesztési koncepció hibájául róható fel a végeredmény. A szöveg végül nem is jut semmire, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy az író vigyorogva lemészárol mindenkit, így megszabadulva annak terhétől, hogy megválaszolja saját kérdéseit.
Biokémikus énem számára rendkívül problémás az íziszi élet “virulenciája” is. Ez az élet, úgy tűnik, szén – fehérje és DNS – alapú és kíméletlen mikrobiális vehemenciával zabál föl mindent, amely valamennyire is kompatibilis vele kémiailag. Ez a mikrobiális élet hihetetlenül alkalmazkodóképes, sejtes elemei kémiailag is (az “is” kifejtését lásd később), közvetlenül kommunikálnak mikrotubulusaik [1] révén. Rendszer szinten viszont mindez azt jelenti, hogy, ilyen mikrobiális környezetben az Íriszen a magasabbrendű szervezetek kialakulásának a valószínűsége nulla. Ezek a mikróbák minden szerves anyagot fölfalnának: nem képzelhető el ilyen virulencia mellett olyan gyors reagálású immunrendszer, mely képes lenne megakadályozni akár a legkisebb fertőzést is. Az író érzi ezt, és megpróbálta a bolygószintű spiritualitás kvantumfizikai tételezésével magyarázatot adni a mikróbák “saját”, íziszi iránti önmérsékletére. Azonban, mint mondtam, ez a magyarázat lebegtetve marad, sőt hallucinációvá alakul, az epilógusban már nyoma sincsen, így nem tölti el racionalizáló feladatát, a kvantumkommunikáció sávszélességével, és a nanotechnológia ki nem használásával együtt az Ízisz vad biológiája is a “hidd el nekem, én vagyok az író” kétes és harmatgyenge [2] racionalizáló módszer része maradt.
Nem tudom megállni, hogy fel ne hívjam az illetékesek figyelmét arra, hogy a szöveg még a GFK könyveknél megszokott hibaszázaléknál is jóval magasabb ilyen mutatóval “büszkélkedik“. A szöveg gondozása botrányos! Megkockáztatom, hogy az összes eddigi GFK könyvben nincs annyi szedési hiba, mint ebben az egyben…
Mindennek ellenére, ha az ún. hard sci-fi rajongója vagy, nem hagyhatod ki a könyvet. Ha érdekel egy írói tehetség fejlődése, a fejlődés állomásai, hogyan jutott el Wilson a Bioszférától a zseniális Pörgésig, mindenképpen érdemes elolvasni. Talán a magyar könyvkiadás egyszer bemutatja a másik közbenső állomást, a Kronolitikat és a Bioszférát megelőző műveket is.
Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 237 oldal. Fordította Tamás Dénes.
Jegyzetek:
[1] Zseniális megsejtés Wilson részéről! Azt, hogy az immunrendszer sejtjei mikrotubulusokon keresztül kémiai kommunikációt folytatnak egymással, valamikor 2005 táján bizonyították és publikálták először.
[2] Sci-fi író és olvasó között az “én elszórakoztatlak/elgondolkodtatlak, te elhiszed, amit írok” megegyezés csak akkor marad érvényben, ha az író nem szélhámoskodik túl sokat. Az író becsszavával csak akkor racionalizálhatók a történet keretei, ha nem túlságosan sokszor vagy kizárólagosan adja becsületszavát. Illik törekedni arra, hogy a keret minél nagyobb hányada, lehetőleg egésze racionalizálódjék, így elkerülhető a hitelvesztés, az az állapot, amikor az olvasó már felismeri, és esetleg megkérdőjelezi a mesterséges kereteket.
2 megjegyzés:
Valóban nekem sem tetszett a könyv, többet vártam tőle. Nem olvastam az író előző műveit, a Pörgés helyett -sajnos- a Bioszférát vettem meg. A kritikát viszont túl keménynek találom. Miért ne maradhattak volna fent komplex szerves életformák (az ásók)?
Egyébként -számomra- egy out-of-control Gaia, ill. Solaris jellegű volt a scene, kissé impresszionista hangulatban.
Egyszerűen, mert megenné a penész...
Wilson azért találta ki a mikrobiális/sejszintű kommunikációt, mert így megkerülheti ezt a problémát. Ez úgy működik(het), mint egy magasabbrendű földi szervezet immunrendszerének idegen-saját felismerő rendszere.
A Földi bioszférában a túl agresszív mikrobiális paraziták kipusztulnak a gazdaszervezeteikkel együtt.
A Zörgés telitalálat! Nehogy lenyúlja valaki egy Wilson paródiához...!
Megjegyzés küldése