Minden forgásnak van tengelye, így törvényszerű, hogy a Spin*-nek is lett. A kérdés: Kellett-e? Vagy még inkább: Ilyen tengely kellett-e neki?
A Tengely ugyanis – sajnos – nyomába sem ér előzményének, a szerző mintha nem mert volna belépni a kapunk melyet az nyitva hagyott, toporog a küszöbön, és alibi cselekvésekre kényszerül**: alibi történetet alkot, többnyire alibi szereplőkkel és alibi gondolatisággal. Ilyenkor persze az eredetiség *** sem követelmény.
Ami ezt a regényt ment(het)i, az az író kettős tehetsége és írói gyakorlata. Egyrészt írói tehetség, stiláris tehetség, mely a semmit is képes tetszetős köntösbe öltöztetni, másrészt az a ritkább tehetség, mely emberi mikrotörténeteken és mikrohősökön keresztül képes bemutatni kozmikus eseményeket és fordítva, kozmikus méretű események fényében boncol föl mikrohősöket. Az írói rutin pedig képes oda is kaland (izgalom) Potyemkin díszleteit felrajzolni, ahol valójában nincsenek.
Természetesen annak a második fajta tehetségnek akadnak veszélyei is: a mikrohősök és mikrotörténtek mellett a kozmikus esemény is valójában csak lufi pukkanás. Vagy a kozmikus méretű esemény mellett annyira eltörpülnek a történet és a hősök, hogy észre sem vesszük őket.
Ezek a veszélyek ennél szövegnél be is igazolódtak, az eredmény unalmas könyv lett annyira unalmas, hogy amint befejeztem, már el is felejtettem, pedig a Spin* és a magyarul még meg nem jelent Kronolitok máig elevenen élő nyomot hagytak bennem – Wilson képes másfélét, sokkal jobbat írni. Unalmas lett, mert a törpe történet önmagában unalmas, és magához törpíti az eredetileg sem – mert a mikrotörténettel és mikrohősökkel próbálja megragadni – túlságosan közelről ábrázolt kozmikus eseményt. A kozmikus esemény, melyet ráadásul hatalmas, és szinte mindenható idegen értelem vált ki és irányít, mondvacsinált és nem túlságosan eredeti*** magyarázatot kap – így még a gondolati izgalom is hiányzik a regényből. Ha gúnyolódni akarnék, írhatnám: teljes siker, ha már egyszer unalmas könyvet ír az ember, legyen az igazán unalmas.
Pedig nem indult rosszul, a genetikailag manipuláló szekta, a kommunikáció lehetősége az időgubót létrehozó értelemmel, kvázi halhatatlanná váló emberek herberti intellektuális és valódi kalandokat ígértek. Aztán az egészből nem lett semmi. Pedig még a titokzatos, manipulatív földi génrendőrség is felbukkan, és motoz a háttérben., hogy beépített izgalom se hiányozzon Aztán vajúdtak egy nagyot, egy végsőt a hegyek, és a szöveg nyúlóssá váló kulimászában megszületik a csapzott, ványadt kisegér.
A regény szereplőivel nem az a baj, hogy a szerző elmulasztott életet lehelni beléjük, inkább az a baj, hogy “nincsenek ott”, mintha nem csak a történet színhelyein nem szeretnének ott lenni, hanem egyáltalán, köszönik szépen, de nem akarnak ebben a valamiben részt venni. El is szürkülnek rendesen, talán a Spinből maradt egyetlen szereplőt, az ápolónőt kivéve. Ő azonban kevés volt ahhoz, hogy egyedül elvigye hátán a regényt.
A szövegből amerikai nyugdíjasotthon légköre árad: a páratlan lehetőséggel, melyet a bolygók láncolatát összekötő kapuk jelentenek, nemigen él senki. Sem a szerző, sem világának lakosai. Mintha a hirtelen, egy generáció alatt szellemileg öreggé vált (miért?) emberiséget a regény hőseihez hasonlóan nem érdekelné semmi. Nehezen hihető, de ha az író szándéka az volt, hogy ezt a kiégettséget ábrázolja, akkor megint csak teljes, ámbár tökéletesen felesleges irodalmi sikert tudhat maga mögött. Ennek a kiégésnek a hátterét, okát, motivációját ugyanis nem találtam szövegben.
Galaktika-Metropolis Media Group, 2008., puhafedelű, 325 oldal, Fordította Sohár Anikó
Jegyzetek:
* Perdületnek, azért se írom le a törzsszövegben tényleges magyar címét, a Pörgést.
** Gyanakvó, romlott és irigy ogre-lelkem szemei előtt a filmjogok (és bevételek) lebegtek, és ha összejön, a világokat összekötő kapukon keresztül a Csillagkapu sorozathoz hasonló valami. Legalább hat szezon. Melyek epizódjait lehetőleg nem neki kell kiizzadnia, hanem csupán tanácsadóként dolgozik azokban. Finom lehet, mi?
*** Clarke valószínűleg elégedett lehet: szelleme olyannyira átszőtte a kortárs sci-fit, hogy talán nem is fogunk megszabadulni tőle. Mert ez a szellem pusztító. Több okból is.
Egyrészt, a Clarke-i szellem követői számára, mert az a szellem a szélhámosság szelleme, aki Clarke nyomában jár, fantomokkal küzd. Clarke ugyanis maga sem volt képes mit kezdeni nagyszabású történeteivel: bármelyik szövegében térjenek is vissza az emberiséget buzeráló, szinte elképzelhetetlen asztrotechnológiát uraló, istenszerű idegenek, az író valójában mindig adós marad a válaszokkal, a végeredmény hatalmas füst és halk pukkanás. Csalódik, aki erre a pályára kényszeríti magát, mert Clarke-hoz hasonló végeredményre jut, és hozzá hasonló szélhámosságra kényszerül.
Másrészt pusztító a zsáner számára, mert erre a szélhámosságra alapulva a Clarke kozmikus méretű Potyemkin falvaival versengő szerzők egymást túllicitálva nyomják a szövegekbe a túlságosan nagyszabású eseményeket, (kis)emberi hősöket szembeállítva velük, akik törvényszerűen elbuknak így vagy úgy (vagy valóságosan, vagy a végén egyedül maradván, szembesülve a nagy semmivel, a tudatlansággal), mindenestre ezek a szerzők az atyamesterükhöz hasonlóan adósok maradnak a válaszokkal.
Harmadrészt, ez az asztrotechnológiai dömping félrevezeti az olvasót, azt sugalmazván, az az igazi sci-fi, melyben legalább egy egész bolygóval történik valami, így a közönség hamarosan fanyalogva tekint az ennél kisebb körben mozgó történetekre.
Negyedszer, a szerzők felismerik ezt a kedvező olvasói fogadtatást, és még inkább a lufi fújására törekszenek. És vissza is értünk az elejére: a szélhámos, nevéből adódóan inkább csak lóg, de nem húz előre.
A Tengely ugyanis – sajnos – nyomába sem ér előzményének, a szerző mintha nem mert volna belépni a kapunk melyet az nyitva hagyott, toporog a küszöbön, és alibi cselekvésekre kényszerül**: alibi történetet alkot, többnyire alibi szereplőkkel és alibi gondolatisággal. Ilyenkor persze az eredetiség *** sem követelmény.
Ami ezt a regényt ment(het)i, az az író kettős tehetsége és írói gyakorlata. Egyrészt írói tehetség, stiláris tehetség, mely a semmit is képes tetszetős köntösbe öltöztetni, másrészt az a ritkább tehetség, mely emberi mikrotörténeteken és mikrohősökön keresztül képes bemutatni kozmikus eseményeket és fordítva, kozmikus méretű események fényében boncol föl mikrohősöket. Az írói rutin pedig képes oda is kaland (izgalom) Potyemkin díszleteit felrajzolni, ahol valójában nincsenek.
Természetesen annak a második fajta tehetségnek akadnak veszélyei is: a mikrohősök és mikrotörténtek mellett a kozmikus esemény is valójában csak lufi pukkanás. Vagy a kozmikus méretű esemény mellett annyira eltörpülnek a történet és a hősök, hogy észre sem vesszük őket.
Ezek a veszélyek ennél szövegnél be is igazolódtak, az eredmény unalmas könyv lett annyira unalmas, hogy amint befejeztem, már el is felejtettem, pedig a Spin* és a magyarul még meg nem jelent Kronolitok máig elevenen élő nyomot hagytak bennem – Wilson képes másfélét, sokkal jobbat írni. Unalmas lett, mert a törpe történet önmagában unalmas, és magához törpíti az eredetileg sem – mert a mikrotörténettel és mikrohősökkel próbálja megragadni – túlságosan közelről ábrázolt kozmikus eseményt. A kozmikus esemény, melyet ráadásul hatalmas, és szinte mindenható idegen értelem vált ki és irányít, mondvacsinált és nem túlságosan eredeti*** magyarázatot kap – így még a gondolati izgalom is hiányzik a regényből. Ha gúnyolódni akarnék, írhatnám: teljes siker, ha már egyszer unalmas könyvet ír az ember, legyen az igazán unalmas.
Pedig nem indult rosszul, a genetikailag manipuláló szekta, a kommunikáció lehetősége az időgubót létrehozó értelemmel, kvázi halhatatlanná váló emberek herberti intellektuális és valódi kalandokat ígértek. Aztán az egészből nem lett semmi. Pedig még a titokzatos, manipulatív földi génrendőrség is felbukkan, és motoz a háttérben., hogy beépített izgalom se hiányozzon Aztán vajúdtak egy nagyot, egy végsőt a hegyek, és a szöveg nyúlóssá váló kulimászában megszületik a csapzott, ványadt kisegér.
A regény szereplőivel nem az a baj, hogy a szerző elmulasztott életet lehelni beléjük, inkább az a baj, hogy “nincsenek ott”, mintha nem csak a történet színhelyein nem szeretnének ott lenni, hanem egyáltalán, köszönik szépen, de nem akarnak ebben a valamiben részt venni. El is szürkülnek rendesen, talán a Spinből maradt egyetlen szereplőt, az ápolónőt kivéve. Ő azonban kevés volt ahhoz, hogy egyedül elvigye hátán a regényt.
A szövegből amerikai nyugdíjasotthon légköre árad: a páratlan lehetőséggel, melyet a bolygók láncolatát összekötő kapuk jelentenek, nemigen él senki. Sem a szerző, sem világának lakosai. Mintha a hirtelen, egy generáció alatt szellemileg öreggé vált (miért?) emberiséget a regény hőseihez hasonlóan nem érdekelné semmi. Nehezen hihető, de ha az író szándéka az volt, hogy ezt a kiégettséget ábrázolja, akkor megint csak teljes, ámbár tökéletesen felesleges irodalmi sikert tudhat maga mögött. Ennek a kiégésnek a hátterét, okát, motivációját ugyanis nem találtam szövegben.
Galaktika-Metropolis Media Group, 2008., puhafedelű, 325 oldal, Fordította Sohár Anikó
Jegyzetek:
* Perdületnek, azért se írom le a törzsszövegben tényleges magyar címét, a Pörgést.
** Gyanakvó, romlott és irigy ogre-lelkem szemei előtt a filmjogok (és bevételek) lebegtek, és ha összejön, a világokat összekötő kapukon keresztül a Csillagkapu sorozathoz hasonló valami. Legalább hat szezon. Melyek epizódjait lehetőleg nem neki kell kiizzadnia, hanem csupán tanácsadóként dolgozik azokban. Finom lehet, mi?
*** Clarke valószínűleg elégedett lehet: szelleme olyannyira átszőtte a kortárs sci-fit, hogy talán nem is fogunk megszabadulni tőle. Mert ez a szellem pusztító. Több okból is.
Egyrészt, a Clarke-i szellem követői számára, mert az a szellem a szélhámosság szelleme, aki Clarke nyomában jár, fantomokkal küzd. Clarke ugyanis maga sem volt képes mit kezdeni nagyszabású történeteivel: bármelyik szövegében térjenek is vissza az emberiséget buzeráló, szinte elképzelhetetlen asztrotechnológiát uraló, istenszerű idegenek, az író valójában mindig adós marad a válaszokkal, a végeredmény hatalmas füst és halk pukkanás. Csalódik, aki erre a pályára kényszeríti magát, mert Clarke-hoz hasonló végeredményre jut, és hozzá hasonló szélhámosságra kényszerül.
Másrészt pusztító a zsáner számára, mert erre a szélhámosságra alapulva a Clarke kozmikus méretű Potyemkin falvaival versengő szerzők egymást túllicitálva nyomják a szövegekbe a túlságosan nagyszabású eseményeket, (kis)emberi hősöket szembeállítva velük, akik törvényszerűen elbuknak így vagy úgy (vagy valóságosan, vagy a végén egyedül maradván, szembesülve a nagy semmivel, a tudatlansággal), mindenestre ezek a szerzők az atyamesterükhöz hasonlóan adósok maradnak a válaszokkal.
Harmadrészt, ez az asztrotechnológiai dömping félrevezeti az olvasót, azt sugalmazván, az az igazi sci-fi, melyben legalább egy egész bolygóval történik valami, így a közönség hamarosan fanyalogva tekint az ennél kisebb körben mozgó történetekre.
Negyedszer, a szerzők felismerik ezt a kedvező olvasói fogadtatást, és még inkább a lufi fújására törekszenek. És vissza is értünk az elejére: a szélhámos, nevéből adódóan inkább csak lóg, de nem húz előre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése