2009. május 21., csütörtök

Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) – A beavatás szertartása

Sokan tudják, hogy szeretem Szélesit, hogy feltöltődni járok a társaságába, mert Sanyi, a többséggel ellentétben – él [1]. Valami olyasféle életet, amelyet egy írónak élnie kellene, ha éppen nem Alsó Merániában tengetnénk a tengetnivalót [2]. De nem szeretem, ki nem állhatom Anthony Sheenardot, sem az írót, sem a regényeit [3]. Sőt, kifejezetten dühítenek, az Excalibur keresése után föl is hagytam velük.
Ezt a könyvet szerencsére Szélesi Sándor írta, Sheenard csak jóval kisebb betűvel húzza meg magát a címlapon, azt nem állhatván meg, hogy oda ne pofátlankodjon, de igazából – szerencsére – nem sokat szólt bele a könyvbe.

Nem kezdődik szerencsésen [4] a regény: tizenkilencedik századi módon tájleírás indítja (lásd még: “Ég a napmelegtől a kopár sík szarja…”), melyre ráadásul – ha úgy teszik – az író nem is fordított túlságos gondot, hanyag iparos munkának tűnik inkább. Farnehéz a hemzsegő létigéktől és a felesleges határozatlan névelőktől, egyáltalán, némelyik mondat merénylet a magyar nyelv ellen... Szerencsére nem tart sokáig, és többé nem is tér vissza ennyire tolakodó módon semmiféle leírás, hanem MESÉBE fordul, és a MESE ömlik tovább. A MESE, melyben nincsen semmiféle forradalmi, semmi szenzációhajhász, semmi stílusbravúr, semmi irodalmi nyelv/tudományos-fantasztikus témamegújítási düh. A mesélés kényszerét érhetjük tetten csupán, melynek minden író számára elsődleges hajtóerőnek kellene lennie. A fentiek hiányától és a mese dominanciájától a szöveg továbbra is tizenkilencedik századi marad, de a legjobb értelemben: Mikszáthhoz lehetne hasonlítani ezt az anekdotikus mesélést, nem Jókaihoz, mert – ebből a szövegből legalábbis – hiányzik Jókai igazságosztó dühe (lásd később), csak Mikszáth csendes, ironikus rosszallása olvasható ki belőle a világ folyása fölött.

A mese tulajdonképpen egyszerű és szinte örök: a harmóniában élő, a világ fősodrától elszakadt mikroközösség – jelen esetben egészen mikro: az idegen bolygón rekedt apa és fia – szembekerül az azt újara felfedező, erőszakos civilizációval. A felbukkanó harmadik erő, mely igazságot szokott tenni az ilyen helyzetekben is régi megoldása ennek fajta történetnek. Mivel sci-fiben vagyunk, könnyen kitalálható, hogy ez a harmadik fél az “Idegen”, mely természetesen felsőbbrendű az emberi civilizációnál. Azt mondhatnád, ez annyira egyszerű, és annyiszor feldolgozott cselekményváz, hogy teljesen felesleges volt megírni.
Nos, ez általában igaz. A régi témák újrafeldolgozása azonban évezredes irodalmi gyakorlat, egy Shakespeare Vilmos nevezetű angol illető például ezt egészen tökélyre vitte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Shakespeare drámát tartasz a kezedben, ha Szélesi regényét olvasod, mindössze azt jelzem, hogy, hogy a téma-újrafeldolgozás igazolható, bár jobbára egyetlen aktussal: ha az újrafeldolgozás hozzáad valamit a témához. Itt ez történt. Szélesi az apa alakjában önmagát adta a meséhez, saját vágyait, világképét, etc. és ettől az apa jelleme szikrázik, él, minden szavát, tettét elhiszed – akár meg is szeretheted. A fiú ábrázolása már nem ennyire tökéletes: idealizált alakkal álunk szemben, így nem is lehet az. A többi jellem inkább sematikus, kiszámítható – sajnos. Több írói rutint látok bennük, mint valóságot. Nincsenek árnyalataik, motivációik egysíkúak. Erős párhuzamban állnak R. Ch. Wilson nemrégiben megjelent Bioszféra című regényének jellemeivel. Talán nem véletlen: sok hasonlóság kimutatható a két regény alapkonfliktusában, bár Wilson művében az emberi civilizációval nem emberi harmónia kerül szembe, hanem maga az “Idegen”. Az emberi civilizáció azonban mindkettőben vak, profitéhes óriáscégek uralta zsoldoscivilizáció, így ez a jellem-egysíkúság valójában talán menthető is lehet.
A következő párhuzam a két regény között az idegen bolygó természeti környezetének “értelmes”, mindenesetre spirituális volta és a biológiai ad absurdum két végpontjára helyezett ábrázolása: Wilson Íziszén a biológia annyira virulens, hogy felfalja a földi életet, Szélesi Endemije annyira szelíd, kompatibilis a földi élővilággal, hogy tökéletesen egymásba olvaszthatók. Ez a harmónia, mivel jelen tudásunk szerint a valószínűsége a nullához közelít, esetleg mélyebb magyarázatra szorulna [5].
Ez a biológiai hiteltelenség A beavatás szertartásában még tovább mélyülne, ha a könyvet színtiszta sci-finek fognánk föl. Színre lép ugyanis a bolygó spiritualizmusa, (mely Wilsonnál talán nem is létezik, talán csak hallucináció, de mindenesetre legalább kvantumfizikai kísérlet történik a racionalizálására), melyre semmiféle magyarázatot nem kapunk – bár a szöveg véleményem szerint ebben az esetben nem is igényli. A regényt ugyanis valójában a mágikus realizmus sajátos vonulatához sorolom: a nem a Földön, nem a mi időkereteinkben játszódó MR történetekhez. Gondoljunk Bradbury Marsbéli krónikákjaira! Szélesi utóbbi írásait ez a fajta tematika egyre inkább és egyre tisztábban (lásd Láthatatlan város) jellemzi – Hál’ Istennek! –, megkockáztatom, egész írói munkássága erre a tematikára épül.

Visszatérve a regényhez és a magyar klasszikusokhoz: Jókai regényeiben egyértelmű, hogy az író kinek, milyen eszmének az oldalán áll. A beavatás szertartásában sem a narrátor-író, sem főszeplő énje, sem a cselekmény végkicsengése nem foglal egyértelműen állást sem az ábrázolt emberi civilizáció (a mai globalizált világ végállapota), sem az Endemi vak spiritualizmusa mellett vagy ellenében. Úgy tűnik David Whist mindkettőt egyformán elutasítja – viszont nem mutat valódi harmadik utat. Annyiban viszont jókaii a regény, hogy a nagy mesemondóhoz hasonlóan a szöveg nem tud mit kezdeni a női alakokkal [6], a kiinduló helyzet idilli világa éppen attól idilli, hogy hiányzik belőle a nő, apa és fia ideális kapcsolatát ragadja meg, melyből az anya, mint zavaró elem teljesen kizárt, a később felbukkanó nőalakok inkább csak női formában megjelenő bábok.

A regény nyelvezete világos, modern, az – igaz, szerencsére ritkán – beszivárgó tiniszlenges nyelvi divatfordulatok ellenére is üdítő és olvasmányos, vezeti az olvasót és könnyen átélhetővé teszi a szöveget. Az egyetlen nyelvi hibának az Endemi fajai nevének magyarosítást tartom. Nincs ugyanis semmiféle utalás arra, hogy a Whist házaspár bármelyik tagjának magyar gyökerei lennének, így például a “pendely“, mint fajnév tökéletesen indokolatlan, és a belőle készült étel, a “pendelypüré” inkább olcsó szellemeskedés, mint nyelvi lelemény, mivel a pendely már a mai magyarban is igen ritkán használatos, valószínűtlen tehát, hogy a Huszonsokadik században még bárki használná. [7].

Ha már a főhős biológus-genetikus, nem ártott volna mélyebb konzultációkat folytatni szakemberrel. Példának okáért ugyanis “A géntérkép elkészítése” NEM művészet, hanem a molekuláris genetika egyik legaljább favágómunkája. Már ha a géntérkép szón ugyanazt értjük, de tudományos-fantasztikus műről, legalábbis mágikus REALISTA műről lévén szó, ugyanazt kellene értenünk.

Üdítő a hibáktól hemzsegő GFK könyvek sorozatában, hogy – valószínűleg a gondosabb szerkesztés okán – elütést, hibát elvétve találhatsz benne.

Ajánlom a könyvet különösen a sci-fi Bradbury-féle vonulata szerelmeseinek és a mágikus realizmus kedvelőinek, de más sem igen fog nagyot csalódni.

Metropolis Media, Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2009., puhafedelű, 278 oldal

Jegyezetek:

[1] Hogy boldog-e valójában ez az élet, azt nem tudhatom, de teljességre törekvő, alkotó élet, melynek eredménye kisugárzik (rám legalábbis – önzo ogre vagyok). Természetesen jár hozzá egyfajta attitűd is (a NAGY Író, közéletszervező, etc.), mely sokakat erőteljesen taszít, de ezek véleményem szerint csupán maszkok és pózok. Aki mögöttük van, az író és amögött az ember – az egészen más. Kiderül jelen recenzió tárgyából.
[2] Ezen a kotraszelektált trágyakupacon írásból megélni csak keveseknek adatott meg. Szélesi vállalta, hogy ebből él, még úgy is, hogy valójában nincs a brancsban. Az külön tiszteletreméltó, hogy – egyelőre legalábbis – sem a nemerei, sem a lőrincz lászlói utat (kompromisszumokat) nem választotta.
[3] Az írói módszer dühít, miszerint előásunk a könyvtárból mindenféle információt egy lehetőleg egzotikus kultúráról, majd meglehetősen sematikus kalandtörténetbe öltöztetve mindezt az olvasóra zúdítjuk, hogy a fejét kapkodva csodálja az író műveltségét, tájékozottságát, ötletességét, etc. Sok más kortárs szerző műve mellett Kim Stanley Robinson A só és a rizs évei is így indul például (bár hamar felülemelkedik saját magán), tehát a módszer divatos, és nyilván sokféle szempontból igazolható a létjogosultsága. Engem bosszant, dühít, és az olvasó átverésének érzem. Vagy csak egyszerűen irigy, buta ogre vagyok, aki nem olyan nagy, művelt, tájékozott és ötletes…
[4] Szemben a sci-fi és általában a fantasztikum modern vonulatával, miszerint “Csapjunk a közepébe!” Meg kell vallani azonban, ez sok olvasót idegesít, de valamiért mégsem igen csináljuk manapság másképpen…
[5] Valahogy úgy, amint azt Niven teszi az Ismert Űr világában.
[6] Sanyit és Shenardot ismerve ez fölöttébb különös. Szándékosnak gondolom.
[7] Hadd szellemeskedjek én is olcsón! Fel lehetett volna tüntetni az angol megfelelő magyarosításának, a pendelypürét például a chemise és mash, nagyjából a pendely és a püré szavakból alkotott chemash fordításának.

5 megjegyzés:

Watson írta...

Ó. Ennek örülök ennek a Bradburyhez hasonlítgatásnak. Ezt a regényét még nem olvastam, de a legutóbbi novellájakor (Vér és veríték), ami szintén családos-sf, határozottan bradburys érzésem támadt. Tetszett az a novellája, és nem bánom, ha a regénynek is - ezek szerint - hasonló hangulata van.

Névtelen írta...

Ja, ja, talán valahol rejtetten utal erre a gondolatodra ("a szöveg nem tud mit kezdeni a női alakokkal") az anya indokolatlan, érthetetlen és megmagyarázatlanul maradt halála is. Igaz, a fiú halála is értelmetlennek tűnik, de végül aztán második átgondolásra beleillik a történet "balladai" végkicsengésébe.
O.

tetsuo írta...

Véletlenül lemaradt a nyolcadik jegyzetpont. Amúgy a regény szerintem is rendben van, csak a vége nekem kicsit kurtán-furcsán lett lezárva.

balfrasz írta...

Csak elszámoztam magam... Kösz!

A végéről a szerzőt kérdezd! :-)

Névtelen írta...

Koszonom, hogy egy erdekes blog