Magam részéről több, mint huszonöt éve várom ezt a könyvet, a Metagalaktika 6 megjelenése óta, amelyben a Bogár a hangyabolyban című kisregényben először olvastam Mak Szimről, a Vándorról, Guy Gaalról és a többiekről, találtam utalásokat a múltról, az értelmes kutyákról és az értelmetlen háborúkról azon a másik bolygón. Akkor utánanéztem, és ámulva fedeztem föl az egyik Galaktikában, hogy bizony megjelent már, íme ott a borítója is, Korga, azt hiszem. Hideg zuhanyként ért, hogy valójában nem jelent meg, mert betiltották…
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.
A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.
Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.
Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.
A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…
Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.
Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.
A rendszerváltozás? után vártam, hogy végre minden betiltott könyv megjelenik majd, különösen a betiltott könyvek jelennek meg, hiszen bizonyára azért tiltották be őket, mert megmondták az őszintét arról a cúnya, cúnya bolsevizmusról… Mondjuk, nem volt nagy csalódás, hogy mégsem adták ki. Szovjet szerzők? Még mit nem! [1]
És csak nem jött, én pedig vártam. Megszerezetem az interneten az orosz eredetit – na, majd én!; csalódás – ezúttal magamban – az orosz tudásom már úgy megkopott, hogy két hétbe tellett, mire elolvastam az első két oldalt. De az a két oldal!
Azután megszereztem az angol fordítást. Ezt már legalább el tudtam olvasni, de újabb, éktelen, bár borítékolható csalódás: a fordítás szépen lefaragott a szövegről minden oroszságot, és ami még tragikusabb, minden Sztrugackijságot.
Németh Attila azóta ígéri ezt a kiadást, amióta hazajöttem. Érdemes volt kivárni.
Az első két oldallal összevetve pontos a fordítás, visszaadja az eredeti árnyalatait. De a fordításról majd később.
A regény a lényeg.
Nos, nem csodálom, hogy betiltották. Azt csodálom, hogy nem tiltják be most is. Ez a szöveg kegyetlenül görbe tükröt állít minden nem kommunista rendszer elé – a bolsevizmus elé is. Görbét, mely felnagyít az optimista vigyorba merevedett arcon minden hibát, pattanást, az optimizmus mögé rejtett fájdalomról árulkodó ráncokat…
Hogy a különféle nem kommunista rendszerek hivatalból gyűlölik ezt a könyvet, az tökéletesen érthető. De szeretheti-e ezeknek a rendszereknek az átlagpolgára, aki elé a szöveg ugyanazt a tükröt tartja? Szeretheti. Mert az embereket, egyenként fókuszba hozva, ha nem is menti fel bűneik alól, de áldozatként tételezi: rendszerük, a történelmük, az ezekből fakadó körülmények áldozataiként. Nem szokásom a túl sok spoiler: a történetről csak annyit, hogy Makszim Kammer, földi ember, a kommunista, űrjáró Föld embere, a Szabad Kutatások újonca egy számra ismeretlen bolygón reked. Ennek a bolygónak a történelmi fejlődése, a huszadik század végének a szintjén áll, és Makszim hajótörésének idejére a bolygó éppen csak két évtizeddel van túl a helyi nukleáris világháborún, társadalmai a túlélésért küzdenek. Csakúgy, mint a naív, idealista Makszim is, a furcsa Robinson az ő nagyon is lakott szigetén.
Ez a regény számomra az ultimate science fiction, minden benne foglaltatik, amit személyesen a sci-fitől várok, nem több és nem kevesebb. Nézzük először a nem kevesebbet!
A mű első rétege szimpla kalandtörténet, mely robinzonádból indul, majd pikareszk regénybe fordul át. A pikareszk vonal végighúzódik a történet egész vonalán, mert a mű egyben fejlődésregény is, és Makszim pszichikai, erkölcsi fejlődése újabb és újabb “csavargásra” ösztönzi hősünket. Bejárja az egész kontinenst (az egyetlent a bolygón), megismerkedik a társadalom minden szintjével, éli életüket, ítéletet hoz fölöttük – és önmaga fölött, majd ennek folyományaként melléjük áll a fizikai és pszichikai elnyomás ellenében. Mondhatnánk: kommunistaként mit is tehetne mást? De nem ilyen egyszerű. Makszim a kommunista társadalom delelőjéről érkezett, ahonnan az emberiség hamarosan tovább lép(het) (lásd a Kammerer trilógia befejező kötetét, a Válaszd az életet-ed, mely remélhetően a Galaktika Fantasztikus Könyvek kritikai életműsorozatában hamarosan napvilágot lát), és annak a társadalomnak átlagos tagjaként igen halvány fogalmai vannak az elnyomás módozatairól és hatásairól, az elnyomásban élő emberek motivációiról és mozgástereiről. Ideái rosszról és jóról szinte gyermeki naivitást kölcsönöznek neki az első időkben: még azt is képtelen felfogni, hogy űrhajóját lelőtték, nem meteortalálatokat kapott.
A könyv második olvasata swifti társadalomkritika, szatirikus, ironikus, pengeéles; mint a bevezetőben írtam, minden nem kommunista társadalom kíméletlen kritikája. Minden olyan társadalomé, mely a tömegek elnyomásán alapul a lelkek manipulálása útján. Makszim az utolsó lapon kimondja: “…amíg én élek, senki sem épít fel még egy Központot. Még a legjobb szándékokkal sem…”. Pont. Nyoma sincsen könyvben a korunkra annyira jellemző erkölcsi relativizmusnak: Makszim olyan szigorú morális alapokon áll, melyek abszolút érvényűek, más emberiségekre más társadalmakra, más bolygókra is érvényesek – de legfőképpen miránk, földi emberekre. [2]
A harmadik olvasat személyes: az egyén vergődéséről szól a társadalmi viszonyok satujában, az egyének döntéseiről beszél, az egyéni hősiességről vagy aljasságról. Kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ítéletekkel és krisztusi megbocsátással – mindezt a marxizmus igazságosság-eszményének alapján. Itt is megmutatkozik a Fivérek írói nagysága, a hősei élnek, szerethetők, utálhatók, megvethetők, akár gyűlölhetők is (A megbocsátás a gyűlölet kereteit leszűkíti, az áldozatokat, még ha bűnösök is, lehet megvetni, utálni, de vakon gyűlölni nem szabad. Üzenet ez a mai Magyarországon a cigányellenes rasszistáknak!) – mindenképpen színes egyéniségek a maguk köreiben. Nemcsak Makszim fejlődik a könyvben: mindenki, akit megérint Makszim őszinte igazságossága és jósága, valamiképpen más, többnyire jobb lesz. Még a földi emberek is…
Nem kevesebb, mint a végső szövegek egyike, mert a Fivérek írói eszköztára irigylésre méltóan gazdag, és ezt a gazdagságot mindenhol meg is csillantják, ahol helyénvaló. Nem hiszem, hogy Arkagyij és Borisz Sztrugackij valaha is creative writiting tanfolyamokon vett volna részt, mégis olyan virtuózan használják az írói fogásokat, hogy az olvasó nem győz álmélkodni. Makszim olyan sokrétűen (saját gondolataitól cselekedetein át a más szereplő általi jellemzésig) ábrázoltatott, hogy azt várom, megjelenik a nappalimban, a macska az ölébe ugrik, simogatja, az dorombol neki, és amíg sörözünk, a társadalom átalakításáról szövögetünk mindenféle vad terveket – aztán elköszön, kinyitja az ablakot és kiugorva a második emeletről megy a dolga után... De nem kevésbé gazdagon ábrázoltak a mellékszereplők sem (talán a titokzatos Vándort leszámítva): Guy Gaalok, Rada Gaalok, Kaan bácsik és Csacsu kapitányok jönnek szembe az utcán, Papák, Első Sógorok és Okosok tartják markukban a társadalmunkat… A narráció megválasztása, a nézőpontok sokszínű váltogatása, a belső monológok észrevétlen átfolyása magyarázatokba és leírásokba, az irónia és nyelvi fordulatok, a nyelvi hitelesség (a lakott sziget nyelvi töredékei, a nem túlságosan gyakori technoblabla) a cselekményváz és ív a maguk idejében tökéletesen összhangban álltak a kor irodalmi fogásaival, sőt még ma is frissek [3].
Nem véletlenül említettem a második emeletet, mert ez a szöveg, noha nincsenek benne explicit divattémák és kulcsszavak, nem olvasható benne, hogy nano, bio, infó, nem szól explicite a technológiai szingularitásról és emberen túli humanizmusok egész csokráról, mindezeket mégis tartalmazza, tematikailag is modern. Makszim és a földi emberek már túl vannak a Homo sapiensen fizikai és lélektani értelemben, a technológia pedig régen túlnőtt a lakott sziget emberiségén, bár még nem vált teljes egészében önjáróvá.
A végső sci-fik egyike ez a könyv azért is, ami nincs benne, ami a mai művek egy részében engem személyesen taszít. Hiányzik belőle a nagyképűség, a szenzációhajhászás, az öncélú ötletparádé, az ember léptékűnél nagyobb hősök és történések, szinte teljesen hiányzik belőle a technoblabla, ahol megtalálható, ott sem zavaróan értelmetlen és kérkedő. A Fivérek nem önmaguk írói-filozófusi-tudományos nagyságával próbálják lenyűgözni az olvasót, hanem a történettel és hőseikkel.
Természetesen vannak apró hibák, melyeket nem tudom mennyire lehet a fordítás számlájára írni, de hajlamos vagyok, arra, hogy nem. Érdekes módon mindkét hiba az államügyészrol szóló fejezetekben található: igen valószínűtlen, hogy egy másik bolygón egy tökéletesen másik emberiség (kozmogónai és kozmológiai elméletét tekintve is más) az Igazság istennőjét is Justitiának (171. o.) nevezze, és ugyanilyen valószínűtlen, hogy a napját huszonnégy órára ossza be (304. o.). Mindkét hibát az írói “baszdüh”-nek tudom be: annyira saját koruk, társadalmuk kritikáját írták, hogy megfeledkeztek arról, erdedetileg nem a Földre helyezték a történetet. A Justitiás hiba természetesen lehet fordítói félreértés is…
És, ha már itt tartok, néhány szó a fordításról: Weisz Györgyi kiváló munkát végzett, a szöveg orosz maradt, és minden ízében sztrugackiji (“Nálunk, az SZKCS-ben még a kalandok is rutinügyek. Meteorvihar, sugárveszély, baleset leszálláskor. Baleset leszálláskor, meteorvihar, sugárveszély… A test kalandjai.” vagy “…ezek az idegen bolygók lényegében eléggé egyformák és fárasztóak. Egyformán fárasztóak. Fárasztóan egyformák…” Ez az egyéni íz, mely például az ismétléseket nyomatékosító, ironikus eszközként kezeli, azok nem véletlen hibaként jelentkeznek, annyira jellemző a Fivérekre.). A fordítás irodalmi, bár főként az elején, mintha nem tudott volna megküzdeni az orosz létige burjánzásával, a szöveg az első néhány tucat oldalon meglehetősen slank a rengeteg volt-tól.
Ez az a könyv, mely egyetlen magát sci-fi rajongónak mondó ember polcáról nem hiányozhat. De nem hiányozhat azok polcáról sem, akik hajlamosak és hajlandóak elgondolkodni a társadalmunk mélyebb összefüggésein. Viszont bátran olvashatják azok is, akik a zsáneren kívül helyezkednek el. Talán megváltozik a véleményük.
A végső sci-fi.
A filmet is nagyon várom, bár nagyon valószínű, hogy csupán DVD-n lesz hozzáférhető – nálunk még működik a Központ. A lelkekben…
Galaktika Fantasztikus Könyvek, Kozmosz Könyvek, Az SF mesterei sorozatban. Metropolis kiadó, 2009. puhafedelű. 339. Oldal. Weisz Györgyi fordítása.
Jegyzetek:
[1] Valamikor a kilencvenes évek elején, a Magyar Narancs egy akkori szerkesztője, talán éppen főszerkesztője, fejezte ki mélységes undorát a szovjet írókkal szemben, és példáképpen éppen a Fivérek Fogadó a halott alpinistához-ját hozta föl, melyet az emberek tömegestül vittek be az antikváriumba, ahol éppen dolgozott a nyolcvanas években. Nyilvánvalóan nem olvasta a könyvet – de nem is állt szándékában. Sci-fi és szovjet – brrrrr.
[2] Mégsem voltak olyan ostobák azok a bolsevik cenzorok, hogy föl ne ismerjék, ez a regény a bolsevizmus tömegmanipulációiról is ugyanolyan kíméletlenséggel lerántja a leplet, és utasítja el… A bolsevizmus képmutatását jól mutatja, hogy ez a könyv, mely valójában a kommunista eszmények, a kommunizmus himnusza, a bolsevik gyakorlat bírálata miatt betiltásra jutott. És mutatja a rendszer sebezhetőségét, és a sci-fi akkori népszerűségét, hogy megijedtek egy szórakoztató, ifjúsági ,tehát másodrendű irodalomnak tekintett mű erejétől.
[3] Antológiaszerkesztőként, legalábbis a beküldött kéziratok alapján, meg merem kockáztatni ezt az állítást. De ha Lem véleményét tekintem a sci-firől 1970-ből, akkor is.
7 megjegyzés:
A múlt héten vettem meg, együtt az Újonccal és a Válaszd az életet cíművel (ennyi a Sztrugackijoktól), no meg még az Időutazó feleségét, és ráadásnak azt a pár magyar sci-fit (Nagate, Beavatás.., Ogg.., Keringés, +kölcsönbe a Hosszú faszari).
(és még csak sf-rajongónak sem mondhatom magam)
Desszertnek C. Bukowski a semmitől délre...
Túlvagyok az Újoncon. Elkezdtem olvasni a Keringést. Metrókönyvem éppen W.Wharton-tól az Áttetsző.
Most mi a p.csát csináljak, vegyem előre a Lakott szigetet? :-)
Nekem megvan a film. Fos. Majd elviszem.
Zoli,
Mondanám: dobj el mindent és vedd. De a többieket bűn lenne félbehagyni. A trilógia második kötete a Metagalaktika 6-ban van (Bogár a hangyabolyban) A harmadikat már megszerezted. :-)
Jövő hétfőn összejöheténk könyvcserére...
Kedves Doktor,
Azért kíváncsi vagyok. Nem akarod mégis elolvasni a Jegát?
SH
Ok, kedd délután?
(a Metagalaktika 6 is megvan :-) )
HAAALLLÓÓÓÓÓÓ!!!
:-)
Az első három részt olvasva nagyon kevés benne a "technikai" sci-fi.
A Lakott sziget (1968-hoz képest) a jövő társadalmának félelmetes kritikája.
A mai (2010) Oroszország is bátran visszakacsinthat erre a regényre, nem csak a sztálini régmúlt.
Szimpatikus a főszereplő naivsága, embersége: "szorítok" érte!
A messzi bolygó Földhöz való hasonlósága bosszantott egy kicsit, de aztán vevő lettem a játékra.
Tét az élet, a becsület.
Meddig képes alkalmazkodni egy ember?!
A kritikád részletes, tanultam belőle! :)
Segített az értelmezésben.
Üdv!
Jávori István
István,
Csak arra kérlek, ne nevezd ezt kritikának! Ez csupán egy recenzió. Ráadásul majom vagyok, nálam az angol fordtás, és eszembe se jutott megnézni a Justitiás hibát benne...
Megjegyzés küldése