2009. október 2., péntek

Anthony Sheenard – Ellopni egy Chagallt

Könnyű lenne elintézni ezt a könyvet, hogy misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény. Mert az.
Aki éppen ilyen könyvet keres, az nem csalódik benne. Én ugyan nem kerestem, de nem is csalódtam, azt kaptam, amit mindig, ha elolvastam egy Sheenard könyvet. Pedig megfogadtam Az Excalibur keresése után, hogy többet nem fogok. De ha már az író adott egyet kölcsön…
Máskor itt be is fejezném a könyvismertetést, és nem tenném föl ide, mert az ilyen ismertetéssel ugyan nem sokra megy sem olvasó, sem az író. Bármennyire is az ellenkezőjét is röfögi a csürhe, a jó kritika bizony az íróért is születik, sőt még a kiadóért is. De ebbe most nem megyek bele, vissza a könyvhöz!
Ez a regény a Misterious Universe franchise műfolyam York Ketchikan féle szálán játszódik, az ilyet csak azért nem szokás szappanopera néven illetni, mert a célközönsége nem az emberiség női fele. Ezért találta ki az a faszkalap az űropera műszót.
És itt megint abbahagyhatnám.
Azért nem lehet abbahagyni, mert ez egy késői Sheenard-korai Szélesi Sándor könyv, és, míg Sheenard egy profi maga-kitalálta-franchise író, addig Szélesiből még minden lehet, ha összeszedi magát még az egyik legnagyobb kortárs mágikus realista is… Ebben a szövegben már megvillan az anekdotázó, saját humorát csillogtató, bölcs mesemondó író, akit kiváló érzéke és hajlama a természetfölöttihez és szinte teljes érzéketlensége a technológiához [1] mára már egy Sheenardnál gyümölcsözőbb irányba fordított.
Kissé kétségbeesett kísérletnek látom ezt a regényt, hogy Szélesi kitörjön Sheenardból, a kalandregények bűvköréből, és azt írjon, amit igazán akar. Főként az elején bőséggel megjelenik benne az író – ironikus – véleménye a máról, művészetről, történelemről, allúziók, utalások valami mélyebbre, bár ez a vonalat a közepétől elnyelik az üres kalandok. Néhányszor megszólal a tanító Szélesi is, véleményem szerint sokszor a legrosszabb időben, az ember már túl akar lenni az egészen, amikor Ketchikan-Szélesi tanító bácsi nagy ívű filozofálgatásokba kezd. Azért kétségbeesett ez a kísérlet, mert ennek a cselekményváznak, karakterkészletnek olyan mély csapdái vannak (és nem ehelyt fogom elemezni azokat), melyekből lehetetlen kitörni – el kell vetni az egészet [2].
Ez a szöveg így természetesen nem jutott ki a csapdákból, csak kissé kusza lett a szövedéke, esetleg kis zavarba hozva azokat, akik a puszta kalandregény kedvéért kezdtek neki olvasni.
Ezt a kis koncepciós kuszaságot leszámítva viszont az egyik legjobb misztikus-időutazós-térváltós-multidimenzionális-kardos-baszós-partraszállós-humoros-bűnügyi-kalandregény, amit valaha olvastam. Kellően adagolva az erőszak, a szerelem, a szexuális utalások (azért explicite csak ritkán, elvégre kamaszok is olvassák), az izgalmas, bár kiszámítható fordulatok, látványelemek, kulcsszavak, divatos keresztény misztika (mely azért valamilyen általam ismeretlen oknál fogva racionális magyarázatot kap), etc. etc… A jellemek habkönnyűek, feketék és fehérek, motivációs hátterükön nem kell sokat töprengeni. Minden itt van, amit csak egy vérprofi belenyomhat egy ilyen fajsúlyú történetbe.
A krimi száltól azért többet vártam: ha már azt a kihívást állítjuk a hősünk elé, hogy raboljon ki egy kirabolhatatlan bankot, nem holmi misztikus-transzdimenzionális trükkökkel (ugyan miért nem jut ez eszébe senki másnak, csak a zseniális York Ketchikannak?) kellene a végén megoldani, miközben a bankba jutás módjára valóban szellemes és eredeti, bár szó szerint elég “geci” megoldást talált az író.
Az iróniáról beszéltem föntebb, mely Szélesi sajátja, és tökéletes ellentétben van Sheenard Rejtőtől kölcsönzött kamasz-humorával [3], mely engem egyre jobban taszít, ha nem eredetiben látom viszont. Valahogy nem tartom arányosnak a rejtői humort azzal, ha egész városok dőlnek romba és vélhetően százezrek elpusztulnak – a hecc kedvéért. A szöveg egyébként bővelkedik nemcsak rejtői humorban, hanem rejtői allúziókban is – remélem szándékosan.

A szöveg leginkább azért bosszantott föl, mert az üres kalandok mellett olyan csodálatos, mély sci-fi ötletek és történetcsírák villantak föl, melyekből igazán maradandó, valódi sci-fit alkothatott volna, ha Szélesi írja, és nem Sheenard.

Jellemző egyébként a magyar sci-fire, hogy ezt a könyvet, mely ugyanazokat a technoblablákat, divatos technológiai kliséket és fordulatokat használja, ugyanolyan felszínes értetlenséggel és zavarossággal, mint az annyira ünnepelt és irigyelt angolszász kortársak, megvetően, másodrendű termékként kezeli a kalandvonulat miatt. Mintha az egyéb, kevésbé kalandos, ámde annál unalmasabb és zavarosabb alkotásokban sokkal mélyebb filozófiai távlatok lennének, mint ebben a regényben.

Kezdő MU rajongóknak kihagyhatatlan, aki sodró kalandokat akar, kevés meglepetéssel, az is nyugodtan olvashatja. Óhatatlan érdeme a könyvnek a formátuma: ezzel a könyvvel öröm az utazás, éppen belefér egy normális zakó vagy kabátzsebbe…

Inomi Kiadó, 2004. Puhafedelű. 425 oldal

Jegyzetek

[1] Az aranyat például nem lehet molekuláris szinten megtisztítani, például, mert olyanja neki nincsen. Atomjai, esetleg ionjai, de legfőképpen fémes rácsa van.
[2] Ahogyan Miéville tette a Perdido Street Station–Scar–Iron Council mentén húzható írói fejlődési íven.
[3] Érdekes, hogy a finomabb rejtői irónia milyen gyéren jelentkezik az azt használóknál, többnyire csak a durvább, populárisabb változatával élnek – többnyire vissza.

9 megjegyzés:

Névtelen írta...

Tanulság: a legfelejthetőbb átlagszutyokból is lehet jó könyv, ha a haver értékeli.

Borzoj

balfrasz írta...

Nem jött le?
Leírtam, hogy "jó"?
Aki az ilyen kalandtörténeteket keresi, annak jó.
Nem a könyvet dicsérem, hanem az íróját. Ami benne van. A potenciált. Mármint az íróban.
Ha megszabadul attól, ami ebben a könyvben van, akkor jó lehet a következő.
Az a baj, hogy a hazai sci-fi harmn éve felejthető átlagszutyokkal van tele, amelyeket, ha a haverok értékelnek, jó könyv lesz belőlük.

balfrasz írta...

Harminc éve.
És utána kimaradt egy csak.

Névtelen írta...

Ez az utolsó mondatod az átlagszutykokról különösen igaz. Én kényszeres olvasó vagyok, talán kijelenthetem hogy ami sci-fi témában megjelent az utóbbi evtized(ek)ben, azon átrágtam magam (magyar szerzőkről és regényekről beszélek), és meglátásom szerint az újak közt nem sok van, ami többet érne egy fabatkánál. Jelenleg kizárólag László Zoltánban érzek valamit, tőle számítok valamire, ami után úgy igazán elismerően csettinthetek, de még ez is várat magára, talán fog is örökre. Hackett, Szélesi, Antal (csak hogy a leginkább futtatott négyest említsem, és tételezzük fel, hogy most nem veled társalgok), egy momentumuk nincs, ami emlékezetes lenne. Persze ez még változhat, és változzon is pozitív irányban (jöjjön ki az a beste potenciál, amit én sajnos nem érzékelek), de néhány poszttal korábban pont te keltél ki a Csodaidők és Zsoldos egy sorban említése ellen (mellesleg ebben maximálisan egyetértek veled, a CSI nem csak hogy nem sci-fi, de ugyanolyan középszar, mint a többi); ugyan, mennyivel van több köze a sci-fihez és Zsoldoshoz Szélesi fakószürke irományainak, amelyekkel a Zsoldos-díjakat begyűjtötte? Egy MU-regény? Vicc, vagy inkább szomorú. De a többieket is lehetne hosszan vesézni, és akkor a zsűri munkája még szóba sem került.
Talán nagyon is hiányzik, hogy írók, cimborák, mondják meg egymásnak: "Bélukám, ez egy szar", de sajnos mindenki meg akar jelenni valahol, kellenek az érdekhaverságok. Inkább lapít mindenki, hogy nyíltan ne kelljen rosszat mondania a másik irományáról, miközben a háta mögött mocskolja.
Igen, én is károgok, a magyar sf bizony halódik, csak sokan baromi nagy lármát csapnak körülötte, hátha attól élőbbnek fog tűnni.

Borzoj

Sheenard írta...

Borzoj, azt akkor már tudjuk, mi nem... És ha külföldi, akkor mi igen?

balfrasz írta...

Csak a vicc kedvéért, meg mert úgyis magunk között vagyunk, és nekem is hasonló a véleményem, bár nem ilyen szélsőséges (tételezzük föl, hogy magamról nem beszélek, mert akkor valóban olyan hülye vagyok, mint ahogyan azt azok a kedves, szépbeszédű és lelkű fiúcskák és lánykák hiszik), tételesen leírnád, hogy mi emeli ki ennyire László Zoltánt a "négyesünkből" (melynek az egyetlen közös jellemzője, hogy mindannyian megjelentünk regénnyel 2000 után)?

Tanulni szeretnék, tudod, most minden irónia nélkül, hogy legyen az én szövegeimben is valami emlékezetes... Mert meglehet, hogy például én szándékosan nem élek azokkal a fogásokkal, melyeket te sezlonynál oly nagyra tartasz...

Kíváncsi lennék arra is, hogy Szélesi szürkesége miben áll - merthogy én éppen túl színesnek látom...

Névtelen írta...

Sheenard, ha most leírok néhány külföldi szerzőt és művet, akkor megtanulsz angolul és elolvasod őket, vagy megvárod míg megjelennek magyarul? Hagyjuk már.

Balfrasz, nem azt írtam hogy László annyira kiemelkedne közületek, hanem hogy benne látok lehetőséget. Azért ez szerintem elég nagy különbség. Az mindenesentre tény, hogy egyedül nála találkoztam nagyobb mennyiségben gördülékeny, döcögés nélküli, értelmes magyar mondatokkal, leírásokkal, és nálam valahol itt kezdődik az olvasás élvezete. Ha már magával a szöveggel is meg kell küzdenem, régen rossz.
Szélesivel kapcsolatban talán rosszul fogalmaztam: szürke helyett fantáziátlan, poros, unalmas, középszerű. Nekem. Sárdi művésznő meg másként gondolja. Biztosan ő látja jól, nem véletlenül a téma elismert szaktekintélye.

Borzoj

Sheenard írta...

:vállvonás: Ha te mondod, akkor hagyjuk...

Névtelen írta...

"szürke helyett fantáziátlan, poros, unalmas, középszerű"
Hát nem tudom
Én speciel egy délután alatt végeztem ki, s kb egy hónap alatt rongyosra lett olvasva az ismerettségi körben.
Lehet mi csak 20 éves "lurkók" vagyunk és nem értünk mi ehhez stb... de ez minden csak nem fantáziátlan, poros, unalmas vagy középszerű!
Első MU könyvem volt és azóta betegesen vadászok a többire.