2009. december 7., hétfő

Ilija Trojanow – Világok gyűjtője

Már akkor meggyűlöltem ezt a könyvet, amikor még meg sem jelent – egy betű elolvasása nélkül. Az történt, hogy Éva kórházba került, és az év végi hajrában nekem kellett befejezni a védőborítót, elkészíteni a keményfedelet – hogy aztán csak majd’ egy év múlva jöjjön ki…
Persze nálam a gyűlölet nem tart sokáig, így amikor megkaptam a tiszteletpéldányt a Jeschke regény? rossz emlékének kimosására éppen alkalmasnak tűnt – még véletlenül se fantasztikus regény, első látásra valami posztmodern vegyes felvágott félig fiktív életrajz és tizenkilencedik századi útleírás egyben…

Jó választásnak bizonyult. Valóban posztmodern, az olvasható fajtából. Művészi pózok nélkül, a történetre és a figurára koncentrálva, csak annyi modern irodalmi eszközt alkalmazva, amennyi érdekessé, és még olvashatóbbá teszi a szöveget, de a modernség nem öncélúan [1] az ún. művészi hatás [2] érdekében meredezik kifelé a textúrából. Ahogy Trojanow szövi a mesét, próbálja megfejteni regénye hősét, mintha a védőborító arabeszkjének indái tekeregnének saját fraktálszerű mintázatukba, hogy jó arabeszkhez illően a részletek mögött eltűnjön az egész, csak a gazdag szövedéket lássuk, de ne jöjjünk rá, hogy a mintázat követhetetlen és értelmetlen, a végcélhoz, a hős életéhez egy centiméterrel sem jutottunk közelebb. Talán csak a szőnyegszövőéhez [1].

Ha életrajz, egy XIX. században élt katonatiszt, Richard Francis Burton életrajza, akit földrajzi “felfedezéseiért” – és eredményes kémtevékenységéért – őfelsége lovagi címmel tüntetett ki és aki kalandjait több kötetben is megjelentette. Ha életrajz, a regény kudarc. Burtonról semmit sem tudunk meg, még azt sem, valójában hol született, hol érte a halál, kik voltak a szülei, milyen volt a gyerekkora, hogyan nevelkedett, kik voltak szerelmei, feleségei, születtek-e gyerekei, milyen író volt, etc. Így ez a könyv nem életrajz.
Ha útleírás, Burton Észak Indiában tett kulturális felfedezéseinek (melyek jobbára csak a katonai hírszerzést érdekelték) meséje, az iszlám szent zarándoklatának, a hádzsnak leírása, melyen hősünk az elsők között haladt végig és a Nílus forrásának felfedezésére tett kísérlet követése. Ha útleírás, a regény kudarc: kis színeseken kívül valójában semmit sem tudunk meg sem Indiáról, sem a hádzsról, leírt afrikai kalandja során pedig Burton végig maláriarohamaival küzdött, Afrikáról sem tudunk meg semmit általa. Így ez a könyv nem is útleírás.
Ha fejlődésregény, akkor azt kellene látnunk, hogyan válik a tipikusnak látszó brit katonatiszt a “világok gyűjtőjévé”, más kultúrák szorgos és makacs megismerőjévé, és értojévé, oly szorgos megismerőjévé és értojévé, hogy maga is moszlimmá váljék. Legalábbis átmenetileg. De a szöveg fejlődésregényként is kudarc: Burton jelleme az első színrelépésétől kezdve változatlan és egysíkú. Emberfelettien makacs kulturális gyűjtőszenvedély munkál benne, egész életét ennek a szenvedélynek rendeli alá, de ez a szenvedély nem törekszik a mély megismerésre, mert mögötte végig ott marad a keresztény, európai – brit – felsőbbrendűség. Burton mint keserű mérget nyeli el a különböző kultúrákat, felszínesen vagy mélyebben megemészti őket, majd kihányja – hiába csömörlött meg valami általunk ismeretlen oknál fogva a brit birodalomtól és civilizációtól, egyre ide tér vissza, végül Európában éri a halál. A csömör okával mindvégig adós marad a szöveg: miként életrajzként kudarc, úgy jellemrajzként is az. Burton jelleméről, motivációiról éppen annyi tudható meg a könyvből, mint az életérol vagy kalandjairól. Nem jellemrajz vagy fejlődésregény.
Pedig Trojanow a jellemábrázolás teljes arzenálját beveti a könyvében, a hőst egyaránt jellemzi az író, a történet szereplői, és saját tettei, szövegei.

Csak éppen a regény főhőse nem a címszereplő! A regény főszereplői sokkal inkább a szöveg első és utolsó szakaszának két narrátora, illetve a középső rész vizsgáló hivatalnokai. Indiai szolgája, Naukaram, és afrikai vezetője, Szidi Mubarak Bombay, Burton életének azt a szakaszát mondja tollba illetve meséli el, amelyet a kalandorral együtt töltött, de valójában saját életükrol, a korabeli Indiáról és Afrikáról mesélnek. A hádzsba befurakodott brit kém ügyét vizsgáló szultáni hivatalnokok pedig Mekka belső intrikáiba, az oszmán birodalom működésébe adnak bepillantást. Emiatt gondolom úgy, hogy ebben a könyvben Sir Richard csupán ürügy, és ebből a nézőpontból hiszem, hogy a regény mégiscsak sikeres életrajz, útleírás és fejlődésregény, csak éppen mindezek nem a brit katonatisztre vonatkoznak! Ezek a fejezetek a könyv legértékesebb részei, megállnának a szöveg maradék harmadát kitevő, hagyományosabb elbeszélésű részek nélkül is.

A belső narrációs fejezeteket ugyanis mindhárom szakaszban külső elbeszélő szövegei szakítják meg, illetve inkább egészítik ki. Ezek a fejezetek elvileg többet árulnának el a Burton életérol, jelleméről, de az író nem élt a mindentudó narrátor kínálta lehetőséggel. Burton cselekszik, beszél, de gondolatai, motivációi továbbra is rejtve maradnak, ezekből a fejezetekből ugyanazt tudjuk meg, mint az idegen belső narrációs részekből: a makacs kulturális gyűjtőszenvedély és felületes, de brit katonatiszttől mindenképpen szokatlan kulturális nyitottság Burton fő jellemvonásai. És a gyűjtést leszámítva talán a tökéletes szenvedélymentesség – de ez valószínűleg általános brit tulajdonság volt akkoriban, sokkal közelebb nem visz hősünkhöz…

A Burton három életszakaszának, kalandjai három színterének, Indiának, a hádzsnak és Afrikának megfelelően három részre osztott főszöveget két rövid fejezet fogja keretbe, melyekben Sir Richard halálánál asszisztáló katolikus pap kételyeibe láthatunk bele: keresztény volt-e vajon a halott, vagy pogány, mohamedán? Kétségeink, csakúgy, mint a szerencsétlen pap kétségei, megmaradnak: Trojanow, hűen a szöveg egészéhez, nem ad egyértelmű választ. De nem is lényeges. A világok gyűjtője mindig annak a vallásnak hódolt, amely a begyűjteni – megismerni? – vágyott világban uralkodott, hogy aztán mindig – bevallatlanul, de a célzásokból egyértelműen adódóan – visszatérjen a kereszténységhez. Indiában előbb gurutól tanult, majd az ottani iszlámot tette magáévá, hadzs alatt muszlimabb volt egy alimnál, míg Kelet Afrikában, a úgy tűnik, egy kicsit a törzsi varázslatokba is belekóstolt.

A regény nyelve nagyon finom, modern, invenciózus, szellemes nyelv, Nabokovéhoz hasonlítanám, néhol ehhez méltóan költői is, bár narrátorként Trojanow nem olyan érzelmes. Minden belső elbeszélőnél elhittem, hogy adott kultúrának hiteles képviselője. Ami zavart a szövegben, de az minden szövegben, mindig zavar [3], hogy a natív lakosok beszélgetésbe beleszőtt helyi szavakat, kifejezéseket dőlten szedték – de legyen csak ennyi hibája bármilyen kortárs regénynek!

Mindenesetre a sci-fi sivárságai után nagyon üdíto olvasmány, szívből ajánlom mindenkinek akit tanulni és szórakozni akar az irodalmi térben, vagy egyszerűen kíváncsi egy bulgár világpolgár írásmuvészetére. Mert Ilija Trojanow talán még nagyobb gyűjtője a világoknak, mint könyvének hőse.

Cartaphilus - Alexandra. 2009. Keményfedelű, 383 oldal. Fordította Falvay Dóra.

Jegyzetek:

[1] Természetesen az irodalomban (a megrendelésre írt valamiket talán ne soroljuk ide, bár az ügyes mesteremberek képesek kihasználni a megrendelő ostobaságát, és saját céljainak megfelelő részeket csempésznek szövegbe) a minden öncél, az író öncélja. Az nem mindegy, hogy mi ez a cél. Egónk fényezése, öntetszelgés, divatos pózolás, vagy valami mélyebb. A szöveg sok mindent elárul szerzőjéről, már a téma, a hős kiválasztása is leleplező. Mint Trojanownál: az író életrajzát ismerve Sir Richard nem lehet véletlen választás.
[2] Általában az írói mondanivalótlanság elleplezésére szolgáló nyelvi trükk. Eredetisége általában kétséges, többnyire automatikusan modorossággá és/vagy pózzá válik.
[3] Vagy a kis színes minősített esete, vagy az olvasó lebecsülése, vagy a kettő teszőleges arányú kombinációja. Kedves Írók és Szerkesztők! Higgyétek el, hogy mi, egyszerű olvasók, képesek vagyunk felismerni az idegen szavakat dőlt kiemelés nélkül is a szövegben!

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Thanks for the erdekes informacio

egy olvasó írta...

Most már értem, hogy miért ilyen ronda borítója lett ennek a kiváló könyv magyar változatának.

balfrasz írta...

Tudod, egy olvasó, ízlések és pofonok...
De ha már a pofonoknál tartunk:
1. Ha mindenhová csak okádni pofátlankodsz be, előbb utóbb a pirospozsgás kis pofiddal törlik fel a hányásodat.
2. A csürhe számára már régen elveszítettem a jelentőségemet, pontosan ugyanolyan mértékben, ahogyan az egész internetes jelenlét elveszítette jelentősét az én számomra. Ergo, hiába izmozol, jó pontot nem kapsz. Sorry.

Névtelen írta...

Balfrasz, látom a modorod is olyan ronda, mint a grafikus műved. Amúgy ne fenyegetőzz kisbabám mert leharapom a fejedet (úgy sem használod). Hogy lehet egy kiadó olyan eszetlen, hogy ilyen lúzerekre bízza könyvei borítóit?

balfrasz írta...

Látom, Ártány, megint unatkozol. Csípa a pisi? Kirúgtak az ólból? Már a csürhének is elege van belőled?
Itt se teljesítesz jobban.
Nem tudsz semmit, nem értesz semmit, de pofázol: ez mindig elárul.
Ha még egyszer idepofátlankodsz, válasz nélkül töröllek. Végeztem.