2011. november 27., vasárnap

Wass Albert – A funtineli boszorkány

Hosszú, rettenetes káromkodással kellene kezdeni, szitkokból és átkokból szőni az első bekezdést, hogy szégyellje el magát a világ. De méltatlan lenne ahhoz, amit olvastam, ahogy olvastam.
Mert úgy olvastam, ahogy már régen, végigvágtatva sorokon, mint a kopó a róka nyomán, csak addig félretéve a köteteket, amíg ez az ordas élet rákényszerített, hogy darab-darab időkre félretegyem, mert háromszor nyolc, az még mindig huszonnégy, mert azért élni – kell. Ha nem is mindig lehet.
Élni kell olvasás közben is. Utána is.
Jó is volt így talán, hogy három napig tartott a három kötet. Talán sok lett volna egyszerre. Aki a Funtinel boszorkányával hál, meghal az.

Itt van ez az író, ez a Wass Albert. Nagy tehetség, nagy író. Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Fekete István, Lengyel József sorában. Akkor is, ha legutóbbit talán maga utasítaná vissza. De akkor is: a meggyőződés: meggyőződés, az irodalom pedig: irodalom.
Tehát létezik egy sor. Lehetne hosszabb. Talán még nincs vége. Nem kéne.
Irodalmunk jegenyesora.
A jegenye a magyar rakétaciprus. Magas. Egyenes. Mutatja az utat. Az utat, amit többnyire nem is járunk már.
Ha a Közép-Dunántúlon, a hatos útról nyugatra térsz, Kaposvár felé, és megállsz a falatozónál, lenézel dél felé, tudod, mire gondolok. Miért jöttek, s maradtak a rómaiak Pannóniában. Tudták, hogy miért.

Pózok nélküli emberséggel írni. Ennyit kell tudni. Ezt ők tudták abban a sorban.
Wass is tudta. Ezt a boszorkányhistóriát legalábbis így mesélte el.
Mást egyelőre nemigen ismerek. Mesék, novellák – kevés. Bár, ami a boszorkányhoz hozott, mégiscsak egy novella volt: A költő és a macska. Gyengéd, szimbolikus, bölcs, fájdalmas kis írás. Olyan embertől, aki sokat tud a költőkről és a macskákról. És mindent a romlásról, rombolásról. Az újrakezdésről is. Ezekről én is sokat tudok, főleg a macskákról és az újrakezdésről. És ugyanúgy tudom. Kíváncsivá lettem hát.

Szerencse nélküli ember volt ez a Wass. A balsors kivetette a hegyei közül. A politika meg behálózta, mint valami rossz szövőpók, belemart, mérget fecskendezett bele, és elevenen felemésztette.
Bűnös ember volt, a bűne pedig rettenetes, a legnagyobb, amit a huszadik század második felétől kezdve ember elkövethetett: szerette a hazáját, azt a darab földet, ahol született – ráadásul fennszóval hirdette is ezt.
Rengeteg rosszat terjesztenek róla. Azt mondják, előítéletes, nacionalista, vallási fanatikus, gőgös arisztokrata. Vas dupla vével és két essel… Anakronizmus… Talán.
Előítéletes lenne, aki férfi létére az ötvenes évek végén női főszereplővel eposzt ír a nőket a férfiak részéről történelmi idők óta érő igazságtalanságok ellenében? Nacionalista lenne az, aki szinte kizárólag szeretetreméltó, bölcs román hősökkel népesíti be regényét? Aki ilyen mély fájdalommal és megértéssel ír az elmagyarosodásról? Bigott az, aki az egyházak ellenében a természetisten-emberisten dualizmusát önkéntelenül követő boszorkány mellett foglal állást? Gőgös arisztokrata lenne, aki annyi empátiával, megbocsátással és megélt bölcsességgel szemléli a szegény, egyszerű embert, a havasok nincstelenjeit, és nem ritkán mély megvetéssel az úri csőcseléket? Aki évekkel a zöld gondolat manifesztációja előtt felemelte szavát az esztelen, pazarló, iparszerű természetpusztítás ellen, és a racionális, emberközpontú természetszeretetet ábrázolt a technokrata tombolás csúcsidejében bigott, anakronisztikus figura lenne?
Nem akarok róla ítélni, még nem…
Ítélet nélkül elégtételt kell adni, ki hogyan tud, bármilyen szerény eszközzel.

Lám itt vagyok a lap közepén, régen a regényről kellene írni, de az a visszafojtott káromkodás, szitok, átok, csak nem nyugszik, horgad egyre fölfelé… Erőlködni kell, hogy elnyomjam. Nem akarnék tudatlanul igazságtalan lenni.

Egyet tudok már, hogy egy, a legnagyobb rossz, ami a legjobban fájhatott neki – neki, az írónak –, amit azok terjesztettek életében és terjesztenek halálában is a legcsahosabb szóval, akik szemében a bűne a legnagyobb bűn, akik háborús bűnösnek szeretnék látni és láttatni, szóval, az, hogy rossz író lett volna, hát az, urak, ha minden egyéb igaz is, az az egy nem igaz.
Az szemenszedett hazugság.
Nem valószínű persze, hogy bárki a leszólói közül csak negyedannyira jó könyvet lenne képes írni, mint A funtineli boszorkány, csak tizedannyi hétköznapi szépséget és költészetet, jóságot és igazságot lenne képes szavakból formálni. Ha valaki csak egyetlen ilyen szöveget kivérez magából életében, már a legnagyobbak között a helye.

Mindig a magyar mágikus realizmus után ríttam – hát itt volt az orrom előtt. Majd tíz évvel a Száz év magány előtt ez a menekülő, magányos, meghurcolt, kisemmizett, keserű ember megteremtette azt az írásmódot, amely a fantasztikum témái közül szinte egyedüliként kapott kritikai elismerést. Persze Wass nem kapott ilyesmit, és nem kap ma sem, a kritika még mindig másról szól, nem szépségről, jóságról, igazságról, mágiáról, hanem csúfságról, gonoszról, igazságtalanságról és arról, amit reálisnak mondanak (hazudnak). A Nobel díj azért jár.
De lehet, nem is teremtett semmiféle írásmódot, csak egyszerűen továbbvitte Mikszáth vonalát, beleszőve szülőföldje és élete anekdotáit, mesevilágát és a havasok népének természetközeli bölcsességét – a mágiát. A végeredmény szempontjából – nem mindegy?

Végigvágtattam a szövegen, vagy a szöveg vágtatott végig rajtam? Megtiport, aztán itt hagyott, valami űrrel, valami hiányérzettel és vad keserűséggel.
Mindegy.
A vége ugyanaz. Ami bennem marad, ugyanaz, ha levadászom, ha letipor. Ahogy a székely mondás tartja: „A medve nem játék”.

Ha mágikus realizmusról beszélhetünk, ez a szülő szöveg koporsó is egyben, mert a havasi varázslat halálát meséli el, egy, a természettel együtt lélegző emberi világ eltűnését a kapzsiság, irigység, tudatlanság, elvakultság, az ún. haladás gőzereje alatt. Az emberi szövedék erőszakos szertefoszlatását, normák gyorsan hullámzó változását, az ürességet, ami azután marad, hogy az emberi világban egyetlen norma vált uralkodóvá – a pénz. A könyv végére nem marad varázslat. A funtineli boszorkány az utolsó abból az emberfajtából, aki képes kiolvasni az emberekből a múltjukat és jövendőjüket. Nem tudom, írt-e még Wass hasonlóan varázslatos szöveget, képes volt-e még feltámasztani a mágiát – kevés esélyét látom, Meséket írt, tudom…

A regény főhősével, Nucával kislánykorától éljük végig a regény három könyvét (Az urszubeli leány, Kunyhó a Komárnyikon, A funtineli boszorkány). A hőst pedig értsük szó szerint: Nuca kiállása önmaga és mások életéért, igazáért, nőiségéért egy durva, aljas, férfi-uralta korban, szinte hőskölteménnyé emelik a szöveget. Természetesen Nuca tragikus hős, nem is lehet más, hiszen más, fájóan különbözik minden más szereplőtől. Talán nem is ember Nuca, talán a havasok megtestesülése, a természet békekövete, eleven segélykiáltás a haladás irányának megváltoztatására.
Hatalommal és bölcsességgel bír, és, bár foglya ő is sorsának, körülményeinek, az önbeteljesítő jóslatnak, mindemellett cselekvő, ellenálló hős, nem csupán az események, a történelem sodrába került verődő gally. Amikor pedig a jóslat beteljesedése felszabadítja, igencsak tevékeny hőssé válik – a bosszú istennőjévé.
Jaj nekünk, férfiaknak!

Önbeteljesítő jóslat? Bosszú? Tragikus hősként Nuca nem jár egyedül a könyvben. Mintha a thébai mondakör sors-szövevényei tekergőznének tovább a havasi emberek között, mintha az ógörög sorstragédiák gördülnének tova a völgyek oldalában. A kórus hangját az író egyetlen szólama adja ugyan, de nincs hiányérzetem.
Más olvasatban Shakespeare-i királydrámákat lelünk a szövegben, a havasok királyainak drámáit, Éltető úrét (micsoda beszélő név, emberek!), a nagyúrét, akit a haladás sodor el, hiába fekszik szinte szó szerint az útjába, és a hegyi rablók vezérének drámáját, akit végül az előítéletek és a törvény furcsa szövetsége, tulajdonképpen újra csak a haladás, pusztít el.
Funtinel boszorkányának életéhez sodródó emberi sorsok kiegészítik azt az egyébként sem szegényes panorámaképet, amelyet Wass a havasi világról fest. Az egész textúrájából a mesterien beszőtt anekdoták, a Nuca sors csomópontjaiban felbukkanó személyes mesék váratlanul hoznak fókuszba egy-egy sorsot, és megvilágítanak egy maguknál nagyobb teret a történetből. Semmi sem marad ki, csak a falvak népét hagyja kissé homályban, ugyanúgy, ahogy Nuca számára is homályosak, értehetetlenek a havasok alján, az erdőkön kívül, kerítések mögött élő emberek – még akkor is, ha máskülönben úgy olvas bennük, mint nyitott könyvben.
Sorsolvasó boszorkány-képességei észrevétlen és hiteles társ-elbeszélővé emelik Nucát: Wass mesterien használja ki, hogy a lány revelációival megtörje a klasszikus E3 múlt idejű elbeszélésmódot, még elevenebbé téve a szöveget. Nuca, az emberi társadalom archetípikus kívülállója, arra is kiválóan alkalmas, hogy az író a szájába adja morális, elemző üzeneteit – fenntartva a történet izgalmát és nyelvi hitelességét. Nem Márai módra, kopogó, papírszagú monológokban. Csak, hogy felidézzek egy valóban velejéig bigott, gőgös, bár nem arisztokrata figurát.
Azt hinné az ember, a szövegben végig a spontaneitás az úr, pedig a gondos szerkezet, egységes koncepció, fűrészfogszerű, de folyamatosan emelkedő cselekményív végig felfedezhető a szövegben. Mindhárom könyv látszólag idegen emberek anekdotáival indul, majd a fókusz hirtelen Nucára vált, és rajta is marad, és a látszólag rendszertelenanekdoták bele szervesülnek a történetbe.
A nyelvhasználat kissé archaikus (Nem archaizáló!), tökéletesen a regényidőhöz illő, a legszebb klasszikus magyar író nyelvi hagyomány folytatása, erdélyi ízzel. Időnként, ahol lehet és kell, lenyűgözően költői, szinte mintha prózaverset olvasnánk, és csaknem teljes egészében hiteles. Helyenként bicsaklik csupán, amikor a sors-monológokban a bőbeszédűvé váló emberek, ha nem is irodalmi közhelyekben, de kvázi irodalmi formába öntve tárják fel életüket. Akkor nem ők beszélnek, előrelép az író. De talán nem is lehetne másképpen, hiszen ezek az egyszerű emberek talán éppen azért váltak sorsuk rabjaivá, mert képtelenek voltak megfogalmazni, leírni életük ellentmondásait.
Gondolj csak Red Schuhart panaszára a Piknik az árokparton végén!

Nem mondok többet, mert nem szeretnék Wass szövege helyett beszélni, esetleg nagy buzgalmamban még el is árulnék valamit a történetből, amit nem is akartam.
Olvassa el minden magyar és nem magyar! Az előbbi azért, hogy még magyarabb legyen, az utóbbi azért, hogy egy kicsit megértsen bennünket. Bölcsességet, szeretetet tanulhatsz belőle, ablakot nyit egy olyan világra, mely szinte elveszett már, talán el is veszett, de talán újrateremthető.
Talán lehetséges, hogy a havasokon kívül se’ ládából ládába átmenetek jelentsék az emberi életet.
Talán megtanulható, hogy félig semmit sem lehet megcsinálni, hogy félig itt-félig ott nem lehet létezni.
Talán megfontolható, hogy a haladás iránya jó-e?
Hogy haladás-e egyáltalán, ahogy a világ mozdul, vagy éppen hátramenet, a pokolba?

Ha elolvasod a könyvet, majd kérdezel magad is.

Kráter Kiadó, Wass Albert életműsorozat, 2003, puhafedelű, I-III kötet, 230-341-211 oldal.

PS: Nem szívesen rontottam volna el az ismertetés hangulatát, de könyvészetileg mindhárom kötet alulról veri a „Határ Xar” kategória limitjét és farba kúr minden könyvszakmai konvenciót – nem eredetiségével, hanem csak úgy egyszerűen. Ez méltatlan.

4 megjegyzés:

búkfaló bill írta...

"Végigvágtattam a szövegen, vagy a szöveg vágtatott végig rajtam? Megtiport, aztán itt hagyott, valami űrrel, valami hiányérzettel és vad keserűséggel."
Majdnem ugyanezeket a szavakat használta egy jó ismerősöm nem is olyan régen, aki felhívta a figyelmem erre a könyvre. Kösz az ismertetőt!

balfrasz írta...

Köcsönkaptam, meg akarom venni, de a magyar könyvpiac végtelen nyomorát mutatja, hogy csak ez a szánalmas kiadás a valóban elérhető, vagy a díszkötétes/dobozos sorozat, ami megfizethetelen, ráadásul pont a Funtinelit nyomták szét két dobozba, vágták négy kötetebe, csak hogy a buxának annál jobban fájjon. Pedig az abból való könyv szép.

Raon írta...

Balfrász: a régi dolgok tükrében talán furcsának hathat ez a közlési kényszer, de ahogy véletlenül idetaláltam, be kell valljam, alaposan ledöbbentem - olyannyira, hogy elsőre még félre is vittek az emlékek. Viszont amit el kell ismerni, azt illik elismerni: ez a legjobb ismertető, amit erről a remek könyvről valaha olvastam, gratulálok hozzá!

balfrasz írta...

Köszönöm, de a dicséret egyedül Wass-t illeti.