2014. március 14., péntek

Kemény István – Az ellenség művészete/Család, gyerekek, autó

Azok a kritikai irányzatok, melyek a kontextus nélküli műértelmezést erőltetik olyan írásokon, melyeket még nem szűrt meg az idő – magyarán: kortárs szövegeken –, sportszerűtlenek a szerzőkkel szemben. Más kérdés, hogy miért pont egy (bármilyen) kritikai irányzat lenne sportszerű ebben az általános nagy művészeti sportszerűtlenségben. Megint más kérdés, hogy miért kellene egyáltalán sportszerűnek lennie [1].
Sportszerűtlen lennék, ha azt mondanám: „Nini! Kemény István írt egy remek Eszerházy könyvet!” [5]. Sportszerűtlen lennék, ha nem venném figyelembe a kötet első szövegének (kisregény?) születési dátumát: 1989. Sportszerűen így azt mondom: „Kemény István 1989-ben írt egy remek Esterházy könyvet.”.
Akkoriban ez nem volt annyira feltűnő. Esterházy generációja éppen megújította a magyar szépprózát, csoda lett volna, hogy egy kezdő íróra ne hasson a modern – éppen divatos! – stíl. Lehetett tudni, bár a valószínűség még nem haladta meg a 75%-ot, hogy Esterházy és az ő stílusa kanonizálódni fog – mert kanonizálják [2], és akik kanonizálnak, azért kanonizálnak, mert megtehetik. A huszonéves Kemény, feltörekvő irodalmi karrier előtt beleájult ebbe a stílusba és tematikába.
És jól csinálta! Ez a Kemény-féle Esterházy, ha a Termelési regény szintjét nem is éri el, de ott van A Bevezetés színvonalán, és jócskán jobb, mint bármi, amit Esterházy a Harmonia celestris/Javított kiadás előtti évtizedben, vagy a Harmonia [6] után csinált.
Kemény fantáziája általában gazdagabb, prózája líraibb, a fikció dzsungelébe bátrabban merészkedik, önreflexiói kevésbé tolakodóak. Bár az ízlésemhez képest túlságosan sokszor fordulnak elő a fasiszta és náci szavak, Az ellenség művészete élvezetes és okos olvasmány.
Mert Kemény okos szerző [7], sőt, bölcs. Okosabb és bölcsebb, mint a „Mester” [8].
Ezért nem akarok sportszerűtlen lenni Kemény Istvánnal, noha nem 1942-ben, csak 2014-ben ismertem meg [3] „írói munkásságát” – természetesen nem „írói munkásságán keresztül”. Ez meg egy okos interjú.
A kötet másik fele, valami laza novellafűzér, mely Kemény felnőtté (apává) válását jeleníti meg, nem egyértelműen jó, mint a kisregény. Ezek a novellák is „Esterházyasak”, de többnyire egy dolog hiányzik belőlük: a téma. Be kell vallani, ha Esterházy „elfingja magát, azt is berámáztatja” [9], mert berámáztathatja. Megteheti, mert ott van mögötte az Esterházy család – az egész magyar történelem. Kemény István felnőtté válása – köpj le, vágj pofon! – engem kevéssé érdekel. Természetesen a novellák között is találni remek darabokat. Ezek többnyire azok, amelyekben az önreflexió („Esterházyasság”) kevésbé érhető tetten – csaknem teljes fikciók. A témaválasztásuk – udvari bolond, mint írói én – meglehetős közhelyes, de a megvalósítás kiváló. Kár, hogy csak elhanyagolható számút találsz a kötetben ebből a vonalból.

Ha egyszer Kemény nem akarna olyan görcsösen a kánon része lenni, és írna egy alternatív történelmi regényfolyamot – istenhez közeli minőséggé válna. Én kivárom. Addig is, már megvettem a frissebb prózakötetét, és ha a kötelesség-olvasásnak vége lesz, nekiesek.

A védőborítón kortárs magyar festő, Roskó Gábor, Honvágy című képe (1999). Nekem tetszik. 

Magvető kiadó
2011
 keményfedél
230 oldal.




















Jegyzetek:

1. Kellene. Jelen kötet egyik novellája éppen a sportszerűség egyik hasznáról szól. Hogy ugyanis a sikeres (jó? [2]) művészeknek sportszerűnek kell lenni a közepes, vagy rosszabb, kezdő művészekkel szemben, nem szabad elvenni a kedvüket az alkotástól – mert a sértődött (fél)tehetség könnyen zsebforradalmárrá gubózik, a zsebforradalmárok gubóiból pedig megfelelő körülmények között diktátorok kelnek ki. Ez ugyan félig vicc, és undorítóan nagyképű meg haszonelvű hozzáállás, de nehezen vitatható. Jó párszor leírtam már, miért van szükség középszerre, nem akarom ismételni magam, ráadásul az én álláspontom is undorítóan nagyképű meg haszonelvű. Viszont arról még nem írtam, hogy miért szükséges a sportszerűség a befutottakkal szemben. Meg fogom tenni.
2. A siker – mint bárhol másutt – önmagát igazolja ebben a maga köré gabalyodott alsómerán (művészeti) életben (vö. saját hátsó fertályát nyalogató macska) is, viszont nálunk a siker és a minőség kissé lazább kapcsolatban áll egymással. Nálunk a sikerbe bele lehet születni, a sikerbe bele talpnyalhatjuk magunkat, a siker megvehető vagy eladható, megszerezhető megfelelő genitáliák ingerlésével (a kenés fontos!), netán azzal, hogy az éppen engedélyezett/divatos tematikában alkotunk. Sokszor a pőre szerencse is elegendő. A teljesítmény, a minőség, a tehetség egészen más lapra tartozik.
3. A módszerváltozás [4] előtt bőségesen olvastam (vö. falás) kortárs magyar prózát – izgalmas volt, érdekes, sokszólamú. Aztán egyszer csak elveszítettem az érdeklődésemet. Egyszerre ugyanazon a nagyon korlátozott számosságú hangon kezdett beszélni, modoros lett és pozőr, ráadásul mindenki ugyanabba a néhány pózba, vagy az ellenkezőjébe belemeredve, ugyanazt a tematikát rágták és rágták körbe, úgy bűzlött belőle a pesszimizmus, a szemét, a hétköznapi gonoszság és az igénytelenség, a mindennapi politika, a csupasz létérdek, erőlködő identitásfoglalás, hogy abba is hagytam. Időnként egy-egy, úgy háromévente bőségesen elegendő – mintavételnek, hogy változott-e valami. Eddig nagyon nem.
4. Nem élhetünk jól hangzó gengszterváltozás főnévvel, mivel a gengsztereink gatyaváltás után maradtak azok, akik voltak, vagy fiaik, unokáik léptek helyükbe. A módszer viszont, a kizsákmányolás módszere, valóban változott. Ez a mostani pőre, mintegy, és nagyságrendekkel mohóbb, mint az előtte volt.
6. Mert azért a Harmónia/Javított a csúcs.
7. Elérhető versei is inkább az eszemre, mint a zsigereimre hatnak. Nem áll fel tőlük a szőr a hátamon, nem emelnek föl vagy vágnak oda sarokba, mint, mint – maradjunk kortársba’ kartársak, bár aki meghalt, az kinek is a kortársa? – mondjuk, Petri György. Az internet eresztékeiből is szivárgó Búcsúlevél (vö. ami éppen divatos) sem. Pláne nem.
8. A Mestert szeretjük a műveltségéért, a stílusáért, sok mindenért, de már megbocsáss, a Mester segghülye. Ezt kétszer bizonyította. Ad egy, saját, jól megérdemelt irodalmi Nobel-díját kékszegélyű kistányéron nyújtotta át egy Kertésznek. Ad kettő, aki az őszödi beszédet az őszinteség megnyilvánulásának tartja, az vagy reménytelenül korrupt, vagy reménytelenül agyalágyult. Az első opciót elvetném, Vágó úr!
9. Lásd például in Temesi Ferenc Kölcsön Idő.

2 megjegyzés:

Zoltán Krasznai írta...

Kemény István respect, de amit a lányai művelnek költészet alatt, az szégyenfolt kategória.

http://www.youtube.com/watch?v=69zzyfXtiPs

http://www.youtube.com/watch?v=ToWdn-VPPTc

balfrasz írta...

Ezzel teljesen egyetértek. Valami nagyon félrement. Puffogtam ezen a fészbukon, de senki sem jött rá, kire célzok, a lányok szerencsére annyira perifériások.
A magyarországi kontraszelekciós mechanizmusok már csak ilyenek