Ha valóban megjelenik magyarul, a Spin lesz a régen várt remekmű, mely nem a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek adóságait törleszti, hanem korszerű, kortárs science fiction kínál.
És a nagy korszak után következő éra Hugó és Nebula díjas csalódásai után végre egy megérdemelt Hugo nyertes 2005-ből.
Aki azonban ún. hard science fictiont vár a Clarke-féle vonalból, az talán csalódik. Nem azért, mintha nem lenne a regényben tudomány, éppen elegendőt találhatunk benne, azonban a hangsúly nem tudományos elméleteken, technológiai csodákon van, hanem az emberi faj fejlődésén, fajunk esélyein. Számomra erőteljes szocio fiction inkább, hiszen annak ellenére, hogy milliárd évek telnek el, a regényidő az igencsak közeli jövő (jelen?) néhány évtizedét öleli fel, így leginkább a ma problémáira keres megoldást.
Ez az a mű, melyet a sci-fi kellékektől megtisztítva egy nagyon erőteljes mainstreem fiction kapnánk, ezért mint Wilson előző regényénél, Kronolitoknál, sokszor elgondolkodtam, hogy valójában science fiction olvasok-e, vagy a sci-fi csak metaforikus eszköztár, (szétfeszítendő, meghaladandó) keret az író számára. Aztán úgy döntöttem, miért ne? Legyünk inkább büszkék, hogy egy olyan belső értékekkel bíró művet mondhatunk magunkénak, amelyet nyugodtan olvashatnánk mainstreem, mágikus realizmus vagy fantasy formájában is. Ha az író kedve úgy hozta volna. De így hozta, hál‘ Istennek!
Robert Charles Wilson ugyanis kedvenc témájához, a determinizmushoz nyúlt, és újabb determinisztikus világát bevált módszerével, az idő folyamának megzavarásával teremti meg. Úgy tűnik, A Kronolitok csak afféle gyakorlat volt ehhez a sokkal nagyobb szabású, érettebb műhöz. Írói eszköztára azonban kísértetiesen hasonló maradt A Kronolitokban használtakéhoz*: nem a nagyszabású események megoldását „kezükben tartó“ idealizált, szuperhumán személyiségek a regények valódi hősei, hanem a valamiképpen az események fősodrába került hétköznapi emberek. Igaz, ezek a hétköznapi hősök annyiban nem hétköznapiak, hogy a szuperhősök barátai, tanítványai, stb. A nagyszabású eseményeket ezzel az egyszerű trükkel hozza emberközelbe, de úgy, hogy az olvasó mégis a fősodorban marad.
Mit is tudnánk valójában Goethéről Eckermann nélkül?
A Spin története nagyon egyszerű. Egy ismeretlen szuperhatalom, a Feltételezettek (Hypotheticals – nem tudom, hogyan fog magyarra fordítódni) időburokba zárja a Föld bolygót. Ez a Perdület (Spin – ezt sem tudom,mi lesz magyarul). (A Perdület természetesen nem forog, de a TOR kiadásom fedélgrafikusának a szó maga elég volt, hogy egy csinos spirált fessen a borítóra, vagyis, nem kell gyönge borítóért okvetlenül Magyarországra menni...) A burkon kívül az idő milliószor gyorsabban telik, mint a burkon belül, így a regényidő évtizedei alatt az Univerzum, a Tejút, a naprendszer évmilliárdokat üregszik. Ennek sok más mellett van egy nagyon fontos kozmológiai következménye: Napunk elöregszik, és vörös óriás korszakában elnyeléssel fenyegeti bolygónkat. És arról senkinek fogalma sincsen, hogy a Perdület vajon kiállja-e egy vörös óriás kronoszféráját...
Ebből a helyzetből származik a determinisztikus világvége-konfliktus. És nem a galaktikus méretű események teszik naggyá a regényt, hanem az erre a konfliktushelyzetre adott emberi válaszok analízise. (Illetve az írót az én szememben óriássá emeli a tény, hogy galaxis méretű problémákba sem törött bele a bicskája, nem susmákolta el az idő és térbeli távlatokat, megbirkózott a kozmikus méretű idegen értelem ábrázolásával is**. Bevallom, ez eléggé antropomorfra sikeredett, de ezt a problémát még senki sem oldotta meg, és véleményem szerint nem is lehet.)
A válsághelyezetre adott emberi válaszok, egyéni és társadalmi szinten adják a sava-borsát a könyvnek, teszik a sci-fi díszleteket szinte elhanyagolhatóvá. Az apokalipszis fenyegetésre a társadalom alapvetően kétféle választ adhat: vallásosat és racionálisat. Mely válaszokat a szereplők egyéni választásain keresztül ismerjük meg. Nem kérdéses, hogy az író melyik válasz pártján áll, noha nem tagadja a másfajta válasz létjogosultságát sem.
„Két vízió versenyez az emberi elmékért. Akarják vagy nem akarják, az embereknek nemsokára szembesülniük kell a valósággal. És választaniuk kell a tudományos és a spirituális megértés között... ...Mert amikor élet és halál kérdése kerül elő, a hit mindig győz. Hol töltenéd szívesebben az örökkévalóságot? A Földi Paradicsomban, vagy egy steril laboratóriumban?“
Wilson világában az emberiség ebben a prolongált apokaliptikus helyzetben meglehetősen jól vizsgázott, és ezért részemről külön köszönet illeti az írót. Elegem van már az emberi fajt dehonesztáló, lekicsinylő írások tömkelegéből. Legyünk büszkék, hogy azok vagyunk, akik, hogy képesek vagyunk fejlődni, tanulni hibáinkból! Úgy érzem, Wilson büszke arra, hogy ember.
Mint Hemingway öreg halásza.
Mindenesetre az idegen értelem is úgy értékeli, hogy fajunk jól vizsgázott, és deus ex machina kiutat kínál az végítéletből. Mely kiút és az idegen értelem motivációi talán az egyetlen gyöngesége a könyvnek. Viszont tég teret nyújt a folytatásoknak, mely közül az első információim szerint már íródik is. Reménykedjünk, hogy nem lesz gyöngébb az első könyvnél!
És a nagy korszak után következő éra Hugó és Nebula díjas csalódásai után végre egy megérdemelt Hugo nyertes 2005-ből.
Aki azonban ún. hard science fictiont vár a Clarke-féle vonalból, az talán csalódik. Nem azért, mintha nem lenne a regényben tudomány, éppen elegendőt találhatunk benne, azonban a hangsúly nem tudományos elméleteken, technológiai csodákon van, hanem az emberi faj fejlődésén, fajunk esélyein. Számomra erőteljes szocio fiction inkább, hiszen annak ellenére, hogy milliárd évek telnek el, a regényidő az igencsak közeli jövő (jelen?) néhány évtizedét öleli fel, így leginkább a ma problémáira keres megoldást.
Ez az a mű, melyet a sci-fi kellékektől megtisztítva egy nagyon erőteljes mainstreem fiction kapnánk, ezért mint Wilson előző regényénél, Kronolitoknál, sokszor elgondolkodtam, hogy valójában science fiction olvasok-e, vagy a sci-fi csak metaforikus eszköztár, (szétfeszítendő, meghaladandó) keret az író számára. Aztán úgy döntöttem, miért ne? Legyünk inkább büszkék, hogy egy olyan belső értékekkel bíró művet mondhatunk magunkénak, amelyet nyugodtan olvashatnánk mainstreem, mágikus realizmus vagy fantasy formájában is. Ha az író kedve úgy hozta volna. De így hozta, hál‘ Istennek!
Robert Charles Wilson ugyanis kedvenc témájához, a determinizmushoz nyúlt, és újabb determinisztikus világát bevált módszerével, az idő folyamának megzavarásával teremti meg. Úgy tűnik, A Kronolitok csak afféle gyakorlat volt ehhez a sokkal nagyobb szabású, érettebb műhöz. Írói eszköztára azonban kísértetiesen hasonló maradt A Kronolitokban használtakéhoz*: nem a nagyszabású események megoldását „kezükben tartó“ idealizált, szuperhumán személyiségek a regények valódi hősei, hanem a valamiképpen az események fősodrába került hétköznapi emberek. Igaz, ezek a hétköznapi hősök annyiban nem hétköznapiak, hogy a szuperhősök barátai, tanítványai, stb. A nagyszabású eseményeket ezzel az egyszerű trükkel hozza emberközelbe, de úgy, hogy az olvasó mégis a fősodorban marad.
Mit is tudnánk valójában Goethéről Eckermann nélkül?
A Spin története nagyon egyszerű. Egy ismeretlen szuperhatalom, a Feltételezettek (Hypotheticals – nem tudom, hogyan fog magyarra fordítódni) időburokba zárja a Föld bolygót. Ez a Perdület (Spin – ezt sem tudom,mi lesz magyarul). (A Perdület természetesen nem forog, de a TOR kiadásom fedélgrafikusának a szó maga elég volt, hogy egy csinos spirált fessen a borítóra, vagyis, nem kell gyönge borítóért okvetlenül Magyarországra menni...) A burkon kívül az idő milliószor gyorsabban telik, mint a burkon belül, így a regényidő évtizedei alatt az Univerzum, a Tejút, a naprendszer évmilliárdokat üregszik. Ennek sok más mellett van egy nagyon fontos kozmológiai következménye: Napunk elöregszik, és vörös óriás korszakában elnyeléssel fenyegeti bolygónkat. És arról senkinek fogalma sincsen, hogy a Perdület vajon kiállja-e egy vörös óriás kronoszféráját...
Ebből a helyzetből származik a determinisztikus világvége-konfliktus. És nem a galaktikus méretű események teszik naggyá a regényt, hanem az erre a konfliktushelyzetre adott emberi válaszok analízise. (Illetve az írót az én szememben óriássá emeli a tény, hogy galaxis méretű problémákba sem törött bele a bicskája, nem susmákolta el az idő és térbeli távlatokat, megbirkózott a kozmikus méretű idegen értelem ábrázolásával is**. Bevallom, ez eléggé antropomorfra sikeredett, de ezt a problémát még senki sem oldotta meg, és véleményem szerint nem is lehet.)
A válsághelyezetre adott emberi válaszok, egyéni és társadalmi szinten adják a sava-borsát a könyvnek, teszik a sci-fi díszleteket szinte elhanyagolhatóvá. Az apokalipszis fenyegetésre a társadalom alapvetően kétféle választ adhat: vallásosat és racionálisat. Mely válaszokat a szereplők egyéni választásain keresztül ismerjük meg. Nem kérdéses, hogy az író melyik válasz pártján áll, noha nem tagadja a másfajta válasz létjogosultságát sem.
„Két vízió versenyez az emberi elmékért. Akarják vagy nem akarják, az embereknek nemsokára szembesülniük kell a valósággal. És választaniuk kell a tudományos és a spirituális megértés között... ...Mert amikor élet és halál kérdése kerül elő, a hit mindig győz. Hol töltenéd szívesebben az örökkévalóságot? A Földi Paradicsomban, vagy egy steril laboratóriumban?“
Wilson világában az emberiség ebben a prolongált apokaliptikus helyzetben meglehetősen jól vizsgázott, és ezért részemről külön köszönet illeti az írót. Elegem van már az emberi fajt dehonesztáló, lekicsinylő írások tömkelegéből. Legyünk büszkék, hogy azok vagyunk, akik, hogy képesek vagyunk fejlődni, tanulni hibáinkból! Úgy érzem, Wilson büszke arra, hogy ember.
Mint Hemingway öreg halásza.
Mindenesetre az idegen értelem is úgy értékeli, hogy fajunk jól vizsgázott, és deus ex machina kiutat kínál az végítéletből. Mely kiút és az idegen értelem motivációi talán az egyetlen gyöngesége a könyvnek. Viszont tég teret nyújt a folytatásoknak, mely közül az első információim szerint már íródik is. Reménykedjünk, hogy nem lesz gyöngébb az első könyvnél!
*És a további hasonlóság, mely mindkét könyvnek ad egy icipici minőségi megrendülést : az írónak létezik egy nyilvánvaló fixációja egzotikus távol-keleti országok irányában. És hogy megteremtse az atmoszférát, nevetséges colour locale motívumokat csempész a szövegbe (helyenként nem átallja dőlt betűvel ki is emelni bizonyos egzotikus dolgok neveit, mint egyes amatőr sci-fi szerzők teszik nótóriusan, horribile dictu, néha nekiáll magyarázni is őket, kis stílustörést adva a regények egyébként kifogástalan narratívájának). Bevált posztmodern fogás ugyan, de számomra bosszantó, és nevetséges. Ha útikönyvet szeretnék olvasni, nem sci-fit vennék. Szerencsére ritkán fordul elő.
**A következő kivégzendő Stross Accelerando-ja lesz, mely ismereteim szerint nem volt képes megbirkózni az önmaga elé állított feladattal. De majd meglátjuk.
1 megjegyzés:
Ennél ótvarabb sci-fit még nem olvastam...
A tudományos szál még hagyján, bár Neumanntól ötletet lopni egy szcájfáj-hoz nem nagy kunszt, de a "személyes" vonal...
x-száz oldalon keresztül nyavalyognak a hősöcskék, "nemtudom-helyesen-cselekedtem-e", "apuci-mindig-goromba-volt", "anyuci-megpuszilt-egy-pincért"... Nem ám a noname senkik, akiknek mindegy, él-e, hal-e a pörgés-hártya alatt a világ... nem, a főgórék siránkoznak. Szilánkokra hullhat körülöttük a világ, de őket csak a saját kicsinyes marhaságaik érdeklik. Jason meg akarja menteni a világot? Frászt! Csak apucinak akar megfelelni, a feldolgozatlan komplexusai motoszkálnak benne... Vasárnap délutáni családi-tini sorozatok színvonala a retek-klubról.
(Ja, a kötelező divatos leszbi-szál is előkerül a történet végén, teljesen indokolatlanul és feleslegesen.)
Persze jönnek a szokásos közhelyek is, a bölcs amcsik, a huncut, megfontolatlan kínaiak, akik atommal lövik a hártyát, etc, etc...
Valamiért az az érzésem, Wilson csak azért írta meg a könyvet, hogy igazolja a kapitalista-fogyasztói társadalom létét. AZ univerzumban úgyis mindenki így csinálja, de jönnek a jóságos Pörgés-replikátorok, és adnak grátisz egy világot.
Pedig aki azt hiszi, egy zárt rendszer végtelenségig növekedhet, vagy hülye, vagy közgazdász...
Megjegyzés küldése