Brandon Hackett – A poszthumán döntés

Ezt a regényt hasonló várakozás előzte meg, mint László Zoltán Keringését. Tudtunk róla, ismertük a szerző szándékait és ambícióit a szöveggel kapcsolatban. A várakozás – legalábbis nálam – nem igazolódott be. Illetve beigazolódott: bizonyos tekintetben ezt vártam. A regény, annak ellenére, hogy magasan kiemelkedik az átlagból, lehetett volna sokkal jobb.

Kezdetnek megint bevált a saját használatú hatvanadik oldal szabályom: nem szerettem meg a szöveget a hatvanadik oldalon – és azután sem.
Viszont ezúttal mélyen elgondolkodtam, hogy miért nem. Hackett, ha néha kissé nehézkesen is, de általában igen jól ír, kalandleírásban pedig különösen jó. Nem sokáig kellett töprengeni a válaszon: kalandok nemigen vannak, és nincs egy szerethető karakter sem a könyvben; az író semmit sem tett azért, hogy szerethetők legyenek – nyilvánvalóan ő sem szerette őket. Lehetetlen is megszeretni őket: egyszerűen aljanépek. A főszereplőnő például bevallja a naplójában, hogy sohasem érdekelte szeretett férje munkája (szinte irtózik tőle), a főszereplő pedig simán elolvassa szeretett felesége naplóját, amikor az orra elé kerül. A többiekről, a nagy játékosokról, pavonisiakról, földiekről, taui politikusokról ne is beszéljünk! Mindenki – minimum –, folyamatosan hazudozik mindenkinek. A Poszthumán döntés számomra etikai szubhumánokról szól. Emiatt néha olyan érzésem volt, hogy a karakterek valójában az író útjában vannak, hogy kifejthesse mondanivalóját.
És akkor rádöbbentem: A poszthumán döntés valójában esszéregény – Márai hagyományai szerint. És – kövezzenek meg – én Márai regényeit sem élveztem. Ahogy Németh László didaktikus drámáit sem.
Ez választ adott egy régi gondomra is: Miért nem szeretem általában az ún. hard sci-fit? Most már tudom, nem a hard sci-fit nem szeretem, Asimov Még az Istenek is-je tökéletes hard sci-fi, mégis rendkívül élvezetes olvasmány. A hard SF esszéregényeket nem szeretem. Clarke regényeit nem szeretem: technológiai, futurológiai okfejtések, melyek szárazságát történettel kívánta emészthetővé tenni. Nota bene, a legjobb és mélységükben a nehézkes szövegektől semmiben sem elmaradó clarke-i regények pontosan a cselekménnyel többek az utóbbiaknál. Az Einstein hídja John Cramertől sem egyéb, mint tudománypolitikai esszéregény, sci-fi klisékkel turbózva.
Továbbfejtve a gondolatot, ha igazából megkaparja az ember, a technoblabla, tucatszereplők és tucatbonyodalmak lehántása után a klasszikus cyberpunk is mutatni kezdi az esszéregények jegyeit… És én a CP-ért sem rajongok igazán.
Most azt gondolhatod, ostoba barom vagyok, aki nem képes/nem akarja felfogni a gondolati tartalmat. Ha kényelmes, hidd ezt! És tovább olvasni felesleges.

Valójában nem a gondolkodással, hanem a tálalással van bajom. Egy jó történetbe rejtett értékes gondolat sokkal inkább továbbgondolásra késztet, mint a szárazon előcitált fejtegetések és spekulációk.*

Térjünk vissza A poszthumán döntéshez!
Ha alzsánert kellene meghatároznom (nem kell!), a regény hard sci-fibe oltott cyberpunk. Ettől még lehetne igazán élvezetes olvasmány is. A hangsúly az igazán szón, és bizonyára sokan vannak, akik igazán élvezettel olvasták, és olvassák majd ezt a szöveget.
Én nem tudtam zavartalanul élvezni. A következők miatt:
– kéretlen, felesleges, indokolatlan információözön. Hogy egy példával illusztráljam: a regény elején azt az egyszerű cselekvést írja le, mely Hamlet fordításában Aranynál ennyi: „Kelt a legény, felöltözött”. Mert ennyi történik. Ebben a regényben négy oldalon keresztül. De közben infó, infó, infó. Hogy ez mennyire tud hitelesnek látszani egy naplóban, arról majd később.
– sci-fi ötletparádé.** Egy idő után már vártam, hogy mikor bukkan fel ötlet egy újabb divat sci-fi témában, és lám, rendre meg is jöttek! A végére, igaz teljesen érintőlegesen és a regény szempontjából kihasználatlanul, eljutottunk a klónozásig és a húrelméletileg. Olyan érzésem volt, hogy a szerző leltár szerint halad: „Miről nem írtam még?” És írt.
– a szereplők, noha mindannyian közvetlen idegi hozzáféréssel rendelkeznek egy bolygószintű információs rendszerhez (ezt a szerző nem mulasztja el időről-időre értésünkre adni) folyamatosan szónoklatokat intéznek egymáshoz olyan dolgokról, melyekről a beszélgetőtársnak nyilvánvalóan tudomása van. Bosszantott, hogy ezt időnként oly nyilvánvalóan az olvasó számára adják elő.
– az operához hasonlóan, ahol a szereplők időnként megállnak és énekelnek, A poszthumán döntés szereplői időnként (elég nagy gyakorisággal) megállnak, és kiselőadásokat tartanak egymásnak. Gyakorlatilag mindenből. Kozmológiából, biológiából, paleontológiából, archeológiából. Ezzel az a fő baj, hogy az operában a történet zene/ének okozta megtorpanása a drámai hatást fokozza, ebben a szövegben azonban sokszor megakasztja – vagy rosszabb –, helyettesíti a történetet. Valójában a szerző tart kiselőadást az olvasónak.
Motiváció szintén hadd legyek jóhiszemű: Hackett nevelni, oktatni akar.

Mindezekért tartom a könyvet elsősorban hagyományos esszéregénynek.

Zavart a mai sci-fiben divatos nagyszabásúság is: hol vannak már a kevés szereplős kamaradarabok! Hackett „milliárdokkal és milliárdokkal” dobálózik, milliárdok élete és az ehhez szükséges energiák fölött rendelkezik.

Zavart a Clarke-regényekből ismerős idegen értelmek részéről megszokott, millió éveket és fényévek ezreit átívelő, az emberiség egészét érintő kozmikus manipulációk felbukkanása. Mintha a nagyszabású kozmikus értelmeknek más dolga se lenne, csak az emberiség kispályás abúzolása!

Az előforduló logikátlanságok, tudományos-technikai csúsztatások kevésbé zavartak – annál inkább az, hogy a szerző ráébredvén ezekre, nem elvetette őket (ez – és itt felmerül a szerkesztés felelőssége is –, kis munkával a történet és mondanivaló számára zavartanul minden esetben elvégezhető lett volna.), hanem leállt magyarázkodni, vagy deus ex machinaként előhúzta a divat sci-fi varázsszavakat (nanotechnológia, kvantummechanika, féreglyuk, húrelmélet etc.) és a nehézségek máris tovatűntek.
Illusztrálom: a Földön ugyebár három milliárdnyi emberi lényt hibernáltak (logikai baki No.1: kimenekíteni őket a katasztrófa-övezetekből nem volt logisztikai kapacitás), mely a szerző által az elején vázolt folyékony nitrogénes mélyfagyasztást (technológiai-fiziológiai lehetetlenség No.1) *** jelenti. Ha csak fejenként egy köbméternyi cseppfolyós nitrogénnel számolunk*** ez hárommilliárd testre hárommilliárd köbméter cseppfolyós nitrogén – nagyjából hatvanezer köbkilométernyi cseppfolyósítani való levegő**** (logikai baki No.2). Nem hiszem, hogy bárki lekicsinyelné ezt a számot, ha ennyi hidegenergia előállítását és a nitrogén tárolását kell megfontolni. Különösen, ha ezt úgy kell megvalósítani, hogy figyelembe vesszük az egyes számú logikai bakit. A csillaghajók száma, méreteik és meghajtásuk energetikája ugyanennek a feltételnek függvényben adja a harmadik számú logikai bakit. Az író erre azt a megoldást választja, hogy valamikor a könyv második felében előhalássza a nontechnológiát, mint univerzális varázseszközt, és ettől kezdve nanokrió van, nano-összeszerelők, melyek a kriotechnológia hardverétől kezdve a lefagyasztás megvalósításán keresztül a csillaghajókig mindent az égvilágon megcsinálnak. Ha feltételezzük, hogy a nano-összeszerelők üzemeltetéséhez rendelkezésre áll az anyag és energia, ezzel a mindenható technológiával miért nem oldják meg egyszerűen helyben azt a „kis logisztikai problémát”?
Főként a vírus dolog körül bőven lehetne még mibe hasonlóan belekötni, de azt hiszem felesleges és méltatlan lenne több példával előhozakodni.
Csak a tanulsággal: nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A szerző még legalább tucatnyi alkalommal szeretett bele saját ötleteibe, és ezt – a szöveg legsúlyosabb hibájaként – számtalanszor az olvasóra is zúdítja. A kreált technoblablákkal együtt (Hackett néhány kivételtől***** eltekintve hihető és használható fiktív tudományos, és technológia nyelvezetet, és ezekből eredő fiktív szlenget alkalmaz – ez mindenképpen a szöveg javára írandó) bántóan nagy frekvenciával ismétlődnek. Ez hagyományos narrációnál nem lenne baj, de a naplószerű megoldásban a napló hitelét rontja az állandó ismételgetésük, és újradefinálásuk.
Mire gondolok? A szöveg nemigen mulasztja el megemlíteni például, hogy a járművek hydrocarok – a mindennapi használatban azonban nem írjuk le minden alkalommal a naplónkban, hogy robbanómotoros autón járunk; a neuroter, kvanter, és társaik pedig még tolakodóbban ismétlődnek. A szájbarágások közül legjobban a taszítómező irritált: OK, por van a légkörben, taszítómezővel tartják távol, de aki számára ez a mindennapi élet része, miért említi fel folyton. Esetleg, mint Dévényinél, ha folyton elromlik…
A szerző időről-időre emlékeztetett továbbá, hogy mennyi nyomorult földi teng lefagyasztva és milyen borzalmas dolog is lefagyasztva lenni. Az soha fel sem merült, hogy miért is ennyire borzalmas ez a lét… Miközben jó sokszor megtudható, hogy így a biztos és kegyetlen haláltól menekedtek meg, és kiolvadni is szörnyű élmény…
Vagy, hogyan is lehet mikro-fekete lyukat csinálni, és fegyverként használni? Az ötlet annyira briliánsnak és eredetinek látszik, hogy a szerző nem tudta megállni, meg ne ismertesse az olvasóval még a működését is! Hackett javára írom, hogy az idevágó kísértéssel derekasan küzdött, csak a könyv vége felé adta fel, és írta le mégis okulásunkra.
Nem szabad ennyire szeretni az ötleteinket…

A könyv nyelvezete – a sűrű kiselőadásokat leszámítva –, gördülékeny, pontos és élvezhető, tolakodó irodalmiaskodás vagy hivatali bikkfa alig található benne, azonban ahol van, ott rendesen el is kúródott a szöveg. Például: „A szél önkényesen sodorta a fekete pernyét.” A szél nyilvánvalóan szeszélyesen sodorta azt a kurva pernyét, önkényességet tételezni róla még fantasztikumban is meredek; „üledékes táj” – üledékes kőzet létezik, de itt kőről szó sincs, mocsárban vagyunk, talán süppedékes táj; „Álltam a számla összegét” – ilyet akkor írtak a naplójukba az emberek, amikor a „Ki szavatol a lady biztonságáért?” eredetije papírra került. És még egy szép bürokratikus mondat, amikor a Gretchen-fák felfedezőjét laza társalgásban lakónyilvántartási pontossággal nevezi meg a beszélő.
Hál’ Istennek, nincs is sokkal több ilyesmiből – gondosabb szerkesztéssel ennyi sem lenne.
Van viszont új keletű nyelvgyalázásból féltucatnyi remek példány. Ezt a „be” igekötő elburjánzása jelenti. Érzékeny vagyok rá, meg is találtam a „beazonosít”-ot ötször, és egyszer még a kivételesen szép „be tudtam azonosítani” szerkezet is „be tudtam azonosítani”. Hát nem! Az „azonosít” ige nem kíván igekötőt******. A „vállal” igen, de nem a „be”-t: az semmiképpen sem vállalható, még azzal az egy alkalommal sem, amikor a szövegbe került. Ugyanez a helyzet a „lassul”-lal. Sohasem szeretnék „belassulni”. Rettenetesen hangzik. Grrr. Az lenne a vég!

Bocsánat a kis gúnyolódásért: erre valóban érzékeny vagyok.

A regény narrációja – a naplójegyzetek formájában előadott egyes szám első személy, múlt idő – kiválóan megválasztott, és profira vall. Hackett nem követte el azt a hibát, hogy az E1 múltat indok nélkül használja – a napló optimális megoldás. A narráció végig fegyelmezett, egyetlen bekezdést kivéve a 318. oldalon, ahol valamiért pár sor erejéig jelen időbe csúsztunk. A naplószövegek hitelessége más lapra tartozik: itt nem minden fenékig tejfel. Egyrészt a már említett magyarázkodásokra, redundanciákra gondolok, másrészt a naplóbejegyzések irodalmi minőségére. Az író feleség esetében ez általában rendben lenne – író ír –, de Eliottnál indokolhatatlan az irodalmi megfogalmazás. Ő szoftverfejlesztő és kész. Nincs utalás arra, hogy írói ambíciókat dédelgetett volna. Az események zűrzavarában erre egyszerűen nem is lenne idő.
Más kérdés, hogy naplót neuronális interfészen keresztül egyenesen az agyból rögzítik – itt viszont, ekkora információözönnél, mindenképpen utólagos szerkesztésre lenne szükség. Mikor volt erre ideje a szereplőknek?
Fájlalom, hogy kimaradt az a páratlan és nagyszerű írói lehetőség, hogy a neuroterből letöltődő emlékeket ne mint naplójegyzeteket, hanem mint „on-line” eseményeket mutassa be a szerző.

Profi a regény lezárása, a folytatás sokat sejtető felvezetése. Így kell ezt csinálni!

Ha a regény egészét, mint a transzhumanizmus-poszthumanizmus lehetőségét boncolgató esszéisztikus megvalósítást nézem, nem lehet kivetnivalót találni. Hackett valójában nem foglalt állást se pro, se kontra a poszthumanizmus mellett, bemutatta az általa elképzelt poszt és transzhumán jövőt, számba vette a lehetséges konzekvenciákat, kérdéseket nyitott föl – a válaszokat, a döntést pedig meghagyta az olvasónak.******** Ezzel bizony a Sztrugackij fivéreket idézi.

A tau Ceti zűrös űrmeteorológiájával pedig A Viking visszatér regényt evokálja. Ezzel a – nem tudni szándékos vagy szándéktalan –, hommage-ért ZSOLDOS Péter előtt kivívta a külön tiszteletemet – kiváló, nagyszabású, irigylésre méltóan profi allúzió.

Minden sci-fit szerető, jövőről gondolkodó embernek ajánlott elolvasni ezt a könyvet!

Delta Vision, 2007, 408 oldal.


Jegyzetek

* Hadd spekuláljak egy kicsit! Egy időben az esszéregények nagy presztízsnek örvendtek értelmiségi körökben. Egy hard SF esszéregény valójában fontosabb kérdésekkel – a jövővel – foglalkozik, mint egy átlagos entellektüel nyavalygás. És – szinte törvényszerűen, még a legnehézkesebb hard SF is sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb, mint az utóbbiak. Mégis – All hail the real snobism! – az átlagos entellektüel szaharba se veszi őket.

** Ez a ragályos betegség SF írók között. A CP rovására írom, mert leginkább a posztCP érában tapasztalható.

*** Sokadszorra: öklömnyinél nagyobb élő szervezetet nem lehet folyékony nitrogénben mélyfagyasztani anélkül, hogy a mindenképpen kialakuló hőmérsékletgradiens le ne lassítsa annyira a folyamatot, hogy a sejtközi és sejten belüli víz átmenjen a kristályos, megnövekedett térfogatú állapoton, és a szövet roncsolódjon. Akkor sem, ha fagyállót juttatunk a szervezetbe. Egyrészt lehetetlen kicserélni ekkora intracelluláris vízmennyiséget fagyállóra, másrészt, még ha sikerülne is kevéssé toxikus fagyállót találni, ha mást nem is, de egy szép, szisztémás immunreakciót bizonyára sikerülne kiváltani vele, mely viszont a felszabaduló citokinok kiváltotta sokkal ölné meg az áldozatot a felolvasztás után. A lefagyasztáskor vagy kiolvasztáskor kapott hullát viszont valóban a végtelenségig lehet folyékony nitrogénben konzerválni… Addig legalábbis, amíg a nitrogén el nem illan. Mert az meg jó szokása, legfeljebb az űrben mérséklődik, de ott sem áll le. Még a szilárd nitrogén is szublimál. Tehát, az egy köbméter legföljebb ideális esetben elég évtizedekre…

**** Hadd legyek elnéző: hozhatták egy fagyott holdról is a gázóriások övezetéből, de akkor azt a másféle energiát és szállítókapacitást kellett volna előteremteni a menekülteket elszállítani képtelen emberiségnek.

***** A „kriofagyasztás” – egyszerűen redundáns; a virtuális légifolyosó szintén – minden légifolyosó „virtuális”, mert nincsenek falak, útburkolati jelek, etc. a levegőben; „biogenetikus”, mint szakma – megint csak redundáns, milyen genetika létezik még?; „fúziós korvett”? – a szöveg azt sugallja, hogy a „hydrocar”-ok is fúziós reaktorral mennek; a „hydrocar”, amely azt sugallja, hidrogén vagy vízüzemű jármű – azután kiderül, hogy magfúziós, sőt képes a hidrogénnél nehezebb elemek fúziójára (Ez aztán a technológiai vágyálom! Mire is nincs logisztikai kapacitás?); „rotációs generátor” az űrállomáson – az űrben csak reaktív hajtással lehet forgatni, ha valamiféle tengelyt építenek be, akkor arra kell reaktív hajtás, de oda minek, ha egyszer hangsúlyozottan van a gyűrűn?; „ideghártyára vetített neurogram” – az idegekre nem lehet „vetíteni”, kell valamilyen interface; „rezgő húrokkal bombázva a sejteket” – bennem egy biológia laborba beültetett vonószenekart idéz fel.

****** Sejtésem szerint a "bevállal" nagyjából ugyanattól az emberi lénytől származtatható, aki az „elfog” igénket „megfog”*******-gal helyettesítette a rendőrségi szlengben. Szóvivője ő a testületnek már majd két évtizede, és mellesleg írókolléga.

******* Hadd ne mondjam, hogy mijét fogja meg az illető!

******** Mivel pedig nem szoktam spoilerezni a szöveget, főleg nem eszmeiség szempontjából, így aztán ezt én is meghagyom a könyv – Nota bene, nem az ismertetés! – olvasóinak.