Valamikor tavaly ősszel az egyik írószövetségi találkozón sokként ért a pletyka, hogy Kondor Vilmos egy hoax, a könyveket az Agave egyik szerkesztője írja. Nem tudom, hogy ennek mi értelme lenne a kiadó részéről, és, hogy igaz-e – de nem is igazán érdekelne, ha dolog még mindig működne. Azonban nem így van, és a Budapest ciklus harmadik kötetében akadnak gyanús részletek is.
Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…
A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.
Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.
Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.
Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.
A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.
Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.
A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…
Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.
Nem az gyanús, hogy a ciklus köteteinek színvonala egyre meredekebben zuhan. Az ilyesmi szinte természetes, ha valakit szárnyára vesz a siker és nincs erre rá felkészülve – viszont nyomás alá kerül az olvasók és természetesen a kiadó részéről, hogy minél gyorsabban és minél többet produkáljon – ha egészen rosszmájú akarok lenni, esetleg ugyanazon néven négerrel (manapság inkább szellemírónak mondjuk). A gyanús a helyenkénti szóhasználat. Az ötvenes évek első felében született Kondor Vilmos minden bizonnyal tisztában van például az „idejekorán” szó értelmével, és helyesen használja azt, ellentétben a nyolcvanas évek szülötteivel, akik éppen ellentétes értelemben használjak – mint ebben a könyvben. Megengedem: szerkesztői túlhatalom kikényszeríthetett egy ilyen változást, de annyira a szövegbe szervesült, nem tűnik utólagos javításnak…
A Budapesti kém sajnos rendkívül érdektelenre sikeredett. Unalmas cselekmény, szürke atmoszféra és jellemek. Az atmoszféra nem azért szürke, mert a történet a szürke, háborús Budapeten, Stockholmban és Londonban játszódik, hanem mindezek ellenére.
Annak az újdonságnak a varázsa, mely az első kötet cselekményét egy ma már kevéssé ismert, és a bolsevizmus majd a rendszerváltás évtizedei alatt hamis tudatok ködébe burkolt korba és szituációba helyezte, elillant már a második kötetre. A harmadik folytatásban valami újdonságra lett volna szükség, hogy a Budapest Noire szellemi izgalmát az író képes legyen megismételni.
Valószínűleg rossz időpontot választott: a német megszállás előkészítése legfeljebb a történészek számára rejt akkora izgalmakat, mint maga a megszállás – egy évvel később.
Maga a kémvonal is érdektelen, Teherán után a magyar elit különbéke tapogatózásai körülbelül annyira érdekeltek bárkit a fejünk fölött tusakodó nagyhatalmak közül, mint a könyv hősét a könyv hősnője… De erre a fájdalmas írói impotenciára később visszatérek. A huszadik század közepének magyar történelme számtalan sokkal izgalmasabb lehetőséget és szereplőket kínálna.
A főhős, Gordon Zsigmond is érdektelen ezúttal, vagy ami még rosszabb: hiteltelen. Mintha nem létezne – az ember, aki ott volt, de minek? A történetben Zsigmond nem tud mit kezdeni élete szerelmével, de valójában az író nem tud mit kezdeni az általa kreált nőalakkal, Krisztinával. Semmilyen értelemben: sem mint jellemmel – ha feltűnik valamilyen titokzatos energiáknak köszönhetően, kizárólag csak hisztizik Zsigmondnak –, sem, mint a történet hősével – az író egyszerűen ki-kiírja a cselekményből, eldugja. Pedig az első könyvben igazán sokat ígérő, eredeti nőalaknak tűnt.
Nem segít az érdektelenségen az egzotikus helyszínek megjelenítése. Kissé gyanús ugyan, hogy a háborús Európán keresztül-kassul röpködjön valaki, de legyek nagyvonalú: egy Reuters tudósító biztosan megtehette – és akkor mi van? De nem segített a háborús idők politikai-közéleti szereplőinek tablószerű szerepeltetése sem. Karády Katalin feltűnése a maga kémmítosz hype-jával sem tudta megfűszerezni a szöveget, sablonos, árnyszerű figurát sikerült felvázolni.
A Budapest ciklus rajongói ne hagyják ki, de ha csalódnak, nem bennük lesz a hiba. Aki még nem olvasott a szerzőtől, ne ezzel a kötettel kezdje! A magam részéről, ha kémekre vagyok kíváncsi, Stirlitzről olvasok inkább…
Agave Kiadó, 2010., puhafedelű, 241 oldal.
8 megjegyzés:
Láttam már több hasonló könyvismertetést a Budapesti kémről.
Annyira szerintem nem rossz a helyzet. Még mindig sokkal szívesebben olvasom a faszi könyveit (szellemíró, hehe), mint a sok szart, amit regény címén ránk öntenek. Várom a következőt.
(fogadjunk, hogy egy délután végigolvastad :-) )
Nyertél. :-)
De nem az izgalom miatt, csak kíváncsi voltam meddig lehet még süllyedni...
Egyébként várom a következőt.
Van egy beépített minősítőm is: a feleségem ugyanis képes abbahagyni egy könyvet, ha érdektelen. Ezt abbahagyta...
Úgy tudom, Kondor Vilmos dedikált a könyvhéten. Mondjuk ez sem jelent sokat, de azért én bízom az Agavében, hogy nem csinálnak bazári majmot a közönségükből. (Ha ilyen durván átvernének, egy papírfecnit sem vennék tőlük soha többé.)
Egyébként nekem érdekes módon ez tetszett legjobban az eddigi három kötet közül.
(Nem dedikált, Baráth Katalin, Trenka Csaba Gábor és LeBor volt ott. Ettől még afszság ez a szellemíró dolog...)
Amikor ezt a nem is létezik dolgot meghallottam, megsértődtem: hülyének akarnak nézni a kollégák, iylesmit nem lehet csinálni... De tényleg kíváncsi vagyok.
Tényleg érdekes, hogy ez tetszett a legjobban... Meg tudod mondani, miért?
Nme cukkolás, kíváncsi vagyok.
Reggel írtam választ, de úgy látszik, elnyelték a net bugyrai.
Az volt a lényege, hogy nekem tetszett egyrészt a görög tragédiákat idéző sorsszerűség, ami az egész cselekményt áthatja (vagyis bármit tesznek a szereplők, azzal nem változtathatnak a sem az ország, sem saját maguk sorsán), másrészt az, hogy az író Gordonnal kapcsolatban is emelte a tétet. Ez alatt azt értem, hogy most már igen komoly ellenfelei akadtak (az előző könyvekben a kommunisták ill. a nyilasok csak mitugrászok voltak, most pedig már érződik, hogy hamarosan az utóbbiak kerülnek nyeregbe). A két fenti szempontot pedig össze lehet vonni úgy, hogy Gordon jelleme éppen ebben a kegyetlen, veszélyes környezetben mutatkozik meg igazán. Ő akkor is képviseli a világlátott, intelligens emberi nézőpontot, amikor már egyre kevesebben hajlandóak erre.
Nagyjából ennyi, remélem, most már átmegy. :-)
Tematika, tematika...
A magyar mindig így ítél... :-)
Nem tudom. nekem nagyon passzív ez a Gordon, mintha amit tesz, csak azért tenné, mert úriember nem tehet másképpen...
Egyébként megjött az első verziód értesítésben, csak nem került ki... Hülye blogmotor.
Ezt a tematikás megjegyzésedet nem értem.
Gordonnál szerintem éppen hogy sikerült elkerülnie az írónak azt a csapdát, hogy a főszereplő hősi pózban, esetleg az eszméiről elmondott nagy szónoklat után vágjon neki a kalandnak. Gordon azért cselekszik úgy, ahogy, mert nem tehet mást - és nem azért, mert valamilyen elvárás kényszerítené erre, hanem azért, mert ő megjárta Amerikát, és látta, hogy hogyan mennek a dolgok ott és itthon. Ez pedig nyilvánvalóan nyomot hagyott a gondolkodásán.
Megjegyzés küldése