2012. október 2., kedd

Esterházy Péter – Esti, Temesi Ferenc – Bartók

Avagy, mi lesz a poszt után?
(Ez után egy másik, de nem egészen erre gondoltam…) 

Az a bajos az idővel, hogy telik a rohadék, így aztán a „poszt” prepozíció egyszerre csak okafogyottá válik, és még jól járunk, ha észrevétlen átvált valaminek a „pre”-jévé. Ha azonban ezt nem teszi, elébb önmaga emlékművévé, aztán nagyon gyorsan önmaga paródiájává válik. Ez legalább olyan nehéz ügy, mint, hogy meddig lehet permanens egy forradalom. [1] A dolog tehetetlenségénél fogva (kordivat, de főként a „régi” még élő – ikonizált, kanonizált, elizélt – képviselőinek személyes érdekekből fakadó (vö. a háborúhoz okvetlenül szükséges dolgok hármasa ili díszsírhely a Farkasrétiben vagy a Kerepesiben) ellenállása) az ún. művészetre természetesen más szabályok, más időkeretek érvényesek, de azt azért elmondhatjuk, hogy adott művészeti forradalom vagy eléri fél emberöltő alatt, hogy az establisment részévé váljon, vagy elhal.
A posztmodern – legalábbis az irodalomban – sajnos nem halt el. [2] Sőt!
Ha az irodalmi kánonokat veszed, bizony a posztmodern teljes győzelmet aratott. Hemingway ma nem kapna díjat vagy ösztöndíjat, de paradox módon Esterházy kedvence (enyém is), Ottlik sem. Hogy a győzelem ára micsoda volt, azt viszont – hogy egyúttal véget vessek a hosszadalmas bevezetőnek – elolvasva a címben előszólított két kötetet, bárki könnyen [3] megállapíthatja. A következőben ilyen megállapításokat teszek magam is, szigorúan saját, elfogult nézőpontomból.

Nálam okosabbak mondják, hogy a magyar irodalmi posztmodern Esterházy Termelési regényével kezdődött, higgyük el – regény teszi az írót. A Fancsikó… meg a Pápai vizeken… akárhogy is vesszük, csak afféle elbeszélyek. Nekem mindenképpen a pispeklilával kezdődött a posztmodern, oszt nagyon szerettem – ennyi. Kész. Tudtam ám, hogy posztmodern, mi? 1979-ben mi? Iszen Amerikában is alig hét éve „találták ki” irodalmi értelemben… Mennyé mán! Mink, ottan falun ilyet a szájunkra se vettünk vóna akoriba’. Undorító…
Mindazonáltal nem volt semmi köze az én akkori életérzésemhez. Annál inkább a Pornak, Temesitül! Az is megfogott, másképpen persze, hiszen másképpen is volt posztmodern. Majd’ tíz évvel később gyütt ki, de ügön-ügön sokáig íródott. Ha Temesi nem Temesi, tán eccere jelennek meg.
Dejszen ezek még egy ideig barátok es vótak! Nem is lehetett másképpen, újították a magyar irodalmi nyelvet rendesen, meg akkor még velük vót a mi [4] Lengyel Péterünk is, ugyan egy tízessel idősebben, de ilyenkor ez nem számít. De a barátság művészembörök között addig tart, amíg a siker vagy sikertelenség egyformán oszlik. Utak elválnak, lám Esterházy ’96-ban Kossuth-díjat kap, Lengyel 2010-ben [5], Temesi lófaszt azé’ nem, de Kossuthot se. (Update: De, 2014. március 15-én. Gratulálok!)
Az a kurva idő meg csak telik, az életművek ágaznak, gyarapodnak, esetleg kánonizálódnak, Esterházy hosszú vajúdás után megismétli a Termelési regény, majd a Bevezetés… bravúrját, és a Harmónia Caelestis – Javított kiadás párossal az ezredfordulóra megírja a huszadik század második felének, a bolsevizmusnak legszebb és legfontosabb történelmi regényét – még ha nem is ezt akarta.
Temesi nem tudja megismételni a Port. Nem is lehet: a forma egyedisége kizárja még a kísérletét is ilyesminek. Persze Temesi nem lenne Temesi, ha nem kísérelné meg: újságregényt ír 2005-2006-ban, Kölcsön Idő címmel. Újabb kiváló lehetőség a posztmodern kollázsra [6] – jó, jó, de hol van a Portól (vö. Portól lettünk).
Most kezd talán fölhorgadni benned a kérdés: Mi a fasz van? Ez a marha két regénycímet ad meg, oszt’ inkább az életművekrül fecseg...!

Hát ez van.
Nem szívesen írnék a két utolsó regényről. Nincs szívem hozzá. Ha jómagam ki is nőttem a posztmodernt, meg jól meg is undorodám tülle (grrr!), azért a Termelési regény meg a Por a fiatalságom, és újra meg újraolvasva [7] őket ugyanazt a hatást teszik rám. És fogják.
De ha már elkezdtem, megígértem [8], valamit mégis kell. Szóval…
Baj van. Szerzőink belemerevedtek (beleöregedtek, átkozott évek!) saját pózaikba, kifejezésmódjaikba és bajaikba.

Az Estiből a Termelési regény köszön vissza (olykor mondatok, mintha!), annak bátor, pengeéles, humorral oldó társadalomkritikája nélkül. Pedig errül a (öncenzúra) itt körülöttünk legalább annyi dühvel, humorral, kritikával lehetne/kellene szólni, mint arról a másikról. Meg nem is provokatív pispeklila mán a kötet, hanem elegáns mélyvörös. A nyelv sem bravúr már, hanem rutin.

Temesi pedig a Port írta újra szegény Bartók ürügyén – hiába. Amit akkor elmulasztott, most nem pótolhatja. Ráadásul az a szerzői exhibicionizmus, ami a Port annyira vonzóvá tette, nevezetesen a már-már beteges, exhibicionista őszinteség és fiatal, pökhendi zseni életigenlése még saját halála után is, az inkább taszít – hiába, hogy az őszinteség megmaradt, és akadt megint saját majdnem-halál is. Egy bizonyos életkor után az ilyesmi a legjobb esetben is szánalmat kelt csupán… Ami a helyén volt a Porban, annak semmi köze Bartókhoz. Továbbá, ez meg aztán fáj is nagyon, a nyelv helyenként egyszerűen felülvizsgálatra szorulna. Nem volt ráérő szerkesztő az Alexandrában?

Esterházy javára írhatnám, hogy legalább nem a mélységes sértődöttség süt ki a soraiból – de neki könnyű: nincs miért sértettnek lenni.
Annál inkább van oka sértődésre Temesinek – csak éppen nem túlságosan gusztusos ennek folyamatosan hangot adni.

Igazából azt szeretném, ha – bármennyi munka is van e két regényben – szép csendben elfelejtenénk őket, és két kedvenc élő magyar íróm végre megint írna valami önmagához méltót. Esetleg ki is békülhetnének…

Ahogy Arany meg tudta tenni a maga öregkorában…

Jegyzetek:

[1] Egy nap kevés, de két hét múltán már bajok vannak: a forradalom céljait jól érezhetően nem mindenki akarja saját céljainak tekinteni, sőt, tulajdonképpen ezek a nem akarók, másképpen gondolkodók vannak többen. Ilyenkor lövetni kell. (fegyver)Szóból ért az ember.
[2] Látszólag. Ha a világ legjobban eladott köteteit nézi az ember, azt találja, hogy szolid kétmilliárd kötettel igencsak konzervatív szerzők vezetnek, egy bizonyos Shakespearemeg egy bizonyos Christie. Horribile dictu, az első nyolcvanban nemigen találsz posztmodern szerzőt – modernt is alig.
[3] Nehezen. Egyrészt kell olvasni, másrészt el kell olvasni. És manapság az elolvasáshoz nem csupán a betűk elolvasni tudása szükséges, hanem hogy meg tudd olvasni a pénzedet, olyan értelemben, hogy legyen mit megolvasni. Ezek a könyvek pofátlanul, irritálóan drágák. Csak gondolj bele: mindkét kötet kiadójának tulajdonosa egyben nagykereskedelmi könyvterjesztő is, mégis, úgy tesznek, mintha saját kiadójuktól is beszednék azt a hatvanszázaléknyi árrést. Tudod mán kitől szedik be?
[4] Merthogy az Ogg második bolygója szerzője ő.
[5] Ekképpen ő az egyetlen Kossuth-díjas sci-fi szerző. Tudta eztet valaki?
[6] Ennyit a posztságról: a kollázs avantgárd kitalálmány, nálunk a semmihez sem értő Kassák vitte tökélyre… (vö. Lajos of all trade, master of none)
[7] A valódi irodalom ismertetőjele Barthes szerint. És ebben tökéletesen igaza is van.
[8] Nyulas, kisrókás, anyarókás vicc megvan?

Nincsenek megjegyzések: